Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hősi csatát szépen zengjen a múzsacsapat

2012.11.06

 

Hősi csatát szépen zengjen a múzsacsapat
 
A vitézi és a művelődési eszmény ábrázolási hagyományának elemzése rávilágít arra, hogyan alakult át a nemzeti önértékelésben a harcias, vitéz magyarok toposza a művelődésben is jártas, kulturált nemzet képévé.  A magyar nemzet – a nemesi nemzet – azonosságtudatának és etikai értékrendjének a XIX. századig egyik legfontosabb eleme a külföldiek által is elfogadott és hangoztatott, a magyarok vitézségét, harcra termettségét hangsúlyozó nemzet-karakterológiai toposz (egy nép vélt vagy valós jellemző sajátossága) volt. „A’ Nemzetek – írta 1819-ben Nagy Pál nagyváradi történészprofesszor – máig is büszkélkednek nevezetes Vitézek’ tetteivel... Melly dicső ösztönnel Magyar Nemzetünk annál inkább diszeskedhetne, mivel vitézség szerzette Hazánknak eleitül óta, háború, had, és vitézség volt minden története...„
 
 Itt küzdtenek Honért
 
A magyarok harciasságának toposzához kapcsolódott a „vitézség szerzette Haza” fentebb említett eszméje is. A X. századi bizánci forrásokban tükröződő magyar hagyomány szerint őseink a besenyők támadása elől menekülve, kényszerűségből jutottak el a Kárpát-medencébe. A XII–XIII. század fordulójának krónikairodalmában kezdtek kikristályosodni azok a nézetek, melyek a honfoglalás önként választott és kiérdemelt voltát hangsúlyozták. Az arisztokrácia birtoklási jogának kiszélesítése érdekében Anonymus ellenségeket „talált ki”, akiket a honfoglaló magyarok sorra legyőztek, s így vérük ontásával jutottak a Kárpát-medencéhez. „Itt küzdtenek honért – írja majd Vörösmarty Mihály is a Szózatban – a hős Árpádnak hadai”. A magyarok harciasságának imázsát erősítette az „Isten ostoraként” tisztelt (vagy rettegett) Attila népével, a világhódító hunokkal való rokonság tudata is. 
A magyarok vitézségéről kialakult kép a törökellenes küzdelmek évszázadai alatt a „kereszténység pajzsa, védőbástyája” toposzban megtestesülő áldozatos hősiességgel gazdagodott. A keresztény Európát a pogányoktól védelmező, elkötelezett hivatástudatnak a végvári költészet, Tinódi Lantos Sebestyén históriás éneke, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme állított emléket.
A vitézi eszmény képzőművészeti megjelenítésével legkorábban a középkori Szent László-ábrázolásokban találkozunk: a lányrabló kunt legyőző lovagkirály itthon és külföldön egyaránt a magyarok vitézségének ideálképévé vált. A nemzet virtuóz harci ügyességét hirdette A magyar vitézség apoteózisa című metszet (1663), melynek hőse egyetlen kardcsapással vágja le ellenségének és ellensége lovának a fejét. Egy XVIII. század végi ideiglenes építmény a korabeli tudósítás szerint Magyarországot szkíta szűzként vagy amazonként, oroszlánbőrbe öltözve ábrázolta, „melly a’ vitézségnek ’s erőnek jelentője”.
A magyarok harci-katonai erénye és önfeláldozó hősiessége nyert megfogalmazást azokban az emlékművekben is, amelyeket a nevezetes csaták helyszínén emeltek – például az 1652. évi vezekényi csatában elpusztult négy ifjú Esterházy emlékére egy évszázaddal később állított oszlopban. A hétéves háborúban harcoló magyar katonák vakmerő bátorságának, Potsdam 1760. évi „huszáros” bevételének emlékét Esterházy Imre rédei síremlékének márványreliefje őrzi.
 
Kard és/vagy toll
 
Az európai nemzetek összehasonlításakor ugyanakkor a katonai tulajdonságok összevetése mellett a reneszánsz időszakától kezdve egyre nagyobb szerep jutott a művelődés különböző területein elért eredmények vizsgálatának is. A kibontakozó „kulturális versenyben”, vagyis annak eldöntésében, hogy egy nemzet milyen mértékben alkalmas a tudományok és a művészetek gyakorlására, fontos szempont lett, hogy hány kiváló korábbi és kortárs tudóssal, költővel, képzőművésszel büszkélkedhet.
A magyarok a kulturálatlanság, a barbárság vádját a XV. században – szembeszegezve velük a külföld által is elismert vitézi-harci erényeiket – szinte szó nélkül tudomásul vették. Annál is könnyebb volt ez, mivel nemzetközi ázsiónk a másik tekintetben magas volt. A „kereszténység védőbástyája” toposz – mely az ország természeti gazdagságának, termékenységének később nagy karriert befutó képzetével párosult – a nándorfehérvári diadal óta mind külföldön, mind itthon népszerű volt.
A művészetek és a tudományok megvetése egyes hazai körökben még büszkeség tárgya is volt. A XV. századi köznemesi életszemlélet ideálja a hun-szittya vitéz volt. Ez a réteg Mátyás király fényűző, s költséges kultúrapártolását is helytelenítette, a művészeteket a régi erkölcsök, a szigorú katonai erények megrontójának vélte.
A kard és a toll, azaz a harci erények és a művelődés vetélkedéséből a korábbi időkben – elsősorban a gyakori hadiállapot, a mostoha történelmi körülmények miatt – az „írástudók” szerint is a kard került ki győztesen. Thuróczy János A magyarok krónikájában a nemzet korai történetére vonatkozó írott forrásokat keresve – s nemigen találva – ezt írja: „Az embereknek az a nemzedéke, amely az események korában élt, inkább a fegyverek zajával, mint a betűvetés tudományával volt elfoglalva”.
A kard és a toll ellentétének – s a kard elsőbbségének – toposza a Török Birodalom magyarországi terjeszkedésének idején újra tragikusan aktuálissá vált. „Penna helyett dárdát fog a kéz, fegyver, nem a könyv szól,/ s nem lesz más tudomány, mint csak a hadtudomány” – panaszolja 1544-ben Bécsben megjelent költeményében Sylvester János.
„Nem írom pennával,/ Fekete téntával,/ De szablyám élivel,/ Ellenség vérivel,/ Az én örök híremet” – írja Zrínyi Miklós is.
Bár a magyarországi műveltség kezdeteiként XV. századi humanistáink is saját irodalmi tevékenységüket említették, a változó idők szellemében már öntudatos büszkeséggel hangsúlyozták a művelődés területén elért új eredményeket: „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,/ S most Pannonia is ontja a szép dalokat” – írja Janus Pannonius.
Adrianus Wolphardus Elégia Janus Pannonius költőhöz című versében a művelődési eszményt a katonai erények elé helyezte, s cáfolta a magyaroknak a művészetek gyakorlására való alkalmatlanságát hangoztató nemzet-karakterológiai toposzt is: „…Első példa vagy: arra tanítsz, hogy nem lehetetlen/ zengni paraszt lanton római énekeket,/ mely csak a véres Marsnak volt szentelve, de mostan/ Phoebus Apollónak általad oszlopa lett./ Mert illő, hogy az ész Marsot megelőzze imigyen,/ s hősi csatát szépen zengjen a múzsacsapat…”.
 
Versbe ki szedje vajon?
 
A művelődés felértékelődését jelzi annak az ókori hagyományokra visszavezethető, a reneszánsz időszakában különösen népszerűvé váló toposznak az újraéledése is, mely szerint a karddal vívott legvitézebb hőstett emléke sem marad fenn, ha a történetíró vagy a költő tolla meg nem örökíti azt. „Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kísérem,/ nem kell gyávának szidnotok azért,/ mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok,…/ nem félelmem tart vissza, csak érdeketek./ Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt,/ így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál./ Ám ha a költő is harcol, s odavész a csatában,/ hősi halálotokat versbe ki szedje vajon?„ – írta Janus Pannonius. „Mit ér a legbölcsebb állami intézet, mit érnek a legfényesb diadalok, a legmagasztosabb hazafiúi és polgári erények, ha az írók föl nem jegyzik, a költők dalokba nem szövik, a művészek ecsetökkel, és vésűjökkel nem örökítik azokat?” – olvashatjuk még a XIX. század közepén is a hazai sajtóban.
Ezt a népszerű toposzt jelenítette meg az a XVIII. századi metszetillusztráció is, mely J. G. Schwandtnernek, Bél Mátyás fiatal, lelkes osztrák tanítványának a magyar történeti forrásokat összegyűjtő kiadványában található. A fóliánsai között ülő történetíró elé Hermész – mintegy inspirációul – egy csatajelenetet ábrázoló festményt tár. Bár a metszeten a történetíró még a középkori névtelen szerzetes-krónikás-létre utaló árnyképszerű megjelenítést kapott, abban, hogy ő írja meg a dicső csaták történetét, már a humanisták öntudata tükröződik.
A kard és a toll közötti kapcsolat képi ábrázolását jelentették azok a műalkotások, melyeken Mars, Bellona vagy Herkules, illetve Minerva, Apolló vagy Hermész – azaz a vitézséget, hősiességet próbára tévő Háború és a tudományt, művészetet, mesterséget felvirágoztató Béke – szerepelt együtt. Az allegorikus alakok elhelyezésének, méretének változása jelzi azt a módosulást, mely a vitézi és a művelődési eszmény társadalmi megítélésében koronként végbement. Az 1664-ben Nürnbergben megjelentetett Mausoleum címlapján például a hangsúly még egyértelműen Mars és Herkules monumentális, középponti alakjaira esik, Minerva és az Okosság allegorikus nőalakjai csupán a kép alján, jóval kisebb méretben tűnnek fel.
Az 1751-ben Nagyszombatban megjelent Corpus Juris Hungarici Werbőczy-portréján már megszűnik ez a „hierarchia”: az illusztrátor az arckép bal felére fegyvereket, jobb felére könyveket, mécsest, okleveleket rajzolt. Az értékrend radikális változását jelezte Balkay Pál 1820-ban készült Allegória a tudománynak és szép mesterségnek emlékezetére című festménye, melyen az Apolló, Minerva és a múzsák által védelmezett magyar géniusz a földre teríti, legyőzi Marsot.
A művelődés felértékelődését jelezték azok a XVIII. századi történeti forrásgyűjteményeket és történeti-földrajzi publikációkat díszítő metszetek is, melyek a tudományokra és a művészetekre utaló allegorikus ábrázolások európai hagyományát követték. Bél Mátyás Adparatusának címlapján Klió, a Történetírás múzsája mellett Hermész látható, aki a szárnyas öregemberként ábrázolt Kronoszt kényszeríti térdre. A Történetírás a múlt eseményeinek feljegyzésével, megörökítésével legyőzi magát a szárnyas Időt is – sugallja a metszet.
Nemcsak a Magyarország termékenysége toposz képi megjelenítéseként, hanem egyfajta művelődési allegóriaként is értelmezhetjük azt a rézmetszetet, mely Bél Mátyás Notitiája I. kötetének címlapja előtt található. A folyamistenekkel, bőséget jelképező allegorikus nőalakokkal körülvett Hungáriának Hermész Magyarország térképét mutatja. A trónoló nőalak lábainál ülő Történetíró-geográfus kezében hatalmas könyvet tart, lábainál régi pénzek, könyvek illetve körzővel mérő, rajzoló puttók láthatók. Ő az, aki – a nemzetnek szolgálva – felkutatja, felméri és megörökíti mindazt, ami az ország történetére, gazdagságára, fekvésére vonatkozik.
„Ha eddig a világ előtt csak ereje és kincsei voltak ösmeretesek” – olvashatjuk 1828-ban Ferenczy István Pannónia-szobrának leírásában – „most… a szép művészetek érdemesítése, és a tudományokra törekedése is tudva lenne”. A gyermekekként megjelenített honi tudomány és művészet „növekedését” ábrázoló almanach-illusztrációk vagy a kulturális hagyományok folyamatosságát hangsúlyozó XIX. századi reprezentatív alkotások – a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia falképei – éppúgy a művelődési viszonyainkat érintő külföldi „balítéletek” megcáfolásának lehetőségét jelentették, mint a művelődési viszonyok jobbítására, a művészeti, irodalmi emlékek összegyűjtésére és rendszerezésére irányuló lelkes hazafias törekvések. Előkészítői voltak a Magyarországból „államnemzet” helyett „kultúrnemzetet” teremteni kívánó XIX. századi oktatási és művelődési reformoknak.

                                                                                                                   Papp Júlia