Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bevezetés I. - Női művelődés

2015.02.14

Papp Júlia

 

Bevezetés

 

A magyarországi női művelődéssel kapcsolatos források és ismeretek összegyűjtése már a 19. században – elsősorban a történetírásban, illetve a művelődés- és irodalomtörténeti kutatásokban – megindult.[1]         A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük, szerepük miatt kiemelt figyelem irányult a nőkre a magánéletnek – ahogy akkor nevezték, a családéletnek, a házi történelemnek – az 1850-es évektől számítható vizsgálatában is.[2] A 20. század első harmadának művelődéstörténeti kutatásaiban – mind Nyugat-Európában, mind nálunk – megjelent az a vélekedés, hogy a középkorban a nők átlagos műveltsége – elsősorban a kolostori nevelés révén – szélesebb és elmélyültebb volt, mint a főleg hadakozással foglalkozó férfiaké. Ahogy Kornis Gyula 1927-ben megjelent művelődéstörténeti kézikönyvében hangsúlyozta: az olvasás, hímzés, zenélés, miniatűrfestés elsajátítása nemcsak a kolostori nőneveléshez, hanem a lovagkor egy-egy várúrnő környezetében vagy az uralkodói udvarban folyó világi nőnevelésének is fontos része volt. A humanizmus időszakában pedig éppenséggel megszületik „a tudós és politikus nő típusa, főkép a renaissance eredő helyén, Italiában. A felsőbb olasz társadalmi rétegekben ezidőtájt a leányok nevelése azonos a fiúkéval, még az irodalmi, sőt klasszika-filológiai oktatás terén is, hogy az antik kultúra egyformán sugározzék rájuk.”[3]  1936-ban megjelent, nemzetközileg is ismertté vált tanulmányában Herbert Grundmann német medievalista is úgy vélte, hogy a középkorban – az ő kutatásai elsősorban a 11–13. századra vonatkoztak – az olvasni tudók többségét a nők tették ki, akik közé nemcsak a kolostori közösségekben élők, hanem a középkori világi kultúra fejlődésében fontos szerepet játszó nemesasszonyok is tartoztak. Grundmann nézeteit a későbbi kutatás korrigálta, árnyaltabbá téve az éles ellentéteket (férfi – nő, egyházi – világi, latin – nemzeti nyelv), melyekre elméletét alapozta.[4]

Számos részproblémát világítottak meg a hazai sajtó- és könyvtörténészek egy-egy női lap történetének bemutatásával,[5] illetve a neveléstörténettel foglalkozó szakemberek, akik a leányneveléssel és a nőneveléssel kapcsolatos korábbi kiadványokat kutatták. A női könyvbirtoklásra és olvasásra vonatkozó adatokat találunk a Szegedi Könyvtörténeti Műhely által kiadott könyvjegyzékekben és az 1980-as évektől megjelenő Könyvtártörténeti Füzetekben, illetve Monok Istvánnak a 16–17. századi arisztokrácia könyvhasználatát bemutató munkájában.[6] Péter Katalin történész a 16–17. századi női művelődéssel foglalkozó tanulmányokat tett közzé,[7] s az 1970-es évek végétől foglalkozott a női művelődés, olvasás irodalomtörténeti aspektusaival Németh S. Katalin is.[8] 17–18. századi költőnőink kutatásában S. Sárdi Margit,[9] a 19. századi írónők, költőnők vizsgálatában pedig Fábri Anna ért el eredményeket.[10] A nők szerepe azonban az elmúlt évszázadok társadalmi-kulturális-gazdasági folyamataiban – ahogy a modern kutatás hangsúlyozza – ezek ellenére sem vált „kellőképpen láthatóvá”.[11] Ezt a hiányosságot igyekeztek pótolni azok az utóbbi évtizedekben megjelent hazai konferenciakiadványok, tanulmánykötetek, szöveggyűjtemények és önálló tanulmányok, melyek gyakran szorosan kapcsolódtak a nyugat-európai társadalomtudományokban már korábban megindult, a társadalmi nemek kapcsolatát, a szerepek változását vizsgáló gender-kutatásokhoz. Nemcsak a korábbi századok művelt, könyvgyűjtő, iskolaalapító, teológiai munkákat író vagy fordító, illetve mecénási tevékenységet folytató nagyasszonyai vagy a 19. század írónői, költőnői felé fordult a kutatók figyelme, hanem a nők társadalmi szerepének, a családban elfoglalt helyének változása, illetve egyes női foglalkozások felé is. Az utóbbi években a társadalmi nemekkel foglalkozó hazai vizsgálódások részeként előtérbe került a 17–19. századi halotti beszédekből kibontakozó korabeli asszonykép, nőideál elemzése, a változások bemutatása.[12] A női művelődés történetére irányuló hazai kutatások elevenségét jelzi, hogy – talán már több, mint véletlen egybeesésként –  kiállításunk megnyitása után néhány héttel, 2014. április 24–26-án zajlott le az MTA PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség kutatócsoportja által szervezett A nők és a régi magyarországi vallásosság című három napos konferencia, melynek előadásai között számos olyan téma szerepelt, melyhez kapcsolódó könyvvel, kézirattal vagy festménnyel tárlatunkon is találkozunk, 2014. május 23-án pedig az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet XIX. Századi Osztálya rendezett Írónőink címmel konferenciát.

Megélénkült a nők művelődési kompetenciájának – ezen belül a lányok oktatásának és a női olvasásnak – a vizsgálata is. A női olvasás elterjedésének megítélésében a hazai és a külföldi tudományos diskurzusban sajátos kettősség figyelhető meg. Néhányan egyfajta emancipációs jelenséget látnak benne, míg mások a nők kulturális és társadalmi alávetettségét és intellektuális elszigetelődését hangsúlyozzák a speciálisan a nőknek szánt olvasmányok tartalma miatt. Kiállításunk és kiadványunk egyik célja ezeknek a gyakran reflektálatlanul egymásba csúszó nézeteknek a körüljárása, a nőkérdéssel kapcsolatos korabeli társadalmi vélekedés sokszínűségének bemutatása.

 

*

 

A nők társadalmi szerepének és szellemi képességeinek a megítélése az elmúlt évszázadokban gyakran mozgott a szélsőségek között. A nők állhatatlanságát, eredendően bűnös jellemét hangsúlyozók éppúgy a bibliai, vallási hagyományokra (Éva szerepe a bűnbeesésben, Szent Pál tiltása a nőknek a nyilvános helyen való felszólalására vonatkozóan) támaszkodtak, mint a nőket tisztelő vélekedések (Szűz Mária kultusz, női szentek tisztelete).[13]

A bibliai toposzok konkrét személyre való alkalmazásának példájával találkozunk II. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége, Báthory Zsófia korabeli megítélésében. A katolikus hitéről házassága miatt a kálvinista vallásra téríttetett, majd férje halála után újra a katolikus hitre tért asszonyt az általa üldözött protestánsok a gonosz Jezabelhez, a támogatását élvező katolikusok viszont a hitét és nemzetét védő Eszterhez vagy Judithoz hasonlították. Magyar Juditként említette az egykori fejedelemasszonyt halotti búcsúztatójában bizalmas embere, a jezsuita Kiss Imre is.[14]

            A nők negatív megítélésének korai hazai példái közé tartozik Armbrust (Ormprust) Kristóf munkája (Gonosz asszonyemberek, 1550).[15] Bár címében az asszonyoknak készült nevelési könyv, tükör volt, tartalmában inkább a „nőgyűlölő” szövegek közé tartozott az 1653-ban Lőcsén megjelent Tükör, mely az asszonyoknak... irattatott című munka, melynek írója feltehetően Rákosi András volt. A szerző korábbi források, kiadványok alapján a nők hibáit (lustaság, falánkság, kicsapongás, álszentség stb.) hangsúlyozta, s az asszonyokat állatokhoz (sertés, kígyó, szamár, menyét, sárkány stb.) hasonlította.[16]

A reneszánsz időszakától kezdve ugyanakkor az antik irodalmi és képzőművészeti hagyomány feléledésével párhuzamosan népszerűek voltak a nők pozitív tulajdonságait hangsúlyozó írások is, köztük a nevezetes ókori hősnők követendő példaként való említése. A görög történetíró, Plutarkhosz munkája nyomán jelentette meg Bogáti Fazekas Miklós Szép História. Az tökélletes Aszszony állatokról… (Kolozsvár, 1577) című munkáját, 1591-ben ugyanitt kiadott Aspasia asszony dolga és az jó erkölcsű asszonyoknak tüköre című művében pedig Kürosz (Cyrus) perzsa király és kedvese, Aspasia történetét elevenítette meg. A könyv a női nevelési kiadványok, viselkedési kalauzok előképei közé sorolható.[17]

A hazai irodalom népszerű toposza volt a fegyverrel harcoló, bátor magyar nő típusa. Bár az 1552. évi török ostrom idején a harcosoknak segítő egri asszonyokról néhány sorban már a kortárs Tinódi Lantos Sebestyén megemlékezett, annak a két nőnek a hőstette, aki anyja, illetve férje halálát megbosszulva több ellenséget is megölt, egy külföldi történeti munka – Ascanio Centorio degli Hortensi itáliai történetíró 1566-ban Velencében megjelent, Commentarii della Gverra di Transilvania... című könyve – nyomán bukkant fel a 17. századi magyarországi történetírásban és retorikai irodalomban.[18] Külföldön a két egri nő hősiessége hamar exemplummá, példázattá vált. 1596-ban egy olyan kiadása jelent meg Giovanni Boccaccio De mulieribus claris (De claris mulieribus) című, az 1360–70-es években íródott, számos illusztrált másolatban (1. kép) terjedő életrajzgyűjteményének, melyben a firenzei Francesco Serdonati híres asszonyokról készült leírásai is szerepeltek, köztük Donne Vngare címmel a két vitéz egri nő története.[19] Serdonati lesz a forrása – mint a felvilágosodás és a reformkor női művelődésével foglalkozó fejezetben látni fogjuk – azoknak a 18–19. századi külföldi és hazai leírásoknak, melyek az egri nők hőstettét Serdonatihoz hasonlóan már nem elsősorban a történeti események részeként, hanem a hazaszeretet követendő példáiként ismertetik.

Egy névtelen szerző 1566-ban, a szigetvári vár bevételének évében keletkezett, História az Szigetvárnak veszéséről című munkájában egy fiatal vitézről ír, aki a többi katonával ellentétben (akik a kitörés előtt megölték feleségüket, hogy ne kerüljenek a pogányok kezére) férfiruhába öltöztette szeretett hitvesét, s együtt harcoltak a törökök ellen hősi halálukig.[20] A Szigetváron férfiruhában harcoló nő bátorságát Ruinae Pannonicae (Pannónia romlása) című fő művében, melynek egyes részei 1571-ben jelentek meg, Christian Schesaeus erdélyi szász író is – elődjénél részletesebb leírásban – megörökítette.[21]

A Szigetváron harcoló magyar nő hőstette szerepel Pierre Le Moyne jezsuita költőnek a 17. század közepén Párizsban közreadott, a kiskorú XIV. Lajos helyett régensként uralkodó Ausztriai Anna francia anyakirálynénak ajánlott női életrajzgyűjteményében is. A szerző húsz bátor, erős nő – például a bibliai Deborah, Judit, az ókori Zenóbia, Portia, a középkori Kasztíliai Izabella, Jeanne d’Arc – életrajzához analógiaként, példaként (Exemple) későbbi korok egy-egy neves asszonyának élettörténetét  csatolta. VI. Mithritades pontusi király szép és okos feleségének, Monimének élettörténete után La brave Hongroise címmel ír a Szigetváron hősi halált halt bátor asszonyról.[22]

A görög mitológia amazonjainak toposzát átvéve énekelte meg a női hősiességet 1662-ben Paskó Kristóf A nemes és régenten híres Erdélyországnak keserves és szomorú pusztításáról írt siralom című munkájában. A nagyváradi asszonyok – írja –  amikor a férfi védők már elgyengültek, segítettek a harcban:

 

Ezek az asszonyok ama dicséretes Penthesilea hadát,

Kik vitéz Hectorért egész halálokig oltalmazák a Troját,

Követék, mert ők is vérrel oltalmazák Váradnak erős várát.[23]

 

A 17. századi magyar verselő, Kolosi Török István unitárius lelkész,[24] közköltő a női erények számos bibliai és antik példáját ismertette, köztük a női vitézségét, s a női hősiesség példáját adja a Szigeti veszedelem (1651) XIII. énekében a törököktől elrabolt, majd kereszténnyé lett Borbála történetében Zrínyi Miklós is:

 

…Száll Márs ő szüvében, s nem, mint más, sirással,

Vagy nyomorult föcske hosszu jajgatással

Csak ohajtja társát, hanem bátorsággal

Fegyverezi magát ura páncérával.

 

Egy sajátos közköltészeti műfaj, a 17–19. századi – gyakran verses – halotti beszédekben is számos utalást találunk a női erényekre, életfeladatokra, illetve a nők viselkedésével szemben támasztott társadalmi elvárásokra. Míg a korábbi időszakban a gyakran nyomtatásban is megjelent halotti beszédek – az elhunyt erényeit többnyire nagymértékben idealizálva – a nők alázatosságának, ájtatosságának, istenfélelmének, a férfiaknak való feltétlen engedelmességének fontosságát hangsúlyozták, a 18. századtól egyre gyakrabban találkozunk olyan búcsúztató prédikációkkal, melynek szerzői a nők művelődési jogával, értelmi képességeivel, egyes esetekben az elhunyt műveltségének, tanultságának felemlítésével, tudomány- vagy irodalompártolásának, esetleg írói tevékenységének dicséretével is foglalkoztak. A magasabb szintű intézményes nőoktatás szükségességének kérdéséhez ugyanakkor a korabeli szerzők szkeptikusan viszonyultak: „…és ámbár Aszszonyi Academiát nem lehet fel-állitani, sem Doctori Sapkát az aszszonyok’fejeikre tenni: nem engedvén-meg az Apostol, és épen illetlen ‘s éktelen dolognak tartván, hogy az Aszszonyok Közönséges Gyülekezetekben szóljanak, és Tanitói Hivatalt viseljenek, mindazáltal Tiszte az Aszszonyi-Nemnek az, hogy az Apostol’ Arany Regulája szerint, tsendességben tanuljon minden alázatosságot” – olvashatjuk egy 1739-ben nyomtatásban megjelent halotti beszédben.[25]   

A nők erényeiről és hibáiról folyó vita a felvilágosodás korában ismét fellángolt: egy 1783-ban megjelent, Megmutatás, hogy az Asszonyi Személyek nem Emberek című, provokatív szándékú nőcsúfoló röpiratra, mely korábbi gúnyiratokra támaszkodott, a felvilágosult írók – köztük Ányos Pál – már a nők „érdemeinek” hangsúlyozásával válaszolnak.[26] Joachim Heinrich Campe német ifjúsági író ugyanakkor egy újságcikkben a lányok alávetettségét hangoztatta, ami miatt nem olyan fontos a nevelésük,[27] s hasonló elveket vallott egy reformkori sajtóvitában[28] Kultsár István is. Szerinte a lányoknak az elemi ismereteken kívül csak a házi teendőket kell alaposan megtanulniuk az otthoni nevelés körében, s helyteleníti, hogy a nők idejét a mulatságba járás, a tánc és a regények olvasása tölti ki.[29] A nők művelődési jogaival foglalkozó vita nőneveléspárti képviselői ugyanakkor a Nyugat-Európában is zajló viták résztvevőihez hasonlóan megegyeztek abban, hogy a nők és a férfiak értelmi képességei, intelligenciája között nincs különbség, s hogy a nők is alkalmasak az irodalom, a tudomány és a képzőművészet művelésére.[30]

 

*

 

A női művelődés jellege, tágassága vagy szűkössége az elmúlt évszázadok folyamán szoros összefüggésben volt a nőknek a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyével. Az ókorban a római matrónát olvasmányai társadalmi státusának és életkorának megfelelő feladatai ellátására készítették fel: a háztartás vezetésére, illetve a házában folyó társasági életben való részvételre.[31] Azt, hogy az antik női viselkedési minta a reneszánsz idején követendő példává vált, jelzi, hogy Galeotto Marzio így jellemezte Mátyás király második feleségét, Aragóniai Beatrixot: „Nemcsak királynői méltóságának, de asszonyi elfoglaltságainak is úgy megfelelt, hogy az ókorból bárkivel felvehette volna a versenyt.”[32]

Az ókori női művelődés hazai vonatkozású emlékei között említhetjük azt az Aquincumban talált szarkofágot, melynek felirata szerint a benne nyugvó, fiatalon elhunyt Aelia Sabina kiváló viziorgonista volt:

 

E kősírba zártan fekszik a kegyes feleség, a kedves Sabina.

Művészetekben tanult lévén, egyedül ő múlta felül a férjét.

Kellemes hangja volt, ujjával pengette a húrokat,

Ám hirtelen meghalván, hallgat. Háromszor tíz évet közelített,

Jaj, alig öttel kevesebbet, de három hónappal többet elérve,

Kétszer hét napot is élt. Ő maga megmarad

Elismertként a nép között, orgonán kedvesen játszott.

 

Légy boldog, bárki, aki olvasol, téged az istenek őrizzenek,

És kegyes hangon énekeld: Aelia Sabina, isten veled!

 

T(itus) Ael(ius) Iustus, a legio II adiutrix [második segédlégió] víziorgonistája és különzsoldosa állíttatta feleségének.

(Nagy Lajos fordítása)

 

Az antik hagyományok továbbélését jelzi, hogy a tudományokat és a művészeteket az európai kultúrában, könyv- és képzőművészetben a 20. századig szinte mindig nőalakok (legtöbbször bibliai vagy mitológiai alakok – prófétanők, Minerva, Pallas Athéné, a Múzsák, szibillák) jelenítették meg. Különösen gyakori volt a Történetírás múzsájának, Kliónak az ábrázolása a 17–18. századi nagy történeti munkák címlapelőzékein vagy címlapjain. Egy nagyméretű könyvbe író allegorikus nőalak díszíti Pápai Páriz Ferenc 18. század eleji latin–magyar szótára 1767-es újabb kiadásának[33] címlapelőzékét. A nőalak bal kezében tartott sarkantyú minden bizonnyal a szorgalmat jelképezi, a kép előterében látható kakas pedig talán a tudomány hajnalodását hirdeti.

A középkorban a női művelődés fontos területe volt a teológia. Számos női szentet ismerünk, akik foglalkoztak teológiai kérdésekkel, s levelezésben álltak egyházi vagy állami vezetőkkel. A 4. század elején élt Alexandriai Szent Katalin (2. kép) érvelése előtt a hagyomány szerint a birodalom leghíresebb filozófusai is meghajoltak. A gyakran könyvvel ábrázolt svéd Szent Brigitta a pápával, Sienai Szent Katalin pedig Nagy Lajos magyar királlyal levelezett. Az európai női kolostoroknak a középkori művelődésben játszott szerepére világít rá Pietro Lorenzetti Pala della beata Umiltà (1341 k.) című, a firenzei Uffiziban őrzött oltára, melynek egyik táblája a kolostorudvarban apácáknak beszédeit diktáló, 1310-ben elhunyt Santa Umiltàt (Rosanese Negusanti) ábrázolja. (3. kép) A hitélethez való bensőséges, otthonos viszonyt sugall – a devotio moderna előképeként – a Sziléziai Szent Hedviget ábrázoló 14. századi kódexillusztráció, melyen az ábrázolt ujja a kezében tartott imakönyv lapjai között van, jelezve, hogy nemsokára visszatér az imák olvasásához.[34] (4. kép) A világi női olvasás is a kora középkortól szorosan összefonódott a vallásos élettel.[35]

Nyugat-Európában ugyanakkor már a korai időkből vannak adataink a nem vallásos jellegű világi női művelődésről is. Chrétien de Troyes 12. századi francia költő, a középkori regény műfajának egyik legjelentősebb alakja, a Grál-költészet képviselője 1160 és 1181 között Troyes-ban élt, valószínűleg Mária champagne-i grófnő szolgálatában. A Kordé lovagja című regényét az ő megrendelésére írta:

 

Champagne-i úrnőm arra kért,

hogy kedvéért írnék regényt –

ím, belefogok szívesen,

mert érte mindent megteszek,

mit csak halandó megtehet,

s ebben a hízelgés nem vezet…

…Ám azt mondom, hogy többet ért

e műben úrnőm tanácsa,

mint műgondom fáradsága.

A Kordé Lovagja könyvét

kezdi Chrétien, a grófnét

követi a téma, a szellem,

ami az én részem ebben:

figyelem s csín, mellyel költök.[36]

           

Az úrnő irodalomszeretete bizonyára nem volt véletlen, hiszen Mária annak az Aquitániai Eleonóra francia majd angol királynénak volt a lánya, aki kiemelkedő szerepet játszott kora kulturális életében, s akit síremlékén – a korban feltehetően ritka néma olvasás példájaként – könyvet olvasva ábrázoltak.[37]

Az ófrancia regényirodalomban a női olvasás ábrázolására is találunk példákat:

 

Egyedül az úrnő maradt ott,

két keze hol torkához kapkod,

hol tördeli, csapdossa őket,

hol aranybetűs imakönyvet

lapozva mond zsoltárokat.[38]

 

– olvashatjuk Chrétien de Troyes egyik regényében. Ugyanennek a munkának egy másik helyén a hangos olvasás példájával találkozunk, mégpedig egy világi témájú regény kapcsán:

 

Yvain úr kis kíséretével

beljebb kerül a gyümölcsösbe;

feltámaszkodva fél könyökre

Pazar ruhájú úr pihen

a kertben selyemszőttesen;

mellette egy leány, aki

regényt olvasott föl neki,

nem tudom, mit; és odajött

egy hölgy is, hogy hallgassa őt;

s kik meséjére hallgatának,

anyja s apja volt a leánynak;

nem csoda, ha kedvük telik

láttán-hallatán: nincs nekik

több gyermekük, mint e lány;

tizenhat éves sincs talán…[39]

 

A hazai női művelődés korai írásos nyomait az apácakolostorok másoló műhelyeiben, scriptoriumaiban találjuk meg: név szerint ismerjük például a 16. század elején a Nyulak szigeti kolostorban élt Ráskay Lea kódexmásoló domonkos apácát, aki tudott latinul, s aki feltételezhetően a kolostor könyvtárosaként és titkáraként is tevékenykedett. Egyik kéziratában, az 1517-ben keletkezett Domonkos-kódexben megemlítette apácatársa, Legéndy Kató nevét, s megemlékezett azévben bekövetkezett haláláról. Legéndy Kató, azaz soror Katerina az általa másolt, Uram, mindenható Isten… kezdetű imában, mely az 1516-ból származó Gömöry-kódexben maradt ránk, nemcsak saját nevét – Katerina – említi meg, hanem panaszkodott betegségéről, öregségéről, vakságáról is:

 

Ó, mindenható örök Isten,  

immár elevé állok    

az te szent fiadnak, […]      

Elevé megyek          

miképpen beteg – életnek orvosához,         

fertelmes – irgalmasságnak kútfejéhez,      

vak – örök fényességnek világossághoz,     

szegény – mennynek és földnek urához,     

mezítelen – dücsőségnek királyához.          

Azért kérem te mérhetetlen kegyelmességednek bőségét,   

hogy méltóljad megvigasztani én betegségemet,    

megmosni fertelmes voltomat,        

megvilágosítani vakságomat,         

megfedezni mezítelen voltomat,      

meggazdagítani szegénységemet.[40]

        

A másoló apáca egy már meglévő, talán évszázadokkal korábban keletkezett imát aktualizált úgy, hogy saját életének mozzanatait is beleszőtte. Nem csak saját nevét adta hozzá az ima szövegéhez, hanem betegségéről, vakságáról (arról, hogy ekkor már rosszul láthatott, az írásképe tanúskodik), a halál közeledésének érzéséről („immár elevé állok”) is ír. A személynév jelenléte akár egyfajta „költői” vagy másolói öntudat vagy büszkeség bizonyítéka is lehet.   

            Világi női megrendelőnek készült vallásos munka az 1947 óta az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Festetics-kódex, mely Kinizsi Pál feleségének, Magyar Benignának a díszes imádságos könyve volt, s a 15. század végén a nagyvázsonyi pálos kolostorban íródott. A pálosok 1513-ban még egy imádságos könyvet másoltak Benignának, mely Czech-kódex néven ismert.[41] A kéziratok kis méretéből arra következtethetünk, hogy nemcsak reprezentatív funkciójuk volt, hanem feltehetően mindennapi használatra is készültek, tulajdonosuk olvasgatta őket.

                A világi műveltség területéről származó korai, a női művelődéshez kapcsolódó, hazai vonatkozású emlék az a tanácsadókönyv, melyet egy itáliai szerző Aragóniai Beatrix számára írt. Diomede Carafa 1476-ban, Magyarországra indulása előtt adott át a menyasszonynak egy, a megfelelő viselkedésre vonatkozó tanácsokat tartalmazó emlékkönyvet.[42] Az 1480-as évek végén Beatrix megrendelésére írta meg Magyarország történetét Pietro Ransano humanista történetíró.[43] A neves fényképész, Klösz György által készített fotográfia felirata szerint a 16. századi hazai világi női műveltséghez köthető az az ötvösmű, mely az 1876. évi jótékony célú budapesti művészeti kiállításon Mária magyar királyné, II. Lajos özvegye ezüst tintatartójaként szerepelt. „Mária lakótermei a szépművészetek, a tudomány, az irodalom és a ritkaságok tárai voltak. Összes használati tárgyai művészi kivitelűek voltak. Ezekből való lehet az az ezüst tintatartó is, mely az árvízkárosultak javára Budapesten, a Károlyi-palotában 1876-ban kiállított emléktárgyak közt volt látható” – olvashatjuk egy 20. század eleji leírásban a tárgyról, mely 1876-ban a báró Rédl-család tulajdonában volt.[44] A tintatartó báró Rédl Béla tulajdonaként volt kiállítva az 1884. évi budapesti ötvösmű kiállításon, melynek katalógusából sem tudunk meg közelebbit az emlék készülésének idejéről és történetéről. Korára vonatkozóan csupán annyi utalást találunk, hogy a kiállítók leírását a Talpas poharak, fedeles kupák a XVI–XVII. századból című fejezetben közölték.[45] A tárgy tudomásom szerint lappang – legalábbis nem szerepelt a néhány évvel ezelőtt Budapesten, a Mária királynéról rendezett kiállításon,[46] a róla készült fénykép alapján azonban valószínűsíthető, hogy a 16. század első felénél később készült.[47] Művelt, tudománypártoló asszony volt II. Lajos anyja, a francia származású Candale-i Anna királyné is, akit a prágai Szent Vitus-székesegyház Szent Vencel kápolnájában található freskón könyvvel a kezében ábrázoltak.

A hazai női szerzetesi közösségek a 16. század után is jelentős, s nemcsak a befogadói oldalhoz kapcsolódó, vallásos jellegű művelődési tevékenységet folytattak.[48] A klarissza-rendi apácák fordításai közül[49] kiemelkedik a nagyszombati kolostorban élő Újfalusi Judit Makula nélkül való tükör (1712) című munkája,[50] mely Martin von Cochem 1677-ben megjelent, Jézus életével foglalkozó műve cseh fordításán alapszik.[51] Újfalusi – mint az újabb kodikológiai kutatások kimutatták – munkájához felhasználta azt a 15. századi magyar nyelvű kódexet is, melynek mára már csak két töredéke maradt meg (Piry-hártya, Máriabesnyői töredék),[52] illetve az 1529 és 1531 között a Domonkos-rendi apácák Nyulak szigeti kolostorában készült, képekkel díszített[53] Érsekújvári kódexet. Ezek az adatok a hazai női szerzetesrendek művelődési törekvéseinek bizonyos szintű folytonosságára utalnak, az pedig, hogy Sigray Erzsébet Róza klarissza apáca 1703-ban megjelent Jó illatú rózsás kert című munkájának,[54] illetve Újfalusi fordításának a 19. század végéig számos újabb kiadása jelent meg, tevékenységük széles társadalmi körökben való, hosszan tartó népszerűségét jelzi. Újfalusi munkája oly ismertté és népszerűvé vált, hogy „az egyik legfontosabb és bizonyítható forrása a csíksomlyói misztériumdrámák apokrif jeleneteinek.”[55]

A nők egy része a kora újkortól kezdve a családi élettel összefüggő gyermeknevelési, hitvesi és gazdasszonyi teendők ellátása mellett aktívan részt vett a tágabb értelemben vett gazdasági, társadalmi folyamatokban, s nemcsak a katonáskodó férjük helyett vagy özvegyként a birtokon tevékenykedő nemesasszonyok,[56] hanem a mezőgazdasági, kisipari és kereskedői munkát végző, az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó nők is.[57] Bár a női műveltség legmeghatározóbb sajátossága a 18. századig kétségkívül a vallási, ájtatossági, teológiai jelleg volt, a nőknek a fentebb említett – sokszor kényszerű – szerepvállalásaik miatt szükségük volt alapvető gazdasági, orvosi, az előkelőbb rétegekhez tartozó asszonyoknak pedig politikai, jogi, diplomáciai, egyház- és iskolaszervezési, esetleg katonai ismeretekre is.

 A női művelődés fontos, társadalmilag megengedett, sőt elvárt területe volt tehát a mindennapi életvezetéshez szükséges ismeretek megszerzése és átadása. A magasabb társadalmi állású asszonyok, a fejedelemnék vagy a gazdag főúri, nemesi feleségek körében megszokott volt, hogy nemcsak családjuk, hanem az ún. háznép – a szolgálók, intézők – illetve tágabb értelemben a birtokhoz tartozó falvak jobbágyainak egészségügyi ellátásában, élelmezésében is részt vettek. Számosan közülük megpróbálták valamilyen szinten képezni magukat a gyógyítás[58] területén, s ennek érdekében ezekhez a témákhoz kapcsolódó kiadványokat, orvosi tanácsadó könyveket, füveskönyveket, stb. szereztek be, esetenként fordíttattak le vagy támogatták megjelenésüket. A mindennapi élethez fontos tennivalókban való jártasság igényét jelzi a Bornemisza Anna erdélyi fejedelemasszony számára lefordított, 1680-ból való szakácskönyv,[59] illetve azok a kéziratos munkák, melyek S. Sárdi Margit szerkesztésében az Intra Hungariam című művelődéstörténeti sorozatban kerültek közreadásra.[60] Érteniük kellett a mezőgazdasághoz, gazdálkodáshoz, kereskedelemhez is, hiszen amikor a férj hosszabb időt a hadjáratokban vagy karrierje építése érdekében fejedelmi udvarokban töltött, az otthon maradt asszonyokra sok teher, intéznivaló hárult – háborús időkben akár a birtok védelme is. Ha a megözvegyült nő később nem ment férjhez, neki kellett döntenie a birtok minden ügyében, hiszen még arra a segítségre sem számíthatott, amit a távol lévő férjtől érkező levelekben olvasható parancsok, utasítások, tanácsok formájában a házasságban élő nők kaphattak.[61] 

A 16–18. században a tudományosságban – a 18. századig szinte kizárólag a teológiában, illetve az orvostudomány gyakorlati oldalában – való bizonyos szintű jártasság példáival elsősorban a főrangú, nemesi származású asszonyok között találkozunk. Az ő esetükben természetesen nem csak a családi hagyomány segítette elő a magasabb műveltség esetleges átvételét, hanem az is, hogy gyakran nevelőnők tanították őket vagy fejedelmi, főúri házaknál nevelkedtek, ahol az otthonitól eltérő kulturális szokásokat is megismerhettek. A magasabb műveltséggel rendelkező legismertebb hazai nemesasszonyok között említhetjük Lorántffy Zsuzsannát, Petrőczy Kata Szidóniát, Bethlen Katát, Daniel Polixénát, akik közül többen a könyvgyűjtés mellett írással, versírással, fordítással is foglalkoztak. Számuk ugyanakkor jóval a nyugat-európai művelt, esetenként tudós nőké alatt maradt: Bod Péter 1766-ban kiadott Magyar Athenas című tudóslexikonában mindössze négy nő nevét tudta felsorolni, köztük támogatójáét, a Bod Péter által „tudományokat szerető, nagy kegyességű, tudós úri asszony”-ként említett Bethlen Katáét. Bod Péter Bethlen Kata könyvtáráról részletes listát is készített, melynek alapján rekonstruálni tudjuk egy korabeli főnemesi asszony olvasási, könyvgyűjtési szokásait.

Jelentős volt ugyanakkor – mint a 17. század első felére vonatkozó újabb kutatás számszerűen is kimutatta – a nők mecénási szerepe a hazai könyvkiadásban, elsősorban természetesen a kegyességi, ájtatossági irodalom megjelentetésében,[62] illetve a művelődés különböző területeinek – tudósok, nyomdák, iskolák – támogatásában. A Johannes Amos Comeniust 1650-ben Sárospatakra hívó Lorántffy Zsuzsanna és a Bod Pétert támogató Bethlen Kata mellett „istenfélő és bölcs asszonyságként” jellemezték a kortársak Balassa Zsuzsannát is, a nemes ifjak kassai konviktusának létrehozóját, aki lappangó portréján a „Generosa ac magnifica d[omi]na Susanna Balassa, convictus nobilium Cassoviensis fundatrix, a[nno] 1647.” feliratú alapítólevelet tartja a kezében.[63]

A női olvasás a 18. században a köznemesi rétegben is egyre elfogadottabbá vált. Kazinczy Ferenc anyai nagyanyját a patriarchális családmodell tipikus, a háztartással és a család gondjaival foglalkozó, férje irányító szerepét mindenben elismerő asszonyként írja le: „[T]iszteletes mint nő, anya, háziasszony, atyafi, szomszéd. Leánya férjének, nem szolgálója, de nem is úrtársa. Balja mellett űle szekerén, s idegen házba lépvén bé vele, utána ment, nem előtte. Olvasni tudott, nem írni is; s udvara, konyhája, csuprokkal és serpenyőkkel gazdagon megtömött kamarája volt az a világ, melyben sürgött forgott.”[64] Bár ebből a leírásból nem a művelt, könyvszerető nő képe bontakozik ki, a Petőfi Irodalmi Múzeumban található, az 1760-as években készült portrén a költő nagyanyját, Bossányi Ferencné, született Kóji Comáromy Juliannát könyvvel a kezében ábrázolták.[65]

A 18. század utolsó harmadától a hazai olvasóközönség egyre jelentékenyebb részét tették ki a nők. Magyarországon a nők jogaival – s ezen belül művelődési lehetőségeivel – kapcsolatban az 1790-es években röpiratok, tervezetek, javaslatok jelentek meg.[66] Összefüggésben volt ez a mozgalom a felvilágosodás polgári ideológiájának terjedésével, „amelyben a területi, a koronához és az országhoz való kötődés – ahogyan a korábbi századokban a »hungarus« fogalomban kikristályosodott – átadja helyét a közös nyelvre és kultúrára alapozódó nemzetfelfogásnak.”[67] Ebben a folyamatban pedig fontos szerep várt a nőkre, hiszen az anyanyelv megbecsülését és a haza szeretetét nekik kellett kialakítaniuk és elmélyíteniük gyermekeikben az otthoni nevelés során. A művelődés köreinek bővülésével párhuzamosan megváltozott a nőknek szánt kiadványok, könyvek jellege, aránya is: míg a 18. századig a nők olvasmányainak nagy részét a vallásos munkák, zsoltáros- és imádságos könyvek tették ki, s az anyák ezeket az ismereteket és könyveket örökítették lányaikra is, a 19. század elejétől egyre több olyan nőknek szánt kiadvány, kalendárium, almanach jelent meg, melyek irodalmi, történeti és természettudományos ismereteket tartalmaztak.

A nők ugyanakkor nemcsak olvasóként, hanem – mint a domonkos apácák esetében már egészen korai időktől láttuk – íróként, költőként is részt vettek a hazai művelődésben.[68] A 18. századig ez elsősorban a teológia területét jelentette: egyházi énekeket szerzett néhány 16. század végi „költőnőnk” (Dóczi Ilona, Massai Ágnes),[69] s pietista vallásos művek fordítását jelentette meg egy évszázaddal később Petrőczy Kata Szidónia is.[70] A női művelődés továbbadásának gyakori családi meghatározottságát jelzi, hogy a keresztény etikával foglalkozó írás fordítását tette közzé, illetve 1764-ben újra kiadta nagyanyja A kereszt nehéz terhe alatt… című fordítását Petrőczy Kata Szidónia unokája, Daniel Polixena írónő.[71] Elsősorban teológiai jellegű könyveket gyűjtött és vallásos munkákat írt Bethlen Kata.[72] A főnemesi, nemesi asszonyok közül írással is foglalkozott még – többek között – Széchy Mária, Esterházy Magdolna, Erdődyné Rákóczi Erzsébet,[73] Wesselényi Zsuzsanna.[74]

A 18–19. század fordulóján, s a 19. század első évtizedeiben működő költőnőink már többnyire világi témájú alkotásokkal váltak – igaz, gyakran férfi írók vagy más pártfogók támogatásával – a hazai irodalmi közélet tagjaivá (Molnár Borbála, Újfalvy Krisztina, Vályi Klára, a Göcseji Helikon költőnői[75]). Nemcsak verseiket jelentették meg önálló kötetben vagy rangos irodalmi folyóiratokban – Dukai Takách Judit költeményeivel az Erdélyi Múzeumban, az Aurorában, az Aspasiában és a Hébében is találkozunk – hanem alkalmanként részt vettek a nők társadalmi szerepéről, művelődési lehetőségeiről kibontakozó vitákban,[76] illetve a nemzeti költészet felemelésére irányuló irodalmi törekvésekben is:

 

Én a’szelid Múzsák’hív társaságában

Adom magam, ‘s ezek ‘szent barátságában

           Boldogabb életem.

Ezekkel zengem el csekély Dalaimat,

Oltárodra Hazám hív áldozatimat

           Ezekkel tétetem.

És ha kegyes szemmel veszed áldozatom,

Rószákkal lesz hintve piruló hajnalom

          ‘S boldogságim nagyok

‘S oh! a’ csillagzatot, melly alatt születtem,

Melly igen áldom, melly örömmel hirdetem

            Azt, hogy Magyar vagyok.[77]

 

A női költészet alaphangja ugyanakkor a 19. század közepéig a saját élettapasztalatokat – fájdalmat, örömet, hitet és kétséget – megéneklő személyesség volt: „Élek; félek; sírok; írok; gondolkozom; / Nyugodtan nem lehet, szüntelen dolgozom.”[78] – írta Bessenyei Anna.

 

 

[1] Pl. Peretsenyi 1817; Kőváry 1856a; Kőváry 1856b; Remellay Gusztáv, Multunk hölgyei. Hazai történelem. Regényes krónika-modorban magyar hölgyek számára, I–II. Pest, 1860–1861; Kulini – Sárváry 1861; Zsilinszky Mihály, Magyar hölgyek. Történelmi élet- és jellemrajzok, Pest, 1871; Deák 1875; Fejérpataky 1875; Deák 1879; Ipolyi 1887; Antalffy 1904; Bethlen 1912; Berde J. Mária, Bacsányiné Baumberg Gabriella, Erdélyi Múzeum (Új folyam VII) 1912/1. 2–54; 1912/2. 105–126; 1912/3. 201–220; Ortvay 1914; Szádeczky 1922; Takáts 1925; Kornis 1927; Harsányi 1935, stb.

[2] Radvánszky 1896; Péter 2012, 7.

[3] Kornis 1927, 457–458. A 15. század első felében tevékenykedő, itáliai származású Christine de Pizan például számos európai fejedelmi udvarban szolgált udvari történetíróként és költőként.

[4] Grundmann 1936. Vö.: Signori 2009, 9–10.

[5] Nagydiósi 1958; V. Busa 1966.

[6] Monok 2012.

[7] Pl. Péter 1999, Péter 2000, Péter 2001. A női művelődéssel foglalkozó számos tanulmányt tartalmaz a szerző újabban megjelent válogatáskötete: Péter 2012.

[8] Németh 1979; Németh 1984; Németh 1985a; Németh 1985b; Németh S. Katalin, Székely László önéletírása, Irodalomtörténet (Új folyam XVIII.) 1986/1–4. 610–638.; Németh 1994; Székely László, Bécsi utazásomról, 1744. [Modernizált kiadás], s. a. r. és jegyz. Németh S. Katalin = Bécsi utazások. Antológia, Budapest, 2001, 105–200., Székely László verses önéletírása, s. a. r., jegyz., bev. Németh S. Katalin. Lymbus. Magyarságtudományi Forrásközlemények, Budapest, 2006. 47–98.; Németh S. Katalin, Verestóiról – másként = Kolligátum. Tanulmányok a hetvenéves Bíró Ferenc tiszteletére, Budapest, 2007, 314–322.; Németh 2011.

[9] S. Sárdi 1984; S. Sárdi 1997; S. Sárdi 1999; S. Sárdi 2002; S. Sárdi 2007.

[10] Fábri 1987; Fábri 1996; Fábri 1997.

[11] László 2007, 161.

[12] Csapodi 1964; Somkuti 1983; Borsa 1984;  A nő az irodalomban 1985; Tarnóc 1985; Deé Nagy 1996; Nagy – S. Sárdi 1997; Péter 1999; Fábri 1999; Seidler 1999; Nagy 2001; Egyed Emese, A gyászkönyv mint az életrajz kiegészítése, Erdélyi Múzeum (64) 2002/3–4. 84–98;  Fábri 2003; Kádár 2003; Láczay – Kövér 2003; Pető 2003; Lengyelová 2004; Horváth 2005; László 2005; Pukánszky 2006.; Nagy – Gyáni 2006; Benda 2006; Fábri – Várkonyi 2007; V. László 2007; Benda 2007; Bellágh 2007; Forray 2007; V. László 2008; Pogány 2008; Pesti 2010, Wehli 2010; Pesti 2013; Kéri 2012; Borbíró – Árkádia; Pogány 2013.

[13] Várhelyi 1997.

[14] Petneki 1990.

[15] Armbrust Kristóf, Gonosz asszonyembereknek erkelcsekről való ének = Hatvanhat csúfos gajd. XVI–XVIII. századi magyar csúfolók és gúnyversek, kiad. Hargittay Emil, Budapest, 1983 (Magyar Hírmondó), 35–49. Vö.: Horváth Miklós, Maszkulinizmus a 16. században. Helikon (XXII) 2011/22. november 25. http://www.helikon.ro/index.php?m_r=2747

[16] A kérdéshez vö.: Bartók 2002; Bartók 2012.

[17] http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xvi/bogfm003.htm

[18] „Jó Dobó miatt sok terekök vesznek”. 16-17. századi költők és krónikások az 1552-es egri ostromról, szerk. Lőkös Péter, Budapest, 2008 [Eötvös Klasszikusok 86. kötet] 

[19] Libro di M. Giovanni Boccaccio Delle Donne Illustri. Tradotto di Latino in Volgare per M. Giuseppe Betussi, con una giunta fatta dal medesimo, D’altre Donne Famose. E vn’altra nuoua giunta fatta per M. Francesco Serdonati. d’altre Donne Illustri. Antiche e moderne. Con due tauole vna de nomi, e l’altra delle cose più, In Fiorenza, Per Filippo Giunti, 1596, 601–602.

[20] Régi Magyar Költők Tára. Hetedik kötet. XVI. századbeli magyar költők művei. Hatodik kötet. 1560–1566. Budapest, 1912. 307.

[21] Hegedüs István, Schesaeus Keresztély latin költeménye „De Capto Zigetho”. Felolvasta műfordítása bevezetéséül az 1905. november 29-iki rendes havi ülésen. A Kisfaludy-társaság Évlapjai. Új folyam. Negyvenedik kötet. 1905–1906. Budapest, 1906. 171–173., „Egyes motívumok majd Arany János Rozgonyinéjában tértek vissza…” Csuti 1997, 33.

[22] Le Moyne 1647, 140–142. http://archive.org/details/lagalleriedesfem00lemo. Vö.: Hankiss János, Az erőslelkű magyar nő példázata, Debreceni Szemle. Tudományos folyóirat. (VII) 1933. 362–366.; Sz. Jónás Ilona, P. Pierre Le Moyne, Gallerie des femmes fortes = Miscellanea fontium historiae Europaeae. Emlékkönyv H. Balázs Éva történészprofesszor 80. születésnapjára, szerk. Kalmár János, Budapest, 1997, 113–116.

[23] Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból II. Barokk és késő-barokk rokokó, szerk. Kovács Sándor Iván, Budapest, 2000, 347.

[24] Jánosi Béla, Kolosi Török István magyar verselő a XVII. sz.-ban, Figyelő (14) 1883, 241–249.; Versényi 1902.

[25] Csepregi 1739. Idézi: Németh 1985b, 63–64.; Kéri 2012, 156.

[26] Wix Györgyné, Ányos Pál nevében, Magyar Könyvszemle (86) 1970/3. július–szeptember, 265.; Nagy 2001, 31–32. Vö.: Bartók 2002; Bartók 2012.

[27] Ezekkel a restriktív nézetekkel szemben egyes tudósok már a korban is éles kritikát fogalmaztak meg. Monschein 1994, 50–55. 

[28] Fehér 1995; Fábri 1996, 37–44.; Révész 2000, 591.; Fábri 2003.

[29] Fehér 1995, 248.

[30] Fehér 1995, 254.

[31] Vazaki 2003; Kunst 2009.

[32] Marzio 1977, 13.

[33] Dictionarium Latino-Hungaricum. Dictionarium Hungarico-Latinum… a Francisco Páriz Pápai… Petri Bod. Nagyszeben, 1767.

[34] Ismeretlen mester munkája. 1353. J. Paul Getty Museum, Los Angeles. Ltsz.: MS. Ludwig XI 7, Fol. 12V.

[35] Green 2007; Bodarwé 2009; Hamburger 2009.

[36] Chrétien de Troyes, Lancelot. A Kordé Lovagja, Budapest, 1999, 7.

[37] Bollmann 2008, 26–27.

[38] Chrétien de Troyes, Az Oroszlános Lovag (Yvain), Budapest, 1998, 25.

[39] Uo., 66.

[40] Haader Lea, A Nyulak szigeti scriptórium mint műhely, Magyar Nyelvőr (128) 2004, 196−205.

[41] MTAK, Kézirattár. Ltsz.: K 42.

[42] Carafa 2006. Az eredeti kéziratról, melynek illusztrációján a könyvet Beatrixnek átnyújtó szerző látható, l. Mikó 2008, ill. Uo., 5.6. katalógustétel: 258–259. A kézirat 1774-ben készített másolatáról (MTAK Kézirattár, Ms 918) l. Mikó Árpád, A Corvinák és a magyar Akadémia, Művészettörténeti Értesítő (56) 2007/1, 107–114.

[43] Petrus Ransanus, Epitome Rerum Hungaricarum, OSZK, Cod. Lat. 249. Vö.: Kódexek a középkori Magyarországon, Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban, Budapest, 1985, 139. Beatrix egykori könyvtárához vö.: Csapodi 1964; Zsupán Edina, A Beatrix-psalterium geneziséhez, Művészettörténeti Értesítő (59) 2010/1, 233–260.; Mikó Árpád, Beatrix királyné psalteriumának helye, Kérdések a Bibliotheca Corvina könyvfestői és könyvkötői körül, Művészettörténeti Értesítő (59) 2010/1, 261–273.; Wehli 2010. Mecénási tevékenységéhez vö.: Mikó 2008; Pajorin Klára, Aragóniai Beatrix szerepe Mátyás király
irodalmi mecenatúrájában,
Irodalomtörténeti Közlemények (115) 2011/2, 158–167.

[44] Ortvay 1914. I[polyi] A[rnold] említése a tárgyról: Századok (10) 1876, 497.

[45] A magyar történeti ötvösmű-kiállítás lajstroma. Megnyittatott 1884. év február hó 17-én. Budapest, (é. n.) Talpas poharak, fedeles kupák a XVI–XVII. századból. 55. tétel. 62.

[46] Réthelyi 2005. Ld. még: Réthelyi Orsolya, Főhercegnői udvarból királynéi udvar: Habsburg Mária budai királynéi udvartartásának kezdetei, Századok (141) 2007/5. 1193–1216.

[47] Az 1876. évi árvízi kiállításon szerepelt egy másik, gróf Kornis Miklós tulajdonában lévő tintatartó is, mely Klösz Györgynek a tárgyról szintén fennmaradt fényképe felirata szerint egykor Anna lengyel királynéé volt – talán Habsburg Annáé (Anna von Österreich), (1573–1598), aki házassága révén Lengyelország és Svédország királynéja volt. A tárgyat az 1884. évi ötvösmű kiállítás katalógusa szerint (54. tétel) ekkor gróf Bánffy György birtokolta.

[48] Schwarcz 1994.

[49] Fodor 1675, Sigray 1703, Sigray 1718, Viczai 1720. 

[50] Újfalusi 1712.

[51] Vida Tivadar, Makula nélkül való tükör, Magyar Könyvszemle (83) 1967/3, 250–253.; Schwarcz 1994.

[52] Kedves Csaba, Magyar nyelvű drámatöredékek a 15. század végéről = A magyar színház születése, szerk. Demeter Júlia, [Régi Magyar Színház 1.] Miskolc, 2000, 200–209.; Tóth Péter, Piry-hártya = Madas 2009, 307.; Lauf 2012.

[53] Wehli Tünde, Az Érsekújvári kódex illusztrációi. Könyvfestés a margitszigeti dominikánák kolostorában 1530 körül = „Látjátok feleim…”. Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig. Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása, 2009. október 29 – 2010. február 28. Budapest, 2009, 159–172.

[54] Bán 2012.

[55] Medgyesy-Schmikli Norbert, A csíksomlyói misztériumdrámák forrásai és ferences lelkiségtörténeti háttere, Doktori (PhD) értekezés, Piliscsaba, 2006, 32., http://mek.OSZK.hu/08400/08410/08410.pdf

[56] Koltai 2006.

[57] Sullerot 1971; Péter 2012, 32. A Bécs környéki falvakban – írta a 15. század végén Antonio Bonfini – virágzik az „összes ipar és nagyon is a kereskedelem, amelyet az asszonyok sokkal szívesebben űznek, mint a férfiak. Mindkét nem csodálatra méltóan ügyes mind a háztartásban, mind a külső gazdaságban, és oly nagyon serény, hogy megélhetését könnyedén biztosítja, amit pedig megkeresett, az örömest élvezi is. A városi asszonyok túlságosan is tevékenyek, pirulás nélkül emelt fővel mennek a piacra, büszkén lépegetnek, elvárják a férfiak szótlan tiszteletét, intézik a házi és a külső dolgokat, a részegeskedésen, a kicsapongáson és a politikán kívül semmit sem hagynak a férfiakra; a többi férfidolgot elvállalják; szórakozni nagyon szeretnek; szeretnek mindenen uralkodni, kivéve az élvezetet; egyébként vigyáznak az illemre. (190)” Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei. Negyedik könyv. http://www.balassikiado.hu/BB/netre/html/bonfini.html

[58] Kincses 1993.

[59] „Száz évvel korábban, 1581-ben jelent meg Frankfurtban az a Rumpolt-féle Ein new Kochbuch, amelynek 1604-es kiadását Keszei János ültette át magyarra, és a fejedelemasszonynak ajánlotta.” Kéri Katalin, Bornemissza Anna „mindentudó” szakácskönyve, Iskolakultúra 1997/2, 90–92. Vö.: Lakó 1983.

[60] Háziasszonyi fortélyok a 18. században – Válogatás korabeli kéziratos munkákból, szerk. S. Sárdi Margit, Gödöllő, 2013; Wesselényi Kata, Gazdasszonynak szükséges könyv, Gödöllő, 2012; Balassa Ágnes Szakácskönyve, Gödöllő, 2012; Bethlen Kata Orvosló könyve.  Anno 1737, Gödöllő, 2012. Vö.: Füreder 2009.

[61] A témához vö.: Péter Katalin, Női családfők Sárospatakon a 16. és 17. században, Századok (123) 1989/5–6, 563–605. Nők által írt vagy nőknek írt levelek: Hegedűs Papp 1991; Magyar leveleskönyv, I., szerk. Balogh József, Tóth László, Budapest, 2001.

[62] Pesti 2010; Pesti 2013. Vö.: Péter 1985, 1019–1020.

[63] Szentmártoni Szabó Géza, Balassa Menyhárt, Balassa II. András és Balassa Zsuzsanna lappangó portréi, Lymbus (4) 2006, 309–310.

[64] Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, Budapest, 1979, I. 213.

[65] Ismeretlen művész: Kazinczy Ferenc anyai nagyanyja, Bossányi Ferencné, született Kóji Comáromy Julianna, 1760-as évek, PIM, Ltsz.: 78.66.I.

[66] Bárány 1790; Pálóczi 1790a; Pálóczi 1790b.

[67] Pogány 2008.

[68] Magyar költőnők antológiája, összeállította S. Sárdi Margit, Tóth László, Budapest, 1997; S. Sárdi 1999/2.

[69] Stoll 2005; S. Sárdi 2007.

[70] Petrőczy 1705; Petrőczy 1708. Vö.: S. Sárdi Margit, Petrőczy Kata Szidónia költészete, Budapest, 1976; S. Sárdi 1984; Benczik 2001.

[71] Piktétus 1752. Vö.: V. László 2008.

[72] Bethlen 1759; Bethlen 1762. Vö.: Szádeczky 1922; Németh 1985a; Simon – Szabó 1997; Nagy 2012; Bethlen Kata írásai és A könyvtár története. Bibliográfia, http://mek.niif.hu/03100/03148/html/bethlen18.htm

[73] Kovács Sándor Iván, „Veri a hab a kősziklát…” A költőnő Rákóczi Erzsébet = ., Eleink tündöklősége. Tanulmányok, esszék, szerk. Ruttkay Helga, Budapest, 1996, 121–127.

[74] Vö.: S. Sárdi 1997.

[75] S. Sárdi 2002.

[76]               Írod, hogy a más nem rekeszt el bennünket

                   A tudományoktól: de ne mentsd nemünket!

                Tudatlanságának nem más kevélysége,

                   Igaz oka, hanem tulajdon restsége.

                Többire az anyák igen gondatlanok

                   Leányok szívére, s azért tudatlanok. […]

                Én tehát e részbe veled nem egyezem,

                   Sőt a férjfi nemet méltán védelmezem.

                Nem zárják ők tőlünk el a jó könyveket,

                    Melyek formálhatják a gyenge szíveket,

                S ha nem gyakoroljuk, mi magunk hibázunk,

                   E részben ellenek hasztalan csatázunk.

                Nem is szükség nékünk mélyen bölcselkednünk,

                   Mert abban ők elsők, azt meg kell engednünk.

                Míg az asszonyi nem ezt meg nem esméri

                   Megelégedését addig el nem éri.

                Sőt, kárhoztatván a más nem kevélységét,

                   Elárulja saját szíve büszkeségét…

S. Sárdi 1999/2, 39. [Részlet Molnár Borbála verséből]

[77] Dukai Takáts Judith, A’ Hazához. Aspasia, Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály, Pesten, 1824, 42.

[78] S. Sárdi 1999/2, 56.