Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Régiség- és ritkasággyűjtés a 18. századi Erdélyben

2014.03.11

 

 

Papp Júlia
 
Régiség- és ritkasággyűjtés a 18. századi Erdélyben – Laurentius Weidenfelder szász evangélikus lelkész gyűjtői kapcsolati hálója[1]
 
A nemzetközi kutatásban újabban előtérbe került az elmúlt évszázadok intézményesített és informális tudásközvetítésének – az egyetemi oktatásnak, az akadémiáknak, a tudóstársaságoknak, a tudóslevelezéseknek – a vizsgálata.[2] A kutatás részét képezik a műgyűjtők, régiségbúvárok, műkereskedők között folyó levelezések, melyekben műtárgyak és régészeti leletek adás-vételére, cseréjére, értelmezésére, ikonográfiai és formai sajátosságaik vizsgálatára vonatkozó adatokat találunk. Tanulmányom egy 18. századi erdélyi szász evangélikus lelkész, Laurentius (Lorenz)[3] Weidenfelder hazai és külföldi műgyűjtői kapcsolatrendszerének feltárásával ezekhez a kutatásokhoz szolgáltat adalékokat.
Erdély, melynek egy része az ókorban Dácia néven a római birodalomhoz tartozott, a 11. század elejétől – a király helytartójának, a vajdának az irányításával – a magyar királyság része volt, a 16. század második felében pedig török fennhatóság alatt önálló fejedelemséggé vált. Az egykori magyar királyság nagy részének a török megszállás alól való felszabadítása után 1691-ben I. Lipót császár (1658–1705) kiadta az ún. Diploma Leopoldinumot, mely Erdélyt a meglévő szabadságjogok – köztük az Európában egyedülálló vallásszabadság – és kiváltságok nagy részének megtartásával önálló tartományként a Habsburg Birodalomhoz csatolta. 1694-ben létrejött az új tartomány ügyeivel foglalkozó bécsi Erdélyi kancellária, a fejedelmi tisztséget pedig az udvart képviselő kormányzó váltotta fel. Bár 1704-ben a Habsburg-ellenes szabadságharc vezetőjét, II. Rákóczi Ferencet (1676–1735) az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta, a szabadságharc leverése (1711) után a Habsburg uralom állandósult a tartományban.
 
Az erdélyi ókori emlékek kutatása
 
     Az ókor tárgyi emlékeinek összegyűjtése, lerajzolása a 14–15. századi itáliai humanista tudósok és költők – például a Rómában tudós régészeti és epigráfiai vizsgálatokat folytató Francesco Petrarca (1304–1374) és barátai – körében indult meg. Az antik épületek maradványai vagy a kútként használt ókori szarkofágok már korábban is a mindennapi élet részei voltak, s most megkezdődött az emlékek kiásása és a domborművek, feliratos kövek beépítése a paloták és polgárházak falaiba.
         Magyarországon az antik feliratos kövek gyűjtésének hagyománya a 15. századig nyúlik vissza.[4] Az antikvitás tárgyi emlékeivel és irodalmi, szellemi örökségével való foglalkozást részben az itáliai tanulmányok után hazatérő magyar ifjak, részben a 15. század második felében Magyarországra érkező itáliai humanista tudósok, követek honosították meg. Hunyadi Mátyás király (1458–1490), aki a nápolyi király leányát, Aragóniai Beatrixet (1457–1508) vette feleségül, Erdélyből ókori feliratos köveket hozatott Budára, melyek az uralkodó dinasztikus dicsőítését szolgálva „beépültek a királyi reprezentációba”[5] Mátyás király unokaöccse, a humanista Geréb László (1452–1502) erdélyi püspökként a környéken talált ókori feliratos köveket építtetett be a gyulafehérvári székesegyház falába.[6]   
            A 15. század második felében indult meg a pannóniai és a daciai feliratos kövekkel való tudományos foglalkozás is.[7] Az antik feliratos kövek első jelentős összeírójának, az itáliai Ciriaco d’Ancona-nak (Ciriaco Pizzecolli) (1391–1452 ?) a szellemi örökségét folytatták azok a feliratgyűjtők, akik Hunyadi Mátyás uralkodása alatt eljutottak Magyarországra. Az első pannóniai feliratgyűjteményt jelenlegi ismereteink szerint Francesco Giustiniani készítette, aki a Velencei Köztársaság követeként 1464-ben Mátyás királlyá koronázása alkalmából érkezett Budára. Feltehetően a pápai legátus, Giovanni d’Aragona (1456–1485) kardinális kíséretében érkezett 1479-ben Magyarországra a veronai Felice Feliciano (1433–1479 k.) betűmetsző, költő, alkímista és régiségbúvár, akinek elveszett feliratgyűjteményét az újabb kutatás Michael Fabricius Ferrarinus fő forrásainak tekinti. A Ferrarinus egyik kéziratában található pannóniai kövek feliratát Feliciano nagy valószínűséggel autopszia alapján jegyezte fel, a hat dáciai emlékét viszont másodkézből kapta meg.[8] Hunyadi Mátyás udvari történetírója, Antonio Bonfini (1434 k.–1503) a magyarok történelmét bemutató, 1489 körül írt, de nyomtatásban csak a 16. század közepén megjelent munkájában ismertette több Erdélyben talált antik feliratos kő szövegét.[9]
     Az ókori feliratok hazai kutatása a 16. században Gyulafehérvár, az ókori Apulum helyén épült püspöki székhely, az erdélyi reneszánsz és humanizmus központja környékén indult meg. Megyericsei János (Johann von Meseritsch, Mezerzius) (1470 k.–1517) költő, az első magyar származású feliratgyűjtő azonosította a római Colonia Ulpia Traiana[10] helyeként Sarmizegetusa (korábban Gradiște, magyarul Várhely) környékét. Megyericseitől kapott antik feliratokat ismertetett 1519-ben Bécsben kinyomtatott Stauromachia… című verses eposzában Stephan Stieröchsel (Taurinus) (1485–1519) gyulafehérvári kanonok, történetíró, s gyűjtésének adatait Descriptio Transsylvaniae című munkájában felhasználta Wolfgang Lazius (Latz) (1514–1565) osztrák humanista tudós és térképész, illetve a Habsburg birodalomban letelepedett flamand származású botanikus és régiséggyűjtő Charles de l’Écluse (Carolus Clusius) (1526–1609) is. Sok erdélyi feliratot másolt le Verancsics Antal (1504–1573) történetíró, aki házát is ókori szobrokkal, feliratos kövekkel díszítette.
Autopszia alapján – elsősorban a gyulafehérvári köz- és magánépületekbe befalazott feliratos kövek tanulmányozásával – készítette el a kiváló magyar humanista történetíró, Szamosközy István (Stephanus Zamosius) (1570 k.–1612) erdélyi római feliratokat ismertető önálló munkáját.[11] Az antik feliratos kövek iránti érdeklődés korabeli egyetemességét, s az adatok hatékony európai körforgását jelzi, hogy a feliratok többsége különböző utakon eljutott Jan Gruter (Gruytere) (Janus Gruterus) (1560–1627) holland humanista tudóshoz, aki közölte azokat kétkötetes nagyszabású epigráfiai munkájában.[12]
Az erdélyi epigráfiai kutatások – a 17. századi, a háborús viszonyokra visszavezethető visszaesés után – a 18. században indultak meg újra. Georgias Schochter (Soterius) (1673–1728) szász lelkész 1706-ban De antiquis Transilvaniae rebus című, kétkötetes kéziratos munkájában több mint száz római feliratos kő szövegét gyűjtötte össze.Kutatásaihoz jól működő nemzetközi kapcsolatrendszert alakított ki a Nagyszebenben letelepedett Köleséri Sámuel (1663–1732) orvos, aki az ókori Dacia történelmét is ismertető bányászati munkájában kiemelt figyelmet szentelt az Erdélyben található antik emlékeknek.[13] Számos erdélyi epigráfiai adatot gyűjtött össze Franz Fasching,[14] Timon Sámuel (1675–1736) jezsuita tanár,[15] Huszti András (XVII. század vége–1765) református tanár[16] és Fridvaldszky János (1730–1784) jezsuita professzor.[17]A legjelentősebb 18. századi epigráfiai teljesítmény Johann Seivert (1735–1785) szász tudós 1773-ban Bécsben megjelent munkája, mely közel 300 ókori feliratot közölt.[18] Mivel Seivert feltüntette azoknak a szerzőknek a nevét, akik korábban említést tettek az emlékekről, a katalógus képet ad az erdélyi feliratos kövek 16–18. századi hazai és külföldi kutatásának történetéről. 
Az erdélyi antik emlékek felkutatása a tartománynak a Habsburg birodalomba történt integrálásával egy új értelmezést is kapott. Számos római emlék került elő a 18. század elején a gyulafehérvári vár átépítésekor. A VI. Károly császár (1711–1740) szolgálatában álló Giuseppe Ariosti olasz katonatiszt pontosan lemásolta és lerajzolta az antik feliratokat, s a kéziratot elküldte Veronába, Francesco Scipione Maffei (1675–1755) írónak és ókortudósnak.[19] Ariosti a császár kívánságára 1723-ban erdélyi antik feliratos kövekkel megrakott hajókat küldött Bécsbe. Az egyik hajó Szegednél elsüllyedt – roncsait sok keresés ellenére máig sem találták meg – a Bécsbe érkezett antik köveket pedig a császári könyvtár, a Hofbibliothek lépcsőházába építették be, ahol a mai napig is láthatóak.[20] Ariosti kézirata tartalmazza az elsüllyedt kövek leírását is. Az ókori emlékek megmentése és az udvari reprezentációba való „beépítése” nemcsak a kor divatjával volt összhangban, hanem a birodalom erdélyi politikai és kulturális legitimációját is erősítette: a Habsburg uralkodók új életre keltették az egykori Dacia kultúráját.
A toposz korabeli népszerűségét jelzi, hogy Köleséri Sámuel bányászati munkáját[21] egy olyan emlékérem rézmetszete díszítette, melynek egyik oldalán az OPTIMO PRINCIPI RESTITVTORI DACIAE MDCCXVII felirat, illetve a trónon ülő uralkodót megkoszorúzó Victoria látható.[22] Az antik feliratos kövek előkerülése az Alba Iulia-i vár erődítési munkálataikor „Károly császárnak, a rómaiak méltó utódjának köszönhető.” – írta 1721-ben Köleséri a német Johann Burkhard Mencke (Mencken) (1674–1732) tudósnak is.[23]
Mária Terézia (1740–1780) parancsára és költségén jelentette meg Sylvester Joseph Freiherr von Hohenhausen und Hochhaus (1735–1814) holland származású osztrák katonatiszt az erdélyi ókori emlékeket bemutató munkáját, mely számos antik feliratos követ is ismertetett.[24] A kiadvány első oldalain koherens szöveges és képi utalásrendszert találunk a „Habsburg uralkodók a római császárok örökösei” toposzra. A bevezető sorok párhuzamba állítják a 2. század elején Dáciát elfoglaló Trajanus császárt és az Erdély lakóit a despotizmus rabszolgaságából – vagyis a török uralom alól – felszabadító Lipót császárt. A kiadvány Trajanias címet viselő antikizáló rézmetszete az 1765-ben német-római császárrá koronázott II. Józsefet (1780–1790), illetve Trajanust profilban, domborműszerű medaillonban ábrázolja, az ez után olvasható Traianiade! című szövegrész pedig az 1773-ban erdélyi szemleúton járt fiatal császárt (Mária Terézia társuralkodóját) második Trajanusként említi, aki az első után 1670 évvel lépett Dacia földjére. Mária Teréziát a könyv szerzője ennek megfelelően a második Trajanus dicsőséges anyjaként üdvözli, fátyollal fedett fejjel és vállal, koszorúba font hajjal, római matrónaként ábrázoltatja.[25]
                       
Laurentius Weidenfelder levelei erdélyi régiségekről és ritkaságokról[26]
 
 Az Erdélyben élő népcsoportok erősödő nemzeti művelődési törekvéseivel összhangban Aranka György (1737–1817) erdélyi magyar író az 1780-as évek végén kidolgozta az Erdélyi Magyar Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaság programját. Aranka a társaság létrehozásának tervét a nem sokkal korábban meginduló magyar nyelvű sajtóban is megjelentette, hogy megszerezze a szélesebb nyilvánosság támogatását. Arra kérte a honfiakat és a honleányokat, hogy pénz- és könyvadományokkal segítsék az egyesület működését. A társaság létrehozását az 1791. évi erdélyi országgyűlés is támogatta. Bár az erdélyi kormányzó pártfogása alatt és elnökletével megalakult társaság tevékenysége az 1800-as évek elejére – jórészt a résztvevők és a támogatók közötti belső nézeteltérések miatt – elsorvadt, néhány ránk maradt kiadványa képet ad működéséről.[27]
A társaság a ritka, régi könyvek összegyűjtése, illetve az addig kiadatlan erdélyi emlékiratok és történeti munkák kéziratainak közzététele mellett figyelmet fordított az ókori és középkori régiségekre, régi pénzekre is. Az egyesület tevékenységét bemutató 1796-os kiadványnak a „Hazaismeretet illető cikkelyei”-ben erdélyi ókori, illetve „Magyarok idejebeli” régiségekről, építészeti és művészeti emlékekről is olvashatunk.[28] Aranka közreadta Laurentius Weidenfelder (1693. január 13.–1755. augusztus 28.) szász evangélikus lelkész[29] két latin nyelvű levelének magyar fordítását is, melyekben a levélíró régiségekről és természeti ritkaságokról ejt szót.[30]
Laurentius Weidenfelder Kisdisznódon született, apja szintén lelkész volt. Előtanulmányait 1712-tól Nagyszebenban végezte, majd 1716. október 20-tól a wittenbergi, 1718. július 3-tól pedig a hallei egyetemen teológiát tanult, utóbbiban – mint az egyetem matrikulájának megjegyzés rovatában olvasható – gratis, vagyis tandíjmentesen.[31] 1718 nyarától egyetemi tanulmányai mellett a neves német pietista pedagógus, August Hermann Francke (1663–1727) hallei tanintézetében dolgozott nevelőként. 1718. június 24-én kelt levelében arra kérte Franckét, hogy biztosítson számára állást a Pädagogiumban. Abból, hogy két héttel későbbi levelében a második apjaként említett Franckénak az ún. Waisenhaus latin iskolájában kapott tanári állást köszönte meg, arra következtethetünk, hogy végül nem a jómódú polgári és nemesifjak számára alapított iskolában sikerült elhelyezkednie, hanem az eredetileg árvaházként működő, de később tehetősebb szülők gyermekeit is nevelő intézményben. Weidenfelder házitanítóságot is vállalt, Johann Philipp Gottschalck ugyanis 1719. március 28-án írt levelében javaslatot tett Franckének, hogy ki legyen Weidenfelder utódjaként a Waisenhausban tanuló két fia házitanítója.[32] Bár egy 1935-ös tanulmány szerzője Weidenfelder Lórántról ír, minden bizonnyal Laurentius Weidenfelderrel kapcsolatos az a forrásmegjelölés nélkül megjelent adat, mely szerint erdélyi fiatal lelkészként felzúdulást keltett a pietisták által hangoztatott „újjászületettek“ megkülönböztetésével és a nem a pietista jámborság elvei szerint élő papság megtámadásával.[33] 
Erdélybe visszatérve Weidenfelder Szászsebesen diakónus, majd iskolaigazgató lett. Itt nemcsak a polgárházak és az evangélikus templom falába beépített antik kövek feliratai keltették fel érdeklődését, hanem a templomban őrzött, a város történetéhez kapcsolódó oklevelek és régi nyomtatványok is. Helytelenítette, hogy közülük néhányat egyes lelkészek könnyelműen elajándékoztak vagy figyelmetlenségből pusztulni hagytak.[34] 1725 és 1734 között Monorán szolgált lelkipásztorként, ahol részben érdeklődésből, részben megélhetési forrásként római emlékek keresésével, kiásásával is foglalkozott. 1734 és 1739 között Nagyekemező, 1739-től pedig szülőfaluja, Kisdisznód parókiájára került. 1753-ban a hazai történelemre vonatkozó kutatásaiért kinevezték a nagyszebeni evangélikus káptalan historiográfusává.[35]
Az erdélyi szász Möckesch család családfája szerint Laurentius Weidenfelder Anna Maria nevű lánya (1732–1759) 1749. május 11-én házasságot kötött Martin Mökesch (1725 k.–1762) szabómesterrel, s házasságukból 1753-ban egy Martin nevű fiú született. Laurentius Weidenfelder és lánya neve szerepel Ilse Melitta Möckesch-nek a náci Németországban kiállított Ahnenpaß-ában is.[36]
Weidenfelder tudományos tevékenységéről az első részletes beszámolót Johann Seivert életrajzgyűjteményében találjuk.[37] Weidenfelder kéziratos hagyatékában – írja Seivert – régi oklevelek, államiratok és levelek másolatait, nyomtatott és kéziratos könyvekből készített kivonatokat, más írók teljes, alkalmanként Weidenfelder megjegyzéseivel kiegészített műveit, illetve saját írásait találjuk. Tíz kéziratot sorol fel, melyek között – az ókori és helytörténeti vonatkozású írások mellett – egy epitáfiumszöveg is van.[38] Seivert nem találta nyomát annak, hogy Weidenfelder írásaiból életében valami nyomtatásban megjelent volna, s egy német, illetve egy francia tudóshoz írt levelein kívül[39] Aranka 1796-os adatközléséig én sem bukkantam publikált írására. Szétszóródott egykori gyűjteménye és könyvtára is, utóbbiból néhány kötet a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtárba került.[40]
 
Laurentius Weidenfelder tudományos tevékenysége
 
1. epigráfiai kutatásai
 
Johann Albert Fabricius (1668–1736) német klasszika filológus és bibliográfus Hermann Samuel Reimarus (1694–1768) hamburgi professzor által kiadott életrajzában található egy Fabriciusnak küldött levél, melyben Weidenfelder 12 antik feliratos kő szövegét közölte.[41] A feliratokat a levél szerint 1715-ben Gyulafehérváron másolta le „R. P. Regai” tudós jezsuita,[42] s Weidenfelder juttatta el Fabriciushoz. A magyar nemzetiségű, pozsonyi születésű Reigai György (1678–1748) a nagyszombati jezsuitáknál töltötte novíciusi éveit. Teológiai tanulmányait a nagyszombati, illetve a grazi egyetemen folytatta, s több magyarországi és erdélyi település jezsuita rendjénél szolgált. Életrajzi adatai szerint 1716 és 1724 között Gyulafehérvárott hitszónokként, illetve a Mária-kongregáció prézeseként tevékenykedett, s ő vezette a rendház historia domusát is.[43] Reimarus feltehetően Weidenfelder leveléből vette át a téves adatot, hogy ti. Reigai 1715-ben jegyezte le a gyulafehérvári ókori feliratos kövek szövegét, hiszen – mint láttuk, csak 1716-ban érkezett a városba. Reimarus néhány feliratnál lábjegyzetben közli Weidenfelder Reigaiétől eltérő olvasatát. A levelet Weidenfelder 1719 és 1725 között írhatta, Reimarus ugyanis szászsebesi lelkészként („Diaconus Müllenbacensis”) említi.
A 12. kő felirata:
                                                        DEO
                                                     HERCVLI
                                              IVLIA MAXIMA
                                                      VOTI SVI
                                                       COMPOS. 
szerepel abban a levélben is, melyet Weidenfelder 1722. július 22-én Szászsebesről Maturinus Veyssière La Croze (1661–1739) francia származású benedekrendi történészhez és orientalistához írt, aki áttérve a protestáns hitre, porosz királyi könyvtáros lett.[44] Az emlék azok közé tartozik, melyeket Ariosti 1723-ban Bécsbe vitetett. La Croze-hoz írt levelében Weidenfelder részletesen ismertet egy, a jobb kezét magasba emelő Jupitert és a sast ábrázoló gyulafehérvári ókori feliratos emléket, melynek felépítéséről egy vázlatot mellékel.[45] Megígéri, hogy amennyiben La Croze-t érdekli, elküldi neki azoknak a feliratos köveknek a szövegét, melyeket évekkel korábban barátja, Regiai gyulafehérvári jezsuita másolt le.
            Johann Seivert tudóséletrajz-gyűjteményében említi Weidenfelder 1744-ből származó, Problema Historico-Criticum in Daciae veteris… című kéziratát, mely véleménye szerint alapvetően Köleséri Sámuelnek az erdélyi aranybányákat ismertető munkája epigráfiai gyűjtésére, az ókori pénzekkel foglalkozó része pedig Andreas Teutsch (1669–1730) szász orvos kéziratára épül.[46] Weidenfelder a kéziratot 1744-ben publikálásra kiküldte Halléba Michael Gottlieb Agnethler (1719–1752) erdélyi szász pedagógus, orvos, régiségbúvárhoz, aki a hallei egyetem pénzgyűjteményének első katalogizálói között volt,[47] a dolgozat azonban nem került kinyomtatásra.[48] Elképzelhető, hogy a kéziratnak ez a példánya Agnethlertől Martin Schmeizel (1679–1747) tudóshoz került, a fólió nagyságú kézirat ugyanis szerepel Schmeizel könyvtárának Agnethler által készített nyomtatott katalógusában.[49] A kézirat egy példánya a 18–19. század fordulóján a bécsi Landstraßén lévő ágostonrendi kolostor könyvtárában volt, Kovachich Márton György (1744–1821) magyar történész, levéltáros ugyanis kéziratos bibliográfiájában egy itt élt szerzetes hagyatékának részeként röviden ismerteti a tartalmát.[50]
A Seivert által felsorolt, ókori vonatkozású kiadatlan kéziratokat a modern kutatás egy újabbal egészítette ki. A brassói Fekete templom könyvtárában őrzött, Observationes Historicae című munkájában Weidenfelder Johann Conrad von Weiss osztrák mérnökkari alezredes kéziratában található római feliratokhoz fűzött kritikai magyarázatokat. Az 1729-ben Erdélybe helyezett Weiss a latin feliratokat 1734-ben másolta le a szamosújvári kastélyban, Kolozsvárott, a tordai templomban, Ulpia Traiana Sarmizegetusa-ban, illetve kisebb falvakban található antik emlékekről.[51]
Weidenfelder adatközléseit, magyarázatait a hazai és a külföldi epigráfiai szakirodalom is számon tartotta. Johann Seivert feliratgyűjteményében több helyen utal Weidenfelder adataira, katalógusa LX. tételénél[52] például megemlíti, hogy a szászsebesi lelkész a felirat szövegét 1715-ben elküldte Lipcsébe. A feliratokat valójában – mint láttuk – egy gyulafehérvári jezsuita jegyezte le, Weidenfelder csak később továbbította azokat Fabriciusnak. A tévedést a Seivertre hivatkozó Michael Ackner (1782–1862) erdélyi szász tudós is átveszi.[53] Több mint harminc feliratos kőnél hivatkozik Weidenfelder adataira Theodor Mommsen (1817–1903),[54] említést téve a szász tudós Fabriciushoz és La Croze-hoz írott leveleiről. Alkalmanként összeveti Weidenfeldernek a feliratokra vonatkozó olvasatait más tudósokéval. Weidenfelder leírását említi egy olyan kőnél is, mely az 1723-as Bécsbe szállítás közben elveszett.[55] Weidenfelder nevét néhány antik emléknél az újabb romániai epigráfiai kutatás is megemlíti.[56]
 
2. középkori és újkori forrásokra vonatkozó kutatásai
 
A 18. században Erdélyben a rossz közlekedési viszonyok, illetve a magángyűjtemények elzártsága miatt általános volt, hogy ha a téma iránt csak valamennyire is érdeklődő személy kezébe került egy történeti forrás, oklevél, lemásolta azt. Az így keletkezett másolatgyűjtemények jelentőségét nemcsak abban kell keresnünk, hogy az adatok levelezésekben való továbbítása fontos része volt a kor tudástranszferének, hanem abban is, hogy számos, azóta elveszett eredeti kézirat, oklevél szövegét megőrízték. Weidenfelder Magyarország és Erdély történetére vonatkozó középkori oklevelek másolatait gyűjtötte össze, közöttük például IV. (Kun) László magyar király (1272–1290) 1283-ban kelt okleveléét a tokaji vár építéséről. Öt – 1329 és 1589 között keletkezett oklevél a Nagyszebentől 48 km-re található, a 13. század elején épült kerci egykori cisztercita apátsághoz kapcsolódik.[57] Az okleveleket Weidenfelder elküldte Martin Schmeizelhez, aki fel is használta azokat Anecdote ad Hungariae & Transylvaniae… című kéziratában.[58]Weidenfelder öt másik – tehát a Seivert által említettek között nem szereplő – oklevélmásolata[59] közül kettő szintén a kerci kolostor történetéhez kapcsolódik.
            Weidenfelder 1745-ben másolatot készített egy kéziratról, mely az 1594. évi erdélyi eseményekről tudósít.[60] Az eredeti szöveg szerzője – mint a történeti-filológiai kutatás a 20. század elején rámutatott[61] – valójában nem a Weidenfelder által adott címben szereplő Böjthi Veres Gáspár (1590 k.–1640 után), hanem az antik emlékek iránt is érdeklődő történetíró, Szamosközy István volt. Weidenfelder másolatát 1767-ben – minta budapesti Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratban olvasható – újból lemásolták, s ismerjük a szövegnek még egy 18. századi, nem teljes másolatát.[62]
 
3. helytörténeti, várostörténeti kutatásai
 
            Weidenfelder kéziratai közül kettő Szászsebeshez kapcsolódik. Az egyik bemutatta azokat az iskolai reformokat, melyek az ő igazgatósága alatt mentek végbe (Imago Scholae Novae Müllenbachianae), a másikban pedig jegyzeteket írt Georg Soteriusnak Szászsebes történetével foglalkozó kéziratához. Ezek közé tartozik például a Raupenkirche elnevezés magyarázata, mely szerinte a minden évben Pünkösd előtt két héttel tartott, hernyók elleni szentmiséhez kapcsolódik,[63] s számos, néha kritikai megjegyzést fűzött a városban és környékén talált régészeti-epigráfiai leletekkel foglalkozó szövegekhez is. Írt például az ókori Apulum felé vezető, kikövezett egykori római útról, melynek nyomai akkor még láthatóak voltak. Adalékokkal szolgált az evangélikus templom, illetve az oltárkép történetéhez, s megemlítette a freskó készítésének 1524, illetve megújításának 1696. évi dátumát. Soteriusnak a Szászsebes nevezetes lakóit bemutató fejezetéhez írt megjegyzéseiben alkalmanként közreadja az illető síremlékének feliratát, s részletesen tudósít egyes történelmi eseményekről – a város 1438. évi török ostromától kezdve a Rákóczi-féle Habsburg-ellenes felkelés alatti (1704) kifosztásáig. A latin nyelvű kéziratot, melyet Weidenfelder 1746-ban az erdélyi tudomány és Soterius dicsőségére nyomtatásban is meg akart jelentetni, a 19. században – Weidenfelder megjegyzéseivel együtt – David Krasser (1821–1898) lelkész németre fordította.[64]
           
Weidenfeldernek Aranka György kiadványában közzétett levelei nemcsak a gyűjtéstörténeti kutatásokhoz szolgáltatnak adalékokat, hanem fényt vetnek arra a 18. századi, külföldi kapcsolatokkal rendelkező erdélyi „társasági” életre is, melyben a régiségekkel és természeti ritkaságokkal foglalkozó régiségbúvárok és gyűjtők vettek részt.
 
        „Egy mihályfalvi[65] tudós evangélikus pap, Weidenfelder Lőrinc írt 1754-ben, a szebeni Roth Keresztélynek[66] két levelet latinul, melyek tudtommal még nincsenek kiadva. Ezekben is emlékezetét találom némely szép régiségeknek: „Találtam – írja első levelében – ez előtt mint egy 28 esztendőkkel a monorai határban, a nagy Küküllő folyó mellett boronálván, régi különbféle nagyságú hamvvedreket hamuval és szénnel megtöltve; egy arany fülbevalót; egy ritka, és csuda munkájú rézkulcsot; és egy néhány jó féle gyöngyöt, de ezeket a nedvesség megette és megemésztette. – Alig ássa be az ember a földet térdig, százanként találja a vedrek darabocskáit. Egy igen kicsi asztali pohár formájában, találtam egy szajkó vagy Páva csontocskáját, a Páva Junónak szenteltetett lévén. Találtam szintén a monorai határban kiásott özönvízi dolgokat. Négy hosszú fog volt, nem óriásoké, amint gondoltam, hanem bizonyos tengeri csodáé; melyek közül a nagyobbat néhai Köleséri úrnak ajándékoztam. A csoda nagyságú feje az állatnak a tudatlan parasztoktól csak nem összetöretett, a fogakat, melyek közül mindegyik mint egy fél fontos, de a közönséges fogaktól különböző volt, barátaimnak elosztottam. – Hasonlók láttatnak sok helyeken a hazában, kivált Újvárosban, Nagysink székben,[67] ahol a prédikálószék mellett függ egy három fontosnál nagyobb. – Ezekhez tartozik az a szárcsont is, mely Szebenben a nagy Templom Ajtajánál fel van függesztve, mely bizonyítja, hogy hazánkban hajdan vagy óriások voltak, vagy [a csontok] az özönvíz idején kerültek ide. – Ilyen lehet az az iszonyú nagy fog is, mely a Lutsch Háznál[68] van, és amint vélem legalább hat fontnyi. – Amelyek még csodálatra méltóbbak, a kisebb Küküllőnek magas szakadékos partjaiban találtatnak, amint szavahihető emberektől hallottam, szörnyű nagy szarvak, 12 font súlyúak, mind magasan fennállók, csavartak, és csodálatosan hornyosok; melyeket a Királyok és Fejedelmek is ritkaságtartó házaikban örömmel néznének.”
         Az elsőbb Levele Weidenfeldernek kelt januárban, februárban ugyan azon évben ismét így ír: „Találtatott régen a kisselyki határban egy régi római réz sas, a légiók címere, melyet a régiség rozsdája tiszteletre méltóvá tett, melyet ez előtt mint egy nyolc évvel Beckers bécsi udvari tanácsos úrnak adtam el; ismét boronálás közben egy ökörnek csudálatos rézszobra, talán az egyiptomi Isist jelenti; ez is ahhoz az úrhoz ment. De találtattak a monorai határban a pretoriánus Cohorsoknak zászló jeleik is rézből, mégpedig annak nem alávaló darabjai, a légiós sasok formájára készítve. Utánuk adván magamat, többeket is kaptam. Azok között volt egy réz bajvívó, melyet Szendrei úrnak[69] adtam; ismét egy római Equest (lovas) márvány táblán, melynek széle egy-egy arasz volt; a szíjak mint kétfelől lefüggtek a lóról a régi római szokás szerint azért, hogy a lóra akármelyik oldalról könnyen felülhessenek és leszállhassanak róla. – Kaptam Szászsebesről egy igen szép metszésű római követ is, mely egy régi falban találtatott. A kő, amelyben volt, kétségkívül Appulumból vagy Ulpia Trajanából vitetett oda. Adtam Köleséri úrnak. Hogy az úgy nevezett csonka Meromiumról[70] semmit ne szóljak, mely iszonyú nagyságú, s melyet a szászsebesi régi tanácsházánál lehet látni, s mely eddig a tudós világ előtt, minden hazánk régiségeit szerető tudósok előtt ismeretlen; kik ebből az álló képből nem tudom mit formáltak. Nem hallgatom el azt a koporsó írást sem, mely Szászsebesen a Konrád Ház[71] aljában egy régi római koporsón vagy vedren látszik, melyet sem Gruterus, sem mások, kik ezekről írtak, nem ismertek.”[72]
 
        Az ókor iránt megélénkülő érdeklődéssel párhuzamosan a reneszánsz időszakától számos európai országban fellendült az antik pénzek, feliratos kövek, szobrok és töredékek leírása és gyűjtése. Az antikvitás iránti erőteljes, a 16–18. századi kultúra számos területét átható vonzódás egy sajátos szellemi klímát hozott létre Európában.[73] Kialakult egy mind származása, mind foglalkozása szerint heterogén, nemzetközi társaság, amelynek tagjai között az antik kultúra iránt szenvedélyesen vonzódó tudósokat és műkedvelő régiségbúvárokat, gazdag műgyűjtőket, műkereskedőket, utazókat, diplomatákat, művelt katonatiszteket egyaránt találunk.[74] Az elsősorban levelezéseken alapuló tudástranszfer egyetemességét az biztosította, hogy a római birodalom egykori területén előkerült emlékek és feliratok jellege, funkciója hasonló volt: egy Erdélyben talált ókori sírkő feliratát egy veronai vagy egy római tudós éppoly könnyen (vagy nehezen) tudta értelmezni, mint egy angol vagy egy erdélyi szász epigráfus.
       A 18. századi Erdélyben virágzó „antikváriusi” társasági életre is – mint Weidenfelder levelei rávilágítanak – a származási, a felekezeti és az etnikai heterogenitás volt jellemző. Bár a korábbi évszázadokhoz hasonlóan ennek az időszaknak a legjelentősebb hazai műgyűjtői is a főnemesek és a főpapok közül kerültek ki, a régészeti és művészeti emlékek gyűjtése a tudósok, az orvosok (Köleséri Sámuel), a művelt hivatalnokok (Beckers bécsi udvari tanácsos), a városi patríciusok (Lutsch és Konrad család) és az alsópapság (Weidenfelder, Christian Roth) körében is egyre népszerűbbé vált. A régiségekkel foglalkozó személyek közötti felekezeti „átjárásra” utal, hogy Weidenfelder jó viszonyban volt az antik feliratos kövek iránt érdeklődő gyulafehérvári jezsuitával, s hogy a református Köleséri Auraria-jának 1780. évi újabb kiadásához[75] a szintén jezsuita magyar történész, Pray György (1723–1801) írt előszót. Az etnikai nyitottságot jelzi, hogy barátja, Reigai György mellett a Weidenfelder által többször említett Köleséri Sámuel bölcseleti, teológiai és orvosdoktor, az erdélyi főkormányszék tanácsosa is magyar származású volt, s neve alapján magyar volt a második levélben említett Szendrei úr is.[76]
A régiségek iránt érdeklődők ismerték, számon tartották egymást. Weidenfelder két levelében a címzettel együtt hét olyan személyről, illetve patrícius családról olvashatunk, akik valamilyen módon foglalkoztak vagy kapcsolatba kerültek régiségekkel. Weidenfelder a felsoroltak közül háromnak ajándékozott, illetve adott el régiségeket, s ő maga is többektől kapott leleteket. Leveleiből arra is következtethetünk, hogy ebben a körben már nemcsak az emlékek gyűjtése, hanem tudományos igényű vizsgálatuk, kutatásuk is kezdett gyakorlattá válni. Szükségesnek tartja, hogy a „tudós világ”, a „Hazánk régiségeit szerető Tudósok” minél több hazai emléket ismerjenek meg, s tudományos véleményt formáljanak róluk.
Mint Köleséri Sámuelnek 1719 és 1724 között Weidenfelderhez írt levelei[77] mutatják, a régiségek cseréje mellett ők is foglalkoztak tudományos problémákkal. Köleséri 1722. március 4-i keltezésű levelében megköszöni a neki küldött, római lovast ábrázoló domborművet, s reményét fejezi ki, hogy a jövőben is értesíti, ha talál valami régiséget. A levélhez Weidenfelder utólag a lovasábrázolással kapcsolatos megjegyzést fűzött.[78] 1723. március 13-án Köleséri részletesen kitért egy feltehetően Hekatéhoz kapcsolódó feliratra: „Nagyon örült tudós sorainak, amellyel régi vágyának tett eleget, illetve a gyulafehérvári kő alapos leírásának is, amelyet ő ugyan már megkapott és megvizsgált, ám nem haszontalan, ha többen is leírják ugyanazt, hogy így javíthassák egymás tévedését. Egy eltérő olvasatot javasol. Ha Steinville tábornok gyűjteményének minden darabja ilyen jól fel lenne dolgozva, nem kellene Hecatenájával annyit vesződnie.”[79] Ebben a levélben is kérte Weidenfeldert, hogy ha bármi információja lenne régiségekről, írja meg neki.[80] 1724. október 16-án kelt levelében szintén hangsúlyozza, hogy hasznosnak tartja Weidenfelder kutatásait, s nagyon örülne, ha találna bármilyen ábrázolást vagy feliratot, mely a pogány dákok szokásaival és kultuszával kapcsolatos.[81]
Az Aranka György által közölt két Weidenfelder-levélben utalásokat találunk a társaság nemzetközi jellegére is. Weidenfelder egyik rendszeres „vásárlója” Beckers bécsi udvari tanácsos volt,[82] s a társasághoz tartozó egyes személyek életében, tevékenységében is szerteágazó külföldi kapcsolatrendszerre bukkanunk. Külföldi tudósokkal levelezett – mint láttuk – Weidenfelder, s számottevő nemzetközi tudományos kapcsolatai voltak a Weidenfelder által több ókori tárggyal megajándékozott Köleséri Sámuelnek. Köleséri levelei közül az egyik címzettje az a Peter Burmann (1668–1741) leydeni professzor volt, aki Amszterdamban 1704-ben újból kiadta a Weidenfelder által szintén említett Jan Gruterus 1601–1603 között Heidelbergben megjelent Corpus inscriptionum antiquae totius orbis Romanorum című, a modern epigráfia alapmunkájának számító főművét.[83]Köleséri 1721. január 21-én kelt levelében örömét fejezi ki, hogy Burmannak tetszett a megküldött Auraria Romano-Dacica című munkája,[84] melyet csak bevezetésnek szánt a dáciai római régiségekről tervezett nagyobb művéhez. Szívesen foglalkozik a földből előkerült feliratokkal és pénzekkel, s részletesen kitér arra az újabban Gyulafehérvárott előkerült, figurális ábrázolásokkal díszített feliratos kőre, amelyet a megfelelő segédkönyvek hiányában nehezen tud értelmezni. Közli két Hekatéval kapcsolatos felirat szövegét, s kéri róluk Burmann véleményét, mivel meglévő Gruterus-kötete[85] és könyvtárának egyéb régészeti vonatkozású művei nem elegendők a Hekaté-probléma megoldásához.[86]
            Köleséri 1717-ben megjelent Auraria-ja egyébként is ismert volt külföldön, hiszen 1718-ban abban a lipcsei Acta eruditorumban[87] közöltek róla recenziót, melynek szerkesztője ebben az időben a folyóiratban antik pénzekről, emlékekről publikáló Johann Burckhard Mencke, Köleséri egy másik levelének címzettje volt. Köleséri 1721. április 3-án írt Mencke-nek a gyulafehérvári vár építése során előkerült régiségekről, melyekre – az egykor itt lévő római kolónia bizonyítékaiként – a vár erődítési és árkolási munkálatai közben bukkantak. Megemlíti, hogy a feliratos kövek mellett domborművek, fémből készült érmek, szobrok, vízvezetékek, fürdők, sírok, templommaradványok is felszínre kerültek. A Hekaté-problémát Mencke-nek is felvázolta: a feltárt leletek között található Hekaté két fekvő, női és férfialakkal kiegészített, görög feliratos alabástromszobra, illetve egy másik, latin feliratú kő. A téma kapcsán külföldi szerzők nyomán a kétnemű istenségekről értekezik, s a dáciai Jupiter-tiszteletre vonatkozó feliratszövegeket is közöl.[88] Johann Seivert említést tesz Köleséri Hekatéval foglalkozó kéziratáról, melyet azonban csak elbeszélésekből ismert, a kézirat véleménye szerint megsemmisült.[89]
 A londoni British Library őrzi a peregrinációja során 1683 körül Angliába is eljutott Köleséri Sámuel 1725. június 20-án Sir Hans Sloane (1660–1753) orvoshoz és műgyűjtőhöz írt levelét. Ebben Köleséri Johann Jacob Scheuchzer (1672–1733) zürichi orvos, költő és természettudós biztatására[90] a román nép és nyelv eredetével kapcsolatos kutatásaihoz a walesi nyelvről kér felvilágosítást, s kéri a walesi nyelvre lefordított Új testamentum egy példányát.[91] Sloane válaszlevelének fennmaradt, dátumozatlan tervezetében nyelvészeti kérdésekről értekezik.[92] Sloane hagyatékában megtalálható Köleséri 1729. május 20-án Bécsben kelt levele is, melyben – mint írja, betegsége miatti jókora késéssel – megköszöni, hogy Sloane elküldte neki a kért wales-i bibliát, s gratulál a tudósnak a Royal Society elnöki tisztségéhez, melyet 1727-ben a korábbi elnök, Isaac Newton (1643–1727) halála után kapott meg. Köleséri köszönete jeleként egy erdélyi bányából származó kisméretű aranyrögöt küldött Sloane-nak, melyet az 1729 júniusában be is mutatott a tudós társaság tagjainak, s javasolta Köleséri felvételét. A királyi társaság 1729 októberében az erdélyi tudóst – a magyarok közül elsőként – felvette tagjai közé.[93]
A magyarországi szakirodalomban Johann Seivert életrajzgyűjteménye alapján meggyökeresedett az a téves adat, hogy a fent említett levelet Köleséri John Woodward (1665–1728) londoni orvoshoz és geológushoz írta.[94] Nem zárható ki ugyanakkor, hogy Köleséri Woodward-dal is levelezett, a londoni orvos ásványtani gyűjteményének[95] (Woodwardian collection, Sedgwick Museum, University of Cambridge) két darabja ugyanis közvetlenül Köleséritől származik.[96]
            Köleséri 1720 és 1726 között levelezett a macedóniai görög származású, a padovai egyetemen tanult kalandos életű tudós orvossal, Michael Schendo van der Bech vagy Vanderbeck-kel (1680-as évek vége–1736), aki Erdélyen kívül a havasalföldi vajda bukaresti udvarában, illetve Szentpétervárott is dolgozott orvosként.[97] Schendo Kölesérihez írt levelei jelentős része Weidenfelder 1748–1749-ben készített másolataiban maradt fenn.[98] Barátságuk alapja a közös természettudományi, numizmatikai és régészeti érdeklődés volt, Sendo 1720. június 30-án kelt levelében például beszámolt Kölesérinek az olténiai útján látott régiségekről.[99] 
          Weidenfelder leveleiből az is kiderül, hogy a régiségekkel való foglalkozás szintjei és irányai nem különültek még el élesen. A kéziratközlő Aranka György által tudósként aposztrofált Weidenfelder például, aki nemcsak az antik emlékek eredetére és funkciójára, hanem a külföldi irodalomra vonatkozóan is rendelkezett ismeretekkel, többször említi, hogy műkincsek értékesítésével is foglalkozott. Erre nyomorúságos anyagi viszonyai között gyakran rá is volt kényszerülve. S nemcsak közvetítette, hanem maga is kereste a földben rejtőző ókori emlékeket, illetve felvásárolta azokat, amelyek véletlen – többnyire mezőgazdasági munka során történt – előkerüléséről tudomást szerzett.[100] Az, hogy a külföldi egyetemen tanult fiatal lelkész maga is végzett mezőgazdasági munkát, mely közben szintén talált ókori tárgyakat, azt is jelzi, hogy a korban nem alakult még ki egységes értelmiségi életforma.
            Bár a modern kutatás – a reneszánsz óta vizsgált és gyűjtött antik feliratos köveken és az érmeken kívül – az ókori tárgyi emlékek erdélyi gyűjtésének kezdetét a 18. század végére helyezi,[101] Weidenfelder leveleiből arra következtethetünk, hogy az érdeklődés az antik művészet és tárgykultúra iránt (római hamvvedrek, légiós jelvény, fegyver, márványrelief, rézszobrocska) már a 18. század első évtizedeiben megindult. Ezen a területen tehát még számíthatunk új adatok felbukkanására, s jelentős tudományos haszonnal kecsegtet egy olyan adatbázis létrehozása, mely a 18. századi erdélyi és magyarországi gyűjteményekben őrzött antik tárgyakat rendszerezi. Weidenfelder levelei ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a régiségek iránt érdeklődők figyelme a 18. század első felében még megközelítően egyenlő arányban oszlott meg a művészeti, a mesterségi (különleges megmunkálású rézkulcs) és a természeti (egykori hatalmas állatok fogai, csontjai, óriási szarvak) ritkaságok között.
Közismert, hogy az európai művészeti- és raritásgyűjtemények, a Kunst- und Wunderkammerek sokáig nemcsak régészeti és művészeti emlékeket, hanem természeti ritkaságokat és különlegességeket, illetve bravúros kézügyességről tanúskodó technikai, mechanikai kuriozitásokat is tartalmaztak.[102] Ezeknek a tárgyaknak az egybegyűjtése nemcsak a gyűjtemények exkluzivitását növelte, hanem az isten alkotta világ fantasztikus gazdagságát, változatosságát is szimbolizálta. A különlegességek iránti korabeli vonzódást Weidenfelder szóhasználata is jelzi: a tárgyak leírásakor „csodálatos munkájú”, „csoda nagyságú”, „iszonyú nagy” és „szörnyű nagy” kifejezéseket használ.
A tárgygyűjtés korabeli módszereire, illetve széles spektrumára Benkő Ferenc (1745–1816) református lelkésznek az egykori Ulpia Traianaban 1790 körül tett látogatásáról szóló beszámolója is rávilágít. Mivel a területet már sokszor átkutatták a régiséggyűjtők, Benkő csupán néhány faragott kő- és márványtöredéket talált, illetve egy 12 arasz nagyságú oszlopot egy helyi román lakosnál. Sikerült ugyanakkor szereznie néhány római pénzt, kisebb s nagyobb méretű téglákat, egy kürtőforma cserépdarabot, egy márványból készült lábfejet és egy rézkulcsot. Egy helyi romántól meg akart vásárolni egy zafirköves aranygyűrűt is, de mivel a tárgy tulajdonosa annál magasabbra tartotta az árat, minél többet kínált érte Benkő, végül kénytelen volt elállni az üzlettől.[103]
A 18. századi gyűjtésirányok sokféleségére vet fényt Benkő Ferencnek a nagyenyedi református kollégium gyűjteményét bemutató részletes leírása is. Az iskolai gyűjtemények természetesen funkciójuk miatt általában is sokszínűbbek voltak a magángyűjteményeknél, hiszen a diákok számára szemléletessé kellett tenni az iskolában tanított ismereteket. A kollégiumi gyűjteményben a Wunderkammerek hagyományát követve szerepeltek ún. ritkaságok – Attila pipája, Lót feleségének nyelve, régi fakanalak és fegyverek, egy vak lánytól kötött koszorú, egy szép pókháló fátyol – illetve „úgy nevezett óriások, vagy inkább nagy állatok csontjai”,[104] de volt görög, zsidó, római, magyar és más európai pénzekből álló éremgyűjtemény is. A kollégium rendelkezett egy antik emlékekről készített gipszmásolatgyűjteménnyel,[105] illetve eredeti, elsősorban a környéken talált és a kollégiumnak ajándékozott ókori tárgyakkal – pecséttel, katonai címerrel, szobrokkal, mozaiktöredékekkel, fegyverekkel.[106] A kollégiumi gyűjteményt gondozó Benkő kiadványában beszámol saját gyűjteményéről is,[107] mely minden rendű és nemű látogató előtt nyitva áll. Benkő gyűjteménye elsősorban természettudományos jellegű volt, de szerepeltek benne régi pénzek, illetve ókori művészeti emlékek és használati tárgyak is.[108]
 
*
 
A 18. századi gyűjteményekben gyakran találkozunk fosszilis állatmaradványokkal, csontokkal. Ezek gyűjtése és tudományos rendszerezése a meginduló paleontológiai kutatások fontos részét képezte. Weidenfelder leveléből ugyanakkor az is kiderül, hogy a nagyméretű csontokhoz és fogakhoz ekkor még sajátos mágikus képzetek, babonák is kapcsolódtak. Az a megjegyzés, hogy a „tudatlan parasztok” szét akarták törni a „tengeri csoda” fejét, arra utal, hogy az egyszerű emberek bajhozó képességet tulajdonítottak neki. A hatalmas csontoknak a templomok belsejében, illetve közelében történő elhelyezése – melyre Weidenfelder is több példát hoz – részben ezekkel a képzetekkel függött össze. A megszentelt falak között, a szakrális környezetben az emberi léptékkel alig mérhető nagyságú szörnyek, sárkányok, csodalények maradványainak vélt csontok elvesztik ártó hatásukat.[109]
        A természeti ritkaságok templomokban történt elhelyezésének okát emellett abban is kereshetjük, hogy a szellemi élet központját jelentő középkori templomok nem csupán kincseket és ereklyéket, hanem a közösség történeti emlékezetének tárgyait is őrizték. A nagyméretű csontokat, fogakat – őslények, mamutok, vagy tengeri állatok maradványait – a korábbi időkben a közösségi tudat – mese- és mondavilág – elemeiként (óriások csontjai)[110] vagy a bibliához (Góliát), illetve a szentek legendáihoz kapcsolódó vallásos hagyományok (Szent György és a sárkány) relikviáiként értelmezték.
            Sárkánycsontoknak vélte megtalálója azokat a csontokat, melyeket 1671-ben Hain János eperjesi orvosnak adott. Hain a megvizsgált csontokat elküldte Philipp Jakob Sachs (1627–1672) német természettudóshoz, aki 1672-ben illusztrációkkal kiegészítve egy orvosi-természettudományos szakfolyóiratban két cikkben is ismertette azokat. Egy évvel később ugyanitt De draconibus Carpathicis et Transsylvanicis címmel egy másik szerző is közzé tett egy cikket Hain jegyzetei és rajzai alapján.[111] A környékbeli barlangok híre elterjedt Európában, s számtalan külföldi utazó és tudós kereste fel később a helyeket.[112] A környéken talált „sárkánycsontokat” (ossa draconis) küldött 1720-ban Ifj. Buchholtz György (1688–1737) felvidéki iskolamester és evangélikus lelkész Johann Philipp Breyne (1680–1764) német botanikusnak és paleontológusnak, aki válaszlevelében említette Hain fél évszázaddal korábbi cikkeit. Buchholtz 1719-ben a szlovák-magyar származású neves evangélikus tudósnak, Bél Mátyásnak (1684–1749) is írt a környékbeli barlangokban található, a nép által sárkánycsontoknak tartott maradványokról.[113]   
A pozsonyi Ungrisches Magazin című újság 1781-ben közzétette Buchholz öccsének, Jakab tűkészítő mesternek a Kárpátokban tett utazásai leírását, melyben említi a Buchholz György által 1719-ben egy barlangban talált sárkánycsontokat is. Közülük egyet a bátyja – olvashatjuk – Drezdába küldött a királynak, s ki is állították azt a Grünes Gewölbében.[114] A kortársak a csontokat szamár, ökör vagy ló csontjaiként határozták meg, Robert Townson magyarországi útleírásában barlangi medve csontjainak vélte.[115]
       A 18. századi Európában – elsősorban a Köleséri Sámuellel is levelezésben álló Johann Jakob Scheuchzer írásai, versei révén – elterjedt az a Tertullianusra visszavezethető elmélet, hogy az ősmaradványok az özönvíz idejéből származnak. Köleséri John Woodward orvossal, illetve Isaac Newtonnal együtt azok között volt, akiknek Scheuchzer Herbarium Diluvianum című ősnövénytani munkájának 1723-ban megjelent második kiadását ajánlotta.[116]
A teória hazai népszerűségére utal, hogy az előkerült csontokat és fogakat Weidenfelder is inkább a bibliai özönvíz idejéből származóknak, mint óriások maradványainak véli. Aranka György is – bár abban nem foglal egyértelműen állást, hogy létezhettek-e óriások – így ír az ilyen leletekről: „Azt magam tapasztalása után bizonyosan írhatom, hogy a harasztosi[117] csontok nem óriás csontok, hanem Elefánté...”[118]
 
*
 
Annak következtében, hogy Erdély a nagy birodalmak határán – pufferzónájában – helyezkedett el, illetve a kulturális, etnikai és felekezeti sokszínűség miatt ezt a területet egyszerre jellemezte a megosztottság és a kapcsolatépítésre való törekvés, vagyis egyfajta hídverő szerep.[119] Figyelemreméltó ugyanakkor az a sajátosság is, hogy Erdély egyrészt több centrumnak – Bécsnek és a török portának – volt a perifériája, másrészt viszont néhány környező terület – pl. a románoklakta Havasalföld és Moldva – számára maga is kereskedelmi és kulturális centrumnak számított. S alkalmanként változott a centrumokhoz való kapcsolódás intenzitása is: a 16. századtól szoros, függő viszonyban volt a török Portával, de folyamatos kapcsolatban volt a Habsburg birodalommal is, melynek erősödése vagy gyengülése a különböző családból származó fejedelmek politikai orientációjától függött.
A tanulmányomban vizsgált információ- és tudáscsere[120] szempontjából is sokkal árnyaltabb a kép, mint egy hagyományos centrum-periféria viszonyban, hiszen nemcsak az erdélyi magyar és szász protestáns ifjak tanultak a külföldi – főleg német – egyetemeken, hanem számos Nyugat-Európából vallási nézetei miatt elűzött tudós, pedagógus is letelepedett itt rövidebb-hosszabb ideig, hozzájárulva ezzel az erdélyi kultúra sokszínűségéhez. Némely erdélyi tudós egész Európát behálózó levelezéséből a tudástranszfer kölcsönössége látszik kibontakozni: a nyugat-európai tudósokat éppúgy érdekelték az erdélyi ókori emlékek, ásványok, barlangok, fossilis leletek, nyelvi sajátosságok, mint az erdélyieket a nyugat-európai orvoslás, nyelvészet, könykiadás, stb. újdonságai. 
A 18. század végéig az erdélyi tudományos élet elsősorban a különböző nemzetiségű, társadalmi állású és felekezetű tudósok és kultúraközvetítők személyes kapcsolataira, levelezésére, kéziratok, rajzok, metszetek, könyvek, műtárgyak cseréjére épült.[121] A 19. században az Aranka György-féle magyar nyelvművelő társasághoz hasonlóan létrejöttek a szász és a román honismereti (Landeskunde) egyesületek, melyek fő céljuknak a sajátosan nemzeti történelem és kultúra (irodalom, népköltészet, képzőművészet) emlékeinek összegyűjtését, a nyelv megújítását, a művelődés új, polgári és nemzeti intézményrendszere kereteinek megteremtését tekintették. Az erősödő nemzeti törekvések fontos része a nemzeti nyelvű könyvkiadás megerősödése, irodalmi folyóiratok indítása, az új terjesztési struktúrák (könyvesbolt- és olvasókabinethálózat) kialakítása.
A 19. századi egyesületi életre azonban a nacionalizmus megerősödése miatt már egyre kevésbé volt jellemző az a korábban tapasztalható etnikai „átjárás”, melynek szellemében a szász Weidenfelder lemásolta a magyar Szamosközy Istvánnak szász vonatkozást szinte egyáltalán nem tartalmazó munkáját, vagy amely a 18. század végén még magától értetődőnek tartotta Weidenfelder leveleinek közlését a magyar nyelvművelő társaság kiadványában. A nacionalizmus, s ezzel együtt az etnikai konfrontációk 19. századi erősödésével elmélyülő kulturális elkülönölést szemléletesen mutatja az erdélyi szászok és a magyarok külön-külön szerveződő, civil kezdeményezésű honismereti mozgalmainak a története. Bár a szász kulturális egyesület, a Verein für Siebenbürgische Landeskunde 1840-ben tartott alakuló gyűlésére az erdélyi művelődés minden nemzetiségű és rangú barátját meghívták, a felhívás a szászok körein kívül nem keltett visszhangot.[122] A nemzeti alapú elkülönölést jelzi a magyarok által kezdeményezett erdélyi múzeum létrehozásának kezdeti kudarca is. Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés gróf Mikó Imre (1805–1876) – az Erdélyi Múzeum Egyesület (1859) későbbi első elnöke – által vezetett albizottsága kidolgozott egy javaslatot a múzeum létrehozására. Mivel azonban a szászok nem járultak hozzá a költségek előteremtéséhez szükséges országos adókivetéshez, az országgyűlést 1843 februárjában úgy zárták be, hogy a múzeum kérdésében nem született döntés.[123]
 
Irodalom és rövidítésjegyzék:
 
Ackner 1865 = M. J. Ackner and Fr. Müller, Die römischen Inschriften in Dacien (Wien, 1865).
Aranka 1796 = (Gy. Aranka), A’ Magyar Nyelv-mívelő Társaság’ Munkáinak Első Darabja (Nagyszeben,1796).
Benkő 1794 = F. Benkő, Parnassusi időtöltés. 1794. Hatodik darab (Kolozsvár, 1800).
Benkő 1796 = F. Benkő. Parnassusi időtöltés. 1796. Hetedik darab (Kolozsvár, 1800).
Bodor 1995 = A. Bodor, ’Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepéig’, Erdélyi Múzeum 57 (1995), nr. 3–4, 56–81. http://epa.oszk.hu/00900/00979/00010/pdf/056-081.pdf.
Bogár 2006 = J. Bogár, ’„Draconum ossa” Ifj. Buchholtz György és a deményfalvi barlang’, in Szelestei 2006, 11–26.
Bogár 2009 = J. Bogár, Egy késmárki polihisztor élete és munkái – feljegyzéseinek tükrében. Ifj. Buchholtz György naplója (1709–1737) [Doktori (PhD) értekezés] (Piliscsaba, 2009), http://mek.oszk.hu/08200/08277/08277.pdf.
CIL III = Th. Mommsen, Corpus Inscriptionum Latinarum… Voluminis Tertii Pars prior. Inscriptiones Provinciarum Europae Graecarum Illyrici Latinae... vol. 1, (Berlin, 1873).
Frivaldszky 2012 = J. Frivaldszky, ’Az első, Kolozsvárt kiadott római feliratgyűjtemény’, Magyar Könyvszemle 128 (2012), nr. 3., 385–398.
Gömöri 1989 = Gy. Gömöri, ’Ifj. Köleséri Sámuel levelei Sir Hans Sloane-hoz’ Magyar Könyvszemle 105 (1989), 283–287.
Hála 1987 = J. Hála, ’Fossils in the popular traditions in Hungary’, in J. Hála (ed.), Rocks, Fossils and History. Italian-Hungarian Relations in the Field of Geology [Annals of the History of Hungarian Geology, Special Issue] (Budapest, 1987), 205–230.
Jakó 2012 = Zs. Jakó, Köleséri Sámuel tudományos levelezése 1709–1732 (Kolozsvár, 2012).
Köleséri 1717 = S. Köleseri, Auraria Romano-Dacica (Cibinii, 1717).
Köleséri 1780 = S. Köleseri, Avraria Romano-Dacica (Posonii, & Cassoviae, 1780).
Magyar 2011 = L. A. Magyar, ’Michael Schendo levele Köleséri Sámuelhez az orosz tudomány helyzetéről 1727-ből’, in J. Forrai et al. (eds.), Cito pede labitur aetas. Tanulmányok Kapronczay Károly 70. születésnapjára (Budapest, 2011), 163–169.
Reimarus 1737 = H. S. Reimari P. P. de Vita et Scriptis Joannis Alberti Fabricii Commentarius (Hamburg, 1737). 
Ritoókné 1994 = Á. Ritoókné Szalay, ’A római föliratok gyűjtői Pannóniában’, in I. Takács and Á. Mikó (szerk.), Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541 (Budapest, 1994), 318–329.
Schäfer 2007 = A. Schäfer, ’Die Alterthümer Daciens in einer Landesbeschreibung des 18. Jahrhunderts. Geschichtskonstruktionen unter Österreichischer Herrschaft’, in K. Schade, D. Rößler and A. Schäfer (eds.), Zentren und Wirkungsräume der Antikerezeption. Zur Bedeutung von Raum und Kommunikation für die neuzeitliche Transformation der griechisch-römischen Antike. (Münster, 2007), 131–137.
 Seivert 1785 = Johann Seivert, Nachrichten von Siebenbürgischen Gelehrten und ihren Schriften (Preßburg, 1785).
Szelestei 2006 = L. N. Szelestei, Magyarországi tudósok levelezése a 18. században (Budapest, 2006).
Trausch = J. Trausch, Schriftsteller-Lexikon oder biographisch-literärische Denk-Blätter der Siebenbürger Deutschen,vols. I–III. (Kronstadt, 1868–1871), Fr. Schuller, Schriftsteller-Lexikon der Siebenbürger Deutschen, vol. IV. (Ergänzungsband zu J. Trausch…) (Hermannstadt, 1902).
Torma 1880 = K. Torma, Repertorium ad literaturam Daciae archaeologicam et epigraphicam (Budapest, 1880).
Török 2008 = Zs. B. Török, ’The Ethnic Design of Scholarship. Learned Societies and State Intervention in 19th Century Transylvania’, in V. Karady and Zs. B. Török (eds.), Cultural dimensions of elite formation in Transylvania (1770–1950) (Cluj-Napoca, 2008), 115–137. www.edrc.ro/docs/docs/elitform/Intregul-volum.pdf
Török 2009 = Zs. B. Török, ’Learned Societies and Academic Sociability in Nineteenth-Century Transsylvania’, East Central Europe 36 (2009) nr. 2, 200–224.
Török 2010 = Zs. B. Török, ’Patriotic Scholarship: The Adaptation of State Sciences in late 18th Century Transylvania’, in B. Trencsényi (ed.), Whose Love of which Country? Composite States, National Histories and Patriotic Discourses in Early Modern East Central Europe [Studies in the history of political thought 3] (Leiden, 2010), 663–688.
Uhlius 1742 = L. Uhlius, Thesauri Epistolici Lacroziani Tomus I. Ex Bibliotheca Iordaniana (Lipsiae, 1742).
Wollmann 1994 = V. Wollmann, ’Die Erforschung der Römer- und Völkerwanderungszeit in Siebenbürgen bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts’, in W. Schuller (ed.), Siebenbürgen zur Zeit der Römer und der Völkerwanderung [Siebenbürgisches Archiv Band 29.] (Weimar –Wien, 1994), 225–270.
Wollmann 2009 = V. Wollmann, ’Adnotaţiunile cronicarului Laurentius Weidenfelder pe marginea manuscrisului lui Georgius Soterius despre istoria oraşului Sebeş, intitulat „Particola historica in urbem Sabesum’ [Die Anmerkungen des Chronisten Laurentius Weidenfelder zur Handschrift „Particola historica in urbem Sabesum“ von Georg Soterius], Acta Musei Sabesiensis. Terra Sebus 1 (2009), 217–231. http://cclbsebes.ro/muzeul-municipal-ioan-raica/terra-sebus-nr1.html
 


[1] A tanulmány angol nyelvű változata 2013-ban a Journal of the History of Collections című folyóiratban jelent meg.
[2] Szelestei 2006; Török 2008, 115.; Zs. B. Török, ’The ethnicity of knowledge: statistics and Landeskunde in late eighteenth-century Hungary and Transylvania’ in G. Abbattista (ed.), Encountering Otherness. Diversities and Transcultural Experiences in Early Modern European Culture (Trieste, 2011), 147–162. http://hdl.handle.net/10077/4299; G. Klaniczay, M. Werner and O. Gecser (eds.), Multiple Antiquities – Multiple Modernities. Ancient Histories in Nineteenth Century European Cultures (FrankfurtNew York, 2011); Jakó 2012.
[3] Bár a modern szakirodalom gyakran a német Lorenz változatot használja, mivel az erdélyi szász Mökesch család később ismertetendő, valószínűleg az eredeti anyakönyvi iratok alapján összeállított családfájában a Laurentius keresztnév szerepel, tanulmányomban ezt használom.
[4] P. Kulcsár, ’Egy budai humanista feliratgyűjtemény’ Archeológiai Értesítő 95 (1968) Nr. 2. 257–261.; Á. Ritoók-Szalay, ’Der Kult der römischen Epigraphik in Ungarn Zeit der renaissance’ in A. Buck, T. Klaniczay and S. K. Németh (eds.) Geschichtsbewusstsein und Geschichtsschreibung in der Renaissance (Budapest, 1989), 65–75.; Ritoókné 1994.; Á. Mikó and K. Sinkó (szerk.), Történelem – kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon (Budapest, 2000), 231–75, 482–526.
[5] Ritoókné 1994, 323.; Bodor 1995, 56.
[6] J. Balogh, Az erdélyi renaissance, vol. I. (Kolozsvár, 1943), 51–52.; Bodor 1995, 56–57.
[7] Ackner 1865, III–XXIII.; CIL III, 153–161.; Ritoókné 1994, 318–325.; Wollmann 1994; Bodor 1995.
[8] Ritoókné 1994; Á. RitoókSzalay, „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből (Budapest, 2002), 96.
[9] A. Bonfini, Rerum Ungaricarum decades tres, nunc demum industria Martini Brenneri Bistriciensis Transsylvani in lucem aeditae, antehac nunquam excusae (Basileae, 1543), 5.
[10] A Marcus Ulpius Trajanus római császárról (98–117) elnevezett település a dákok egykori fővárosa, Sarmizegetusa mellett épült fel.
[11] Analecta lapidum vetustorum et nonnullorum in Dacia antiquitatum (Padova, 1593).
[12] Inscriptiones antiquae totius orbis Romani (Heidelberg, 1603).
[13] Köleséri 1717.Vö.: Seivert 1785, 238.
[14] F. Fasching, Vetus Dacia, ex probatis scriptoribus depromta (Claudiopoli, 1725); F. Fasching, Nova Dacia, ex probatis scriptoribus depromta (Claudiopoli, 1743).
[15] S. Timon, Imago antiquae Hungariae, repraesentans terras, adventus res gestas gentis hunnicae (Cassoviae, 1733).
[16] A Dacia Mediterranea id est Transilvania vetus… című kézirat magyar fordítása 1791-ben jelent meg: S. Dienes, Ó- és újj Dácia, az az Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História… (Bécs, 1791).
[17] [J. Fridvaldszky], Inscriptiones romano transylvanicae… (Claudiopoli, 1767). http://mek.oszk.hu/09200/09244/09244.pdf. Frivaldszky 2012.
[18] J. Seivert, Inscriptiones monumentorum Romanorum in Dacia Mediterranea (Viennae, 1773).
[19] A kézirat egyik példányát a veronai Biblioteca Capitolaréban őrzik, melynek hasonmás kiadása nemrég látott napvilágot: G. P. Marchi, J. Pal (eds.), Epigrafi romane di Transilvania raccolte da Giuseppe Ariosti e postillate da Scipione Maffei (Verona–Szeged, 2010).
[20] G. Winkler, ’Die römischen Inschriftsteine der Österreichischen Nationalbibliothek’, Biblos 20 (1971), 203–208.; R. Noll, ’Wiener Antikensammlungen im 18. Jahrhundert’, in H. Beck, P. C. Bol, W. Prinz and H. v. Sreuben (eds.): Antikensammlungen im 18. Jahrhundert (Berlin, 1981), 231–236.
[21] Köleséri 1717.
[22] K. J. Hoffmann: III. Károly erdélyi emlékérme. Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára, Budapest.
[23] Jakó 2012, nr. 16., 45–46.
[24] S. J. Freiherr von Hohenhausen und Hochhaus, Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen. Aus den Zeiten, als dieses schöne Land die Römer regierten  (Wien, 1775). Vö.: Wollmann 1994, 233.; Bodor 1995, 71.; Schäfer 2007.
[25] Vö.: Papp Júlia: OPTIMO PRINCIPI RESTITUTORI DACIAE. Adatok egy 18. századi politikai toposz képi ábrázolásához. (Megjelenés alatt az Ars Hungaricában.)
[26] Vö.: Papp Júlia: Weidenfelder Lőrinc két levele erdélyi régiségekről 1754-ből. In: Magyar Könyvszemle (116) 2000/2. 204–210.
[27] E. Jakab, ’Aranka György és az Erdélyi Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaság’, Figyelő 16 (1884), no. 1. 161–175, 256–277, 341–368.; E. Jancsó, Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai (Bukarest, 1955); P. Pándi (szerk.), A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig (Budapest, 1965), 85–87.; S. Enyedi (szerk.), Aranka György erdélyi társaságai (Budapest, 1988); Bodor 1995, 73.; Török 2009, 205–207.
[28] Aranka 1796, 126–157, 267–272.
[29] Seivert 1785, 481–485.; CIL III, 158.; C. W. Wurzbach, Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, vol. 53, (Wien, 1886), 254–255.; Trausch, vol. III, 480–484.; Trausch, vol. IV, 492.; Bodor 1995, 70.; Jakó 2012, 130.
[30] Aranka 1796, 134–136.
[31] M. Szabó and L. Szögi, Erdélyi peregrinusok. Erdélyi diákok európai egyetemeken 17011849 (Marosvásárhely, 1998), 500.; A. Tar, Magyarországi diákok németországi egyetemeken és főiskolákon 1694–1789 (Ungarländische Studenten an den deutschen Universitäten und Hochschulen 1694–1789) (Budapest, 2004), 132, 305.
[32] Franckesche Stiftungen zu Halle. Studienzentrum August Hermann Francke – Archiv und Bibliothek. Datenbank zu den Einzelhandschriften in den historischen Archivabteilungen. http://www.francke-halle.de/main/index2.php?cf=3_1_3. Stab/F 27/4 : 31; Stab/F 27/4 : 32; AFSt/H C 39 : 10. Vö.: Zs. Font, Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában (Szeged, 2001), 196.
[33] B. Szent-Iványi, ’A pietizmus Magyarországon’, Századok 59 (1935) no. 9–10. 423.
[34] Wollmann 2009, 227.
[35] Wollmann 2009, 227.
[36] Katalog des Genealogischen Archivs (KGA) des Siebenbürgen-Instituts von Karl Bertleff und Christian Reinerth. Stand: April 2012. http://siebenbuergen-institut.de/bibliothek-und-archiv/archiv/nachlassarchiv/katalog-des-genealogischen-archivs/
[37] Seivert 1785, 481485.
[38] A hagyaték jelenleg a nagyszebeni Brukenthal Múzeum könyvtárában található.
[39] Reimarus 1737, 346–351.; Uhlius 1742, 346–347.
[40] Zs. Jakó, Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez (Bukarest, 1976), 248.
[41] Reimarus 1737, 346–351.
[42] Reimarus 1737, 346.
[43] Ladislaus Lukács S. I.: Catalogus Generalis seu Nomenclator biographicus personarum Provinciae Austriae Societatis Iesu (1551–1773.) Pars III. R–Z. Romae, 1988. 1354–1355. Reigairől ezt olvashatjuk: hungarus, „Posoniensis”.
[44] Uhlius 1742, 346.; CIL III, nr. 1024.
[45] CIL III, nr. 1068.
[46] Teutsch Specimen Numismatum in Transylvania repertorum című művében a saját, illetve más erdélyi gyűjtők tulajdonában lévő pénzeket ismertetett. Seivert 1785, 432.
[47] M. G. Agnethler, Numophylacium Schulzianum pars prior. Accedunt selectiores clarorum vivorum ad beatum Schulzium epistolae (Leipzig und Halle, 1746); M. G. Agnethler, Beschreibung des Schulzischen Münzkabinet, vols. 14, (Halle, 17501752).
[48] Trausch, vol. III, 481.
[49] M. G. Agnethler, Index Bibliothecae res Hvngariae Transilvaniae…Martin Schmeizel… (Halae, 1751), nr. 31., 31.
[50]M. G. Kovachich, Scriptorum Rerum Hungaricarum Anecdotorum Inventarium. [Manuscript] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. Fol. Lat. 3769. nr. 3436. [126r].
[51] Wollmann 1994, 234.
[52]                  SOLI. INVICTO.
                AEDEM. RESTITVIT.
                    C. CAERELLIVS.
                          SABINVS.
                          LEG. AVG.
                         LEG. XIII. GEM.
Seivert 1773, 48. Ld. még: nr. CXX., CLX., CXCVII., CCXXIV.
[53] Ackner 1865, XIII.
[54] CIL III, nr. 860, 881, 882, 905, 1013, 1018, 1019, 1020, 1024, 1062, 1068, 1082, 1083, 1111, 1118, 1162, 1171, 1238, 1253, 1258, 1298, 1359, 1371, 1431, 1446, 1453, 1470, 1478, 1483, 1492, 1505, 1515, 1527, 1627.
[55] CIL III, nr. 1083.
[56] J. I. Russu, Inscriptiones Daciae Romanae, vol. III, Dacia Superior, 2. (Bucuresti, 1980), nr. 77, 394, 453, 460.; J. I. Russu, Inscriptiones Daciae Romanae, vol. III, Dacia Superior, 3. (Bucuresti, 1984), nr. 51, 117.
[57] Seivert 1785, 484–485.
[58] Seivert 1785, 373.
[59] Urkundenbuch zur Geschichte der deutschen in Siebenbürgen. Gefördert vom Beauftragten der Bundesregierung für Kultur und Medien aufgrund eines Beschlusses des Deutschen Bundestages. http://germa229.uni-trier.de:3000/search_history/homehelp1_text. Urkunde Nr. 38 aus Band I.; Urkunde Nr. 514 aus Band I.; Urkunde Nr. 1591 aus Band III.; Urkunde Nr. 2687 aus Band V.; Urkunde Nr. 3010 aus Band V.
[60] Historica narratio quorundam gestorum Sigismundi Bathori fatalis olim Transsylvaniae principis auctore Boithino…
[61] Gy. Szekfű, ’Szamosközy műve az 1594 év eseményeiről’, Századok 42 (1908) nr. III. 217–244.
[62] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. Quart. Lat. 492.; Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár. Történelem, 4–r. 117. 44r–107r.
[63] Seivert 1785, 484.
[64] Wollmann 2009, p. 228. Vö.: A. Calin, ’Surse istorice din secolele XVI–XVIII privind oraşul Sebeş’ [’Historical Sources about Sebeş Town from the 16th–18th Centuries’], Annales Universitatis Apulensis Series Historica 11 (2007), nr 1,303–311.; Wollmann 2009.
[65] Talán Aranka tévedése, a szakirodalomban ugyanis nem találtam nyomát annak, hogy Weidenfelder Mihályfalván lelkészként tevékenykedett volna.
[66] Christian Roth, evangélikus lelkész és dékán.
[67] Egykori szász közigazgatási egység.
[68] Régi erdélyi szász patrícius család, tagjai közül legtöbbre a tübingeni egyetemen tanult Johann Lutsch (1607–1661) vitte, aki nagyszebeni királybíró, a szászok grófja, várkapitány és polgármester volt. Trausch, vol. II, pp. 376–377. Samuel Lutsch 1716-ban Weidenfelderrel egy időben tanult a wittenbergi egyetemen.
[69] Azonosítatlan személy.
[70] Az emléknek a 19. század második felében már nem volt nyoma, s a városban lakók sem tudtak róla. Trausch, vol. III, 483.
[71] A 16. században épült ún. Heitz–Konrad ház ma is áll Szászsebesen.
[72] Aranka 1796, 134–136.
[73] E.g.: F. Haskell and N. Penny, Taste and the Antique. The Lure of Classical Sculpture, 1500–1900 (New Haven, 1981); F. Haskell, History and Its Images. Art and the Interpretation of the Past (New York, 1993); V. Heenes, Antike in Bildern. Illustrationen in antiquarischen Werken des 16. und 17. Jahrhunderts [Stendaler Winckelmann–Forschungen. Band 1] (Stendal, 2003); D. Graepler and J. Migl (eds.), Das Studium des schönen Altertums. Christian Gottlob Heyne und die Entstehung der klassischen Archäologie. Ausstellung in der Paulinerkirche Göttingen (Göttingen, 2007);  P. A. Miller and F. Louis (eds.), Antiquarianism and Intellectual Life in Europe and China, 1500 – 1800 (Michigen, 2012).
[74] A. Boutier, B. Marin and A. Romano (eds.), Naples, Roma, Florence. Une histoire comparée des milieux intellectuels italiens (XVIIe–XVIIIe siècles) (Rome, 2005); Török 2008, 115.
[75] Köleséri 1780.
[76] Fridvaldszky János magyar jezsuita történész erdélyi epigráfiai gyűjteményét román származású tanítványa, Gheorghe Șincai (1754–1816) történész, nyelvész, fordító felhasználta Rerum spectantium című, kéziratban maradt munkájában. Azáltal, hogy Șincai Fridvaldszky feliratgyűjteményének kéziratát (Inscriptiones Romano Dacicae praecipuae) római tanulmányai alatt pártfogójának, Stefano Borgia bíborosnak (1731–1804) ajándékozta, az adatok bekerültek az európai tudományos vérkeringésbe. Frivaldszky 2012, p. 386. Ld.: M. Buonocore, Tra i codici epigrafici della Biblioteca Apostolica Vaticana (Faenze, 2004), p. 137, 281–290. Șincai kiváló kapcsolatot alakított ki a szintén magyar származású Hadik Andrással (1710–1790), az erdélyi főkormányszék elnökével, aki kutatási célból a román tudós rendelkezésére bocsátotta számos antik emléket is tartalmazó gyűjteményét. A korszak felekezeti nyitottságát jelzi, hogy Șincai tanulmányait Erdélyben az unitáriusoknál, a reformátusoknál, a jezsuitáknál és a piaristáknál végezte.
[77] Jakó 2012, 13.
[78] Jakó 2012, App. 5. 217.
[79] Jakó 2012, App. 7. 218.
[80] Jakó 2012, App. 7. 218.
[81] Jakó 2012, nr. 59., 129–130.
[82] Azonosítatlan személy.
[83] Gruterus azokat az adatokat is felvette munkájába, melyeket Pierre Lescalopier francia jogász 1574-es, Báthory István erdélyi fejedelem udvarába tett követi útja során jegyzett fel. K. Benda and L. Tardy, Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574) (Budapest, 1982), 112.
[84] Köleséri 1717.
[85] J. Gruterus, Inscriptiones antiquae totius orbis romani ex recensione et annotationibus Johannis Georgii Graevii. (Amstelodami, 1707) című kötete megvolt Köleséri könyvtárában. L. Bertók, ’Ifjabb Köleséri Sámuel könyvhagyatéka”, KLTA Könyvtárának Évkönyve 3 (1955), 183–184.
[86] Jakó 2012, nr. 15., 43–44.  
[87] Acta eruditorum 18 (1718) 845. Vö.: Trausch, vol. II, 287.
[88] Trausch, vol. II, 294–296.; Jakó 2012, nr. 16., 45–46.
[89] Hecathene, seu descriptio & explicatio critica omnium lapidum Dacicorum… Seivert 1785, 244–245.
[90] Zs. Font, ’Köleséri Sámuel és a német tudósvilág”, in Szelestei 2006, 28.
[91] Gömöri 1989, 284.; Jakó 2012, nr. 76., 158–161.
[92] Gömöri 1989, 285.
[93] Gömöri 1989, 285.; Jakó 2012, App. 12., 223–225.
[94] Seivert 1785, 253–265.; Trausch, vol. II, 299–300.
[95] D. Price, ’John Woodward and a surviving British geological collection from the early eighteenth century’, Journal of the History of Collections 1 (1989), 79–95.
[96] Jakó 2012, 161. Vö.: M. Kázmér, ’Carpathian minerals in the eighteenth-century Woodwardian Collection at Cambridge’, Journal of the History of Collections 10 (1998), nr. 2, 159–168.
[97] Magyar 2011.
[98] Magyar 2011, 164.; Jakó 2012, 10, 130.
[99] Jakó 2012, nr. 11., 38.
[100] Wollmann 2009, 227.
[101] Wollmann 1994, 238. Érem-, könyv-, kézirat- kép-, metszet- és ásványgyűjtemény mellett egy több mint 700 darabból álló archeológiai részt – köztük számos Erdélyben talált ókori emléket (feliratos köveket, szobrokat, domborműveket) – is tartalmazott Samuel von Brukenthal (1721–1803) erdélyi protestáns szász politikus (1777 és 1787 között Erdély kormányzója) hatalmas műgyűjteménye, mely jelenleg a nagyszebeni Brukenthal Múzeumban található.
[102] J. von Schlosser, Die Kunst- und Wunderkammern der Spätrenaissance (Leipzig, 1908); E. Scheicher, Die Kunst- und Wunderkammern der Habsburger (Wien – München – Zürich, 1979); A. Macgregor, The Origins of Museums (Oxford, 1986); A. Macgregor, Curiosity and Enlightenment. Collectors and Collections from the Sixteenth to Nineteenth Century (London, 2008).
[103] Benkő 1794, 20. Benkő erdélyi utazása során számos helyen feljegyezte az eléje kerülő római kövek feliratát. A malomvízi ortodox templom padlójában egy olyan feliratos kő töredékei találhatók, melyek az egykori Sarmizegetusából származnak, s nehezményezi, hogy egy környékbeli grófné nem tudta azokat kiszedetni a padlóból, hogy megmenthesse őket. Benkő 1794, 18–19. Vö.: Seivert 1773, Nr. XXVI. 22.
[104] Benkő 1796, 49.
[105] Benkő 1796, 43. A 16–19. századi másolatgyűjtemények iránt az utóbbi évtizedekben megélénkült érdeklődéshez vö.: http://www.plastercastcollection.org/en/index.php.
[106] Benkő 1796, 47.Kiadványa toldalékában Benkő ismerteti az 1798. évi gyarapodásokat: a főleg minerológiai érdekű vásárlások mellett megemlíti a kapott római régiségeket (Domitianus császár által adományozott privilégiumok másolatait tartalmazó két réztábla, bronz Jupiter szobor, bronz Apolló szobor), illetve öt ókori szobrot – egyiken a trónuson ülő Jupiter és a sas látható. Benkő 1796, 95–97.
[107] Benkő 1796, 63–86.
[108] Benkő 1796, 84–85.
[109] A fosszilis leleteknek ugyanakkor – a megkövesedett kagylóknak, csigáknak, a „sárkánycsontoknak”, „sárkányfogaknak” – a néphit gyakran gyógyító hatást tulajdonított. Vö.: Hála 1987.
[110] A hagyomány szerint például a bécsi Stephansdom Riesentorja egy óriás maradványának vélt mamutcsontról kapta a nevét, melyet 1443-ban az alapok ásása közben találtak, s melyet a templom kapuján belül függesztettek fel.
[111] Hála 1987, 215.
[112] Hála 1987, 215.; Bogár 2006, 13.
[113] Bogár 2006, 13–15.; Bogár 2009, 110–118. Buchholznak egy sárkánycsontvázról készített rajzát közli: M. Lalkovič and K. Komorová, Juraj Buchholtz a počiatky jaskynného mapovania na Slovensku. (Martin, 1991), 157. és Bogár 2009, 117.
[114] Bogár 2006, 20.; Bogár 2009, 118.
[115] R. Townson, Travels in Hungary, with a short account of Vienna in the year 1793 (London, 1797), 403.
[116] M. Kázmér, ’Köleséri Sámuelnek szóló ajánlás J. J. Scheuchzer svájci orvos könyvében’, Magyar Könyvszemle 113 (1993) nr. 3, 319–320.
[117] Arankának a falu régiségkedvelő birtokosnője javasolta, hogy tekintse meg a közelben talált nagy csontokat, mert tudta, hogy az író érdeklődik az ilyen leletek iránt. Aranka 1796, 127.
[118] Aranka 1796, 130.
[119] Schäfer 2007, 131.
[120] Török 2008; Török 2009.
[121] Szelestei 2006, Jakó 2012.
[122] Török 2008, 119, 201. Vö.: Török 2010;Zs. B. Török, ’The ethnicity of knowledge. Statistics and Landeskunde in late eighteenth-century Hungary and Transylvania’, G. Abbattista (ed.), Encountering Otherness. Diversities and Transcultural Experiences in Early Modern European Culture (Trieste, 2011), pp. 147–162. http://hdl.handle.net/10077/4299.
[123] L. Kelemen, ’Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története’, in P. Erdélyi (szerk.), Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület félévszázados ünnepére 1859–1909 (Kolozsvár, 1942), 16.