Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önreprezentáció és kanonizáció Batsányi János és Gabriele von Baumberg portréiban

2013.06.25

 

 
„…’S haragszik, szenved, mint a’ tragicus Schiller’ büsztje…”
 
Önreprezentáció és kanonizáció Batsányi János és Gabriele von Baumberg portréiban
 
A 18. század második felében Európában az allegorizáló attribútumokkal, szimbolikus és reprezentatív képi utalásokkal kiegészített barokk arcképekkel szemben a puritán angol portréfestészet hatása kezd teret nyerni: az ábrázolások a személyiség érzékeny bemutatására, a szemlélőhöz való közelítésére koncentráltak.[1] Az újfajta portrészemlélet a bécsi művészek között is ismertté vált: Joseph von Sonnenfels (1732–1817), az intézmény későbbi elöljárója 1768-ban előadást tartott a rézmetsző akadémián, hangsúlyozva, hogy az arcképnek – a történetíró munkájához hasonlóan – tükröznie kell az ábrázolt jellemét, személyiségét. Törekednie kell ugyanakkor egyfajta heroizálásra, emlékműszerűségre is, hogy a példaadással képes legyen fellobbantani az utódok szívét.[2] A valósághűség mellett elvárt eszményítő vonások – mint Heinrich Friedrich Füger (1751–1818) Batsányi-portréja[3] is mutatja – sajátos jelentésrétegekkel gazdagíthatták az arcképeket.
Batsányi János (1763–1845) Kazinczy Ferenccel (1759–1831) és Baróti Szabó Dáviddal (17391819) együtt 1787-ben megalapította a Kassai Magyar Társaságot, az első hazai irodalmi társulást, s elindította a Magyar Museum (1788–1792) című irodalmi és kritikai lapot. Ebben jelent meg 1792-ben A franciaországi változásokra című verse, s a francia forradalom eszméinek hatása jelentkezett A látó (1792) című költeményében is. 1794 őszén azzal a váddal tartóztatták le, hogy részt vett a Martinovics-féle szervezkedésben, s bár a per során kiderült, hogy nem volt tagja a mozgalomnak, „veszedelmes elvek” hangoztatása miatt egy év börtönre ítélték. 1796 tavaszán, szabadulása után Bécsben telepedett le, ahol 1805-ben feleségül vette Gabriele von Baumberg (1766–1839) osztrák költőnőt.[4] 1809-ben – miután kijavította Napóleon proklamációját, melyben a francia császár az osztrákoktól való elszakadásra szólította fel a magyarokat – a francia csapatokkal együtt Párizsba utazott. 1815 nyarán, Párizs osztrák megszállása után a spielbergi börtönbe került, ahonnan egy év rabság után szabadult. 1816-tól feleségével együtt szigorú rendőri felügyelet mellett Linzben élt. Élete végéig dolgozott a nemzeti hőskultusz és az új költőszerep eszményképének tekintett Osszián fordításán. Versei életében – többszöri sikertelen kísérlet után – 1827-ben és 1835-ben jelentek meg.
            A Batsányit ábrázoló első ismert portrét 1799-ben a bécsi Karl Hermann Pfeiffer (1769–1829) metszette rézbe a költő belső baráti köréhez tartozó Vinzenz Georg Kininger (1767–1851) rajza után.  A kép a Sturm und Drang korszakának a rousseau-i rajongáshoz kapcsolódó érzékeny természetszemléletével összhangban a költőt vadregényes tájban egy fa alatt ülve, kezében nyitott könyvet tartva ábrázolja. A festményt Das Portrait (1799) című versében – egyfajta ekhprasziszként – a Kininger által szintén lerajzolt későbbi felesége is megörökítette.[5] Batsányi 1802 júniusában Kazinczy Ferenchez írt levele nemcsak a keletkezés körülményeiről számol be, hanem azt is szemléletesen mutatja, hogy a 18–19. század fordulójának portréfestészetében a korábbi időszakok reprezentativitás-igénye helyett egyre inkább az ábrázolt személyiségének, lelki tulajdonságainak bemutatása válik fontossá: „Csudálom, hogy a képet még mind eddig kezéhez nem vette, holott tudja már, kinél kellessék keresnie. Igenis, küldök majd az urnak is egy nyomtatványt belőle, annak idejében. A metszője Pfeiffer, itt Bécsben. Bartolozzi manierjában, ő és John első rézmetszők itt. Nem annyira fizetésért, mint barátságból metszette ezt a képet, Kininger jó barátomnak remek rajzolatja után. Különben a metszésnek ára ily módra, és nagy formában (in folio) 100 arany, következésképen nem az én erszényemhez való költség lett volna. A munka szép, azonban [Pfeiffer] csakugyan nem találta el jól a fejét, és abban a belső lelki karaktert, holott a rajzolatban épen ez a fődolog, elannyira, hogy ez az én kedves, és szeretve tisztelt Prometheusom Kininger szinte testi szemmel láthatóvá tette lelkemet benne, mind a mások ítélete, mind a magam érzete szerint. Maga is érzi ezt a hibát Pfeiffer, és mihelyt ideje lészen, újra is fogja a képnek ezen fő részét metszeni.”
Figyelemreméltó a levél egy másik részlete is: „Azonban ha mind a két művész jó barátom nem lett volna, soha eszembe sem jutott volna nékem a képemet kimetszetni; noha sok jó barátim s más ismerősim több ízben kívánták, hogy legalább az utánunk jövendők számára maradjon fenn. Most sem engedem, hogy közre menjen; teljességgel nem! Csak jó barátimnak, s más egynéhány olyanoknak, a kiket becsülök, számokra nyomtattatok talán majd mintegy százat, s azután összevágattatom a rézképet. Különben is: ut vultus hominum, ita simulacra vultus inbecilla ac mortalia sunt ! Forma mentis aeterna.”[6] Ebben az idézetben ugyanis az is hangsúlyozódik, hogy Batsányi számára valójában – bármennyire igyekezett is ezt egy sajátos „fedőbeszéddel” eltakarni – fontos volt, hogy arcképe széles körben ismertté váljon, s az utókornak is fennmaradjon. Bár a választott latin idézetben – Publius Cornelius Tacitus (56 k.–120 k.) római történetíró apósa, Cnaeus Iulius Agricola (40–93) hadvezér életéről szóló munkájának részlete – az hangsúlyozódik, hogy a halandó test megörökítésénél fontosabb az elhunyt erkölcsi nagysága emlékének megőrzése, a szövegkörnyezetben utalást találunk a portré emlékmegőrző szerepére is: „(46.) Ha van valamilyen hely a jámbor lelkek számára, ha mint a bölcsek tanítják, a testtel együtt nem lobbannak ki a nagy lelkek, pihenj békében, és minket, házad népét, az erőtlen vágyakozás és az asszonyi siránkozás helyett szólíts érdemeidnek szemlélésére, amelyeket sem gyászolni, sem siratni nem szabad. Téged inkább csodálatunkkal és halhatatlan dicséretekkel, és ha a természet engedné, hasonlósággal szeretnénk tisztelni: ez az igazi tisztelet, ez a legközelebb állók kegyeletes kötelessége. Ezt kötném lelkére leányodnak és feleségednek is: így ápolják az atya, a férj emlékezetét, hogy minden tettét és mondását forgassák emlékezetükben; inkább lelkének, mint testének alakját és vonásait őrizzék magukban, nem mintha eltiltandónak vélném a márványból vagy bronzból formált képmásokat, hanem mivel amiképpen az emberi arc, úgy az arcról készített hasonmás is esendő és halandó, a lélek formája viszont örök, és ezt nem tudhatod más anyaggal, más művészetével megtartani és kifejezni, csakis tulajdon erkölcseiddel. Amit Agricolából szerettünk, amit benne csodáltunk, megmarad most és mindenkor az emberek lelkében, az idők örökkévalóságában, a történetírástól remélhető hírben, mert a régiek közül sokat elborít ugyan mintegy dicstelenül és névtelenül a feledés, az utókor számára ábrázolt és ráhagyott Agricola azonban tovább fog élni.”[7] A jó barátoknak és ismerősöknek eljuttatandó száz metszetportré nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy Kazinczy Tövisek és virágok című, a korabeli irodalmi életet tudatosan állásfoglalásra kényszeríteni szándékozó epigrammagyűjteménye 1811-ben kb. 200 példányban jelent meg.
Annak fontossága, hogy az utókor elismerje, megbecsülje tevékenységét, Batsányi levelének másik – a horatiusi „exegi monumentum” öntudatos szemléletével rokonítható – részletéből is kiviláglik: „Képzeljük, barátom, magunknak azt, hogy mi a mostan élő emberi nemzetnek megholtunk, és a jövendő időkben, valóságos halálunk után, még egyszer feléledhetünk, ha akarjuk, azaz, ha a mellett, hogy polgári más kötelességeinknek annak rendi szerint eleget tévén, üres óráinkban olyféle hasznos, és további életet érdemlő munkákat is készítünk, a melyekkel ember-, és polgártársainknak még a későbbi időkben is szolgálatot teszünk.”[8] Ugyanerre utal levelének másik részlete is: „Tudhatja az úr, hogy én a Celebritást soha sem kerestem; annyival kevésebbé vagyok tehát most barátja. Ossziánt azonban el akarom készíteni, akármikor adassék ki azután, habár nékem már a porom sem volna fenn.”[9]
            Batsányi következő ismert – mind megformálásában, mind kompozíciójában a Kininger-Pfeiffer-féle metszetre hasonlító – arcképét 1802-ben a bécsi Johann Niedermann (1759–1833) készítette, Gabriele von Baumberg 1800-ban festett portréjának[10] párdarabjaként. A ligetes erdőben üldögélő, kezében könyvet tartó, rizsporos parókás, copfos Batsányi érzékeny, természetszerető költőként mosolyog a nézőre, azzal a közvetlenséggel és fesztelenséggel, mely a felvilágosodás korszakának portréfestészetében – legismertebb példaként említhetjük Anton von Maron (1733–1808) Johann Joachim Winckelmannt (1717–1768) ábrázoló turbános, prémköpenyes portréját (1767–1768), itthon pedig id. Ráday Gedeon (17131792) Kazinczy által készíttetett hálósapkás arcképét[11]– egyre inkább teret nyert az ábrázolt társadalmi rangját reprezentáló korábbi törekvésekkel szemben.[12]
Batsányi harmadik ránk maradt arcképét 1808-ban festő barátja, az 1795-től a bécsi képzőművészeti akadémia másodigazgatójaként, 1806-tól pedig az udvari képtár, a Belvedere Galéria igazgatójaként tevékenykedő Heinrich Friedrich Füger készítette.[13] Batsányi már 1800-ban meg akarta Fügerrel festetni saját maga és szerelme arcképét, ám a portrék csak évekkel később készültek el. Füger először – 1807-ben – Gabrielét festette le, a Bécs Sapphójának nevezett költőnőt kezében lanttal ábrázolva.[14]
Füger 1808-ban készítette el Gabriele portréjának megegyező méretű párdarabját, Batsányi arcképét, melyen a két korábbi kép táji hátterét sárgásbarna, a költő sötétzöld, zsinóros, prémgalléros kabátjával harmonizáló drapéria váltotta fel, a szemlélő figyelmét az egyéniséget, jellemet kifejező arcra fordítva. Ezt erősítette az is, hogy a korábbi derékképek helyett a kép egy szűkebb mellkivágatot mutat be, s hogy eltűnik a könyvet tartó kéz: a könyvek s egy irattekercs a kép hátterébe kerül.
Füger Batsányit ábrázoló arcképe formai szempontból magánhasználatra készült, hiszen párdarabként férj és feleség szembenéző családi portréjának évszázados hagyományát követte. Mint Batsányi 1811. február 8-án Párizsból feleségéhez írt leveléből kiderült, el is látott magánfunkciókat: „Dein Bild (auch das von H. V. gemahlte) steht vor meinen Augen: u. ich fühle, auch wachend, das Wehen deines Geistes deiner liebevollen, Seele. Auch hoffe ich dass du die Nähe des meinigen oft empfindest. – wenigstens dann, wenn du mein Bildniss von Fügers Meisterhand, aufmerksam u. lange betrachtet hast. Oder ist es noch immer im Sarge?  Da war wohl ein zu frühes, voreiliges Begräbniss; da das original zwar in der Ferne, aber doch noch lebt!...”[15] Nem tudjuk, hogy a képnek egy koporsóban való elhelyezését konkrét vagy átvitt értelemben kell-e elképzelnünk, talán a Bécsben maradt feleség csak elővigyázatosságból tette el szem elől a napóleoni rendszer szolgálatában álló, Párizsban élő férj arcképét. Az is lehet, hogy a megjegyzés egyike volt a levelezéseikben található számos „rejtvénynek”, melyekkel azt akarták elkerülni, hogy illetéktelenek megértsék mondandójukat.[16]
Batsányi 1810. február 26-án Párizsból feleségéhez írt levele nemcsak arról tanúskodik, hogy foglalkoztatta a két portré sorsa, hanem arról is, hogy saját, az utókor által majdan tisztelt emlékművűknek szánta őket. „Füger két nagy képét őrizd meg jól… Mindkettő, mint tudod, kitűnő darab, habár hasonlatosság szempontjából azok némi kívánni valót hagynak hátra.  Eljöhet az idő, midőn azokat nemcsak mint műbecsű alkotásokat fogják megbecsülni. Mert hiszen nem mindazokat, akik meghaltak, lehet örökre elfeledni és eltemetni. S minekünk kettőnknek jobban mint valaha kell reménykednünk, és lelkünket az igazságtalanságok és gyűlölködő szenvedélyek hatalmasaival szemben azzal a hittel kell megerősítenünk, hogy utánunk jövő nemesebb lelkek képmásainkban tisztelni és becsülni fogják emlékünket.”[17]
Ezzel a feltehetően már a kép megrendelésekor megfogalmazott szándékkal hozhatjuk kapcsolatba a két kép – de különösen Batsányi portréja – formai sajátosságait is. Bár a magán, illetve a nyilvános szféra számára készülő műveknél általában eltérő művészi eszközöket használtak a festők, Batsányi magáncélra készült arcképe inkább a nyilvános használat formai kritériumainak – idealizálás, heroizálás, a magánszférára utaló attribútumok és háttér elhagyása – felelt meg. A privát funkcióhoz illő viszonylag kis mérete ellenére az ábrázolás módja monumentalitást, reprezentativitást sugall, s a személyiség lenyomatát őrző individuális vonásokkal szemben az elvont eszményképet kifejező idealizáló törekvések kerültek túlsúlyba. Füger Gabriele von Baumberget sem elsősorban asszonyként, feleségként, hanem a hivatását hangsúlyozva költőnőként ábrázolta, s a heroizáló jelleget – érzékeny, szinte érzelgős hangvétele ellenére – ez a kép sem nélkülözi.
Gabriele von Baumberg Füger által festett portréját más festményekkel együtt az 1811-ben férjéhez utazó feleség magával vitte Párizsba. Batsányi 1816. március 14-én – a spielbergi börtönév után – ezt írta feleségének: „Dein Bild wünschten auch im Auslande viele zu haben, B. Retzer soll es in Kupfer einst haben, sobald der liebe John damit fertig seyn wird. Dazu ist es aber nöthig, dass das schöne Seelenvolle Gemählde von Freund Füger erst von Paris zurückgebracht werde.”[18]A hazakerült festményt Batsányi végrendeletében is megemlítette: „Wünsche ich, daß die Werke meiner sel. Gattin nach dem vorhandenen Manuskripte in einer neuen Auflage zum Druck befördert werden sollen, mit ihrem Portrait, in Stahl gestochen, nach dem Gemählde Füger’s, durch den Dr. H. Ernst Joseph v. Feuchtersleben.”[19]Ismereteim szerint sem a verseskötet nem jelent meg, sem a metszetportré nem készült el.
Az, hogy Batsányi korábbi arcképeinek személyességét, érzékenységét, a nézőre figyelő, mosolygó tekintetet Füger képén egy idealizált hős eszményítő ábrázolása váltotta fel, a kortársaknak is feltűnt. „Batsányinak két képe van rézre metszve; az eggyik folio nagyságban Kininger által Pfeiffer után. Itt B.[atsányi] frakkban vagyon, czopffal, eggy fa alatt; kezében könyv, az aljban eggy kősziklás táj; eggy omlópatakkal. – A’ másik nyolczad rét nagyságú négyszegben Füger után John által – mentében, kezek nélkül. Füger ezen annyi erőt akara adni a’ fejnek, hogy Bra [Batsányira] nehezen lehet rá-ismerni. Amaz hasonlóbb.” – írta Kazinczy 1815 nyarán Döbrentei Gábornak (1785–1851).[20] Batsányi Friedrich John-nal (1769–1843) 1808-ban vagy 1809-ben készíttetett a portréról rézmetszetet, talán azért, hogy verseinek tervezett kiadásához illusztrációként használja fel.[21]
Kazinczy portréesztétikájában fontosnak tartotta a hasonlóság és az eszményítés közötti helyes középút megtalálását, s úgy vélte, hogy az idealizálás túlsúlya csak a nyilvánosság számára készített képeken elfogadható. Az idealizálás és heroizálás igénye nem volt idegen tőle sem: Kininger tusrajza után készített saját arcképét 1804-ben Friedrich John-nal metszeti rézbe, s a típusában Batsányi későbbi, Füger által készített portréjával rokon kép heroikus, romantikus jellegét azzal kívánta fokozni, hogy néhány példány nyomtatása után a rézlemezre a portré hátterébe az eredeti rajzon nem szereplő villámot metszettetett.[22]
Kazinczy Batsányi metszetportréján rámutatott az eszményítés egy fontos formai eszközére is: „Az a’ Bécsi Úr, a’ kitől az említett hírt vevém, megengedte hogy elhozzam tőle a’ B.[atsányi]  képét John által Füger után. Az annyira idealisált, hogy B-ra [Batsányira] alig lehet ismerni. ’S haragszik, szenved, mint a’ tragicus Schiller’ büsztje. A’ gondolat Fügerben igen helyes volt.”[23]Heinrich Dannecker (1758–1841) Friedrich Schillert (1759–1805) ábrázoló márványbüsztjének (1794–1805, Staatsgalerie, Stuttgart) rézmetszetes reprodukcióját Kazinczy két könyvből is ismerhette: a tübingeni Cotta kiadónál megjelentetett összkiadás illusztrációja[24] szolgált előképül egy későbbi bécsi Schiller-sorozat Blaschke János (1770–1833) által készített címlapelőzékéhez.[25]  A szoborportrét Batsányiék is ismerték: „…es ist mir lieb zu wissen, dass du auch Schillers Büste gesehen hast. Eine Copie davon werde ich dir einst vielleicht wohl machen lassen können.”[26]– olvashatjuk Batsányi 1816. március 14-én feleségéhez írt levelében.
Kazinczy – mivel úgy vélte, hogy a portrék szoborszerű megformálása jobban alkalmas az ábrázolt eszményítő heroizálására, s ezzel a nyilvánosság számára való reprezentatív, emlékműszerű megjelenítésére – gyakran ábrázoltatta az általa szerkesztett kiadványok illusztrációin büsztként azokat a személyeket, akiknek portréját panteonteremtő vagy kanonizáló szándékkal kívánta a közönség elé tárni. Ezzel a megformálással találkozunk az 1813-ban kiadott Dayka Gábor (1769–1796) kötetben[27]  vagy Báróczi Sándor (1735–1809) munkáiban.[28] „Ha megengedné a’ költség, én az öt Kötet elébe öt nagy Magyarnak képét állítanám, olly formán, mintha a’ fejek nem festés hanem faragás után készültek volna, ’s így Hérósocat adnának-elő.”[29] – írta 1812-ben Helmeczy Mihálynak (1788–1852) az utóbbi kapcsán. „Hogy emelhessem becsét, büszt gyanánt metszettem ki, mintha a fej márvány volna.”[30] – írta Báróczi arcképéről máshol is.Írók, költők portréjának szobor- vagy reliefszerű ábrázolásával számos külföldi könyvillusztráción is találkozunk – elsősorban azokon a lapokon, melyek az elhunyt alkotók emlékét örökítették meg. Közéjük tartozik Christian Bernhard Rode (1725–1797) 1770-ben készített 38,2 × 23,5 cm nagyságú reprezentatív rézkarca,[31] melyen Ewald Christian Kleist katona-költő (1715–1759) reliefes arcmásával díszített síremléket, s a költőt sirató allegorikus nőalakot látunk. Ez az ábrázolás volt az előképe Kleist Bécsben megjelent verseskötetei címlapelőzékének is.[32]Friedrich Schiller reliefportréja látható egy költői életművét ismertető, halála után néhány évvel megjelentetett könyv címlapelőzékén ábrázolt emlékművön is.[33]
            Kazinczy fentebb említett elveivel összhangban készíttette el 1825-ben Igaz Sámuel azt az emléklapot, mellyel a széphalmi költő alkotói pályájának ötven éves jubileumát köszöntötte. A Hébében közreadott illusztráción[34] a haza hódolatát kifejező allegorikus nőalak mellett egy fiktív antikizáló Kazinczy-mellszobor látható, Ferenczy Istvánnak (1792–1856) a költőt ábrázoló büsztje ugyanis csak 1828–1834 között készült el.
Talán nem véletlen, hogy Batsányi portréja Füger arcképei közül típusában Horatio Nelson (17581805) képmásával[35] rokonítható, melyet a festő feltehetően Nelson 1800 augusztusában tett bécsi látogatása alatt készített. Az ikonográfiai típus hasonlósága első látásra meghökkentő, hiszen – ahogy Füger modern monográfusa megjegyzi – nehéz elképzelni két olyan személyt, akinek élete és világnézete eltérőbb lett volna az övékénél.[36] Nelson, a sikeres, egész Európában elismert hadvezér, a nílusi csata (1798) hőse engesztelhetetlenül gyűlölte a jakobinusokat és a forradalmat, s 1799-ben hagyta, hogy lemészárolják a francia köztársaság Nápoly elfoglalásakor fogságba esett vezetőit, annak ellenére, hogy menlevelük volt a britektől. Batsányi, a francia forradalom és Bonaparte híve, forradalmi nézetei miatt a börtönt is megjárta. A két portré azonban a formai mellett tartalmi hasonlóságot is mutat, hiszen közös bennük – talán Batsányi portréjában még erőteljesebben – a heroizáló szándék.
 
*
 
Bár a magáncélú, illetve a nyilvánosságnak szánt arcképfestészet a 19. század első felében eltérő igényeket és funkciókat elégített ki, számos kapcsolódás, átjárási lehetőség alakult ki közöttük. Az ún. barátságportré például, mely a kor barátságkultuszának fontos megjelenési formája volt, alapvetően privát célokat szolgált,[37] az egymásnak küldött arcképek kölcsönösségével azonban már fontos szerepet játszott egy szűkebb közösség – például a hasonló irodalmi, művészeti eszményt képviselő emberek – csoportreprezentációjában is. Ha pedig a magáncélra készült portré könyvillusztrációként sokszorosítva a tágabb közösséghez is eljutott, nyilvános funkciója – esetünkben a kulturális emlékműállítás szándéka, illetve egy virtuális nemzeti irodalmi-művészeti panteon létrehozása – került előtérbe. „A hagyományos családi ősgalériák individuális és az uralkodói képcsarnokok dinasztikus horizontján feltűntek a nemzeti alapon szerveződő közösségek panteonjai, amelyek szakítva a vérségi kötelék tradíciójával immár a szellemi kiválóság és a közösségi szolgálat elvei mentén formálódtak.”[38] Így lett az alapvetően magánhasználatra készített, s alkalmanként a legbensőségesebb magáncélra használt portréról készült metszet is a Batsányi által kiadott versek címlapelőzéke,[39] vagyis a nyilvánosságnak bemutatott reprezentatív arcmás.
A nyilvánosságnak szánt hivatalos képként alakult Batsányi portréjának sorsa is. Füger által festett arcképét az 1820-as években gyerekkori barátjához, Juranics László (1765–1850) értényi plébánoshoz, későbbi pécsi nagypréposthoz küldte el. Juranics és Batsányi gyermekkorukban egy iskolai évet együtt töltöttek, s bár többé soha nem találkoztak, az 1820-as évek elejétől rendszeres levelezés folyt közöttük.[40] Juranics rendkívül nagyra becsülte Batsányi tehetségét, s rendszeresen támogatta a költőt. Az ő költségén jelent meg például 1835-ben a Füger festménye nyomán Friedrich John által metszett arcképpel illusztrált verseskötet, melyet Batsányi hálából Juranicsnak ajánlott.
            Juranics 1822 karácsonyán kelt levelében említést tesz egy Batsányi által ígért arcképről: „Kérlek, hogy mind ezen mind pedig egyéb munkáid kiadásán serénykedj az idő múlik, leg alább hadd maradjon fenn írásaidban dicső neved. A második leveledben ígért poémákat nagy óhajtással elvárom, a’ Képeddel edgyütt.”[41]Juranics néhány hónappal később a portré megérkezéséről tudósítja a költőt:
 „Kedves Barátom!
Vettem e folyó esztendőnek elején költ leveledet és nem sokára Antal testvérem[42] által a meg ígért képedet: mind az mind pedig ez édes vigasztalásra gerjeszté lelkemet. Oh hányszor nem néztem én képiben azt a kit hajdan gyermek koromban oly hevesen szerettem, annál is inkább a kit most úgy tekintek mint hazám leg jelessebb íróját, mégis úgy tapasztaltam, hogy a szájban orrban homlokban, ha nem is az artzában, hogy még most is az vagy a ki voltál; a hajad még most is tömött, az enyim pedig igen ritkul, noha mégis kopasz egészen nem vagyok.”[43] A fenti sorokból nem derül ki egyértelműen, hogy az olajfestményről vagy a Friedrich John által készített rézmetszetről van-e szó, az ugyanebben a levélben olvasható, Kisfaludy Sándorra vonatkozó megjegyzésből azonban inkább az utóbbira következtethetünk: „Megkapta azon nyalábát 3 Frantzia könyvekkel együtt, mellyet néki küldöttél munkáira tett észrevételiddel és képeddel; ezeket meg köszönte…”[44] Batsányi – úgy tűnik – több barátját is megajándékozta rézmetszetű portréjával.
 Azt, hogy 1822-ben Juranics egy metszetportrét kaphatott, az is valószínűsíti, hogy 1829 végén kelt levelében már biztosan az olajfestmény megérkezéséről tudósítja Batsányit, a Füger által készített portré tehát csak ekkor érkezett meg hozzá: „A Kép ugyantsak ugy a mint be pakolva volt szerentséssen Érténybe meg érkezet Győrbül minden írásokkal, mellyeket Bétsből a küldött Döméhez[45] utasítottak, még az én levelemmel is. Tehát nem Döme volt az oka, hanem más, hogy oly későn jött Győrbe. A Képnek rámája a pakolásba egy helyen keresztül szuratott egyéb hiba nem esett benne. Áll (?) most egy kis szobámnak közép falán ugy hogy az ajtot ki nyitván végig látszik minden szobáimon. Már most édes barátom én tégedet gyakorta meg látogatlak és sokszor több ideig állok képed előtt, hogy formádnak igaz mássát szemlélhessem, oly sok ideig egymáshoz nem szerentséltetvén. A Rámából venni észre, hogy már jó ideje készült, én gyanítom hogy talán 1798 táján iratott, írd meg az idejét. Ugy tudok aztán felőled képzelődni én sokkal őszebb vagyok és a homlokomon kevesebb hajam vagyon, de még is egészlen nem vagyok kopasz.”[46] Ezt erősíti meg Juranics egy másik levele is: „A képen bizony az esztendő számát eddig nem vettük észre, pedig mely sok magyar látogatóid vannak most gyakorta én 10 esztendőkkel előbb gondoltam munkálását és így mindjárt más esztendőben mint utazásod Frantzia Országba. Alig várom, hogy a másik is mellette függjön tudom, hogy az a kedves Gabrielájé lészen.”[47] A Füger által készített arcképen valóban olvasható a készülés dátuma: 1808, amit ezek szerint Juranics és látogatói nem vettek észre. Figyelemreméltó az a megjegyzés is, hogy az arcképnek sok látogatója van: a portré ezzel mintegy köztes helyet foglalt el a magánszféra és a nyilvános bemutatás között. Bár a kép egy magánlakásban volt, a látogatók tekintetét már a legelső szobába való belépéskor odavonzó elhelyezésével Juranics szinte a lakás szakrális centrumává – mint egy múzeum legértékesebb darabját bemutató főhely vagy egy templom oltára – tette.   
            Batsányi – úgy tűnik – nemcsak arra törekedett tudatosan, hogy a hazai irodalmi és kulturális élettel való kapcsolata linzi száműzetésében se szakadjon meg teljesen, hanem arra is, hogy életének, tevékenységének tárgyi emlékei közül is jusson haza valami. Talán sejtette, hogy Linzben maradó hagyatékára bizonytalan sors vár, s amit hazaküld, az biztosabban megőrzi nevét a nemzeti emlékezet számára. Féltve őrzött festett arcképét Juranicsnak küldte el, könyvei egy részét pedig a Nemzeti Múzeum könyvtárába szándékozott eljuttatni. Az 1830-as évek elején Juranics lemásolta s elküldte neki Horvát Istvánnak, a múzeumi könyvtár őrének levelét, melyben ezt olvashatjuk: „Feltettem azt is mindenkor róla, [ti. Batsányiról] hogy hazáján kívül is a Haza Szeretet fő foglalatossága… Szép valóban, hogy haláláról való elmélkedése is egybe vagyon kötetve hazája életével s ditsőségével. Így szoktak halni, kik élni tudnak és akik tudják hogy a Hazának a mi halandóságunk mellett is halhatatlannak kell lennie.
Ámbár tehát Batsányi ajándékai lelkemet, mint illett, Szent érzeményekkel tölték el, ámbár hazafiúi áldozatait nálamnál senki nagyobb gonddal őrzeni nem fogja…e mellett is még azt gondolom, hogy egyedül Kanonok Úr ismeretes vetekedő magas érzelmei szállíthatják Batsányi ajándékát a magyar Nemzeti Múzeumba. Könyvárosi uton Linszbül Pestre Engenberger [sic!] könyves boltyába tsekély pénzért el lehet azokat küldetni, és én innen leg biztosabban vehetem azokat.”[48]– mivel a múzeumnak nincs pénze a szállítási költségekre.[49]
            Batsányi linzi kéziratos hagyatéka valóban csak a véletlennek köszönheti a megmenekülését. A költő 1845. május 12-én bekövetkezett halálakor linzi hitelezője, akire tartozása fejében – a magyar nemzeti múzeumnak ajándékozott könyvtára kivételével –ingóságait hagyta, a titkosrendőrségtől félve megkérte Batsányi közeli barátját, Josef Hafner (1799–1891) festőt, hogy gyorsan szállítsa el a megmaradt kéziratokat, feljegyzéseket, s csak az iratok elvitele után jelentette be a halálhírt a hatóságnak.[50] Hafner a kéziratokat 1871-ben mutatta meg az Ausztriában élő Kantz Zsigmond bánya- és erdőtanácsosnak, aki részletes jelentésben számolt be az akadémiának a hagyatékról, majd 1872-ben elküldte azt a Tudós Társaságnak.[51] Kantz nemcsak feldolgozta, kivonatolta az iratokat, leveleket, hanem egy díszes albumot is készíttetett a hagyatékról, melyet szintén az akadémiának ajándékozott. Az MTA könyvtárának kézirattára őrzi azokat a fényképeket, melyeket Kantz 1871 őszén Münchenben Batsányi és felesége arcképéről készíttetett.[52] A vizitkártya méretű (10 x 6 cm) fotográfiák egyikén a Füger-féle Batsányi portré Friedrich John által metszett másolatának szűk arc és mellkivágata, hátoldalán pedig az Aus dem photographischen Atelier von A. v. Künsberg, München. Blumenstrasse No. 11. felirat látható. A Gabriele von Baumberg fiatalkori, 1791-es képmását ábrázoló fotográfiát egy másik müncheni fényképész, Gustav Sölch készítette (Photograph. Artistische Anstalt von Gustav Sölch. München Maximilian Str. No. 4.)  
A két fotográfiával megegyező leltári számon egy harmadik fénykép is található az akadémiai könyvtár kézirattárában,[53] mely Batsányi Jánosné Füger által festett arcképét ábrázolja, ennek a hátoldalán azonban nincs jelzés. A Vasárnapi Ujság 1872. június 23-án megjelent számában – mely az arckép reprodukcióját „Egykorú festmény után” megjegyzéssel közli – ezt olvashatjuk a Gabriele von Baumberg életéről szóló írásban: „kinek arczképét, irodalmi hagyományait, levelezéseit közelebbről Kancz és Hafner urak nemes fáradozásából s szíves áldozatkészségéből nyerte meg az összes Bacsányi-iratokkal együtt akadémiánk.”[54] Bár a megfogalmazásból nem derül ki egyértelműen, hogy a cikkíró a Kantz által az akadémiának ajándékozott arckép alatt az eredeti festményt vagy a ma is a könyvtár kézirattárában lévő fényképet érti, s a reprodukcióra vonatkozó Egykorú festmény után megjegyzés is vonatkozhat mindkettőre, bizonyos, hogy ekkor még csak a két fénykép lehetett Magyarországon.
A Gabriele von Baumberget ábrázoló két festményt ugyanis Horváth Balázs (1858–?), a kassai főgimnázium tanára – későbbi igazgatója – 1893. augusztusában „fedezte fel” Linzben. Horváth – mint arról egy 1908-ban Kassán tartott, nyomtatásban is megjelent előadásában beszámolt[55] – görögországi útjáról hazatérve néhány hetet Linzben töltött, hogy Batsányi életére vonatkozó adatokat keressen. Kutatásai során eljutott Hafner Károly kőfaragó szobrászhoz, Hafner József festőművésznek, Batsányiék egykori barátjának a fiához, akinél több érdekes nyomtatványon és kéziraton kívül megtalálta Batsányiné két olajfestésű arcképét is – az 1791-ben készült lánykorit, illetve a Füger által készített asszonykorit.
Nem tudjuk pontosan, hogy az arcképek mikor és hogyan kerültek Hafnerékhez. Elképzelhető, hogy Batsányi még életében odaajándékozta őket linzi barátjának (bár felesége egyik arcképét – mint láttuk – Juranitsnak ígérte), de lehet, hogy a képek Batsányi halála után, az iratok gyors elszállításakor kerültek a családhoz, annak ellenére, hogy Josef Hafner erről nem tesz említést részletes beszámolójában: „Sogleich als dieser ehrenwerthe edle Man in meinen Armen starb, eilte ich zum Kaufmann Hafferl, mit der Meldung, daß Batsányi so eben verschieden sei. Hafferl, ein sehr furchtsamer Mensch, bat mich mit aufgehobenen Händen: nehmen Sie nur schnell alle Papiere, Manuscripte, die Briefe, alles was beim Schreibtisch herumliegt, suchen Sie alles durch, daß nichts zurückbleibt, weiß Gott was er geschrieben hat, ich möchte nicht wenn die Speer mit Polizei kommt, daß man etwas findet, und daß ich, mit einem Menschen, welchen man staatsgefährlich hält, in Verbindung stehe; wenn er doch Regierungsfeindliche Aufsätze liegen hätte. Ich lief nach Hause, holte meine Leute, packte so schnell als möglich alles, was ich an Schriften und beschriebenen Büchern beim Schreibtisch fand, sogar alle Zeitungen wo ich einige Marquen sah, manche mit Röthel bezeichnet, viele hundert Stücke Briefe und kleine Zetteln aus der Schublade, alles nahm ich, nichts blieb an Schriften zurück, gepackt in Körbe habe ich alles binnen 2 Stunden in meine Wohnung gebracht, und Kaufmann Hafferl, als Erbe, hat dann beruhigt die Anzeige gemacht, daß der mir unvergeßliche gute edle Batsányi gestorben sei.”[56] Hafner a költő ingóságainak elárverezésekor nem szerezhette meg a képeket, mivel ennek időpontjában nem volt Linzben, pedig – mint szomorúan írja – emlékként meg akarta vásárolni atyai barátja kedvelt fotelét.[57]
Az mindenesetre bizonyos, hogy a képek az 1870-es évek elején Hafneréknél voltak, hiszen Kantz fényképeket készíttetett róluk, s az is, hogy a Hafner család megőrizte a két festményt, melyet aztán 1893-ban eladásra kínált Horváth Balázsnak, a kisebbiket 70, a nagyobbikat 200 forintért. Horváth azonban – mivel nem volt pénze megvásárlásukra – levélben Gyulai Pálhoz (1826–1909) fordult, hogy az akadémia vegye meg őket. Az akadémia nemleges válasza után a két kép Hafneréktől kapott fotográfiáját megmutatta Bubics Zsigmond (1821–1907) kassai püspöknek, aki azonnal odaadta a kért összeget Horváthnak, s a két festmény egy hét múlva már Kassán volt. A püspöki palotában található képekről 1894-ben Dr. Nyári Sándor cikket jelentetett meg a Vasárnapi Ujságban, közreadva reprodukciójukat is.[58]  
A képek hazakerüléséről egy másik közleményben is olvashatunk: Batsányi és felesége linzi „elhagyott, elfeledett sírját dr. Horváth Balázs a kassai főgimnázium igazgatója találta meg s Bacsányiék egykori szállásadójánál Bacsányi János és nejének tömérdek hátrahagyott kéziratával együtt felfedezte Baumberg Gabriellának ama két olajfestésű arczképét is, melyek jelenleg Bubics Zsigmond bőkezűsége révén a kassai múzeum képtárát gazdagítják.”[59]A reprodukált fiatalkori arckép hátoldalán – olvashatjuk a cikkben – Klein v. Muntii pinxit 1791. felirat található. A cikkíró jegyzetben megemlíti, hogy a „Felsőmagyarországi Rákóczi-Múzeum másik képe, mely Bacsányinét 1807-ben mint Sapphót ábrázolja, Füger Frigyes Henrik, a bécsi festészeti akadémia igazgatójának műve. Jelzése: Füger pinx, 1807.”[60]A Bubics hagyatékából a kassai múzeumba került két Baumberg-portrét a költőnő életét feldolgozó tanulmányában Berde J. Mária is említi, bár a képeket összekeveri, a leánykori arcképként említve az 1807-ben készült Füger-félét, az asszonykoriként pedig az 1791-es festményt.[61]
Az 1791-ben készült portré – mint láttuk – már a Batsányi hagyatékot gondozó Kantz Zsigmond figyelmét felkeltette,[62] s foglalkozott vele a 20. századi hazai szakirodalom is.[63] A szlovák Ján Papco 2003-ban megjelent monumentális korszakmonográfiájában azt feltételezte, hogy a festmény Klein von Munti szignatúrája egy bécsi portréfestő gúnyneve.[64] A művész azonosítását a román szakirodalom végezte el: a romániai Munténiából származó Efrem Micu (Efrem Klein) (1760 előtt – 1813 után) volt az arckép festője, aki a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, s a világi mellett egyházi megbízásokat[65] is kapott.[66]
A Linzben maradt Batsányi-hagyaték kalandos sorsával ellentétben a Füger-féle Batsányi portré már 1851-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került. A múzeum Történelmi Képcsarnokában található 20. század eleji leltárkönyv szerint a kép régi leltári száma Ált. prot. 158. volt, s 1851. augusztus 6-án Juranics László pécsi nagyprépost ajándékaként került a gyűjteménybe. Mivel Juranics László 1850-ben meghalt, az arckép feltehetően a hagyatékából jutott a múzeumba. Arra a kérdésre, hogy vajon Batsányi kérte-e meg Juranicsot arra, hogy a képet majd a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza, a nagyprépost egyelőre lappangó végrendelete talán választ adhatna. A kép mindenesetre nem egy családi „ősgalériát” gazdagított, s nem is a jó barát családjában öröklődött tovább a barátságkultusz tárgyiasulásaként, hanem – mindössze hat évvel a költő halála után – a nemzeti művelődési panteon szerves része, a róla készült rézmetszet révén pedig a Batsányi-ábrázolás napjainkig meghatározó ikonográfiai előzménye lett, annak ellenére, hogy – mint láttuk – Batsányi korában ismert volt a Kininger rajzáról Pfeiffer által készített rézmetszet is. Füger portréjának litografált másolata jelent meg az 1860-as években az Arany János (1817–1882) által szerkesztett Koszorú tizenöt író-költő arcképe között,[67] s ezzel az ikonográfiai típussal találkozunk a néhány évvel később, illetve az 1890-es években közölt sajtóillusztrációkon is.[68]
Szinnyei Ferenc 1904-ben megjelent Batsányi-monográfiáját is ennek a portrénak a változata díszítette, ezen a képen azonban – Füger festményétől eltérően – ábrázolásra került a festő könyvet tartó jobb keze is. A reprodukció eredetijének készítője a Füger-féle portrét egy torz, anatómiailag pontatlan kar ábrázolásával egészítette ki. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára őriz két darab, Kőrösi József hagyatékából odakerült fényképet, melyek közül az egyiken ez a műalkotás,[69] a másikon pedig Gabriele von Baumberg 1791-es lánykori arcképe látható.[70]
A 19. században a nyilvános, közösségi terekbe szánt, az „örökkévalóság” igényével létrehozott arcképek célja az volt, hogy követendő példát állítsanak az utókor elé. A közösség „ezúton fejezte ki egy kiemelkedő személyiség előtt köszönetét és tiszteletét, illetve, elhunyta után, így rótta le kegyeletét”.[71] Batsányi saját magát helyezte el ezzel a képpel a nemzeti művelődési panteonba, s tette – leveleiben ki is mondott szándéka szerint – az örökkévalóság részévé. A képpel, s az arról készített rézmetszetű reprodukcióval saját maga kanonizációját végezte el, monumentumot, emlékjelet állítva a tántoríthatatlan, a jövőbe néző forradalmár költő alakjának, ahogy Kazinczy ösztönösen ráérzett erre a képmásnak a haragvó, tragikus Schiller szoborbüsztjéhez való hasonlításával. S ahogy Batsányinak a feleségével közös síremlékén olvasható verse is sugallja: „Die Mitwelt mag neidisch oder undankbar, aber die Nachwelt wird gerecht sein.”[72]
 
Irodalom- és rövidítésjegyzék:
 
Bence 2010 = Bence Erika: Egy (még) névtelen műfajtípus jelenléte (Márton László, Schein Gábor és Vasagyi Mária regényírásáról). Forrás (42) 2010/9. (szeptember) 95–107.
Berger 1995 = János und Gabriele Batsányi von Friedrich Berger. Ein Dichterehepaar im Linzer Exil. Jahrbuch des Oberösterreichischen Musealvereines. Bd. 140/1. Linz, 1995. 205–245.
Gálos 1933 = Gálos Magda: Juranits László levelei Batsányi Jánoshoz. Irodalomtörténeti Közlemények (43) 1933/2. 317–332.
Garas 1955 = Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest, 1955.
Horánszky 1907 = Bacsányi János és kora. Eredeti levelezések és egykorú források nyomán írta Horánszky Lajos. Budapest, 1907.
Horváth 1908 = Bacsányiné. Írta Horváth Balázs dr. főgimn. Igazgató. (Felolvastatott a kassai kath. Autonom-kör 1908. évi november 25-iki irodalmi estélyén.) Kassa, 1908.
KazLev = Kazinczy Ferencz levelezése. Közzéteszi Dr. Váczy János. Budapest. I–XXI. kötet. 1890–1911. Kazinczy Ferencz levelezése. Közzéteszi Harsányi István. XX. kötet. Budapest, 1927. Kazinczy Ferenc levelezése. XXIII. kötet. (1927 óta előkerült, és kötetbe nem foglalt levelek gyűjteménye.) Közzéteszi: Berlász Jenő, Busa Margit, Cs. Gárdonyi Klára, Fülöp Géza. Budapest, 1960.
Keil 2009 = Robert Keil: Heinrich Friedrich Füger. 1751–1818. Nur wenigen ist es vergönnt das Licht der Wahrheit zu sehen. Wien, 2009. Batsányi portré: Wv. 539. (376. o.), Abb. 83.
Laban 1905 = Ferdinand Laban: Heinrich Friedrich Füger, der Porträtminiaturist. Berlin, 1905.
Labádi 2003 = Labádi Gergely: Nomen captivi et status: Joannes Batsányi, auctor et poëta. In: Klasszikus magyar irodalom történet – tanulmányok 2003. [szerk. Dajkó Pál, Labádi Gergely]. Budapest, 2003. 269–306.
Nagy 2000 = Nagy Imre: Batsányi János. Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000.
Papco 2003 = Ján Papco: Rakúsky barok a Slovensko. Nové nálezy, atribúcie. Österreichisches Barock und die Slowakei. Neue Funde, Attributionen. II. Bojnice, 2003.
Papp 2012 = Papp Júlia: Könyv és kép a 19. század elején. Blaschke János (1770–1833) illusztrációinak katalógusa. Budapest, 2012. 1–2. kötet.
Révész 2008 = Révész Emese: Egy irodalmi kultuszportré nyomában. Ráday Gedeon arcképe az Orpheusban. AH (36) 2008/1–2. [Recte 2010] 55–92.
Rózsa 1955 = Rózsa György: Friedrich John és a magyar felvilágosodás írói. Művészettörténeti Értesítő (4) 1955/2. 223–229.
Rózsa 1960 = Rózsa György: Batsányi János képmásai. In: Batsányi János összes művei. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. II. Prózai művek. Első kötet. Budapest, 1960. 633–643.
Rózsa 1963 = Rózsa György: Batsányi János egykorú képmásai. In: Batsányi János irodalmi munkássága és egykorú képmásai. Összeállította Tarnay Zsuzsanna és Rózsa György. Veszprém, 1963. 17–20.
Rózsa 1977 = Rózsa György: A Történelmi Képcsarnok legszebb festményei. Budapest, 1977.
Szabolcsi 1980= SzabolcsiHedvig – Galavics Géza (Szerk.): Művészet Magyarországon 1780–1830. Katalógus. Budapest, 1980.
Szinnyei 1904 = Dr. Szinnyei Ferencz: Bacsányi János 1763–1845. Budapest,
1904.
 
 
                                                                                           Papp Júlia


[1] A témához tágabb értelemben vö.: Róka Jolán: A vizuális manipuláció szerepe az imázsteremtésben. In: Politikai kommunikáció. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Kiss Balázs. (Rejtjel politológiai könyvek 3.) Budapest, 2000, 96–102.
[2] Von dem Verdienste des Portraitmalers in einer außerordentlichen Versammlung der k. k. freyen Zeichnung- und Kupfestecherakademie am 23. Septemb. 1768 gelesen von Joseph von Sonnenfels… Wien 1768. Bey Joseph Kurzböck, Universitätsbuchdrucker auf dem Hofe.
[3] Olaj, vászon (új vászonra húzva) 68 x 51 cm. Jelzés jobbra az asztalon: Füger p.[inxit] 1808. Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok, Budapest. Ltsz.: 95.
[4] József Grudl [Zsávolya Zoltán]: Die Wiener Sappho. Einführung in die Forschung über die Dichterin Gabriele Baumberg. Jahrbuch der ungarischen Germanistik. Budapest–Bonn, 1993. 139–152.; u.ő.: „Höchster Geist„ und „schönste Seele”. Das Dichterehepaar Baumberg-Batsányi und die Formen des Bonapartismus in der Habsburger Monarchie. In: Antal Mádl und Peter Motzan [Hrsg.]: Schrifsteller zwischen (zwei) Sprachen und Kulturen. Internationales Symopsium Veszprém und Budapest 6–8. november 1995. München, 1999. 49–57. [Szövegét l.: TRANS. Internet-Zeitschrift für Kulturwissenschaften. No. 7/1999. http://www.inst.at/trans/7Nr/zsavolya.htm] Vö.: Seidler, Wolfram: Gabriele Baumberg (1766–1839), ihr Nachlaß in der Bibliothek der Ungarischen Akademie der Wissenschaften. In: István Németh und András Vizkelety [Hrsg.]: Ex libris et manuscriptis. Quellen, Editionen, Untersuchungen zur österreichischen und ungarischen Gesitesgeschichte. Budapest, 1994. 79–90.; Batsányi, Gabriele. In: Murray G. Hall, Gerhard Renner: Handbuch der Nachlässe und Sammlungen österreichischer Autoren. Wien – Köln – Weimar, 1995. 17–18. 
[5] „Ja, Er ist es! Er ist’s! – Wer Einmahl Ihn sah, wer nur Einmahl
Sprechen Ihn hörte, der ruft, laut und staunend: ,Er ist’s!'
Preis dem Künstler! Er stahl Ihm Zug für Zug mit Gewissheit,
Fasste den Geist so in Eins, stellt Ihn so sprechend uns dar,
Dass man zu lesen vermag, an Mund und Stirn und im Auge,
Hoher Beredtsamkeit Kraft, Geniusflug und Gefühl. –
Seht, wie die Locke sich schmiegt!
Wie, dem Zeichen des Friedens vergleichbar,
Ueber dem forschenden Aug’ freundlich der Bogen sich wölbt!
Jene Furche der Stirn, des stillen Tiefdenkers Gepräge,
Mildert sich durch das Gemisch schwärmender Nachtfantasie.
Und der erhabene Stolz! gegründet auf Selbstgefühl, - duldend
Ruhig, und trotzend zugleich jeglicher Laune des Glücks, –
Kalt überlassend der Zeit, was kömmt, – in sein eignes Bewusstseyn
Eingehüllet, – den Blick jenseits der Berge gewandt: –
Wer verkennt in dem Bild wohl Tibar, am Wasserfall harrend,
Ob nicht von fernher im Thal, Wandrer! dein Fusstritt ertönt?” Berger 1995, 218–219.
[6] KazLev 23. 1960. 5679. levél. 52.
[7] Tacitus összes művei. Első kötet. Fordította Borzsák István. Budapest, 1980. 41–42.
[8] KazLev 23. 1960. 5679. levél. 51.
[9] KazLev 23. 1960. 5679. levél. 51-52.
[10] Szabolcsi 1980,182, 95. katalógustétel – a korábbi irodalom felsorolásával.
[11] Révész 2008, 61–66.
[12] Batsányi Niedermann által festett képe az 1950-es években került párdarabjával – Gabriele von Baumberg portréjával – együtt a Nemzeti Múzeumba. Vö.: Garas 1955, 239.; Rózsa György: Johann Niedermann magyar vonatkozású arcképei. Folia Archeologica (9) 1957. 239.;Rózsa 1960, 636.; Rózsa György: Das Dichterehepaar Batsányi – Baumberg in der österreichischen Kunst. Kunstjahrbuch der Stadt Linz. 1963. 50.;Rózsa 1977, 30.; Szabolcsi 1980,183, 96. katalógustétel.
[13] A Magyar Nemzeti Múzeum képtárának festményei és grafikai állaga. I. füzet. Budapest, 1909. 572.; A Történelmi Képcsarnok műtárgyainak leíró lajstroma. Budapest, 1907. 117.; A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa. Budapest, 1922. 342. sz.; Rózsa 1960, 637638.; Rózsa 1963/2, 53.; Rózsa 1977, 31.
[14] Olaj, vászon, 68 x 51 cm. Kosice, Vychodoslovenské múzeum, ltsz.: S 1085. Vö.: Papco 2003, 950–951.
[15] Sz. Nemes Éva Margit: Batsányi Párizsban. Találkozás Gabriellával 1810–1811. Budapest, 1942. 46. Vö.: „Ma egész nap veled foglalkoztam szívem és elmém csak véled van tele. Itt áll arcképed szemeim előtt és én ébren is érzem szellemednek, nemes lelkednek közellétét. Remélem, te is sokszor érzed az enyémet, legalább akkor, ha Füger mesteri keze által alkotott arcképemet hosszasan, figyelmesen vizsgálod.” Horánszky 1907, 255.
[16] Horváth 1908, 39–40.
[17] Horánszky 1907, 230. „Die zwey grossen Portraits von F.[üger] verwahre wohl; und also nimm sie bald in dein Cabinet zurück. Sie sind beyde, wie du es weisst, treffliche Stücke; ob es gleich an äusserer ä(nagy betű)hnlichkeit auch hier manches noch fehlen mag. Es können doch auch noch Zeit kommen, wo man dieselben auch in einer anderen Beziehung, und nicht nur als Kunstwerke, schätzen u ehren dürfte. Denn wahrlich nicht alle, die todt sind, werden auch immer und überall ganz begraben u vergessen. Und wir beyde müssen jetzt mehr als je den Muth haben, zu hoffen und unser Gemüth gegen die Ungerechtigkeiten und gehässigen Leidenschaffen mächtiger Menschen damit stärken, dass manche bessere und edlere Seele uns einst auch noch im Bilde achten und ehren werde.” OSZK Kézirattár, Fol. Hung. 1315. Batsányi iratok. II. 106r. Vö.: Rózsa 1960, 638. 
[18] OSZK Kézirattár, Fol. Hung. 1315. Batsányi iratok. I. 103r. „Lassan berendezkednek, Párisból is megkapják képeik, könyveik, bútoraik maradékait…” – írja Horváth Balázs linzi letelepedésükről. Horváth 1908, 42, 49.
[19] Berger 1995, 241.
[20] KazLev XIII. 1903. 2965. levél. 84. Rózsa 1960, 639.
[21] Rózsa 1955, 226.
[22] Rózsa1955, 225.; Rózsa György: Friedrich John und die Schriftsteller der Aufklärung in Ungarn. Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae. (IV) 1956/1–2. 148–149.
[23] KazLev XIII. 1903. 2965. levél. 76. Vö.: Rózsa 1960, 638.
[24] Theater von Schiller. 5. köt. Tübingen. In der J. G. Cotta’schen Buchhandlung. 1807.
[25]Schiller. Nach Danneker’s kolossalem Marmorbild. Rézmetszet. In:Friedrich Schiller’s sämmtliche Werke. Wien 18101811. In Commission bey Anton Doll. Erster Band. Enthält: Theater. Erster Theil. [Theater von Schiller. Erster Theil. Die Räuber. Kabale und Liebe.] Wien, 1810. Vö.: Papp 2012, 1. kötet, 157, 163, 374, 438.
[26] OSZK Kézirattár. Fol. Hung. 1315. Batsányi iratok. I. 103r.
[27]Újhelyi Dayka Gábor’ Versei. Öszveszedte ’s kiadta barátja Kazinczy Ferencz. Pesten, Trattner Mátyásnál, 1813. Vö.: Papp 2012, 1. kötet, 86–93.
[28] Báróczynakminden munkáji. Újra kiadta Kazinczy Ferencz. Első kötet. Pesten, 1813.
[29] KazLev X. 1900. 2272. levél. 19. Vö.: Révész 2008, 82.
[30] Hazai és Külföldi Tudósítások, 1810. I. félév. 195.
[31] Das Gleimhaus, Halberstadt. Graphiksammlung, Ca 6657. Vö.: Ute Pott: Das Jahrhundert der Freundschaft. Johann Wilhelm Ludwig Gleim und seine Zeitgenossen. Ausstellungskatalog Gleimhaus Halberstadt. Göttingen, 2004. (Schriften des Gleimhauses Halberstadt 3)
[32]Ewald Christian von Kleist’s sämmtliche Werke nebst des Dichters Leben aus seinen Briefen an Gleim. Herausgegeben von Wilhelm Körte. Neuester Auflage. Zweyter Theil. Wien und Prag, bey Franz Haas, 1804. Vö.: Papp 2012, 1. kötet, 333; Ewald Ch.[ristian] von Kleist’s sämmtliche Werke. Neueste Auflage, Wien 1816. Bey B. Ph. Bauer. Vö.: Papp 2012, 1. kötet, 411.
[33] Uiber Friedrich von Schiller und seine poetischen Werke. Von J. Schwaldopler. Leipzig, 1806. In Commission bei A. G. Liebeskind. Vö.: Papp 2012, 1. kötet, 343–344.
[34] Hébe. Zsebkönyv MDCCCXXV. Kiadta Igaz Sámuel. Nyomtatta Bécsben Grund Leopold. Vö.: KazLev XIX. 1909, 610; KazLev XXII. 1927, 508. Újabban: Révész Emese: A „Játékba hozott kép“: Kazinczy képi reprezentációja az 1859-es emlékévben. http://www.btm.hu/varmuzeum/kiadvany/tbm/35/04/revesz.pdf.; Kovács Ida: A koszorús költő, avagy Kazinczy Ferenc a panteon előcsarnokában. Kaleidoscope. Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat. (2) 2011/3. 151.; Papp 2012, 1. kötet, 437.
[35] Keil 2009, 8485. kép; 486487. tétel.
[36] Keil 2009, 376.
[37] „Jó dolgot teszen ki ezt nem halogatja, hogy képe barátinak megmaradjon, ha a halál kikapná közülünk.” KazLev X. 2390. levél, 1813, 263. Vö.: Buzási Enikő: A barátság-motívum térhódítása a 18. századi magyar portréfestésben. Művészettörténeti Értesítő (33) 1984. 212–236.
[38] Révész 2008, 83.
[39] Batsányi János poétai munkáji. Második, megbővített kiadás. A’ Szerzőnek képével. Budánn, A’ Királyi Universitas’ betüivel. 1835. Címlapelőzék: H: Füger pinx: J: John sc:.
[40] Gálos 1933.
[41] Juranics László levele Batsányi Jánoshoz. 1822. december 25. Értény. MTAK Kézirattár, Magy. Ir. Lev. 152. 4°. C.I.–IV. I. csomó.
[42] Juranics László öccse, Juranics Antal (1768–1837), 1825-től győri püspök.
[43] Juranics László levele Batsányi Jánoshoz. 1823. április 26. Értény. MTAK Kézirattár, Magy. Ir. Lev. 152. 4°. C.I.-IV. I. csomó. Vö.: Gálos 1933, 322.
[44] Juranics elküldte Batsányinak Kisfaludy Sándor arcképét. Gálos 1933, 318. Batsányi linzi hagyatékának első feldolgozója, Kantz Zsigmond Juranics levelei német nyelvű tartalmi kivonatában egy 1823-ban Magyarországra küldött olajfestményt (Öhlgemelde) említ. MTAK Kézirattár, Magy. Ir. Lev. 152. 4°. C.I.–IV. Inhalt Verzeichniss Convolut C.
[45] Feltehetően Döme Károly (1768–1845) pozsonyi kanonok.
[46] Juranics László levele Batsányi Jánoshoz. 1829. december 21. Értény. MTAK Kézirattár, Magy. Ir. Lev. 152. 4°. C.I.–IV. I. csomó.
[47] Juranics László levele Batsányi Jánoshoz. 1830. március 8. Értény. MTAK Kézirattár, Magy. Ir. Lev. 152. 4°. C.I.–IV. I. csomó.
[48] Juranics László levele Batsányi Jánoshoz. 1832. november 3. Pétsről. MTAK Kézirattár, Magy. Ir. Lev. 152. 4°. C.I.-IV. I. csomó.
[49] Batsányi ”1121 kötetből álló könyvtárát a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta.” Szinnyei 1904, 155.
[50] A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (6) 1872. 75–77.
[51] MTAK Kézirattár, RAL 1287/1872. Vö.: A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (7) 1873. 66–71.; Batsányi János összes művei. I. Versek. Sajtó alá rend. Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Budapest, 1953. 243–244.; F. Csanak Dóra: Kéziratos hagyatékok az Akadémiai Könyvtárban. Magyar Könyvszemle (116) 2000/3. 335–336.
[52] MTAK Kézirattár. K 751/3., K 751/4.
[53] MTAK Kézirattár. K 751/5.
[54] Vasárnapi Újság (19) 1872. 25. szám. 301.
[55]Batsányiné két olajfestésű nagy arcképe virágokkal és drapériával díszítve föl volt állítva a felolvasó-teremben, a premontrei főgimnázium tornacsarnokában.” Horváth 1908, 3.
[56] A levelet közli: Berger 1995, 240. 
[57] A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (6) 1872. 75.; Berger 1995, 240.
[58] Vasárnapi Ujság (41) 1894. 48. szám. 797.
[59] Mihalik J.[enő]: Baumberg Gabriella arczképe. Muzeumi és Könyvtári Értesítő (3) 1909/2–3. füzet. 146.
[60] Uo. 146.
[61] Berde J. Mária: Bacsányiné Baumberg Gabriella. Erdélyi Múzeum (Új folyam VII) 1912/1. 2–54. 1912/2. 105–126. 1912/3. 201–220. A képekről a harmadik közleményben, a 220. oldalon olvashatunk. Berde szerint az 1791-es kép Klein v. Muntii jelzésének Muntius álneve Georg Vinzenz Kiningert rejti. A kép reprodukcióját korábban l.: Szinnyei 1904, 101.
[62]  „…da mir schon früher beifiel, dass Hafner auch ein Jugendbild der Gattin des Batsányi, Öhlgemälde, seit Jahren vernachlässigt besitze, schrieb ich an ihm und erhielt dasselbe laut Frachtbrief-Fragment, wobei im Zollamte der Kopf sehr gefiel, aber der für das alte Bild angesetzte Werth von 30 fl. allgemeine Heiterkeit bewirkte, als ich aber über den so guthmüthigen Sender das Nähere erwähnte, haben mehrere Herren den Namen der Dichterin und des Hafners notirt.
Das Gemälde liess ich etwas auffrischen, und durch die Photographie vervielfältigen, denn es ist wohl sehr interessant, das Bild der Gabrielle Baumberg von der Zeit zu sehen, wo Batsányi diese seltene Frau kennen lernte… […]… Von dem Jugendbilde der Gattin des Batsányi, durch den Künstler Klein von Munti im Jahre 1791 gemahlt, folgen hier 8 Exemplare, vier davon in Rahmen. Eine Unzahl von diesen Bildern, seinen Gruss ans Vaterland sammt Wahlspruch, kann ich mich nicht enthalten, bei der herzlichen Theilnahme an dem Schicksal dieser edlen poetischen Seelen, mehreren Gönnern und Freunden nach Wien und ins geliebte Vaterland zu senden.” A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (7) 1873. 68–70.
[63] „…a Klein von Munti szignatúrát viselő Bacsányiné arcképet behatóbb jellemzés, lágyabb festőiség teszi vonzóvá.” Garas, 1955, 144; „Klein von Muntii (?) 1791 Bacsányiné, Baumberg Gabriella arcképe, Kassa Múzeum. Kassa Múz. katalógus 1903. 410. l.” U. o. 226; CXIX. kép.
[64] „Ein weiteres sehr gutes Bildnis von G. Batsányi in den Sammlungen des Ostslowakischen Museums in Kosice ist auf der Rückseite der Leinwand von dem rätselhaften Klein von Munti (?) bzw. dem Spitznamen (?) eines bedeutenden Wiener Porträtisten signiert (?)” Papco 2003, 950. A festmény tehát Batsányiné Füger által festett portréjához hasonlóan a kassai Vychodoslovenské múzeumban található.
[65] Pl. Wien, Barbarakirche. 1780 körül.
[66] Ţoca, Mircea: Efrem Micu, un precursor de seamă al picturii moderna româneşti. In: Civilizaţia medievală şi modernă românească. Cluj-Napoca, 1985. 234–248.; Porumb, Marius: Efrem Micu – „Vestit pictor zugrav”. Ars Transsilvaniae X–XI (2000–2001) [2004] 111–119. A román kutatásokra Jávor Anna hívta fel a figyelmemet. Jávor Anna: „Császári parancsra”. Római katolikus templomok barokk díszítése Erdélyben (18. század). Megjelenés alatt a Budapesti Francia Intézet konferenciakötetében: Magyar és román vallásos művészet a középkortól napjainkig (2011. május 26–27.). Szerk.: Henri de Montety. A szerzőnek szíves köszönettel tartozom a kézirat elolvasásának lehetőségéért.
[67] Batsányi János. Ny. Rohn és Grund, Pest. 1865. Magyar költők arczképei XIV. Koszorú. Hetilap a szépirodalom s általános míveltség köréből. (3) 1865. február 12. Első félév. 7. szám. Vö.: Rózsa 1977, 31.; Révész 2008, 84, 92.
[68] Vasárnapi Ujság (16) 1869. 51. szám. 697.; Vasárnapi Ujság (41) 1894. 48. szám. 798.
[69] Nem tudjuk – ahogy Rózsa György is írta – hogy a portré egy régi kép volt-e, vagy a monográfia számára készített új átdolgozás. Rózsa 1960, 643.
[70] MTAK Kézirat: Ms 5254/271–2.
[71] Bicskei Éva: A nemzeti panteon formálódása. Közgyűlési termek arcképcsarnokai a 19. században. In: Diszciplinákon innen és túl. Szerk.: Balogh Margit. Budapest, 2007. 165.
[72] MTAK Kézirattár. M. Ir. Lev. 4° 142. „Kortársaink irigyek vagy hálátlanok lehetnek, az utókor csak igazságos!” Vasárnapi Ujság (19) 1872. 25. szám. 304.; Horváth 1908, 51. Úgy tűnik, az utókor remélt elismerése fontos lélekerősítője volt a hazai irodalmi közélettől távol élő, sanyarú körülményei, mellőzöttsége miatt sértett költőnek. „…einmal hörte ich ihn wohl sagen, die Nachwelt soll richten zwischen mir und meinen unbarmherzigen Feinden.” – emlékezett vissza évtizedekkel Batsányi halála után Josef Hafner. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (6) 1872. 75.