Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szulejmán szultán halálának emlékezete a hazai képzőművészetben.

2017.05.15

Papp Júlia:

 

Szulejmán szultán halálának emlékezete a hazai képzőművészetben

 

            Bár az 1566-ban a szigetvári várat védő Zrínyi Miklósról életében – a kutatás jelenlegi állása szerint – nem készült képmás, hősi halála évétől kezdve számos portré örökítette meg alakját és terjesztette hírnevét szerte Európában. 1566 óta sok képi ábrázolását ismerjük Szigetvár török ostromának is, a 17. század végén pedig megjelent a képzőművészetben Zrínyi és katonatársai hősi kirohanásának témája, mely napjainkig az 1566-os ostrom ábrázolásának legnépszerűbb ikonográfiai típusa.[1]

A hazai vonatkozású műalkotásokon – érthető módon – ritkán találkozunk Szulejmán szultánnak az 1566. évi szigetvári ostrom során bekövetkezett halálára történő utalással.[2] Jelen írás Szulejmán halála hazai emlékezetének néhány képzőművészeti példáját mutatja be.

Az 1566. szeptember 7-én hajnalban, az utolsó, győztes ostrom és Zrínyi Miklós halála előtt nem sokkal elhunyt[3] Szulejmán sátrának helyén a törökök később a szigetvári vártól nem messze, a mai Turbék területén emléktürbét, dzsámit, illetve az épületeket gondozó dervisek számára kolostort építettek. A település Szigetvár török fennhatósága alatt népszerű zarándokhellyé vált az „igazhitűek” számára, az épületeket azonban a törökök kiűzése után nem sokkal a Habsburg-katonaság lerombolta, s a romok fölött lassan megkezdődött a mezőgazdasági művelés. A korábban széles körben elterjedt nézet szerint a turbéki Segítő Boldogasszony kegytemplomot a szultán számára készített síremlék romjai fölé építették.[4] Azt, hogy Szulejmán egykori szigetvári táborának emléke századokon keresztül megőrződött, jelzi, hogy amikor 1797-ben Csokonai Vitéz Mihály – Zrínyi Szigeti veszedelmének kiadását tervezve – meglátogatta Szigetvárt, elment „a ' Várhoz, a' tábor' helyéhez, a' Szulimán tábori Rezidentziájához…”[5] A türbe nagyon nagy valószínűséggel azonosítható helyét csak a legújabb régészeti kutatások tárták fel a turbéki szőlőhegyen.[6]

A 17. században azonban Turbék még a hadszíntér része, stratégiai pont volt: a Rajnai szövetség csapataival kiegészített, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós által vezetett magyar haderő az 1663–1664. évi téli hadjáratban számos település – köztük pl. Babocsa, Pécs – mellett Turbékot is visszafoglalta a törököktől. Városok, várak elfoglalása mellett Zrínyiék felégették a törökök számára fontos eszéki hidat is. „Páratlan siker volt ez a főként vereségeket és kudarcokat hozó évtizedek után, s Európa zengett Zrínyi dicsőségétől… [...]...németül, olaszul, franciául, angolul nyomtatott röplapok és hódoló írások szóltak alakjáról. Számos alkalommal portréját, a téli hadjárat térképpel illusztrált eseményeit is megjelenítették.”[7]

A török ellenes harcok idején a hadieseményekhez kapcsolódó sokszorosított grafikai ábrázolások kedvelt ikonográfiai típusa volt a lovas képmás. Ezek az ábrázolások lehetőséget adtak arra, hogy a győztes hadvezért, magas rangú katonát a statikus beállítású portrékkal szemben olyan pózban örökítsék meg, mely látványosan reprezentálja az egyén ügyességét, katonai rátermettségét. Különösen igaz volt ez azokra a lovas képekre, melyeken az ábrázoltak harc közben, vagy vágtázva láthatók. A típus magyar vonatkozású példái közül a legemblematikusabb Mattheus Küssel A magyar vitézség apoteózisa Wesselényi Ferencnek ajánlva című, 1663-ban készített tézislapja, melyen a magyar vitéz egy kardcsapással vágja le egy töröknek és a török lovának a fejét.[8] Bátorságot és harci erényt sugallt az a kiváló rézmetszet is, melyen „Jacob Sandrart nürnbergi rézmetsző a küzdelem hevében, vágtató lovon, kezében magasra emelt karddal ábrázolja a páncélingbe és mellvértbe öltözött, sisakos Zrínyi [Miklós]t, lova alatt lefejezett török harcossal, a háttérben széles horizontú csataképpel.”[9]

Zrínyi egy  másik lovas képmásának, Matthaeo Lorentz Ultzmair rézmetszetének[10] a portrétípusát követte az az ismeretlen olasz mester által készített  sokszorosított grafikai lap, melyen a lován kivont karddal vágtató Zrínyi Miklós mögött az 1663–1664-es téli hadjárat térképe látható.[11] A térkép középső részén egy égő vár ábrázolása mellett a következő olasz nyelvű képmagyarázat olvasható: „li 26 feb° fu abbrug:[giata] Turbech doue era sepelito il Cor di Solimanno Imperator de Turchi.” – azaz: február 26-án felgyújtották Turbékot, ahol Szulejmán török szultán szívét temették el. (1. kép)

Szulejmán halálának említésével Zrínyi egy másik lovas képén is találkozunk. A C. S. jelzést használó olasz mester által 1664-ben készített pompás rézmetszet[12] alján a következő felirat olvasható: „IL FAMOSS.mo CONTE NICOLO’ DI SERINO PRENP.’ DEL SAC. ROM. IMP. GENL. ETC: Vero eroe de nostri tempi che oltre la famosa Citta’ delle cinque Chiese a’ tolto a Turchi tante altre Piazze fra’ quali Segett doue morreggià 98 anni sono Solimano Gran Sig. de Turchi ethora stringe Canissa con risolutione di otenerla…” (2. kép) Figyelemreméltó, hogy bár a kép Sandrart Zrínyit ábrázoló említett metszetének beállításban egyező változata, azt a tényt, hogy Szulejmán török szultán 98 évvel korábban Szigetváron hunyt el, csak az itáliai mester tartotta említésre méltónak. A megjegyzés Sandrart képén nem szerepelt, ahogy a nürnbergi mesternek azon az 1660-as években készített, Zrínyi Miklós testvérét, a törökellenes hadjáratokban szintén harcoló, de 1671-ben a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt kivégzett Zrínyi Pétert ábrázoló lovas képen[13] sem, melynek előképe szintén a Zrínyi Miklóst ábrázoló lovas kép volt. Az itáliai metsző tehát átvette Sandrart lapjának ábrázolási típusát, ám olyan új információval – Szulejmán majd 100 évvel korábbi halálának tényével – egészítette ki a képi látványt, mely az 1660-as évek magyarországi hadieseményeit történeti kontextusba helyezte.

Az 1663–1664. évi hadisikerek emlékét örökítette meg az az ismeretlen mester által 1665-ben készített lovas képmás is, mely a hadjárat során a törökök ellen Zrínyi Miklóssal együtt harcoló Esterházy Pált kivont karddal, vágtatva ábrázolta, s melynek hátterében feltűnik Turbék kisméretű látképe.[14] (3. kép) A kép bal alsó sarkában Szigetvárt a rézmetsző minaretekkel és török épületekkel jelenítette meg, s bár a felette egy magaslatra helyezett Turbék ideálképe sematikusabb, egy félholddal díszített, minaretszerű tornyot, s más épületrészeket itt is látunk.

Az 1664-es hadjárat után Mars Hungaricus című hadtörténeti munkája[15] illusztrációjaként Esterházy Pál készítette azt a Turbékot ábrázoló, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára térkép- és tervtárában őrzött tollrajzot, melyen az akkori állapotoknak megfelelően a türbének, a dzsáminak, illetve az emlékhelyet gondozó és őrző szerzetesek és katonák lakhelyének az alaprajza látható.[16] Esterházy munkájában ismerteti a Turbékhoz kapcsolódó helyi hagyományokat: „Ez a váracska Szigettől nyugatra fekszik, s azt mondják, hogy Szolimánnak, a legszerencsésebb török császárnak emlékére építették. Aki, midőn az 1566. évben nekikezdett Sziget ostromának – amelyet ama bátorságáról ismert hős, ennek a Zrínyinek nagyapja védett – egy bizonyos hársfánál, amelyet a törökök a mai napig a legnagyobb tiszteletben tartanak, a várból kilőtt ágyúgolyótól találva elesett. Így van-e vajon, nem vitatom, mivel nem hiányoznak, akik különféle módon írják le ennek a szultánnak halálát. Persze a Sziget környékén élő nép s maga a török is erősen ragaszkodik az előbbi véleményhez. A szultán belső szerveit később Turbékra vitték, s máig is ott voltak eltemetve, eddig érintetlenül; ezeket a törökök ezen esemény emlékezetére a legnagyobb tiszteletben tartották, úgyhogy még Ázsia országaiból is nem kevés török jött ide kegyeletét leróni.

De mihelyt a mieink kezére került, darabokra törték Szolimán márvány síremlékét, s az egész kis várat porrá égették.”[17]

Turbék képével vagy helyének említésével ugyanakkor az 1566 és 1800 között Szigetvárról készült, majdnem 100 látképen és térképen nem találkozunk, s önálló sokszorosított grafikai ábrázolását sem ismerjük ebből az időszakból.[18]

 

*

 

            Míg a fenti műalkotásokon Szulejmán Magyarországon bekövetkezett halálának tényére, illetve a halálának helyén létesített emlékhelyre vonatkozó utalásokat találunk, egy 18. század végi hazai műalkotáson, az 1751-től a bécsi akadémián tanult[19] Dorffmaister Istvánnak a szigetvári plébániatemplom kupoláját díszítő freskóján (4. kép) a halott szultán ábrázolásával is találkozunk.

A szigetvári Szent Rókus plébániatemplom mai formáját Ali pasa 1580 körül befejezett dzsámijának többszöri átépítésével nyerte el. Szigetvár törököktől való visszafoglalása után több mint két évtizeddel, 1712-ben alakították át keresztény templommá. 1788-ban, a város visszavételének 100. évfordulója kapcsán a templom kupoláját Szigetvár 1566. évi török bevételének, illetve 1689-es visszafoglalásának ábrázolásával díszítették.[20]

Molnár Imre, az 1989-ben elhunyt szigetvári helytörténész szerint "II. József, a "kalapos király" nagy tisztelője volt a szigetvári Zrínyi Miklósnak. Mikor az 1780-as években Szigetváron járt, ő vetette fel a gondolatot, hogy a vár visszafoglalásának 100. évfordulójára örökítsék meg a város és a vár védőinek hősi halálát és a vár visszavételének történetét. Erre a célra 300 arany koronát ajánlott fel. A megbízást a neves soproni művész, Dorfmeister István kapta meg."[21] Molnár Imre nem közölte az információ forrását, ahogy a Magyar Katolikus Lexikon sem azét, mely szerint Dorffmaister II. József megrendelésére festette meg a freskót.[22] Írott források hiányában ezt az adatot fenntartással kell kezelnünk, annál is inkább, mivel a szakirodalom szerint II. József csupán 1770-es utazása során, május 2–3-án látogatott el Szigetvárra.[23] Bár 1783-ban és 1786-ban is járt Magyarországon, Szigetvárt ekkor nem ejtette útba.[24] Mivel a szigetvári plébániatemplom korabeli Historia Domusa jelenleg lappang,[25] ebből sem kaphatunk a kérdésre vonatkozó információt. Az mindenesetre bizonyos, hogy a 18–19. század fordulóján az osztrák történetírás Zrínyi Miklóst a birodalmi hősök közé sorolta: a „magyar Leonidas” életrajza és rézmetszetes portréja szerepel Joseph Hormayrnek a Habsburg birodalom híres személyiségeit bemutató 20 kötetes (1807–1814) életrajzgyűjteményében,[26] (5. kép) nem zárhatjuk ki tehát, hogy II. József tisztelte a szigetvári hős emlékét.

            A templom kupolájának kifestését valójában a Szigetvárt 1769-ben megvásárló Festetics Lajos rendelte meg,[27] aki már a mennyezetkép elkészíttetése előtt is kapcsolatban állt Dorffmaisterrel: 1781 körül vele festettette ki az újonnan épült toponári templom falait.[28] A szigetvári ábrázolás témáját, vagyis a város török kézre kerülésének és visszafoglalásának bemutatását – mely a felszabadulás közelgő centenáriuma miatt kézenfekvő ötlet volt – feltehetően a megrendelő, Festetich Lajos határozta meg – erre utal legalábbis Péteri Takáts József fentebb idézett úti beszámolója. A kupolafreskó Szigetvár elfoglalásának, 122 évig tartó török uralmának, visszafoglalásának, illetve a centenárium megünneplésének történetét elevenítette meg. A jelenetek alatt négy kronosztikont találunk, melyekben az ábrázolt eseményekre vonatkozó utalás, illetve az esemény évszáma szerepel.

            A mennyezetkép művészi invenciója, kompozíciója – úgy tűnik – Dorffmaistertől származik, erre utal a festő szignatúrája:

                                                      „Stepha.

                                             Dorffmaister inve.[nit] et

                                                                     Pinxit.”

Dorffmaister a freskón nemcsak a földi eseményeket és az égi jelenéseket komponálta szerves egységbe, hanem az elmúlt évszázadok történéseit is.[29] A kupolafreskó frízszerűen körbefutó alsó felén megjelenített, 1566 és 1788[30] közötti események nem különülnek el élesen egymástól: a több mint egy évszázados török uralmat jelképező második jelenet bal oldalán például a sátorszerű drapéria magától értetődő természetességgel nyúlik bele az első jelenet képterébe.

A freskó első jelenete Szigetvár 1566. évi ostromát mutatja be. Az ábrázolás középpontjába a várból kirohanó Zrínyi Miklós került, akit ellenfelei a magasba emelnek, mert – mint Anteuszt – csak így győzhetik le.[31] A jelenet bal oldalán a várba beözönlő, a védőket lemészároló törököket látunk, a jobb oldalon pedig „…a holt szultán fekszik nyílt sátrában, színpompás keleti szőnyeg fölött, ravatalon. A halott fölött ott függnek fegyverei.”[32] (6. kép)

Zrínyi és társai hősi kirohanásának képzőművészeti megjelenítésével először egy 1694-ben megjelent német nyelvű könyv illusztrációján találkozunk.[33] (7. kép) Bár Zrínyiék egyik sikeres kitörését már 1567-ben, illetve 1569-ben készült rézmetszetek is megörökítették,[34] ezeken a képeken természetesen még nem a később emblematikussá vált jelenetet látjuk, hanem azt, hogy a madártávlatból ábrázolt várból néhány lovas egy közeli török csapat felé vágtat. (8. kép)

A Zrínyi kirohanása jelenet megfestésekor először és ismereteim szerint egyedüliként  Dorffmaister István örökítette meg a nagy ellenfél, Szulejmán – máshol és máskor bekövetkezett – halálát. A narratív ábrázolásra a művész munkásságában már korábban is találunk példát: a mosonmagyaróvári templom 1774-es kifestésekor alkalmazta először azt a módszert, „hogy – bár különböző nézőponttal – közös kompozícióba foglal egymástól eltérő helyen és időben játszódó jeleneteket.”[35]

A kupolafreskó témájának meghatározásáról, illetve ikonográfiai programjának kidolgozásáról jelenleg csak annyi ismeretünk van, amit Péteri Takáts József említett úti beszámolójában olvashatunk. A témát minden bizonnyal a megrendelő határozta meg, azt azonban nem tudjuk, hogy az egyes jelenetek kompozíciójának, az ábrázolt motívumoknak a kitalálásában volt-e szerepe, s ha igen, mennyi Festetich Lajosnak. Az akadémiai végzettségű Dorffmaister sokat foglalkoztatott, rutinos festő volt, elképzelhető, hogy a részletmegoldások kidolgozásában szabad kezet kapott – erre utal a fent említett szignója is. Bár a korszak hazai egyházi festészete kívánalmainak megfelelően olyan mennyezetfreskót készített, amely azt sugallta, „hogy a magyar történelem jelentős fordulópontjainál a mennyei segítségnek…döntő fontosságú szerepe volt…”,[36] a történelmi hűség iránti igény jeleként hangsúlyt fektetett az egykorú történeti események – az első jelenetben például Szulejmán Szigetváron bekövetkezett halálának – bemutatására is. A Dorffmaister által esetleg használt történeti források ismeretének hiányában úgy vélem, nem lesz felesleges néhány Zrínyi és Szulejmán halálával, illetve kettejük halálának időpontjával kapcsolatos, a freskó elkészítése előtti időszakból származó történeti és irodalmi említés, illetve képzőművészeti ábrázolás összegyűjtése, mivel ezekből képet kaphatunk arról, milyen motívumokat ismerhetett, mik közül válogathatott a festő.[37]

A történetírásban, a humanista irodalmi alkotásokban és a népköltészetben az első időkben mind Zrínyi, mind Szulejmán halálára vonatkozóan különböző narratívák alakultak ki.[38] Zrínyi esetében a későbbi kánonképzés alapjául szolgáló leírással – hogy tudniillik az ünnepi ruhába öltözött szigetvári hős a vitézeinek tartott buzdító beszéd után a biztos halál tudatában társaival együtt kirohant az ellenségre – már az ostromot túlélt szemtanú, Zrínyi inasa, Ferenac Črnko (Cserenkó Ferenc) visszaemlékezésében találkozunk.[39] A hazai történetírásban – elsősorban Forgách Ferenc és Istvánffy Miklós nyomán – a kirohanás motívuma élt tovább. Ez a történet szerepelt a Zrínyi hősi halála kánonjának tudatos megerősítésére törekvő, 1587-ben Wittenbergben megjelent Zrínyi albumban (De Sigetho Hungariae propugnaculo),[40] s ezzel találkozunk a költészeti alkotások egy részében is.

Félelmet nem ismerő hősként jelenik meg Zrínyi Christian Schesaeus szász humanista költő Ruinae Pannonicae című hőskölteményében, melynek egyes részei 1571-ben nyomtatásban is megjelentek:

“S ime kirántja legott sarlós kardját a hüvelyből

(Drága egy emlék volt, emléke az ősi erénynek)

S szóla ekép: “Eme kard vala, melylyel nyertem az első

Harczi babért, a mely által az égig hat föl a hírem.

Védjem hát a halálig a hős nevem’ ezzel a karddal,

Míg forgatni birom s mozdulni bir a kezem még!”[41]

Brne Karnarutic 16. századi horvát költő Szigetvár elfoglalása című, 1584-ben kiadott kiseposzában a katonái élén a római Coclesként harcoló Zrínyiről így írt:

„Karddal nem győzhették, szablyával nem győzték,

Pusztító puskával messziről meglőtték!”[42]

Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a Zrínyihez kapcsolódó hőskultusz alapját jelentő kirohanás-toposz csak később vert erős gyökeret. A História az Szigetvárnak veszéséről (Sziget veszeserül valo Historia) című, az ostrom évében keletkezett históriás énekben például még a következőket olvashatjuk:

"Vég ustrumon Zríni Miklós nem vala,

Mert halálos ágyában fekszik vala,

Nyolczadik Ustromon sebösült vala;

Egy jancsár, ágyához akadott vala.

 

Harmadnapig az jancsár eltitkolá,

Hogy meghalna, eszébe vötte vala,

Az basáknak megjelöntette vala,

Fejét az vitéznek elvötték vala."[43]

Ugyanez a motívum hagyományozódott tovább több idegen nyelvű históriás énekben, népénekben is.[44]

Zrínyi halálával kapcsolatban különböző, néha legendai elemeket is tartalmazó narratívákkal találkozunk a 16. századi követi beszámolókban, politikusi levelezésekben és a nyomtatott hírlevelekben is.[45] Az európai (keresztény) értelmezéstől gyökeresen eltérő leírását adja Zrínyi halálának a török Kátib Mohamed, aki egy ideig Szokoli Mehmednek, Szigetvár elfoglalójának a titkára volt: „a vár védelmezésére rendelt horvát bán, az Izrinszki néven ismeretes szerencsétlen és gonosz is élve elfogatott, s mikor megkötöztetve a szerencsés pasa elébe vitetett, a hit harczosai az Izrinszki nevű hitetlenre rohantak és az átkozottat karddal darabokra vagdalták.”[46] Mohammed Eszád történetíró szerint Zrínyit a szultán elé vitték, ő tehát az „igaz hit” diadalának hangsúlyozása érdekében felcserélte Zrínyi és a szultán halálának időpontját.[47] Más török történetírók – például Ibrahim Pecsevi – ugyanakkor Zrínyi kirohanásáról számoltak be.[48]

            Míg Zrínyi halálának híre hamar elterjedt, Szulejmán elhunytáról Európában csak később szereztek tudomást. Az ostrom évében keletkezett, fentebb említett históriás énekben ugyanakkor már találkozunk azzal a motívummal, mely később a humanista költészetben és a népénekekben is megjelenik, hogy ti. a szultán halálát a sikertelen ostrom miatt a lelkén elhatalmasodó harag és kétségbeesés okozta.[49]

            Ezzel a magyarázattal találkozunk Schesaeus művében is:

„Ám a török császár szíve tombol, forr a haragtól

És az emésztő gond zaklatja szünetlen a lelkit.

Már nem bírja tovább el a szégyent és nem a romlás

Gondolatát, amely őt, a vezéreit éri s a népet:

Trónja magas polczárul alá lezuhanva rogy össze.

Dermed a teste, halálnak a jégkeze tette merevvé,

Nyögve leszáll a sötét árnyakhoz búsan a lélek.”[50]

A szász költő megemlíti, hogy a basák nem hirdetik ki azonnal a szultán halálát, hanem azt mondják a népnek, hogy rettenetesen haragszik, amiért még nincs elfoglalva a vár, harcra tüzelve ezzel a katonákat.  

            Hasonló leírást olvashatunk Schesaeus kortársa, Brne Karnarutić művében is:

„Beteg lett a császár. Megállott sátránál,

Búsult is erősen övéi romlásán.

Szomorúságában nagy gyász szállott rája,

S hogy indult a várhoz, útközben megálla.

Meg-megállott szíve, verejték belepte.

S jött a kaszás halál, hogy őt is leverje.

Már Szokolovics bég, amikor meglelte,

Kinyújtózva holtan, feküdt megmeredve.

Hívta; de hiába, nem szólhatott ő már,

Kilehelte lelkét nagy Szolimán szultán. (…)”[51]

            A korábbi időkben nem volt konszenzus Zrínyi és a török szultán halála időpontjának sorrendjében sem. Nemcsak egy török történetírónál találkozunk – mint fentebb láttuk – azzal, hogy Szulejmán később halt meg, mint Zrínyi, hanem egy horvát hősi énekben is:

„ (…) Zrínyi Miklós kitört immár harmadjára

jó vitézeivel, kardját kézben tartja.

Amerre ő megy, az ellenség földre hull,

így távolodott el Szigetnek várától.

 

Minő balszerencse, janicsár meglőtte,

Zrínyi Miklós úrnak csípőjét találta.

Ő meg lován ülve, karddal vagdalkozott,

ekkor vitézi mellét másik golyó érte.

 

Nagy a szomorúság, harmadszor meglőtték,

vitézi homlokát golyó átütötte,

leesett lováról a fekete földre,

legott rárontott az átkozott törökje.

 

És ott helyben menten a fejét levágták,

és vitték azonnal Szolimán császárnak.

Zrínyi vitézei sokat vagdalkoztak,

lelőtték őket mind a gonosz janicsárok.”[52]

Meglehetős költői szabadsággal járt el Zrínyi és Szulejmán halálának leírásában a költő Zrínyi Miklós: a Szigeti veszedelem utolsó, 15. énekében Zrínyi maga öli meg a szultánt:

                       „97.

Szulimán jó lóra ülni igen siet,

De bán gyorsasága már régen ott termett,

Tizet ottan levág császár segitségét,

Igy császárnak osztán Zrini szólni kezdett:

 

                        98.

"Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,

Telhetetlenségednek eljütt órája;

Isten büneidet tovább nem bocsátja,

El kell menned, vén eb, örök kárhozatra."

 

                        99.

Igy mondván, derekában ketté szakasztá,

Vérét és életét az földre bocsátá;

Átkozódván lelkét császár kiinditá,

Mely testét éltében oly kevélyen tartá.

 

                        100.

Ez volt vége az nagy Szulimán császárnak,

Ez az ő nagy hires hatalmasságának,

Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak

Dicséretit ennek hatalmas próbának.”

A költő az isteni igazságszolgáltatás erejét a szigetvári hős Szulejmánénál később bekövetkező halálának tényében a 15. ének korábbi részében is hangsúlyozta. A végső ütközet előtt Gábriel arkangyal így bíztatja Zrínyit:

                       43.
Angyali légiót küldött Isten néked
Te segétségedre, kivel meggyőzheted
Ezt az nyavalyában zabált ellenséged.
Kik pokolbul jüttek kevélyen ellened.

                        44.
Azért vidámits meg emberi szüvedet,
Duplázd meg utolján nagy vitézségedet;
Ne lássa vén tolvaj elvágott fejedet,
Hanem az föld alá küldd előbb ü lelkét."

 

A szigetvári templom kupolafreskóján az 1566. évi ostromot ábrázoló jelenet egyik kulcsgondolata véleményem szerint annak az isteni igazságszolgáltatásnak a dicsérete, amivel Zrínyi fentebbi soraiban is találkoztunk: az Isten megadta a kegyet Zrínyinek, hogy később haljon meg, mint Szulejmán. Dorffmaister a freskón Zrínyit még élőként, míg Szulejmánt kiterítve ábrázolta.

A keresztény hitnek a pogány törökök – a freskó képi világában Zrínyinek Szulejmán – fölött aratott erkölcsi diadalát Dorffmaister azzal is hangsúlyozta, hogy kupolafreskóján megjelenítette a Zrínyihez a képzőművészetben és az irodalomban szinte halála pillanatától kapcsolódó mártírság-motívumot: míg a szultánnak csak a porhüvelyét festette meg, Zrínyi esetében mennybejutásának, „örökéletének” bizonyságai is ábrázolásra kerültek. A földi történések feletti égi szférában egy angyalt látunk kezében kereszttel és a mártírságot jelképező pálmaággal, s Szűz Mária is Zrínyire mutatva ajánlja fel a vitéz hőstettét áldozatként Krisztusnak.

A Zrínyi-ábrázolások eme fontos ikonográfiai elemével már évszázadokkal korábban találkozunk. Matthias Zündt nürnbergi rézmetsző Zrínyi Miklós 1566-ban készített posztumusz portréjára az égből leszálló angyalalakot metszett, aki keresztet és mártírkoszorút hoz a még élőként ábrázolt hősnek.[53] (9. kép) A kereszténységet védelmező hős dicsőségét reprezentálta az az allegorikus festmény is, melyet feltehetően Zrínyi Miklós fia, György rendelt meg. Zrínyi a festményen a keresztre feszített Krisztus előtt imádkozik, akinek a lábai elé angyalok helyezik – mintegy a szigeti védő mártírságának attribútumaiként – Zrínyi sisakját és fegyvereit. Egy másik angyal a hősök babérkoszorújával koronázza meg Zrínyit.[54] (10. kép)

A honért harcoló hős vitéz képével párhuzamosan Christian Schesaeusnál is megjelent a keresztény hitért, Krisztusért életét áldozó mártír alakja. Zrínyi és a vele együtt hősi halált halt katonák sírversének a költő a következő sorokat ajánlotta:

„…Végre midőn az örök Végzet törvénye akarta,

Mind egy szálig e helytt elesének a hősi tusában,

Véröket ontva honért, Krisztushoz hűk a halálig,

Földön örökké él a nevök s fenn az égbe, kivívták

Vártanú szentek közt örök életnek koszorúját.”[55]

A szigetvári hősök apoteózisának jelenete zárja a Szigeti veszedelmet is:

„                       107.

Angyali legio ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Istent hangos musikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.

                          108.
És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben igy viszik ezeket.
Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.”[56]

            Az isteni igazságszolgáltatás fenti gondolatának – s így Dorffmaister freskója ikonográfiai programjának – is része lehet a Zrínyi hősi halálához a 16. század óta kapcsolódó devictus vincit, vagyis a „legyőzött győz” toposz.[57] „Bár Zrínyinek az utolsó napokig nem voltak ilyen ambíciói, azonnal a törökellenes Habsburg Monarchia egészének hőse, sőt „katonaszentje” lett, példájából pedig nagyon sok erőt merítettek a későbbi évtizedekben. Zrínyi után magyar hős nem viselkedhetett másképp...”[58]

A kupolafreskó Szigetvár 1566. évi ostromát ábrázoló jelenetének másik fontos jelentésrétege – egyfajta ubi sunt vagy vanitas motívumként – a sors és a szerencse forgandóságának[59] a hangsúlyozása. Bár Szulejmán győzött 1526-ban Mohácsnál, ő foglalta el 1541-ben Budát, s terjesztette ki hatalmát a magyar királyság egy részére, a halál az egykori diadalmas győzőt is legyőzte. A két „vezér” ostrom alatti egyidejű halálának fátumszerűségére utal a kép alatt olvasható kronosztikon is:

SoLIManI zrInIqVe / fatIs sVbDIta (Szolimán és Zrínyi végzetének beteljesedésével elbukott).[60] A római számokat jelző betűk az 1566. évszámot adják ki.

Zrínyi Miklós és Szulejmán halálának és hírnevének összekapcsolásával Schesaeusnak az 1587-es Zrínyi albumban is közreadott Zrínyi-epitáfiumában is találkozunk. A költeményben mind az isteni igazságszolgáltatás, mind a fátumszerűség, mind a „devictus vincit”, illetve Zrínyi mártírsága fent említett motívuma megjelenik:

„Méltóképpen járt el a sors, amikor gróf Zrínyit

   Kegyetlen halállal sújtotta, s vele együtt

A törvényeket, a jogokat, templomokat és a legigazabb

   Kegyességgel együtt járó hitet leromboló Zsarnokot is.

Míg ez rútul a szűzlányokat gyalázta

   (S jobb keze még meleg volt a meggyilkoltak vérétől),

Amaz - mielőtt fejét levágták volna - bátran támadta seregét,

   És számtalan gétát a poklok mélyére küldött.

Így esett el, s lett örök időkig győzedelmes csillag,

   Liburnia legnagyobb hírneve, éke,

És a zsarnok Szulejmán halálával saját halála

   Örökre megnemesítette e világon.

Így amíg csak megmarad emlékezete Szulejmán nevének,

   Addig örökre él majd a te hírneved is.

Ezalatt békésen nyugszol halotti urnádban,

   Ó, Hős, ki az isteni férfiak közé tartozol.

A Krisztus népéért kiontott véred, Neked, aki az övé vagy,

   Maga Krisztus saját vérének adományával váltja meg.” (Lengyel Réka fordítása)[61]

            Dorffmaister ugyanakkor Szulejmánt méltó ellenfélként, reprezentatív módon, a szultáni sátor előtt felállított halotti ravatalon fekve, fegyvereivel körülvéve ábrázolta. A szultán – mint láttuk – 1566. szeptember 7-én hajnalban uralkodói sátrában hunyt el, csupán 10–12 órával Szigetvár bevétele és Zrínyi Miklós halála előtt. „A legendák szerint – amelyeket a történeti kutatás egyelőre nem támasztott alá – belső szerveit kiemelték, és a helyszínen eltemették, a testet pedig tartósították. Más verzió szerint ideiglenesen elhantolták, majd később elszállították Isztambulba, abba a mauzóleumba, amelyben ma is nyugszik.”[62]

Igen korán találkozunk azonban a szultán nyilvános, ünnepélyes ravatalának leírásával is. Schesaeus hőskölteményében ezt olvashatjuk:

„Közbe kihirdették a halálát nagy Szolimánnak

És a török tábor temetéshez készüle nagyban:

Egy rész párolgó üstökből hord vizet ottan

És megmossa hideg testét, s keni drága kenőccsel.

Fölzokogák, s midőn ravatalra tevék föl a holtat,

Szemfedelet gyászszal beborítják, sírva, jajongva;

Más rész készüle útra, honába kísérni a testet

És a tömérdek gyászmenet el, haza indúla búsan.”[63]

A végtisztességet tehát – Schesaeushoz hasonlóan – Dorffmaister is megadta a szultánnak, hangsúlyozva ezzel Zrínyi tettének nagyszerűségét: méltó ellenféllel harcolva lett Európa hőse és a keresztény hit mártírja.

 

Válogatott irodalom- és rövidítésjegyzék:

 

Buzási 1990 = Buzási Enikő: Zrínyi és a későreneszánsz vitézi allegória. A szigetvári hős festett apoteózisa. In: Collectanea Tiburtiana: Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére, Szeged 1990, 431–442.

 

Cennerné 1997 = Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája. Budapest, 1997.

 

Emlékpajzs 2016 = Emlékpajzs Szigetvárnak. Válogatás a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” emlékév történelmi, irodalomtörténeti tanulmányaiból, műalkotásaiból és ünnepi dokumentumaiból. Szerk.: Jánosi Zoltán. Budapest, 2016.

 

Esterházy 1989 = Esterházy Pál: Mars Hungaricus. Szerkesztő: Hausner Gábor, Klaniczay Tibor, Kovács Sándor Iván. Fordító: Iványi Emma. Budapest, 1989.

 

 

Éber 1913 = Éber László: A szigetvári plébániatemplom kupolafestménye. In: Magyarország műemlékei, 3. Budapest, 1913. 193–220.

 

Fodor – Varga 2016 = Fodor Pál – Varga Szabolcs: Legendák és valóság: Zrínyi Miklós és Szulejmán halála. http://mta.hu/tudomany_hirei/legendak-es-valosag-zrinyi-miklos-es-szulejman-halala-106747

 

Frankovics 2016 = Frankovics György.„Minket holnap itten holtan kiterítnek” Zrínyi és Szulejmán halálának képe a krónikákban és a (nép)költészetben. In: Emlékpajzs 2016, 146–158.

 

Galavics 1986 = Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Budapest 1986.

 

Galavics 1997 = Galavics Géza: Dorffmaister István történeti képei. In. Kostyál – Zsámbéky 1997. 83–109.

 

Galavics 1998 = Galavics Géza: A szigetvári Dorffmaister-freskó és a Festetichek. In: Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998) 309–317.

 

Hegedüs 1906 = Hegedüs István: Schesaeus Keresztély latin költeménye „De Capto Zigetho”: Felolvasta műfordítása bevezetéséül az 1905. november 29-iki rendes havi ülésen. In: A Kisfaludy-társaság Évlapjai, 1906, 158–176.

 

Klaniczay 1964 = Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Budapest, 1964.

 

Kostyál – Zsámbéki 1997 = Kostyál László – Zsámbéki Monika: Dorffmaister István emlékkiállítása. Katalógus. Szombathely – Sopron – Eisenstadt, 1997.

 

Pap 2014 = Pap Norbert (szerk.): Szülejmán ​szultán emlékezete Szigetváron / Kanuni Sultan Süleyman'in Sigetvar'daki hatirasi. Pécs, 2014. = Mediterrán és Balkán Fórum. Különszám, 2014.

 

Pap – Kitanics 2016 = Pap Norbert – Kitanics Máté: Mekkára tájolva. A szigetvári Szulejmán-türbe kutatása.  In: Emlékpajzs 2016, 119–122.

 

Papp 2012 = Papp Júlia: Könyv és kép a 19. század elején. Blaschke János (1770–1833) illusztrációinak katalógusa. Budapest, 2012. I–II.

 

Szabó 2015 = Szabó Géza: Leletanyag intenzitásvizsgálatok a Szülejmán szultán szigetvári türbéjéhez tartozó kaszaba helyének meghatározásához = Intensity research of archaeological finds to define the position of kasaba belonging to Suleiman’s türbe in Szigetvár. In: Archeometriai Műhely 2015 (12) 2. szám. 89–102.

 

Thúry 1896 = Thúry József: Török történetírók. II. kötet (1521–1566). Budapest, 1896. 

 

Tüskés 2009 = Tüskés Gábor: A költő és hadvezér Zrínyi Miklós ikonográfiája a 17. században. In: Aranyozás. Tanulmányok Korompay H. János hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette: Fórizs Gergely. Budapest, 2009. 18–25.

 

Tüskés 2016 = Tüskés Gábor: Az 1566-os szigeti ostrom és Zrínyi Miklós a magyarországi irodalomban. In: Emlékpajzs 2016, 129–139.

 

Zrínyi énekek 1956 = Zrínyi énekek. A szigetvári hős Zrínyi Miklós alakja a szomszéd népek költészetében. Fordította Kiss Károly. Budapest, 1956.

 

 

A tanulmány az NKFIH 116270. számú, Szigetvár és Turbék politikai, katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és emlékezet című projekt keretében készült.

[1] Vö.: Galavics 1986, 14–16; Buzási 1990; Cennerné 1997.; Történelem-kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon, Magyar Nemzeti Galéria. Szerk.: Mikó Árpád – Sinkó Katalin, Budapest 2000, VI-17, 399–402; Tüskés Gábor: Egylapos paraszti fametszetek a 18–19. században. Néprajzi Értesítő (85) 2003, 93–113.; Tüskés Gábor: A szigetvári és a költő Zrínyi Miklós képi ábrázolásai. In: A Zrínyiek a magyar és a horvát históriában. Szerk.: Bene Sándor, Hausner Gábor. Budapest, 2007. 219–268.; Gábor Tüskés: Zur Ikonographie der beiden Nikolaus Zrínyi. In: Militia et Litterae. Die beiden Nikolaus Zrínyi und Europa. Herausgegeben von Wilhelm Kühlmann und Gábor Tüskés unter Mitarbeit von Sándor Bene. Tübingen 2009. [Frühe Neuzeit 141] 319–387.

[2] A szultán holttestének hazaszállítását ugyanakkor több török miniatúra megörökítette. Fehér Géza: Török miniatúrák a magyarországi hódoltság koráról. Budapest, 1975.

[3] Fodor Pál: A bólogató, halott szultán. Mikor halt meg Szulejmán? In: Zrínyi Miklós. A szigetvári hős. Múlt-Kor. Történelmi Magazin melléklete. 2016. 8–12.

[4] A kegyhelyről és a hozzá kapcsolódó eredetlegendáról legújabban ld.: Szűz Mária segítségével. A turbéki Mária-kegyhely története. Szerk.: Varga Szabolcs. Budapest, 2016. különösen: 15–18.

[5] Galavics 1998, 312.

[6] Takáts Sándor: Nagy Szolimán császár sírja. In: Takáts Sándor: A török hódoltság korából. I. Budapest, 1927 (?), 123–132; Molnár József: Szülejmán szultán síremléke Turbéken. In: Művészettörténeti Értesítő. 1965/1. 64–66; Hancz Erika: Nagy Szülejmán Szultán Szigetvár környéki sátorhelye, halála és síremléke az oszmán írott forrásokban. Osmanlı Kaynaklarına Göre Kanuni Sultan Süleyman’ın Sigetvar’daki Otağ Yeri,Ölümü ve Türbesi. In: Pap 2014, 55–72; Kitanics Máté: Szigetvár-Turbék: a szultán temetkezési helye a 17–18. századi magyar, német és latin források tükrében Sigetvar-Turbék: 17–18. Yüzyıllarına Ait Macarca, Almanca ve Latince Kaynaklar TemelindeKanuni Sultan Süleyman’ın Mezarının Oluşturulduğu Bölge. In: Pap 2014, 91–110; Pap – Kitanics 2016.

[7] Galavics 1986, 91.

[8] Galavics 1986, 93.

[9] Tüskés Gábor: A költő és hadvezér Zrínyi Miklós ikonográfiája a 17. században. In: Aranyozás. Tanulmányok Korompay H. János hatvanadik születésnapjára. Szerkesztette Fórizs Gergely. Budapest, 2009. 22. Vö.: Cennerné 1997, D 70.

[10] Cennerné 1997, D 69.

[11] Cennerné 1997, D 148.

[12] Cennerné 1997, D 57.

[13] Cennerné 1997, E 18.

[14] Galavics 1986, 97.; Cennerné 1997, D 149; Szabó 2015, 92. Esterházy Pálról legújabban ld.: Esterházy Pál, a műkedvelő mecénás: Egy 17. századi arisztokrata-életpálya a politika és a művészet határvidékén, szerk. Ács Pál, munkatárs Buzási Enikő. Budapest, 2015.

[15] Esterházy 1989.

[16] Esterházy 1989, 141; Cennerné 1997, D 124; Pap 2014, 29; Szabó 2015, 92.

[17] Esterházy 1989, 141–142.

[18] Szalai Béla: Magyar várak, városok, falvak metszeteken 1515–1800. I. kötet: A mai Magyarország. Budapest, 2001. 121–126.; Szalai Béla: Magyar várak, városok, falvak metszeteken 1515–1800. I. kötet: A mai Magyarország. Kiegészítések 1. Budapest, 2003. 10.

[19] Buzási Enikő: Források a magyarországi, erdélyi, valamint magyar megrendelésre dolgozó külföldi művészek bécsi akadémiai tanulmányaihoz (1726 – 1810). Budapest, 2016. 115–116.

[20] Éber 1913; Galavics 1997; Galavics 1998.

[21] A szigetvári plébániatemplom kupolafreskója. In: Molnár Imre válogatott írásai. Szerk.: Ravazdi László. Szigetvár 2009. 125.

[22] Magyar Katolikus Lexikon. XIII. kötet. Budapest, 2008. 263.

[23] Kulcsár Krisztina: II. József utazásai Magyarországon, Erdélyben, Szlavóniában és a Temesi Bánságban 1768–1773. Budapest, 2004. (Doktori mestermunkák) 200, 235, 471. Kulcsár Krisztina szíves közlése szerint a király útinaplójában semmit sem jegyzett fel a városról, s útitársa, Albert herceg is csak a várat ismertette részletesebben emlékirataiban.

[24] Peter von Radics: Die Reisen Kaiser Joseph (sic) II. und die Volkswirthschaft in Österreich-Ungarn. Wien, 1890.; Roland Kratzer: Die Reisen Josephs II. Diplomarbeit, Universität Graz, 2014.

[25] Kitanics Máté szíves közlése.

[26] Joseph Hormayr: Oesterreichischer Plutarch, oder Leben und Bildnisse aller Regenten und der berühmtesten Feldherren, Staatsmänner, Gelehrten und Künstler der oesterreichischen Kaiserstaates. Wien, 1807. VII. kötet, 90 – 91. Vö.: Papp 2012, II, 348.

[27] Festetich Lajos unokaöccsének, Festetich Lászlónak a nevelője, Péteri Takáts József a következőket jegyezte fel 1797. szeptember 5-én Szigetváron tett látogatásukról: "…megjártuk a várost többi között meg néztük a' Török által épült 's most tsinosan ki írt Plébánia Templomot. Boldogult Festetich Lajos Bátyám azt, a' Töröktől való viszsza vételnek századik esztendejében Dorfmeister híres képíró által ki festette és ezen négy külömbféle esetre mutató szavakat iratta a' képek alá: 1ször a' Töröktől lett meg vétele emlékezetére: SoLIManni ZrInIqve fatIs SVbDIta." – majd ismertette a többi kép feliratát és témáját is. MTAK Kézirattár, Kisfaludy Társaság iratai között, K 380/31. 1 recto. Az idézetet közölte: Galavics 1997, 86. Ld. még: Galavics 1998, 309–311.

[28] Zsámbéky Mónika: A templomfestő Dorffmaister István II. 1781-1797 In: Kostyál – Zsámbéki 1997, 44; Galavics 1998, 310.

[29] Dorffmaister a szigetvári „templom boltozatára a magyarországi barokk egyházi festészetben addig ismeretlen és ezért szokatlan, látványos csataképet festett, a történeti eseményábrázolás határozott dominanciájával.” Galavics 1997, 84.

[30] A kronosztikonokon Szigetvár visszafoglalásának dátumaként 1688, a felszabadítás centenáriumaként pedig 1788 szerepel, de a várost valójában – hosszú alkudozások és ostromzár után – 1689 elején hagyták el a törökök.

[31] A motívumnak Szigetvár 20. század eleji monográfusa néprajzi magyarázatát adja: „A nép epikai felfogása érvényesül Dorffmeister jeles képében, melyet 1784-ben a szigetvári egykori török templom kupolájába festett. Az volt a közhit a nép között, hogy Zrínyit addig nem lehetett megsebezni, míg lába a földet érte; a törököknek tehát mindenkép arra kellett törekednie, hogy őt a földről valamiképp felemelje s a varázslatot megszüntesse. Dorffmeister képén e művelet végrehajtását látjuk érvényesülni. A törökök a megfogott Zrínyit a levegőbe emelve viszik, ezzel tehát megszűnik varázsereje s a nyers erő diadalmaskodik a szellem felett.” Németh Béla: Szigetvár története. 1903. 281–282.

[32] Éber 1913, 198.

[33] Paul Rycaut: Die Neu-eröffnete Ottomanische Pforte. Augsburg, 1694, 218. Vö.: Cennerné 1997, A 109; Papp 2012, I. 210.

[34] Cennerné 1997, A 82, A 88.

[35] Kostyál László: A templomfestő Dorffmaister István I. 1760-1780. In: Kostyál – Zsámbéki 1997, 20.

[36] Galavics Géza: A történeti téma. In: Művészet Magyarországon. Katalógus. Budapest, 1980. 64.

[37] A kupolafreskó kompozícionális előképeiről, a felhasznált képi toposzokról ld.: Galavics 1997, 87.

[38] A legkülönösebbek közé sorolhatjuk azt az Esterházy Pál hadtörténeti munkájában olvasható, fentebb idézett variációt, mely szerint a várból kilőtt ágyúgolyó végzett a szultánnal. Esterházy 1989, 141.

[39] Számolni kell természetesen azzal, hogy Cserenkó „műve nem azonnal készült el, és nem dokumentarista pontosságra törekedett – bár rendkívül részletes és adatgazdag –, hanem elsősorban a védőknek kívánt emléket állítani, és ez önkéntelenül a múlt szelekciójával járt együtt.” Fodor – Varga 2016.

[40] Facsimile kiadása: Bibliotheca Hungarica Antiqua XV. De Sigetho Hungariae propugnaculo /Zrínyi-album/ Wittenberg. 1587. Budapest, 1987. Vö.: Szabó András, Das ‘Zrínyi-Album’ (Wittenberg 1587) im Lichte der neueren Forschung. In: Militia et litterae. Die beiden Nikolaus Zrínyi und Europa, hrsg. Wilhelm Kühlmann und Gábor Tüskés unter Mitarbeit von Sándor Bene. Tübingen, 2009, 151–158. „A gyűjtemény egy történelmi fordulópont, Magyarország és a kereszténység sorsát meghatározó esemény rangjára emelte az ostromot, miközben a vár elfoglalását a támadók erejét megtörő vereséggé, a vesztes győzelmének mítoszává alakította át. Az összeállítás jelzi, hogy Zrínyi és az ostrom emléke 1587 táján reprezentatív történeti hagyományként, győzelmi mítoszként élt a családban… Mindez jelzi azt is, hogy az ostrom és Zrínyi alakja a textuális kanonizáció, a költészet és a historiográfia kölcsönhatásának következtében a 16. század végére elnyerte mitológiai dimenzióit.„ Tüskés 2016, 132–133.

[41] Hegedüs 1906, 173–174.

[42] Ének a szigeti várról. In: Zrínyi énekek 1956, 53. Vö.: Frankovics 2016, 150.

[43] História az Szigetvárnak veszéséről. RMKT VII. 309.

[44] Pl. Ének a szigeti várról. In: Zrínyi énekek 1956, 71–72. Zrínyi alakja itt még nem heroizálódik – hangsúlyozza Tüskés Gábor. Tüskés 2016, 130. A témához ld. még: Zrínyi énekek és feljegyzések. Horvát, szerb, bosnyák és szlovák népi énekek. Pécs, 2002; Frankovics György: A megénekelt Zrínyi. Budapest, 2016.

[45] Vö.: Fodor – Varga 2016.

[46] Thúry 1896, 388.

[47] Thúry 1896, 388.

[48] Thúry 1896, 388.

[49] Zrínyi énekek 1956, 49. Vö.: Tüskés 2016, 130.

[50] Hegedüs 1906, 170.

[51] Frankovics 2016, 149. Az uralkodó halálát egy szlovák népének szerint is eltitkolják. Zrínyí énekek 1956, 65.

[52] Frankovics 2016, 151.

[53] Cennerné 1997, A 9.

[54] Galavics 1986, 24; Buzási 1990; Cennerné 1997, A 39. A motívum megjelenik az égből alászálló Gábriel arkangyal leírásakor a Szigeti veszedelemben is:

„                              40.

Az másik kezében egy szép pálmaágot
Koszoruval eggyütt magassan föltartott.”

[55] Hegedüs 1906, 176.

[56] Vö.: Klaniczay 1964, 135.

[57] Klaniczay Tibor hangsúlyozta, hogy ez a toposz lett a Szigeti veszedelem „eszmei-művészi felépítésének” a központi kérdése. Klaniczay 1964, 135–136. A toposz megjelenéséről az 1587-es Zrínyi albumban ld.: De Sigetho Hungariae propugnaculo /Zrínyi-album/ Wittenberg, 1587, Facsimile kiadás Szabó András tanulmányával, Budapest, 1987, 24; Tüskés 2016, 132.

[58] Varga Szabolcs: Devictus vincit. A Magyar Királyság sorsfordulói a közép és kora újkor határán. (1439–1566). In: Emlékpajzs 2016, 30.

[59] A Fatum és a Fortuna értelmezése nemcsak Zrínyi Szigeti veszedelmében foglalt el fontos helyet, hanem a barokk irodalomban és képzőművészetben is.

[60] Éber 1913 (195. o.) nyomán közli: Galavics 1997, 86.

[61] „Justior at Comitem promouit caussa Zerinum

         Quod rigidae voluit iura subire necis.

Nimirum leges abolentem et iura Tyrannum

          Templaque, syncera et cum pietate fidem.

Ad foeda innuptas rapientem et stupra puellas,

          (Cuius et immani dextera coede tepet)

Christiadum à iugulo dum infracta mente repellit,

          Mergi et innumeros tartara ad ima Getas.

Occidit aeternos victurum sydus in annos,

           Summa Lyburniaci fama decusque soli,

Sed mors illius Solimanni morte Tyranni

           Perpetuo in terris nobilitata manet.

Ergo dum memori Solimanni nomen in aeuo

           Et tua perpetuo fama vigebit, erit.

Interea placida requiescas conditus vrna

           Heros, diuinis adnumerande viris.

Effuso tibi dum Christi pro plebe cruore

            Dona feret Christus sanguinolenta, suo.” Bibliotheca Hungarica Antiqua XV. De Sigetho Hungariae propugnaculo /Zrínyi-album/ Wittenberg. 1587. Budapest, 1987. o. n. Vö.: Tüskés 2016. 131. 

[62] Pap – Kitanics 2016, 119.

[63] Hegedüs 1916, 176.