Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OPTIMO PRINCIPI RESTITURORI DACIAE.

2015.02.14

Papp Júlia

 

OPTIMO PRINCIPI RESTITUTORI DACIAE

 

Adatok egy 18. századi politikai toposz képi ábrázolásához

 

Erdély nyugati és déli része 106 és 271 között Dacia provinciaként a római birodalomhoz tartozott. A 11. század elejétől – a király helytartójának, a vajdának az irányításával – a magyar királyság része volt, a 16. század második felében pedig – miután a magyar királyság a török hódítás, illetve a Habsburgokkal folytatott trónviszály során három részre szakadt – török fennhatóság alatt önálló fejedelemséggé vált. A török birodalom csak a 17. század végén gyengült meg annyira, hogy a Habsburgok által vezetett egyesült európai seregek felszabadíthatták uralma alól az egykori magyar királyság nagy részét. Az 1691-ben I. Lipót császár (1658–1705) által kiadott Diploma Leopoldinum Erdélyt a meglévő szabadságjogok – köztük az Európában egyedülálló vallásszabadság – és kiváltságok nagy részének megtartásával önálló tartományként hozzácsatolta a Habsburg Birodalomhoz. 1694-ben létrejött az új tartomány ügyeivel foglalkozó bécsi Erdélyi kancellária, a fejedelmi tisztséget pedig az udvart képviselő kormányzó váltotta fel. Bár 1704-ben a Habsburg-ellenes szabadságharc vezetőjét, II. Rákóczi Ferencet (1676–1735) az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta, a szabadságharc leverése (1711) után a Habsburg uralom állandósult a tartományban.

Az új tartománynak a birodalomba történt 18. századi integrálásával párhuzamosan kialakult egy sajátos toposz, mely a középkori „renovatio imperii” analógiájaként a Habsburg uralkodókat az egykori Dacia renoválóiként, dicsőségének helyreállítóiként üdvözölte.[1] Szöveges és képi megjelenítésével gyakran találkozunk az erdélyi antik emlékek – elsősorban a feliratos kövek – feltárása, megmentése és rendszerezése kapcsán, de feltűnik erdélyi emlékérmeken is.

     Az antik feliratos kövek gyűjtésének hazai hagyománya a 15. századig nyúlik vissza.[2] Az antikvitás tárgyi emlékeivel és irodalmi, szellemi örökségével való foglalkozást részben az itáliai tanulmányok után hazatérő magyar ifjak, részben a 15. század második felében Magyarországra érkező itáliai humanista tudósok, követek honosították meg. Hunyadi Mátyás király (1458–1490), aki a nápolyi király leányát, Aragóniai Beatrixet (1457–1508) vette feleségül, Erdélyből ókori feliratos köveket hozatott Budára, melyek az uralkodó dinasztikus dicsőítését szolgálva „beépültek a királyi reprezentációba”.[3] Mátyás király unokaöccse, a humanista Geréb László (1452–1502) erdélyi püspökként a környéken talált ókori feliratos köveket építtetett be a gyulafehérvári (Alba Iulia) székesegyház falába.[4]   

            A 15. század második felében indult meg a pannóniai és a daciai feliratos kövekkel való tudományos foglalkozás is.[5] Az antik feliratos kövek első jelentős összeírójának, az itáliai Ciriaco d’Ancona-nak (Ciriaco Pizzecolli) (1391–1452 ?) a szellemi örökségét folytatták azok a feliratgyűjtők, akik Hunyadi Mátyás uralkodása alatt eljutottak Magyarországra. Az első pannóniai feliratgyűjteményt jelenlegi ismereteink szerint Francesco Giustiniani készítette, aki a Velencei Köztársaság követeként 1464-ben Mátyás királlyá koronázása alkalmából érkezett Budára. Feltehetően a pápai legátus, Giovanni d’Aragona (1456–1485) kardinális kíséretében érkezett 1479-ben Magyarországra a veronai Felice Feliciano (1433–1479 k.) betűmetsző, költő, alkimista és régiségbúvár, akinek elveszett feliratgyűjteményét az újabb kutatás Michael Fabricius Ferrarinus fő forrásainak tekinti. A Ferrarinus egyik kéziratában található pannóniai kövek feliratát Feliciano nagy valószínűséggel autopszia alapján jegyezte fel, a hat dáciai emlékét viszont másodkézből kapta meg.[6] Hunyadi Mátyás udvari történetírója, Antonio Bonfini (1434 k.–1503) a magyarok történelmét bemutató, 1489 körül írt, de nyomtatásban csak a 16. század közepén megjelent munkájában ismertette több Erdélyben talált antik feliratos kő szövegét.[7]

     Az ókori feliratok hazai kutatása a 16. században Gyulafehérvár, az ókori Apulum helyén épült püspöki székhely, az erdélyi reneszánsz és humanizmus központja környékén indult meg. Megyericsei János (Johann von Meseritsch, Mezerzius) (1470 k.–1517) költő, az első magyar származású feliratgyűjtő azonosította a római Colonia Ulpia Traiana[8] helyeként Sarmizegetusa (Várhely, Gradişte) környékét. Megyericseitől kapott antik feliratokat ismertetett 1519-ben Bécsben kinyomtatott Stauromachia… című verses eposzában Stephan Stieröchsel (Taurinus) (1485–1519) gyulafehérvári kanonok, történetíró, s gyűjtésének adatait Descriptio Transsylvaniae című munkájában felhasználta Wolfgang Lazius (Latz) (1514–1565) osztrák humanista tudós és térképész,  illetve a Habsburg birodalomban letelepedett flamand származású botanikus és régiséggyűjtő Charles de l’Écluse (Carolus Clusius) (1526–1609) is. Sok erdélyi feliratot másolt le Verancsics Antal (1504–1573) történetíró, aki házát is ókori szobrokkal, feliratos kövekkel díszítette.

Autopszia alapján – elsősorban a gyulafehérvári köz- és magánépületekbe befalazott feliratos kövek tanulmányozásával – készítette el a kiváló magyar humanista történetíró, Szamosközy István (Stephanus Zamosius) (1570 k.–1612) erdélyi római feliratokat ismertető önálló munkáját.[9] Az antik feliratos kövek iránti érdeklődés korabeli egyetemességét, s az adatok hatékony európai körforgását jelzi, hogy a feliratok többsége különböző utakon eljutott Jan Gruter (Gruytere) (Janus Gruterus) (1560–1627) holland humanista tudóshoz, aki közölte azokat kétkötetes epigráfiai munkájában.[10]

Az erdélyi epigráfiai kutatások – a 17. századi, a háborús viszonyokra visszavezethető visszaesés után – a 18. században indultak meg újra. Georgias Schochter (Soterius) (1673–1728) szász lelkész 1706-ban De antiquis Transilvaniae rebus című, kétkötetes kéziratos munkájában több mint száz római feliratos kő szövegét gyűjtötte össze. Kutatásaihoz jól működő nemzetközi kapcsolatrendszert alakított ki a Nagyszebenben (Sibiu) letelepedett Köleséri Sámuel (1663–1732) orvos, aki az ókori Dacia történelmét is ismertető bányászati munkájában kiemelt figyelmet szentelt az Erdélyben található antik emlékeknek.[11] Számos erdélyi epigráfiai adatot gyűjtött össze Franz Fasching,[12] Timon Sámuel (1675–1736) jezsuita tanár,[13] Huszti András (XVII. század vége–1765) református tanár[14] és Fridvaldszky János (1730–1784) jezsuita professzor.[15] A legjelentősebb 18. századi epigráfiai teljesítmény Johann Seivert (1735–1785) szász tudós 1773-ban megjelent munkája, mely közel 300 ókori feliratot közölt.[16] Mivel Seivert feltüntette azoknak a szerzőknek a nevét, akik korábban említést tettek az emlékekről, a katalógus képet ad az erdélyi feliratos kövek 16–18. századi hazai és külföldi kutatásának történetéről. 

 

*

 

Az uralkodóház reformpolitikája következtében a 18. sz. elején számos, a császárság szolgálatában álló hivatalnok és katonatiszt érkezett Erdélybe. Közülük néhányan – egyesek hivatásukhoz kapcsolódóan, mások passzióból – figyelmet fordítottak a visszahódított országrészben előkerült antik emlékekre. Az erdélyi pénzverde fővésnöke, Carl Josef Hoffmann által 1714-ben a gyulafehérvári erőd alapkőletétele alkalmából készített emlékérem előlapján a páncélos, sisakos Minervát látjuk, hátlapján pedig az erőd látképét. A hátlap feliratában utalást találunk arra, hogy az Erdély katonai főparancsnoka, Stephan Steinville császári lovassági tábornok felügyelete alatt folyó építkezések során az ókori romok is újjáélednek: CONDITVR. ALBA. CAPVT. REGNI. QVAE. IVLIA/ QVONDAM. A. STAINVILL. LAPIS. EST. QVI./ DACICA. RVDERA. DEVAE. RESTAV(ra) RE. / PARAT DE QVO. CSICK. SERREDA / PLAVDET.  (Megalapíttatott Steinville által az ország fővárosa, Gyulafehérvár alapkövének letételével, s aki [Steinville] most készül újjáépíteni Déván a dáciai romokat, s ezt Csíkszereda is helyesli.).[17]

Egy 1715-ben Hoffmann által szintén a gyulafehérvári erőd alapkőletételének emlékére készített érem előlapjának szövegét (LVCE SACRA / CAROLI (: SIMILES, ALBA ACCIPIT ORTVS :) / IN SOLIDA PRIMVS / PONITVR ARCE LAPIS / IVLIA NATA. FVI. CAROLVS / VIM ROBVR ET AVXIT: / IVLIA SIN LIBEAT, NVNC / CAROLINA / VOCER.), a vers fordítását (Szent Károly nap, Fejérvár vón oly nevezetet. Bástyája nyert illy írott fundamentom követ. Julia voltam és hogy már meg-erőssödtem. Károly Fejér-várrá lett régi nevezetem.), illetve az erőd átépítésének körülményeit erdélyi feliratos kövekkel is foglalkozó említett kéziratában Huszti András is megörökítette.[18]

Egy 1717-ben szintén Karl Josef Hoffmann által készített emlékérem előlapján az OPTIMO PRINCIPI RESTITUTORI DACIAE MDCCXVII felirat és a trónon ülő VI. Károly német-római császárt (1711–1740) megkoszorúzó Victoria, hátlapján pedig a DONUM PAR VOTIS felirat, az ülő Iustitia mellett hét vár (Siebenbürgen), illetve a három rendi nemzet szövetségét (unio trium natiorum) szimbolizáló három gyermek ábrázolása látható.[19] Az előlap felirata feltehetően a 2. század elején Daciát elfoglaló Trajanus császár (98–117) uralkodása alatt veretett, SPQR OPTIMO PRINCIPI SC feliratú antik pénzekre vezethető vissza. Ez a felirat szerepel azon a 106–111 között Rómában készült bronz sestertiuson is, melynek előlapján a császár portréja, hátlapján pedig a 103 és 105 között általa építtetett al-dunai Trajanus-híd (Pons Trajani) látható.

A toposz népszerűségét jelzi, hogy a szerző portréja és egy bányászati jelenet mellett a Hoffmann érméről készített rézmetszet díszítette Köleséri Sámuel 1717-ben megjelent, számos feliratos követ is ismertető említett bányászati munkáját.[20] A toposzhoz kapcsolódva az egykori római tartományok, köztük Dacia uralkodójaként említette Köleséri VI. Károlyt a neki szóló üdvözlésben is: SALVTI POPVLORVM INVICTO CAESARI CAROLO AVGVSTO GERMANICO. HISPANICO. PANNONICO. BOEMICO. DACICO… Köleséri kapcsolatban volt az erdélyi pénzverdével, hiszen egy 1722-ben a Pragmatica Sanctio emlékére kiadott éremnek ő készítette a feliratát.[21] Feltehetően ezért ismerte már az elkészülés évében a bányászati munkája díszítésére felhasznált érmet, s talán birtokolta is,[22] hiszen a rézmetszőnek kellett mutatni egy mintát, hogy előképül használhassa azt. Köleséri az ókori Dacia történelmét könyve első fejezetében (Historiam Aurariarum Romano-Dacicarum exhibet) ismerteti, közreadva számos antik feliratos kő szövegét. A fejezet végén említi Stephan Steinville grófot, akinek építkezései – mint láttuk – jelentős szerepet játszottak a gyulafehérvári antik leletek előkerülésében.

 „Nemrég történt, hogy a mostani Károlyvár, vagyis Gyulafehérvár erődítési és árkolási munkálatai közben számos római leletre bukkantak, az egykori itáliai kolónia bizonyítékaira. Mindez Károly császárnak, a rómaiak méltó utódjának köszönhető.” – írta 1721-ben Köleséri a német Johann Burkhard Mencke-nek (Mencken) (1674–1732) tudósnak is.[23]

A VI. Károly szolgálatában álló Giuseppe Ariosti olasz katonatiszt pontosan lemásolta és lerajzolta az Apulum római castrumának helyén épült középkori gyulafehérvári vár átépítésekor előkerült antik feliratokat, s a kéziratot elküldte Veronába, Francesco Scipione Maffei (1675–1755) írónak és ókortudósnak.[24] A kézirat címében az uralkodó, VI. Károly  római császárként (CARLO VI IMPERATORE DE ROMANI) szerepelt, a címlap antik diadalívet utánzó architektonikus díszítésében pedig a RESTITVTORI DACIARVM (Dácia megújítója), illetve RESTAVRATORI PANNONIAE (Pannónia helyreállítója) felirat olvasható. Az előszóban Ariosti párhuzamba állítja VI. Károlyt és Trajanus császárt, s említést tesz Sarmizegetusáról és Ulpia Trajana-ról.

Ariosti a császár kívánságára 1723-ban Gyulafehérvár környékén és máshol talált feliratos kövekkel megrakott hajókat küldött Bécsbe. Az út során az egyik hajó Szegednél elsüllyedt – roncsait sok keresés ellenére máig sem találták meg – a Bécsbe érkezett antik köveket pedig a császári könyvtár, a Hofbibliothek lépcsőházába építették be, ahol – néhány pannóniai és római kővel együtt – a mai napig is láthatóak.[25]  Ariosti kézirata tartalmazza az elsüllyedt kövek leírását is. Az ókori emlékek megmentése és az udvari reprezentációba való „beépítése” tehát nemcsak a kor divatjával volt összhangban, hanem a birodalom erdélyi politikai és kulturális legitimációját is erősítette: a Habsburg uralkodók új életre keltették az egykori Dacia kultúráját.

A Dunát körülvevő vidékeket bemutató nagyszabású, hatkötetes munkája[26] második kötetét a területen található római kori katonai emlékeknek (antiquitates romanae militares) szentelte Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) olasz származású katona, hadmérnök és földrajztudós, aki a császári csapatok tisztjeként részt vett Buda visszavételében, majd 1690-ben Erdélybe került. Az antik feliratos kövekről, reliefekről, szobrokról, épületromokról készült illusztrációkkal díszített kötetet monumentális rézmetszet vezeti be, mely az egykori Trajanus híd építését ábrázolja. A kép előterében Trajanus császár latin feliratos (PROVIDENTIAE. AVG. VERE. PON/TIFICIS VIRTVS. ROMANA / QVID NON DOMET / SVB IVGVM ECCE RAPITVR / ET DANVVIVS.), díszes posztamensre helyezett mellszobra látható. A Pons Trajani részletes leírásában – melyet a kötet XXXIII. ábrája mutatja be – Marsigli hangsúlyozta, hogy pontos helyének meghatározását a területnek a törökök alól 1689-ben történt felszabadítása tette lehetővé: ”Azonban a legújabb írók, akik csak azokra az ismeretekre támaszkodnak, amelyeket a régiektől kaptak, akik [szintén] egymás írásait vették át, egyáltalán nem ismerték a pontos helyet, amelyet Trajanus a híd számára kiválasztott, mivel [ez] különféle barbárok fennhatósága alatt volt, akik nyomban gátat vetettek a műveltekkel való kapcsolatoknak; és mi a tudatlanságnak ugyanezen sötétjében tétlenkednénk most, hitelt adva a régiek hamis írásainak, ha valami fény nem vetődött volna [erre] a császári hadsereg három győzelme után, ti. a patchinoi [Batočina], nissai [Niš] és végül a vidinoi [Vidin] [győzelmek] 1689-ben a törökök ellen, amelyek minket pont arra a helyre vezettek, ahová Tajanus a dákok ellen [vonulván] hidat épített; hogy mi is Valachiába, a téli tábor felé továbbvonuljunk.”.[27] Marsigli leírást és egy önálló, négy ókori emléket bemutató táblát közöl a Gyulafehérvár környékén található Ulpia Trajanaról – ahogy ő írja, az egykori Sarmigetusáról (sic).[28]

Az 1729-ben Erdélybe helyezett Johann Conrad von Weiss osztrák mérnökkari alezredes 1734-ben feljegyzéseket készített a szamosújvári kastélyban, Kolozsvárott, a tordai templomban, Ulpia Traiana Sarmizegetusa-ban, illetve kisebb falvakban található antik emlékekről, elsősorban a latin nyelvű feliratos kövekről.[29] Kéziratos gyűjtéséhez a jelenleg a brassói Fekete templom könyvtárában őrzött, Observationes Historicae című munkájában Laurentius Weidenfelder (1693–1755) erdélyi szász evangélikus pap fűzött kritikai megjegyzéseket.[30]

Mária Terézia (1740–1780) parancsára és költségén Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen, aus den Zeiten, als dieses schöne Land die Römer regierten. Auf Befehl und Kosten Ihrer Majestät der Kaiserin címmel negyedrét nagyságban jelentette meg 1775-ben Bécsben Sylvester Joseph Freiherr von Hohenhausen und Hochhaus[31] (1735–1814) holland származású császári katonatiszt az erdélyi ókori emlékeket bemutató munkáját.[32] Hohenhausen a Habsburg birodalom dél-keleti részein állomásozva feljegyzéseket és rajzokat készített az eléje kerülő római maradványokról, feliratos kövekről, szobrokról, épületromokról. A kiadvány hiányosságai ellenére értékes hozzájárulás az erdélyi ókorkutatás történetéhez.

A könyv első oldalain koherens szöveges és képi utalásrendszert találunk a Habsburg uralkodók mint a római császárok örökösei toposzra. A bevezető sorok párhuzamba állítják a barbár Decebalt legyőző Trajanus császárt és az Erdély lakóit a despotizmus rabszolgaságából – vagyis a török uralom alól – felszabadító Lipót császárt. A kiadvány első önálló, Trajanias címet viselő antikizáló rézmetszete az 1765-ben német-római császárrá választott II. Józsefet, illetve a 2. század elején Daciát elfoglaló Trajanus római császárt ábrázolja, az ez után olvasható Traianiade! című szövegrész pedig az 1773-ban erdélyi szemleúton járt fiatal császárt (Mária Terézia társuralkodóját) az első után 1670 évvel Dacia földjére lépő második Trajanusként említi. Mária Teréziát a könyv szerzője a következő szövegrészben ennek megfelelően a második Trajanus dicsőséges anyjaként üdvözli: „Wer sollte demnach die Denkmäler des Ersten Trajans gnädiger aufnehmen, als die glorreicheste Besitzerinn einer seiner schönsten Eroberungen für das römische Reich – die fürtrefflichste Mutter der Zweyten – und die Regiererinn nach den nämlichen milden Grundsätzen.”[33] A megnevezéssel összhangban a következő rézmetszet római matrónaként ábrázolta az uralkodónőt. Antikizáló jellegű – a Trajanust és II. Józsefet ábrázoló korábbi metszethez hasonlóan – az uralkodónő profilban, domborműszerűen ábrázolt fejének elhelyezése egy medalionban, illetve az ezt tartó emlékműszerű építmény, melynek szövege az ókori feliratos kövek antikva betűtípusát követi.

Római hadiöltözetben, lovon ülve ábrázolta a társuralkodót Johann Martin Krafft (1739–1781) a II. József 1773-as Erdélybe érkezése, illetve Erdélyből való elutazása alkalmából készített emlékérmein. Utóbbi hátlapján a FELICITAS DACIÆ azaz Dácia boldogsága felirat olvasható.[34]

            „[B]áró Hohenhausen csajkista major” könyvét Kazinczy Ferenc is ismerte: „Az én krasznai barátom engem azon útra egy becses könyvével ereszte el magától, melyet atyja, a referendárius, Mária Teréziától véve ajándékban, s abból ismerhetem mind Demsust, mind Ulpiát. A könyv oly ritka, hogy nevezetesb bibliotékákban sem találtatik. Kiírom tehát, amit az oda eljutók tudni vágyhatnak. Címe a munkának ez: Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen. Wien, bei Trattner, 1775. 4. A császárné költségén. Jött-e ki több e kötetnél, nem tudom.”[35] Kazinczy kritikával illeti a könyv szerzőjének építészettörténeti, s dicséri régészeti ismereteit: „Mert oly proporciójú oszlopokat, s oly hasasokat, amilyeket Hohenhausen ada a maga részein, a német munka olvasói vétkesen rajzoltaknak fognak tekinteni. Úgy hisszük, a major inkább érte a taktikához, mint a városi építés törvényeihez, s abban, amit Ulpia Trajána felől beszél, hajlandóbbak vagyunk követni intéseit.”

Kazinczy Decebál egykori székhelye, az ókori Sarmizegetusa helyének meghatározásánál Hohenhausen véleményét összeveti más szerzők – Johann Seivert, Benkő József (1740–1814) – nézeteivel, s hangsúlyozza, hogy a kérdésre „az utas Erdélyben nyugtató feleletet nem talál.” Azt mindenesetre hangsúlyozza, hogy ha Hohenhausen állításai igazak, „világos, hogy Szármic és Várhely, azaz Ulpia Trajána, nem lehete egy. […]

De nem lehet-e feltenni annak, aki a mai Fehérvár, előbb tehát Apulum és még előbb Tárnic fekvését ismeri, hogy Tihó ott véve lakást, ahol az Erdély megvert fejedelme Gyeló lakott. Annak dombja a fortificatió akkori szükségeihez képest, fejedelmi laknak alkalmatos vala; s az Ulpia Trajána építése oly hevesen van motiválva Hohenhausen által, hogy én ugyan egyebet, mint aminőt ő tanít, nem is képzelhetek.”

Levele végén Kazinczy Johann Seivert könyve alapján ír a Gyulafehérváron talált antik feliratos kövek 1723. évi említett Bécsbe szállításáról is: Római maradványokról lévén itt szó, álljon itt, amit Seivert (lap 30.) mond: Inscriptiones Romanae per Transilvaniam obuiae ut Viennam portarentur, ab Imp. Carolo VI. anno 1723. mandátum est, tantaeque rei cura Comiti Italo Ariosti commissa fuit. Minime vero votis omnia respondebant, Valachi enim in Comitatu Hunyadensi omnes sicubi reperirent destruebant lapides, ut ab onere deportandorum Albam tanto facilius immunes forent. Accidit etiam, ut duae ad Lippam naves una cum lapidibus in Marusio submersae sint, cura vero Ariostana nonnullos lapidum iterum ex alveo fluminis productos esse, dicitur. Most azok a bécsi bibliotheca grádicsait ékesítik.”[36]

A toposz népszerűségének továbbélését jelzi, hogy Köleséri Auraria-ja 1780-as, Johann Seivert általi újabb kiadásából hiányzik a szerző portréja és a bányászati jelenet, az emlékpénz reprodukciója és a császárhoz intézett üdvözlő szöveg azonban szerepel benne.[37] Az éremnek az Auraria-ban található ábrázolását Seivert az erdélyi tudósokat bemutató életrajzgyűjteményében is említi, azt feltételezi azonban – mint láttuk, tévesen – hogy az érem csak a metszeten létezett: „mit einer Zueignungsschrift an den Kaiser Karl den VI. glorwürdigsten Andenkens, die eine Denkmünze mit der Umschrift: OPTIMI PRINCIPI RESTITUTORI DACIAE. M. DCCXVVV. An der Stirne führt.  – Gar nicht nach antickem Geschmacke, und vielleicht nie ausgeprägt.”[38]

 

*

 

A 18. században az antik emlékek kutatása, feltárása – ahhoz a már Mátyás király korában is megfigyelhető törekvéshez[39] hasonlóan, mely az Erdély feletti politikai hatalmat az antik emlékeknek az udvari reprezentációban való felhasználásával legitimálta – alkalmanként összekapcsolódott az uralkodónak és a birodalomnak a római hagyománnyal, közvetve a dáciai római uralkodókkal való jogfolytonosságának a hangsúlyozásával. A 19. században a nemzettudat erősödésével párhuzamosan a helyi ókori kulturális örökség ezzel szemben már egyre inkább az Erdélyben élő népek eredetét és/vagy történelmét, múltját nemesítette meg. Kiválóan szemlélteti ezt a törekvést annak az 1821-ben a budai egyetemi nyomdában megjelent román nyelvű folyóiratnak a metszete, mely Eutropius 4. századi római történetíró Róma rövid története című munkájából vett részletet illusztrált, s melyen a Rómát alapító Romulus portréja, illetve a „Romulus, strămoşu romănilor” (Romulus, a románok őse) felirat olvasható.[40]

 

 

Rövidítések:

 

- Bodor 1995 = A. Bodor, ’Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepéig’, Erdélyi Múzeum (57) (1995/3–4. 56–81. http://epa.oszk.hu/00900/00979/00010/pdf/056-081.pdf.

- Hohenhausen 1775 = [Sylvester Joseph Freiherr von Hohenhausen und Hochhaus]: Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen. Aus den Zeiten, als dieses schöne Land die Römer regierten. Auf Befehl und Kosten Ih. Majestät der Kaiserin. Wien 1775.

- Huszti 1791 = [Diénes Sámuel], Ó- és újj Dácia az az Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História… Huszti András által. Bécs, 1791.

- Marchi – Pal 2010 = Epigrafi romane di Transilvania raccolte da Giuseppe Ariosti e postillate da Scipione Maffei Bibliotheca Capitolare de Verona Manuscritto CCLXVII. Studi e ricerche a cura die Gian Paolo Marchi e József Pál. Verona 2010.

- Marsigli 1726 = Danubius Pannonico-Mysicus. Observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus et in sex Tomo digestus ab Aloysio Ferd. Com. Marsili (sic)… Hagae…Amstelodami…1726. Tomus secundus.

- Resch 1901 = Adolf Resch: Siebenbürgische Münzen und Medaillen von 1538 bis zur Gegenwart. Hermannstadt, 1901.

- Ritoókné 1994 = Ritoókné Szalay Ágnes: A római föliratok gyűjtői Pannóniában. In: Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Szerk.: Takács Imre – Mikó Árpád. Budapest, 1994. 318–329.

- Schäfer 2007 = Alfred Schäfer: Die Alterthümer Daciens in einer Landesbeschreibung des 18. Jahrhunderts. Geschichtskonstruktionen unter Österreichischer Herrschaft. In: K. Schade – D. Rößler – A. Schäfer (Hgg.), Zentren und Wirkungsräume der Antikerezeption. Zur Bedeutung von Raum und Kommunikation für die neuzeitliche Transformation der griechisch-römischen Antike. Münster, 2007. 131-137.

- Wollmann 1994 = Volker Wollmann: Die Erforschung der Römer- und Völkerwanderungszeit in Siebenbürgen bis zu Beginn des 20. Jahrhunderts. In: Wolfgang Schuller (Hrsg.): Siebenbürgen zur Zeit der Römer und der Völkerwanderung. [Siebenbürgisches Archiv Band 29.]  1994, Böhlau Verlag Köln, Weimar, Wien. 225-270.

 

 

 

 

[1] Schäfer 2007.

[2] Kulcsár Péter: Egy budai humanista feliratgyűjtemény. Archeológiai Értesítő 95 (1968) 2. szám. 257–261.; Ágnes Ritoók-Szalay: Der Kult der römischen Epigraphik in Ungarn Zeit der renaissance. In: Geschichtsbewusstsein und Geschichtsschreibung in der Renaissance. Hrsg.: August Buck, Tibor Klaniczay, S. Katalin Németh. Budapest, 1989. 65–75.; Ritoókné 1994; Történelem – kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Magyar Nemzeti Galéria. Kiállítási katalógus. Szerk.: Mikó Árpád – Sinkó Katalin. Budapest, 2000. 231–75, 482–526.

[3] Ritoókné 1994, 323.; Bodor 1995, 56.

[4] Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. I. kötet. Kolozsvár, 1943. 51–52.; Bodor 1995, 56–57.

[5]  M. J. Ackner, Fr. Müller, Die römischen Inschriften, in Dacien, Wien, 1865, III–XXIII.; CIL III, 153–161.; Ritoókné 1994, 318–325.; Wollmann 1994; Bodor 1995.

[6] Ritoókné 1994; RitoókSzalay Ágnes, „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Budapest, 2002. 96.

[7] A. Bonfini: Rerum Ungaricarum decades tres, nunc demum industria Martini Brenneri Bistriciensis Transsylvani in lucem aeditae, antehac nunquam excusae. Basileae, 1543. 5.

[8] A Marcus Ulpius Trajanus római császárról (98–117) elnevezett település a dákok egykori fővárosa, Sarmizegetusa mellett épült fel.

[9] Analecta lapidum vetustorum et nonnullorum in Dacia antiquitatum. Padova, 1593.

[10] Inscriptiones antiquae totius orbis Romani. Heidelberg, 1603.

[11] Samuelis Köleseri De Keres-eer Secretarii Gubernialis Caesareo-Regii, Principatus Transilvaniae, &c. Auraria Romano-Dacica. Cibinii, Typis publicis, Anno MDCCXVII. Ld.: Seivert 1785, 238.

[12] Franz Fasching: Vetus Dacia, ex probatis scriptoribus depromta. Claudiopoli, 1725; Franz Fasching: Nova Dacia, ex probatis scriptoribus depromta. Claudiopoli, 1743.

[13] Samuel Timon: Imago antiquae Hungariae, repraesentans terras, adventus res gestas gentis hunnicae. Cassoviae, 1733.

[14] A Dacia Mediterranea id est Transilvania vetus… című kézirat magyar fordítása 1791-ben jelent meg: Huszti 1791.

[15] [J. Fridvaldszky]: Inscriptiones romano transylvanicae… Claudiopoli, 1767. http://mek.oszk.hu/09200/09244/09244.pdf. Frivaldszky 2012.

[16] Johann Seivert: Inscriptiones monumentorum Romanorum in Dacia Mediterranea. Viennae, 1773.

[17] Vö.: Resch 1901, 230–231. No. 113–116.; 931. számú érem. Huszár Lajos Éremtár, Györgyös, 18. századi emlékérmek.  http://www.eremtar.hupont.hu/76/erdelyi-ermek-a-18-szazadbol.

[18] Huszti 1791, 27–28. Vö.: Resch 1901, 231. No. 117–122.; 932. számú érem. Huszár Lajos Éremtár, Györgyös, 18. századi emlékérmek.  http://www.eremtar.hupont.hu/76/erdelyi-ermek-a-18-szazadbol.

[19] Emlékérem Erdély helyreállítására, ón, átmérő 41 mm, 41,29 g. Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára, Budapest. Vö.: Resch 1901, 233, No. 131.

[20] Samuelis Köleseri De Keres-eer Secretarii Gubernialis Caesareo-Regii, Principatus Transilvaniae, &c. Auraria Romano-Dacica. Cibinii, Typis publicis, Anno MDCCXVII.

[21] Resch 1901, 233, No. 132.

[22] Az mindenesetre biztos, hogy Köleséri antik pénzeket gyűjtött. Értékes könyvgyűjteményének maradványát Nagyszeben városa császári engedéllyel csak 1776-ban tudta megvásárolni. „Das dabey befindliche Münzkabinet enthielt nicht viel über tausend Griechische, und Römische Münzen, und darunter gar keine seltenen. Allein, wie manche Verehrer hatten vorher schon diese Reliquien besucht!” Seivert 1785, 236.

[23] Kolozsvár, 1721. április 3. Jakó 2012, 16. levél. 45. „Insignia certe magnificentiae coloniae Apulensis documenta, quae a mille annis sepulta jacuerunt, ut nomen Romanum e ruinis et mortibus resurgeret, ac sub auspiciis Augusti Caesaris, cuius vires Romanae potentiae aemulas uterque experitur orbis, duplicata maiestatis gloria imposito Carolinae titulo renovatae, perpetuitati dicaret, in tantilla terrae parte, eruta sunt pagis et ligonibus fossorum, et quid non acinacibus tot fortium virorum, qui sub signis Carolinis merent, ignotorum non fundorum sed provinciarum accessionis sperare licebit?” 46.

[24] A kézirat egyik példányát a veronai Biblioteca Capitolaréban őrzik, melynek hasonmás kiadása nemrég látott napvilágot: Marchi – Pal 2010. 1. kötet.

[25] G. Winkler: Die römischen Inschriftsteine der Österreichischen Nationalbibliothek. In: Biblos 20 (1971),  203–208.; R. Noll: Wiener Antikensammlungen im 18. Jahrhundert. In: H. Beck, P. C. Bol, W. Prinz and H. v. Sreuben (eds.): Antikensammlungen im 18. Jahrhundert. Berlin, 1981. 231–236.; Wollmann 1994, 232–233.

[26] Marsigli 1726.

[27] Széles Ágnes fordítása. „Novissimi vero scriptores solis cognitionibus innixi, quas a veteribus accepere, quoram unus alterius scripto transcripsit, ignoraverunt plane verum locum ad hunc Pontem a Trajano selectum, quio sub variis barbaris, imperiis fuit, quae erudita commercia jugiter prohibuerunt; & nos iisdem ignorantiae tenebris involuti modo jaceremus, falsis veterum scriptis fidem praebentes, nisi lumen aliquod affulsisset tribus victoriis ab exercitu Caesareo relatis, de Patchino, Nissa, & demum Vidino, anno 1689. contra Turcas, quae nos ad eum praecise locum duxerunt Pontis a Trajano Contra Dacos constructi; út nos quoque ad hyberna in Vallachiam progrederemur.” Marsigli 1726, 25.

[28] Marsigli 1726, 65–66., Tab. 60.

[29] Wollmann 1994, p. 234. A gyulafehérvári vár átépítéséhez kapcsolódó tevékenységéhez vö.: András Kovács: Carlsburg, città delle iscrizioni romane. In: Marchi – Pal 2010, 107.

[30] Wollmann 1994, p. 234. Vö.: Júlia Papp: The Practice of Collecting Antiques and Curiosities in Transylvania in the Eighteenth Century – Saxon Lutheran Pastor Laurentius Weidenfelder and his Ties to Other Enthusiasts. In: Journal of the History of Collections (Oxford University) (megjelenés alatt).

[31] Constant von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich. Wien, 1863. Band 9. 193.

[32] Hohenhausen 1775. Vö.: Wollmann 1994, 233.; Bodor 1995, 71.; Schäfer 2007.

[33] Hohenhausen 1775, 13.

[34] Resch 1901, 241. o. No. 198-202; 241–242. o. No. 204–209. 947. érem. Huszár Lajos Éremtár, Györgyös, 18. századi emlékérmek.  http://www.eremtar.hupont.hu/76/erdelyi-ermek-a-18-szazadbol.

[35] Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek. Budapest, 2008. 126. A könyvet 1818-ban Cserey Farkas küldte el Kazinczynak. 3610. levél. Cserey Farkas – Kazinczynak. Kraszna, 1818. június 14. “A Bolbolt vivő embered által venni fogsz egy Tégedet bizonyossan interesszaló könyvet: Die Alterthümer Daciens in dem heutigen Siebenbürgen – aus den Zeiten als dieses Schöne Land die Römer  Regirten – Auf befehl und Kosten Ihrer Majestät der Kaiserin. Wien bey Joh. Thomas Edlen von Trattner 1775. Írta S. I. Baron von Hohenhausen, Major von dem Tsaiken Bataillon. Képekkel. Ez bizonyossan ritka könyv, és most többet rólla nem írok, hogy annál nagyobb légyen gyönyörűséged – által olvasd pedig és használd bellőle a használni valókat, mentül előb, mert az a gondolatom iránta, hogy a benne lévő nagyon interesszant képekbül némeljek az Erdélyi Muzeumba ki adattassanak.“ Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Dr. Váczy János. XVI. kötet. Budapest, 1906. 75.; 3658. levél. Cserey Farkas – Kazinczynak. Kraszna, 1818. október 31. „Hohenhausennek töb darabjai nincsenek meg nékem, de meg van Seiwerthnek az Erdélji régi Inscriptiokrul, és monumentumokrul ki adott könyve, eszt ha parancsolod, mikor Leveleidet el viteted, meg küldöm.“ u.o. 217.; 3672. levél. Cserey Farkas – Kazinczynak. 1818. november 25. „Ezen csomóba vészed… Seivertet. Hohenhausennek nállam nincsen töb darabja…“ u.o. 241.

[36] Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek. Budapest, 2008. 128.

[37] Samuelis Köleseri De Keres-eer Avraria Romano-Dacica…Iterum edita cvris Ioannis Seivert. Posonii, & Cassoviae. Svmptibus Ioan. Michaelis Landerer Typographi, et Bibliopolae. 1780.

[38] Johann Seiverts Nachrichten von Siebenbürgischen Gelehrten und ihren Schriften. Preßburg, 1785. 238.

[39] Ritoókné 1994, p. 323.; Bodor 1995, 56.

[40] Biblioteca românească. Buda, 1821. Az illusztrációt Anca Elisabeta Tatay jelen kiadványban megjelenő tanulmányából ismerem, reprodukcióját lásd a román kutatónő  írásában. (7. kép)