Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rom és rekonstrukció (Hazai építészeti emlékek 19. századi ábrázolásairól). 1. rész

2012.01.15

 

Rom és rekonstrukció.
 
(Hazai építészeti emlékek 19. századi ábrázolásairól)

 

 

        Bár a humanista hagyományokkal, a tudósok képzettségével, forrásismeretével és az 1777-ben meginduló egyetemi régészeti oktatás jellegével összefüggésben a hazai antik emlékek vizsgálata Magyarországon a 18. században még túlsúlyban volt, a nemzetállam-eszme megerősödésével és a hazafias öntudat növekedésével párhuzamosan a 18–19. század fordulójától – mint ismeretes – megélénkült a “nemzeti”, azaz a honfoglalást követő időszakokból származó művészeti, régészeti és építészeti emlékekre irányuló figyelem is.[1]
         Az érdeklődés felkeltésében jelentős szerepet játszott a 18–19. század fordulóján a sajtóban kibontakozó topográfiai mozgalom. A felvilágosodás és a korareformkor hazai sajtóirodalma számos hírt és önálló írást közölt honi művészeti, építészeti emlékekről. Nemcsak a folyóiratok egy része ismertette a legkorábbi időktől kezdve országrészenként, vidékenként, tavak, folyók topográfiájában a hazai nevezetességeket – antik romokat, középkori várakat, templomokat – hanem alkalmanként az újságokban is találkozunk önálló városismertetésekkel, útleírásokkal, egy-egy emléket bemutató hosszabb írással.
         Az építészeti emlékek – például a történeti nevezetességű várak, várromok – leírásaiban régiségük megbecsülése[2] gyakran kapcsolódott össze egyfajta nemzeti-hazafias szemlélettel. Az elmúlt idők történelmének nyomai – olvashatjuk egy helyen – “úgy-is tiszteletre méltók, mennél inkább becsesek azok, ha a’ mi elődeink’ egykori lakját, mellyet ma ugyan a’ változhatatlan változandóság Országunk’ színéről le törlött, de hajdan szinte virágzott, illetik...”[3] A romokhoz, sziklákhoz, patakokhoz kapcsolódó regékben, melyek a nép ajkán élnek, “megszentelve az időtől ... a honbarát reá ismer a multak édesen szomorú emlékére, s bennök mint egy szent gyöngyét a hajdannak, feltalálja nemzetisége’ töredezett oszlopait.”[4]
         A hazafias érdeklődés erősödését jelezte, hogy várakról, várromokról, középkori templomokról készült ábrázolásokat azoknak a 19. század első felében megjelenő grafikai sorozatoknak szinte mindegyikében találunk, melyek a sajtóbeli topográfiai mozgalomhoz hasonlóan hazai tájegységek megismertetésére törekedtek.[5] “Óhajtanók” – olvashatjuk abban a tudósításban, mely Bája Istvánnak a vajdahunyadi várat ábrázoló rajzáról készített kőmetszetet mutatta be – “hogy a’ Hazának régi maradványi, legalább mostani mivoltokban így kiadattatnának, ’s ezen képek által a’ Historia feleleveníttetnék, és a’ Hazafiakban Őseink nagy tetteinek követésére való buzgóság gerjesztetnék.”[6] “...reményljük, az előidőnek ezen tiszteletre méltó emlék-jeleit az ő műhelye maradandó karba fogja helyeztetni, ’s midőn azoknak majd nyoma is alig látszik, a’ késő maradékban ezen rajzolatok magos gondolatokat fognak gerjeszteni.” – írja a tudósító Schmidt Jánosnak a történeti jelentőségű hazai várakról kiadott kőnyomat-sorozata újabb darabjai kapcsán is.[7]
           A grafikai sorozatok mellett a 19. században számos olyan önálló kiadvány, könyv is napvilágot látott, mely leírásokkal, s ezekhez készített illusztrációkkal mutatta be Magyarország és Erdély természeti szépségeit, művészeti és építészeti nevezetességeit.[8] Várábrázolásokat az 1854-ben meginduló Vasárnapi Újság, a Vahot Imre által szerkesztett Napkelet – különösen az 1857-es első évfolyam –, az 1862 és 1865 között megjelent Az Ország Tükre, illetve Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális sorozat Magyarországot bemutató kötetei is rendszeresen közöltek.
          Az ismeretterjesztő kiadványok céljaira jól rávilágítanak báró Mednyánszky Alajos sorai, aki “hazájának hűséges ábrázolásával meg akarja szilárdítani, sőt fokozni az iránta érzett szeretetet, a külföld felé pedig fel akarja szakítani a sűrű sötétség fátylát, amely túlontúl sokáig fedte ezt a szép országot az idegenek szeme elől...”[9] A “honszeretetet emelő hazai történetek és földismeret” felvirágoztatását, s az érdeklődő közönség – különösen a hölgyek – körében illusztrált kiadványokkal történő népszerűsítését Fényes Elek is fontosnak tartja. Az emlékek megismertetése ugyanakkor – véli Fényes – segíthet gátat vetni haszonleső pusztításuknak is. “Minő érzelem lepi meg...egy...hazafi szívét, ha honunknak valamelly régi omladékokban heverő mohos várát pillantja meg? Nemde egyszerre nemzeti történetünk egész fonala lebeg lelke előtt s keblét kimondhatatlan öröm, vagy bús komolyság foglalja el; holott a honi történetekben járatlan hidegen halad el az ősi falak mellett, legfeljebb azon járatja az eszét, mikép lehetne a mohos köveket hasznosabb épületekre, például pálinkaházakra fordítani; a minthogy régi emlékeink nagy része valóban illynemű barbárságnak leve áldozatja.”[10]  
         A nemzeti múlt emlékeinek a hazafias öntudattal együtt erősödő tisztelete a korabeli közönség körében minden bizonnyal nemcsak az útleírások, útikalauzok mellékleteiként megjelent, festői természetábrázolásra törekvő illusztrációknak, hanem a száraz, topográfiai jellegű várábrázolásoknak is – pusztán témájuk okán – egyfajta emelkedettséget kölcsönzött. A hazafias indíttatású, részben a romantika eszmerendszerében gyökerező nemzeti emlékkultuszból táplálkozó bűverő majd csak a 19. század második felében meginduló szervezett műemlékvédelmi kezdeményezések dokumentációiként készített felmérés-jellegű ábrázolásoknál csökken jelentős mértékben.
            Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a 19. században az antik emlékek jelenlétéhez és jelentéséhez kapcsolódó korábbi egyetemes konszenzus a bekövetkezett hangsúlyeltolódások és szemléleti változások ellenére sem veszítette el hatóerejét.[11] Számos tudós, gyűjtő és műkedvelő ókori emlékeinket is a becses honi értékek között tartotta számon.[12] Írásaikban annak a több évszázados szemléletnek a hagyománya él tovább, mely a hazai antik emlékek kutatását az európai szellemi-művelődési közösséghez való tartozással kapcsolja össze, s mely az emlékek megbecsülésében a nemzet kulturális legitimációja erősítésének, az európai művelődéshez való óhajtott felzárkózásnak egyik lehetőségét vélte megtalálni.[13]
          A hazai antik építészeti emlékekről készült 19. századi metszetek, rajzok – például Franz Jaschkénak az erdélyi Demsus rómainak vélt romjait és a peterdi római emlékeket bemutató alkotásai,[14] Szathmári Pap Károly és Kővári László kiadványának a demsusi emléket,[15] Rohbock Alajosnak a mehádiai ókori maradványokat ábrázoló metszete,[16] vagy az az illusztráció, mely Rómer Flórisnak az al-dunai Trajanus-táblát ismertető írásához készült[17] – szervesen illeszkedtek a történeti érdekű “nemzeti” emlékeket ábrázoló alkotások sorába. Az antikvitáshoz kapcsolódó egyetemes konszenzus 19. századi európai továbbélésére utal, hogy erdélyi ókori emlékekről készült illusztrációkat – hazai várábrázolások mellett – George Hering és John Paget magyarországi útleírásaiban[18] is találunk.
 
        A hősi múlt építészeti emlékei által evokált hazafias büszkeséget gyakran árnyékolta be a hatalom és a szerencse forgandóságának, a “mulandóság’ sorsának”[19] univerzális, illetve az ország keserves, megpróbáltatásokkal teli múltjának lokális képzetével rokonítható szomorúság és gyász érzése.“Csobáncznak szomorú düledékei közt támolygék, ’s akár merre fordultam, őseink elhamvadt fészkeik tünének szembe. Lelkemet így a’ régi szilaj, de tán boldogabb időkre andalítván nem akarva is eszembe szökének Kisfaludy keserv-szavai:
                           Pusztán áll az enyészetnek / Szomorító bús jele,
                           Hajdan büszke nemeseknek, / Most a’ baglyok lakhelye.
                           Borzasztó, bús, mély csend hallgat / A’ falak közt mostan ott,
                           Hol hajdan az úri élet / ’S öröm mozgott és zajgott.
       Keserű érzések faggaták mellemet ezen elmélkedésem közben, midőn a’ lehaladó nap haza intett.”[20] – fogalmazza meg egy hazai utazó a történeti érdekű romokhoz kapcsolódó 19. századi nemzeti emlékkultusz sajátos érzelmi aspektusait.
       A hősies és tragikus képzet, mely a nemzet egykori dicsőségére és virágzására, majd sorsának szomorú változására emlékeztető, az ellenség által lerontott épületek maradványaihoz tapadt,[21] irodalmi és történeti tudatunknak évszázadok óta része.[22] Sylvester János 1544-ből származó parafrázisában a lerombolt jeruzsálemi templomot sirató 79. zsoltár sorai között helyezte el a hazai tragikus állapotok leírását:
...megfertőztették templomodat,
Szentséges szentélyed megszentségtelenítvén,
Rendre beszennyezték egyben a templomot is...
...Jeruzsálemet kőhalommá tették.
...Romhalmaz támadt a nyomán, s a romok szomorúan
hirdetik: íme, a vég, s mily szomorú is a vég.”[23]
       Ebben az értelemben hordozhat sajátos kettős jelentést Christianus Schesaeus (1536–1585) Magyarország romlását megéneklő, 1555–1571 között keletkezett művének címe – Ruinae Pannonicae. Az erdélyi szász költő az ország erkölcsi és fizikai pusztulásának szomorú egybeesését nemcsak azzal hangsúlyozta, hogy művének címében az occasus kifejezés helyett a romlás, pusztulás mellett épületromot is jelentő ruina-t alkalmazta, hanem a műve első két sorában felvázolt “porba hulló”, azaz rommá váló királyság képével is:
                           “Pannóniának bús romlását zengi a versem,
                       porba vezéreivel mint hullt egy büszke királyság.”[24]
       A neolatin-humanista költők, történetírók a veszteségtudatnak az értékvesztés hangsúlyozásával történő elmélyítése[25] érdekében a lerombolt épületeket a korábbi időszakok virágzásával[26] állították szembe:
“Erdélynek kincses városit, / Elpusztíták szép templomit,
Levágák szép ékességét, / Benne való szép csillagit...
...Elpusztulnak szép városid, / Széjjelbújdosnak népeid,...” – panaszolja Erdély veszedelméről 1602-ben egy névtelen énekes.[27]
       Az értékvesztés hangsúlyozásának hagyománya él tovább Paskó Kristóf 1662-ben keletkezett, A’ nemes és régenten hires Erdely Orszaganak keserves és szomoru pusztitásárol irt Siralom című költeményének Gyulafehérvár pusztulását megéneklő soraiban is.
         “68. Régi épületü szép fris palotákban, fejedelmi házakban.
                 Todulván sietnek, mindent rontnak vesztnek, semmi nincs választásban,
                 Az ékes fel-házak az alacsonockal el-égnek egy sorjában.
           69. A’ Vár mellett lévö ékes épületü Istennek szép temploma,
                  Ki régi idöben drága nagy költséggel munkával volt rakatva,
                  Pogány ellenségtül belöl ékességi vadnak most le-rontatva.
           70. A’ Templomban fekvö régi Fejedelmek és Hercegek zászlóit,
                  A’ pogány el-vitte és bátran le-szedte nagy szép ezüst tábláit,
                  Ki-ásták sirjokból a’ Fejedelmeknek régen meg-hült tagjait...
75.    ...Ez városban vala a’ Fejedelmeknek kedves szép lako helyek,
Melyben mesterséggel ’s nagy költséggel csinált fénlettek épületek,
Kik épitésére meszsze országokrol hozattattak mesterek.
76.    Le-függö aranyos mesterséggel csinált szép Olasz menyezetek,
Sok jeles dolgoknak csudás le-irási ezekben helyheztettek,
Faragott kövekbül, fejér márvány kőböl pádimentomi ennek.
77.    Le-szakadoztanak, tüzről el-olvadtak minden szép ékességi,
Immár nem villognak távul szemek elött szép veres hejazati,
                  Füsttöl rutittattak, lángtul sárgittattak tiszta fejér falai.”[28]
          Az ostromlott épületek lerombolását a költők – mint fentebb is láttuk – szuggesztív, szenvedélyes, dinamikus képekkel ábrázolták. Christianus Schesaeus is így írta le Budának Ferdinánd csapatai által történt 1541-es megtámadását:
“165 Támadják dühösen, roppant nagy hévvel a várost;
       fellege árnyat vet, miktől fala döng, a golyóknak,
       sűrűn okádja a vasgép őket, jégzivatarként,
       s minden újabb lövedék folyvást viszi szét a tetőket.
            Így megelégelvén súlyos gondját a királynő,
170    s látva, alig védik már rom-bástyái a várat...
        ... bajba jutott seregén, Szolimántól kéri, segítsen...”[29]
 
           A költészethez hasonlóan a 16–17. századig nyúlik vissza a hazai épületekben a török megszállás és a török elleni harcok során keletkezett sérülések, pusztulások képzőművészeti ábrázolásának hagyománya is. Azokon a gyakran külföldön megjelentetett és terjesztett sokszorosított grafikai alkotásokon, a hírlevelek haditudósításaihoz mellékelt illusztrációkon, ostrom-vedutákon, melyek a török háború eseményeit érdeklődéssel figyelő európai közvélemény tájékoztatására és befolyásolására szolgáltak, a csatajelenetek mögött gyakran látunk ágyúgolyók becsapódásaitól, lőporrobbanásoktól összedőlő, füstfelhőbe burkolt vagy lángoló épületeket. A Visegrád 1595. évi ostromát ábrázoló alkotásokon,[30] Justus van der Nypoortnak Érsekújvár, illetve Belgrád ostromát bemutató munkáin,[31] vagy Romeyn de Hooghe-nak Buda és Belgrád visszafoglalását ábrázoló rézkarcain[32] például egyaránt ezzel a – nevezzük így jobb szó híján – “dinamikus romábrázolással” találkozunk. 
       Az információközvetítő illusztrációkhoz hasonlóan a mozgalmasság dominált a korszak számos monumentális, reprezentatív alkotásának “romábrázolásában” is. A sárvári vár mennyezetét díszítő, Pápa, Székesfehérvár, Tata, Győr ostromát ábrázoló, Hans Rudolf Miller által készített festmények (1653) hátterében éppúgy lőporfüstbe burkolt épületeket, égő városrészeket látunk,[33] mint Frans Geffels Buda 1686. évi ostromát ábrázoló nagyméretű olajfestményén,[34] vagy a Jean Baptiste Martin kartonja alapján készült, Szabadrablás a visszafoglalt Budán című bécsi falkárpiton.[35]
       Az ostromképek némelyikén ugyanakkor a hadiesemények és az égő épületek mellett “igazi” romok ábrázolásával is találkozunk. Egy ismeretlen művész Eger várát (1617), illetve Ludwig Nicolaus Hallart és Michael Wening Buda 1686. évi ostromát bemutató rézmetszetén például korábban lerombolt, rommá vált épületek nyertek hangsúlyos, írásos magyarázatokban[36] is meghatározásra került ábrázolást. A Hallart-Wening-féle rézmetszeten látható romépületek Franz Joachim Beich Buda ostromát ábrázoló festményén is hangsúlyos szerepet kaptak.[37] Azon a rézkarcon pedig, mely az 1572–1617 között megjelent Civitates orbis terrarum című sorozat 6. kötetében található, s mely – mint a felirat jelzi – a Miksa császár hadainak közeledtére a törökök által 1595 őszén felgyújtott Törökszentmiklóst ábrázolja, a hangsúly nem a hadi események, hanem a lerombolt épületek, az elhagyott, égő, romos város ábrázolására került.[38]
        A harci eseményeket bemutató alkotások “dinamikus” romábrázolásainak természetesen – azon kívül, hogy a 19. századi hazafias romkultusz “tárgyai”-nak, azaz a történeti érdekű várromoknak egy része az itt ábrázolt harcok során “jött létre” – nem sok közük van a hagyományos romikonográfiához, hiszen sem emelkedettséget, sem Vanitas-gondolatot, sem fenséges időtlenséget nem sugallnak. Az ostromképeken központi vagy félreeső helyen, de önállóan szereplő – az egri képen fákkal, bokrokkal körülvett – romrészletek, romábrázolások megjelenése azonban – úgy vélem – már annak az emelkedett, romantikus romszemléletnek a kialakulása irányába mutathat, melynek egyik korai típusértékű képi megfogalmazását Bél Mátyás Notitiájának Visegrádot ábrázoló említett metszete jelentette. A metszet elsődleges topográfiai funkcióját árnyaló nemzeti-hazafias szemlélet, melyet a “Triste rudus Visegradi” felirat sugallt, a 19. századi történeti tájfestészetben – nagyszerű megvalósulási formát nyerve például Markó Károly 1830 körül készült Visegrádjában[39] – sokáig eleven maradt.
          A “dinamikus” romszemlélet hagyománya, illetve a romokhoz kapcsolódó régiségérték és áhítatos tisztelet kifejezése egyszerre jelentkezik Csokonai Vitéz Mihály A’ Haza’ Templomának örömnapja című költeményében:
“...E tíz székulumnál idősebb Templomnak
     Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
     Az égés, pusztítás, aluttvér jóformán
     Megtetszett még most is oldalán és ormán.
     De sem e’ romlások, sem sok düledéki
     Hajdani felségét el nem vették néki.
     ’S ha az óságból is származik tisztelet:
     Kérkedik ez sok új filegránok felett...”[40]
 
          Bár a 19. században a hazai építészeti emlékek pusztulása kapcsán egyre gyakrabban került említésre az utókor hanyagsága és haszonlesése, a panaszirodalom szemlélete és motívumrendszere – az értékvesztés hangsúlyozása[41] mellett például az egykori pompás épületek ellenség által történt lerombolásának említése – a kor retorikájában sokáig továbbélt.[42] “Ama gyászos emlékű időkben, midőn honunk felett olly huzamosan borongott az örökös küzdelmek átka...kirablá azt vészterhes napjaiban az ellen minden szentségeiből...közhasznú intézeteit feldúlá, középületeit leromboltatá.
      E kárhozatos ellen leigázása- és eredeti fészkébe visszavonulásával, minden történeti s építészeti nevezetességek eltűntek a hon határairól: a világhírű góth építészet remekei, mellyekből – főleg szentegyházakban – olly sok szép példányokkal dicsekhetik a buzgólkodó szellemű hajdankor: csak kőhalmazok s düledékekben maradtak fel...jelentve...az utóvilágnak, hogy nem az idő foga rendíté meg azokat alkotványaikban: hanem semmit nem kímélő emberi hatalomnak kelle e roncsolt romok fölött átvonulnia.”[43]
           A másfél évszázados török elnyomás emlékének elhalványulásával ugyanakkor a korábbi agitatív, szenvedélyes, tragikus és heroikus felhangokat a történeti érdekű épületek romjainak leírásaiban és ábrázolásaiban egyre gyakrabban az öntudatos vagy szomorú emlékezésre indító nosztalgikus, elégikus hangulat váltotta fel. A diósgyőri vár “hazánkban egyike volt a legnevezetesebb erődöknek, hatalmas falakkal kerítve. A dúló csaták romba dönték, de falait annyi év óta még az idő vas foga sem tudta egészen elpusztítani, mint elzajlott idők elmélkedésre hívó emléke most is ott méláz.”[44]
         Az egykori dicsőség elmúlását számos 19. századi íróhoz és költőhöz hasonlóan Kazinczy Ferenc is a bibliai eredetre visszavezethető “ubi sunt?” (“hol vannak?”) Vanitas-motívum retorikus alkalmazásával hangsúlyozta:
“Szirt! Rendíthetetlen, mint karja és lelke Rakódnak,
    Nagy mint ő, nagy mint társai, mint fija nagy!
 Hol van Urad? Hol van Lászlója? hova leve Mátyás?
    Hol van az eggykori fény? hol van az eggykori zaj?
 Nincsenek! – így dörmög falaidnak kriptai csendje...
...Szirt, mi vagy, és mi valál egykor!..” – írta Vajda-Hunyad című költeményében.[45]
         A “bús düledékek” tehát, melyek “már csak romokban gyászolják hajdani fényöket”,[46] a 19. századi szemlélő számára egyszerre tanúi a történelem és a természet megállíthatatlan, örök körforgásának, illetve a hősi előidők nagyságának és tragédiáinak.[47] “A régi várak...igen érdekes díszei hazánknak még omladékaikban is; érdekesek, mert – kevés kivétellel – fölötte regényes fekvésűek, s érdekesek főleg, mert leviharzott múltunk emlékei. Minden régi várrom hirdetője ősapáink tetteinek...[...]...e várak századokkal daczoló kőfalai mintegy példákkal szolgálhatnak nekünk, hogy a viharokkal, csapásokkal mi is oly büszkén daczoljunk.”[48]
         
           A természet szemléletének és értelmezésének a felvilágosodás időszakában bekövetkezett átalakulásával összefüggésben ugyanakkor – mint a fenti idézet is jelzi – a természetbe olvadó,[49] a környező tájjal egységet alkotó festői romok a 19. században a “szép egyszerű természet, ’s hazai régiségek barátai”[50] számára a történeti érdekesség mellett önálló esztétikai értékek hordozójává is váltak. Az éleskői vár romja a “magos bérczek közé rejtezett fekvése miatt kevésbé ismertetik ’s látogattatik, noha nem csak maga az omladék, hanem kivált szép regényes (romántos) környéke, ’s a’ felséges messzelátás sokféle kép jutalmazná látogatóját.” A természeti környezet szépsége, vadregényessége az úti beszámoló szerzője számára a romoknál is fontosabbá, érdekesebbé válik. A “váromladék, ha a’ hegy tövétől fel felé vizsgáltatik, csak valamelly szürke, formátlan, ágasbogas, északról délfelé nyúló épületeknek maradéksorára mutat, azért a’ benyomás, mellyel a’ vizsgálóra hat, éppen nem válik olly felségessé, mint más váraknál, p.o. Detrekőnél; de azért kárpótlást szerez a’ regényes környék, ’s felülről a’ messzelátás semmi egyéb kivánatost nem gerjeszthet többé az emberben.” Ha a látogató a hegytetőről “visszatekint, Claude Lorrain remek ecsetére méltó természeti rajzkép lepi-meg...”[51]
          A felvilágosodás panteista természetszemléletének hagyománya, illetve a szentimentalizmus és a romantika romkultuszának hatása mutatható ki azokon az alkotásokon is, melyek vadregényes, festői természeti környezetben lévő,[52] növényekkel benőtt, elhagyatott, csak vadállatok által látogatott[53] romokat ábrázolnak. “Sűrűn laknak itt csókák, s ollykor a királyi sas is emelkedik légbe a márvány maradványokról.” – olvashatjuk a visegrádi fellegvár leírásában.[54] A Keleti Gusztáv rajza nyomán Rusz Károly által készített, a visegrádi Salamon tornyot ábrázoló későbbi fametszeten a vadregényes előtér egyik fáján egy sas ül. A mulandóság melankolikus átérzése az egykorú leírásban is az ember alkotta épületek romladozó maradványait uraló buja, öntudatlan természet ábrázolásában nyert kifejezést: “A fényes termek homályba vesztek, a födetlen csarnok ívei alatt gyom és moh verte fel a köves talajt…[a romokat]…iszalag s egyéb kúszó növények fonják körül. Virulat, mely a mulandóság jelképe gyanánt szolgál.”[55] A csábrági vár elhagyatott romjai előtt a Keleti Gusztáv rajza nyomán készült metszeten egy róka fut keresztül.[56] A likavai vár sejtelmes omladékait ábrázoló egyik képen semmilyen élőlény nem tűnik fel, [57] egy másikon az erdős előtérben nagyagancsú szarvas látható.[58]
       Az ugyanakkor, hogy a történeti múltra, illetve a múlt és a jelen (vagy a jövő) kapcsolatára történő utalásokat a romok leírásakor vagy ábrázolásakor a költők, az újságírók és a képzőművészek gyakran jelenítették meg különböző, a 19. század folyamán szinte toposszá sűrűsödő konszenzusos természeti képekkel, nemcsak a természetszemlélet megváltozásával, hanem mélyen gyökerező retorikai és ikonográfiai hagyományok továbbélésével is magyarázható. Az alkalmanként publicisztikai közhelyekké vált népszerű fordulatok a 19. század közgondolkodásának, politikai retorikájának, irodalmi és képzőművészeti motívumkincsének alakításában egyaránt fontos szerepet játszottak. Elevenségüket, erejüket jelzi, hogy némelyek közülük – leggyakrabban talán a “zivataros, viharos múlt” képe – ma is használatosak.
         A hazai romantika festészetében felelevenedett a viharos vagy tűzvésztől zaklatott tájba helyezett rom európai ábrázolási hagyománya.[59] A vihar, a felleges ég vagy a zivatar motívuma azonban a zsánerszerű alkalmazás – például Kisfaludy Károly Éjjeli szélvész című alkotása[60] – mellett az elmúlt idők sorscsapásainak, a “zivataros századok”-nak szimbolikus megjelenítésére is szolgálhatott.[61] A történeti feszültség és labilitás, mely a 16–17. századi európai festészet felfokozott hatású alkotásain tűzvésztől zaklatott tájak, a török-ellenes harcok eseményeiről tudósító grafikákon pedig felrobbanó, füstfelhőbe burkolózó épületek és romok ábrázolásában nyert kifejezést, a 19. századi történeti tájfestészetben, illetve történeti festészetben a természet turbulenciáját megjelenítő vihar, zivatar vagy felleges, borongós ég képévé szelídült.
        “A zivatarban álló” országról énekelt már – mint láttuk – a tatárjárás keserveit panaszló 13. századi himnuszköltő, s a vad török dúlást jelképezte a szélvész és a vihar Illésházy István Az Erdélynek siralmas éneke című 17. századi költeményében is:
3. Mint nagi mönidörgesben erdö, fölihö ködben az nagy tengöri szel vez,
    Szorongh az melsegben, fut, iar örvenieben, de czak hamar eze vez:
    Igi most orszagunkban, bai vivo hazankban mindönnel köz az szel vez.”[62]
      A vihar-toposz számos 19. századi hazai képzőművészeti alkotáson a “dörgő fellegben” elsújtott villám alakjában nyert megjelenítést. Villám csap le a viharos égből azon az acélmetszeten, melyet Franz Stöber Johann Ender Akadémia-allegóriát ábrázoló rajza nyomán 1831-ben készített, s mely egy ideig az akadémia címerképe volt.[63] A mohácsi csata halottjainak temetését ábrázoló festményeken Orlai Petrich Soma borús, Kovács Mihály viharos eget, “lesújtó villámot” festett.[64] Villámtól szabdalt, viharos ég a háttere a zsámbéki templom romját ábrázoló acélmetszetnek, melyen egy “nagyon konzisztens és rendkívül tudatos emlékfogalom, a tájban megjelenő, s a zivatar toposzával kifejezhető történeti feszültség képzete bontakozik ki.”[65] Villámszaggatta, viharos égbolt látható Kheinfeller Károly Görgey álma című, 1871 körül készült litográfiájának allegorikus jelenetén,[66] Kovács Mihály Egyházi átok Dózsa György kereszteseire a Rákoson (Az egyházi átok kihirdetése Dózsa György és a fellázadt parasztok ellen) című, 1875-ben készült festményén,[67] illetve Madarász Viktor Feltámadás (A feltámadt Petőfi) című alkotásán (1913) is.[68]
        A hazai történelem dicsőséges és gyászos időszakainak váltakozását, a nemzet “fényes és viharteljes múltját”[69] az elvonuló vihar képe jelenítette meg.
         “...Borongós felhőkkel gyászoló magyar Ég!
                   Nem soká felderül ősi ditsőséged,...” – írja Csokonai Vitéz Mihály A’ Haza’ templomának örömnapja című említett költeményében.[70]
        Az elvonuló viharnak a honi történelemre vonatkoztatott képével találkozunk annak a metszetnek a leírásában is, mely Häufler József és Szerelmey Miklós Visegrád Albumában a holdfényben fürdő fellegvárat ábrázolta. Ha vihar alkalmával “sötét felhő tornyosul a fellegvár felett, ha ez a romok felett czikáztatja villámait,...ha még végre szivárvány is derül a rom felett, s ezek után a hold fél homályban tartja a vidéket, – ha mind ezek közben e vár történeteire gondolunk, a mult és jelen érintkezésbe látszanak jőni...”[71]
        Ligeti Antal Visegrádot ábrázoló festményén (1860) “az elvonuló zivatar a zivataros múltat is jelképezi, melynek nyomán az egykor fényes vár e dicső múlt kriptája csupán.”[72] Bár Brodszky Sándor Kilátás a Balatonra (Vihar a Balatonon) című festményén a természeti erők és a táj ábrázolása dominál, a sötét viharfelhőknek és a természetbe olvadó, napfényben fürdő várromnak együttes szerepeltetése történelmi reminiszcenciákat is sugall.[73] Felleges vagy viharos ég és a várromokat fénybe vonó napsütés együtt jelentkezik Ligeti Antalnak a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében elhelyezett, hazai romokat ábrázoló, 1870 körül készült emblematikus jellegű, reprezentatív festményei közül kettőn (Trencsén vára, Hricsó vára). Viharfelhő és sajátos fényözön jelenik meg Mednyánszky László Temetvény vára című alkotásán is, mely a történeti tájfestészet hagyományaihoz és a modern, autonóm tájképi szemlélethez egyaránt kapcsolódik.[74]
       Az elvonuló vihar képe ugyanakkor a vészeket követő “békepálya” tartósságában bízó reformkor kedvelt irodalmi toposzává is vált. A tovavonuló zivatar, s a romok közül kisarjadó új élet képével indítja majd Ipolyi Arnold Magyar Mythologiáját: “Ha a zivatar elviharzott a férfi karok új erővel fognak a munkához...És ha az eget még ború födi ki tekintünk a messze látkörbe, le keletnek s nyugotnak, keresve a napot, mely hajnalunkat körülragyogta, s kérdezve a leáldozótól, leszen-e még számunkra egy utó derűsugára, de a jövőt az istenség jóltevő leple fedi, míg a múltban annak magvai már elvetvék, ezen múlt, a történt dolgok tudata a sugár, melynek világánál a jövő homálya felderül, a szövétnek, mely a borúhomályban vezérel, a mag, mely a romok közt is egy új élet rügyeit fakasztja.” [75]
       Johann Ender Akadémia-allegóriáján[76] a napsütötte előtérben álló nőalak (Hungária vagy Pannónia) a bíztató jövőt, a viharos, felhős ég a nemzet történelmének elmúlt viharait jelképezte. Ez a festmény épp olyan szemléletesen fejezte ki a korszak optimizmusát, a múlt tragédiáin túllépni akaró tettrekészséget, azt a hitet, hogy a “megbűnhődött” és megszenvedett viharos múlt után most már egy derült,[77] a nemzet felemelkedését biztosító jövőnek kell jönnie, mint maga a Széchenyi által javasolt Akadémia-jelmondat, a címadó “Borúra derű”.[78]
         Az európai felvilágosodás időszakához hasonlóan a hazai reformkor költészetének[79] és publicisztikájának is kedvelt retorikai elemévé vált a felkelő, felderülő nap képe.[80] “Ámde hosszas ború után hajnali derű nyílik egünk fölött, s szabad már hinni, hogy e hon’ mosolygó bérczei –, illatos rónái –, s csoda szépségű völgyeire szerencsésebb napok’ áldásai várnak...”[81] “A hosszú vész, melly a szeretett virágok felett pusztítva elvonult, kitombolta magát. A durva mongol, az apró szemű tatár, az állelkességű moslim, soha többé nem fognak lépni a drága földre, mellyet vad harczi dühben egykor megtapodtak. A had fáklyája...ellángolt, s szelidebb század szelid napjai derültek fel.” – olvashatjuk Szerelmey Miklós könyvének előszavában is.[82] “Úgy tetszett, mintha az új Magyarország napja kelne ott előttem” – írja Vajda János az alcsúti parkról – “ahonnan egy szebb jövendő korszerű művelődésének fénye sugárzik szerte szét a hazára.”[83]
       Hidegh Mihály balatoni úti beszámolójában a napfelkelte képéhez nemcsak történelmi, hanem Kisfaludy Sándor népszerű regéi nyomán irodalmi reminiszcenciák is társultak. “Mennyei pompával tünt-fel a’ pirongó hajnal, ’s vér-rózsa gyanánt égtenek Badacsony és Szigliget sziklás ormai – mint hajdan Gyula ’s Rózsa vészteljes végső esthajnalán – midőn én a’ hegycsucson a’ vár gyászdüledéki közt köszöntém a’ rendkivüli reggelt. –“[84]
        Korábbi időkig nyúlik vissza a képi ábrázolás hagyománya is. A felkelő nap – mint a németek által hozott megszabadulás jelképe – már Johann Nel Germánia a töröktől sanyargatott Hungária segítségére siet (Magyarország szenvedései) című fametszetén (1582) feltűnt.[85] “A’ bal oldalnak távulában kel a’ nap” – írta a tudósító Schoefft Ágostonnak A nemtő által felébresztett és munkálkodásra serkentett Pannónia című allegorikus festménye ismertetésekor – “de a’ hazára nem szolgálhat éltető világával a’ magos sziklafal miatt.”[86] Ragyogó napfelkeltében ábrázolta Franz Pracher Kálváriahegyről című metszetén a visegrádi romokat.[87]
         A történeti múltra utaló szimbolikus jelentéssel gazdagodott a 19. században az alkony-kép[88] is. Ilyen összefüggésben szerepel például Vidra Ferdinánd Pannónia című festményén olvasható Garay idézetben: “Mögöttem a’ múlt’ fénykora Dicsőn, de vérben alkonyul.” [89]
        A véres, de dicső múltra utaló alkony-képet fest a visegrádi romok leírásakor Häufler József. “A leáldozó nap aranya...a várromokat bíborszínbe borítja. A királyi nagyság, melly rég eltűnt a düledezett romok közül, ismét feléledni látszik egy pillanatra! S midőn a félhomály völgyet és folyamot határozatlan árnyas alakzatokkal tölt el, a képzeletnek akaratlanul letűnt századokba kell járnia.”[90]
          Alkony(vihar?)felhőt festett a napsütéses előtérbe helyezett romok mögé Hunyadi János gáldi templomának maradványait ábrázoló akvarelljén Barabás Miklós.[91] Alkonyfelhőt, illetve aranyló alkonyi eget festett a szigligeti vár romjai mögé Brodszky Sándor[92] és Ligeti Antal is.[93]
        Az alkonyképet ugyanakkor mind Häufler József, mind Garay János a nemzet felvirágzásába vetett hit kifejezésével is összekapcsolta: “...egy pillantás a gőzerőkre” – folytatja Häufler a visegrádi romokat ábrázoló kép leírását – “mellyek a folyamot s csakhamar a partot is megélénkítik, a múltból a jövőbe int, mellyben Magyarhon új felvirágzása igérkezik.” Garay versének befejező sorai is – a már Csokonai Vitéz Mihály Magyar! Hajnal hasad! című költeményében is szereplő hajnalhasadás-kép átvételével – a reformkor dinamikus, optimista jövőképéhez kapcsolódnak: “Előttem az ég bíbora, melyből egy szebb jövő pirul.”
 
        A történeti tájfestészet alkotásainak jelentését nemcsak a nemzet egykori nagyságát és későbbi gyászos sorsát hirdető romok természeti környezetének ábrázolása, hanem a képek előterébe helyezett zsánerjelenetek[94] is árnyalhatták, módosíthatták.
        A zsámbéki templom monumentális romjai között álldogáló pásztort Feszl Frigyes alkotásain –– éppúgy, mint Poussinnek a párizsi Louvre-ban található Árkádiai pásztorok (Et in Arcadia ego) című festményén (1638–1639) az antik síremlék feliratát betűzgető itáliai pásztorokat – elgondolkoztatja, merengésre készteti a múlt idők nagyságát tanúsító emlékek fenségessége.[95] A romok előterében látható régi sírkövek is elmélyültséget, történeti hangulatot sugallnak Feszl rajzain. Szimbolikus jelentésük tudatos hangsúlyozását jelzi, hogy a rom más-más nézetből való ábrázolásánál egyaránt feltűnnek.[96] Franz Pracher szigligeti látképén,[97] Rohbock Lajosnak a huszti várat ábrázoló rajzán, illetve a kiadványnak Sólymos várát ábrázoló címlapképén feltűnő, a romokat szemlélő pásztor alakja[98] is merengő hangulatot, a múlt időket járó gondolatokat sugall. “Magának a várnak falai” – olvashatjuk Sólymosvár egy másik ábrázolását kísérő leírásban – “bár omladozottan, még nagy részben állanak, s körülöttük a pásztor a mesés hajdanról elmélkedve legelteti nyáját.”[99]
           Az építészeti emlékeket, régi várakat, romokat tanulmányozó, rajzolgató, nézegető személyek – helyiek által kalauzolt “turisták”, utazók, régiségbúvárok – képzőművészeti ábrázolásában az az intenzív történeti és archeológiai érdeklődés került hangsúlyozásra, mely a 18–19. század fordulóján megélénkülő topográfiai mozgalomnak is fontos összetevője volt. Az emlékeket vizsgáló, rajzolgató utazókkal, érdeklődőkkel találkozunk – többek között – Franz Jaschkénak Demsus és Szutzawa, Varsányi Jánosnak a diósgyőri vár romját ábrázoló metszetén,[100] egy szepesváraljai látképen,[101] vagy Franz Prachernek a visegrádi koronaterem romjairól és a Salamon-toronyról készült metszetein,[102] illetve a margitszigeti domonkos templom romjait ábrázoló litográfiáján.[103]
          Prachernek a visegrádi fellegvárat ábrázoló metszetén ugyanakkor a kép legszélén ábrázolt kiránduló pár alig észrevehető figurái eltörpülnek a monumentális romok mellett, a műalkotáson inkább a vadregényes, romantikus jelleg dominál. A zborói romot ábrázoló litográfián birkákat legeltető juhászt, s a vár felé mutogató, arról beszélgető “turistákat” egyaránt látunk.[104] Nemcsak a régi idők, hanem a közelmúlt tragikus eseményei is elgondolkodásra, borongásra késztethetik – mint a képleírásban olvashatjuk – azokat az utazókat, akik a Keleti Gusztáv rajza nyomán készült metszeten a világosi fegyverletétel helyszínétől nem messze lévő Világosvár romjait látogatták meg.[105]
        A magas hegy tetején fekvő, fenséges romok előterében ábrázolt, gyakran mezőgazdasági munkákat bemutató zsánerjelenetek – például Lántz József Dévény váráról készült metszetén (1827),[106] vagy Markó Ferenc Visegrádot ábrázoló festményén (1859) – a vitéz, dicső, zord múlt emlékeinek és a kisszerű, prózai jelennek a szembeállítására szolgálhattak.[107] “A magasba s a mélységet járó tekintet emlékeztet Visegrád egykor nagyságára s jelen sülyedtségére.”[108] A “dicső múlt és a józan jelen...ellentétpárja lett a vezérmotívum...” A. Fescának a zsámbéki templom romjáról készített acélmetszetének is.[109] Beckó várának, illetve a szigligeti várnak az ábrázolásán a romok előterében parasztok szénásszekeret raknak meg.[110] A vízparton mosó asszonyok tűnnek fel a diósgyőri várrom előtt Telepy Károly festményén,[111] s életképi jelenettel találkozunk Molnár József Csesznek vára című litográfiáján (1857) is.[112] A mezei munkából hazafelé tartó parasztokat festett a szepeshelyi vár romjai elé Ligeti Antal.[113] Egy Csobáncot ábrázoló metszeten a hegy tetejét uraló vár előtti részen aratókat, s a vár felé tekintő, botjára támaszkodó pásztort látunk.[114]