Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baracskai római-kori sírkövek leírása 1806-ból

2011.12.26

 

Baracskai római-kori sírkövek leírása 1806-ból
    
     A 18. század végén Magyarországon a művelődés jelentőségének felismerésével párhuzamosan a korábbiaknál szélesebb körben kezdett felébredni az érdeklődés a hazai művészeti, építészeti és régészeti emlékek iránt. A 19. század első évtizedeiben tudósok, műkedvelő régiségbúvárok és érdeklődő olvasók által beküldött értekezésekből és tudósításokból a sajtóban valóságos topográfiai mozgalom bontakozott ki.[1]
       Módosult az emlékek megítélését befolyásoló értékhierarchia is: a korábban domináló kultikus-szakrális, anyagi és régiség-ritkaság érték mellett új értékszempontok kerültek előtérbe. Megnőtt a jelentősége a művészeti és régészeti emlékek történeti-tudományos[2] forrásértékének. Számos szerző hangsúlyozta, hogy a fennmaradt tárgyi emlékek üzenetének megfejtésével a hozzáértők képesek megvilágítani az elmúlt idők homályát. A tudósok nemcsak arra hoztak fel példákat, hogy az előkerült régészeti leletek megerősítették, hanem arra is, hogy módosították, vagy éppen megcáfolták az írott források adatait.
        A nemzeti múlt tárgyi emlékeinek értékét, becsét növelte az is, hogy a régiség különös bűvereje egyre gyakrabban a hazafias érzés és szemlélet kifejeződésével kapcsolódott össze. A sajtóban e tárgykörben megjelent írások egy része – a nemzeti emlékkultusz[3] kialakulásának irányába mutatva – a nemzeti történelem – sokszor csupán romokban megmaradt – emlékeire fordított figyelmet. A pannonhalmi, visegrádi, váci, budai, székesfehérvári emlékeket a leírásokban – akár a nemzet egykori dicsőségének és nagyságának bizonyítékaiként, akár megpróbáltatásainak, szomorú sorsának mementóiként értékelték vagy értelmezték őket – egy sajátos, áhítatos tiszteletet ébresztő aura vette körül.
         Nem beszélhetünk ugyanakkor a vizsgált időszakban a honi középkori emlékek ismertetésének talán még számottevő túlsúlyáról sem. Számos önálló írás foglalkozott hazai antik emlékekkel, régészeti lelet-együttesekkel, s az útleírások, városismertetések is egyaránt, s egyforma hangsúllyal említették a helyi ókori és középkori emlékeket. A honi antik emlékek megbecsülésének okát nemcsak abban kell keresnünk, hogy az egyetemi oktatással összefonódó régészeti kutatás szinte kizárólag ezekkel az emlékekkel foglalkozott. Az ókor iránti hazai érdeklődés a korábbi neolatin-humanista irodalmi műveltség hagyományainak továbbélésével, illetve azzal az általános európai ókor-kultusszal is magyarázható, mely – különféle antikvitásrecepciókban megnyilvánulva – a 18. században a feudális-arisztokratikus, és a polgári művelődési eszménynek egyaránt része volt. A honi antik emlékek ismertetése ugyanakkor összhangban volt a nemzeti öntudat hazafias indíttatású, lelkes kifejeződésével is. A szerzők ezt az emlékanyagot is a hazai föld történetének részeként, egy fényes korszak „bámulásra méltó” hagyatékaként értékelték. Az antik emlékek egyetemes érvénye, s az, hogy egy általános kulturális konszenzus részei, csak növelte jelentőségüket. Abba az európai kultúrkörbe vonták be ugyanis – hacsak közvetve is – a honi történelmet, melynek képviselői számára tudósaink és íróink egy része a nemzet kulturális eredményeit bemutatni akarta, s melynek fejlettebb viszonyaihoz való felzárkózást célul tűzte ki.[4]
      A vizsgált időszakban megélénkültek a Mátyás uralkodása alatt meginduló[5], s a történeti forrásgyűjtésnek később is fontos részét képező epigráfiai kutatások is. Az érdeklődés növekedésére utal, hogy nemcsak az irodalmi és tudományos folyóiratok, hanem a hírközlő, referáló újságok is közöltek leírásokat antik emlékekről.[6] Szaktudományos folyóiratok híján a régészeti emlékekkel hivatásszerűen foglalkozó tudósok, egyetemi professzorok, múzeumi tisztviselők is jelentettek meg értekezéseket[7] újságokban, irodalmi folyóiratokban. A topográfiai mozgalom kiszélesedésére utal, hogy néhányan azért küldték be beszámolóikat a környezetükben található emlékekről a szerkesztőségekhez, hogy a hozzáértők megmagyarázzák azok jelentését.[8]
 
        A lelkes „amatőr” régiségbúvárok leírásai közül mind terjedelmével, mind részletességével[9] kitűnik az az 1806-os, Kultsár István Hazai Tudósítások című újságjában megjelent beszámoló, mely a baracskai templom előtt látható két római követ ír le. Az egyik kő minden részletre kiterjedő ismertetése arra utal, hogy a tudósító bízik benne: az olvasókat – egy hírközlő lap olvasóit – ilyen mélységig érdekelni fogja ez a töredékes antik emlék.[10]
 
       „Székes Fejér Vármegyében Baratskán a’ Szentegyház ajtaja előtt ezek a’ régi kövek vannak:
1.) Egy lapos, egy darabból álló, faragott kő, mellynek most mind szélessége, mind hoszszasága ötödfél araszt, vastagsága egy arasz, ez előtt, míg még az két vége el nem tört, nagyobb volt. Szélei mind a’ két felől épségben megmaradtak. Van ez az Templomnak déli ajtaja előtt.
          Az ezen szemlélhető Jelek három félék: legalól, az kőnek egész szélességében, (kivévén az két szélén egy egy négy szegletű oszlopot) más fél araszt tágasságú helyen, négy újnyi nagyságú betükkel, van ez az írás:
                                                    AVE BASSE
C.     LCINO BASSO
                                                AN XXIMENS. II.D. IIII.
                                                        C. LCINII – – SVS.
       Ezzel a’ rendel és formával van kimetszve az említett kövön; ollyan szép, egyforma betükkel, hogy ma sem látunk náloknál szebben kimetszetteket. Az utolsó sorban, a’ hol az betük nem épek, ’s hijok is van, ki van törve a’ kőből.
      Középett az kőnek egész szélességében, egy arasztnyi magosságú helyen (melly az alsó és felső részétől a’ kőnek jól meg van külömböztetve) ezek vannak: Ennek a’ résznek, vagy felosztásnak közepén van egy oltár, mellyen túl, jobb felől két nagyobb, és egy kissebb kép van kifaragva. Az legszélsőbbnek földig érő köntöse, vagy felső ruhája, a’ mellette valónak meg térdig érő van; a’ kissebbnek, melly a’ kettőnek tsak vállig ér, és a’ melly közel az oltár mellett láttatik, semmi ruhája sints. A’ legszélső, a’ jobb kezét leeresztvén, abban valamit tart, a bal kezében is, hasonló módon leeresztve, valami láttzik, mellyet a’ mellette való képnek jobb keze is megfog; úgy, hogy a’ szélső képnek bal keze, a’ középsőnek jobb keze ugyan azt együtt láttatnak tartani. A’ középső kép, a’ mellette valónak ’s neki vállig érőnek valamit nyújt; ez meg hihető az oltárra tehette azt; de valamint ennek a’ kissebb képnek a’ bal keze, úgy az oltárnak is egy oszlopa le van törve. – Bal felől az oltárnak, ismét két kép szemléltetik, t.i. egy nagyobb és egy kissebb. Az oltár mellett mingyárt, vagy az nagyobb, hasonló nagyságú az már említett két nagyobb képpel, földig érő felső ruhája lévén. A’ jobb kezével az Oltárra valamit tesz. Mellette van mingyárt, a’ kőnek bal szélén, egy kissebb kép, melly neki mellig ér, akkora nagyságú, mint a’ melly épen az oltár mellett jobb felől van. Ez nem láttatik a’ mellette valónak valamit nyujtani, vagy a’hoz érni, jóllehet közel essenek is egymáshoz.
       A’ kőnek a’ felső részén három melykép van. Az Fejek el van törve. A’ mostani magasságok más fél araszt, a” két szélsőé egy egy araszt. Bal felől, a’ két szélsőnek a’ bal keze a’ mejjére van téve, (melyen az ujjait, kezefejit, ’s ezen túl a’ karja felé, valami négy újnyira a’ köntösét is lehet látni, melly ollyan forma, mint a’ mi menténknek kerekprémje, az ember kezefejénél) a’ harmadiknak meg a’ jobb keze van a’ mejjire téve. Bal felől, az elsőnek jobb kezefeje, a’ második képnek bal vállán látszik; a’ másodiknak jobb kezefeje látszik, a’ harmadiknak a’ bal vállán; épen a’ szerént, a’ mint kiki a’ jobb vagy bal kezét tette a’ maga mejjére, a’ másik szabad kezét úgy tette a’ mellette valónak vállára.
2.) A’ Szentegyháznak napnyugoti ajtajánál meg ez a’ darab kő van, mellynek magassága három araszt, szélessége kettő. A’ kő négy szegletű. Egyik lapján van, egymás mellett két mejjkép: a’ más két lapján fél circulus van kifaragva ’s czifrázva, mellynek közepiről valami czafrang, vagy bojt függ le. A’ negyedik lapja, valamint az allya ’s teteje is sima.”(HT 1806.39-40)
 
      Az ismertetett kő – C. Licinius Bassus síremléke – a Nemzeti Múzeum gyűjteményében található. A Rómer-Desjardins katalógus[11] „Veterani” címszava alatt szereplő, 1,15 méter magasságú, 1,10 méter szélességű, az i.sz. II. században keletkezett, áldozati jelenetet[12] ábrázoló kőnek (CIL 3693) a múzeumba kerülésével kapcsolatban nem találtam adatot. A fenti leírás alapján az mindenesetre bizonyos, hogy a kő 1806-ban Baracskán volt.
       Az Aquincumtól 25 mérföldre kialakított első római állomás, Jasulones az emlékekből valószínűsíthetően kisebb katonai település lehetett.[13] A tábor helye feltételezhetően a 19. század közepén Baracskához csatolt Szentivánon, a középkori ún. Pusztatemplom környékén volt. Ezt a feltevést nemcsak az támasztja alá, hogy itt haladt el az egykori római út, hanem az is, hogy az előkerült leletek nagy részét – köztük a hun-monda kialakulásában szerepet játszó, Kézai, majd Thuróczy által is említett faragott követ is itt találták meg.[14] 1806 környékén itt állhatott az a két római kő is, melyről a Hazai Tudósítások a fenti leírást közölte. Baracskán ugyanis abban az időben – mivel a jelenlegi templomot 1831-32 között építették – csupán egy kisméretű református oratórium állt.[15] A tudósító által említett, több bejárattal rendelkező „Szentegyház” minden bizonnyal a szentiváni Pusztatemplom volt, melynek akkor még állhatott néhány fala.[16]
       A felvilágosodás és a korareformkor hazai sajtójában megjelenő régészeti vonatkozású írások a művelődéstörténeti vizsgálódás mellett igényt tarthatnak az archeológia tudományának történetét kutatók érdeklődésére is. S nemcsak a tudósok, múzeumi szakemberek tudományos igényű, a külföldi és hazai szakirodalom ismeretéről tanúskodó, régészeti és történeti analógiákat említő, gazdag jegyzetapparátussal ellátott értekezései, hanem alkalmanként a műkedvelők beszámolói is. Ezek az írások ugyanis amellett, hogy felhívták a figyelmet az emlékek összegyűjtésének, megmentésének, illetve kutatásának és rendszerezésének fontosságára, adatokat is szolgáltattak a tudósok számára. A baracskai kövekről tudósító régiségbúvár is – úgy tűnik – az archeológusoknak küldött üzenetet. Bár meg sem kísérelte a leírtak értelmezését, az ábrázolt tárgyak azonosítását vagy az emlék egykori funkciójának, illetve korának meghatározását, meghökkentően aprólékos leírásának mégis nyilvánvalóan az volt a célja, hogy a hozzáértők ez alapján megfejthessék az ábrázolások jelentését.
 
 
Rövidítések:
 
APA             Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern (1771-1776)
EV                 Ephemerides Vindobonenses (1776-1785)
HT                 Hazai Tudósítások (1806-1808)
PZ                  Pressburger Zeitung (1764-1849)
TGY              Tudományos Gyűjtemény (1817-1840)
UM                Ungrisches Magazin (1781-1787)
                                                           
 
 
                                                                                                      Papp Júlia
 


[1]Növekedni kezd az emlékek megmentésére irányuló törekvések társadalmi presztízsértéke is. Nemcsak azoknak az írásoknak a száma szaporodik, melyek egyes emlékek pusztulását fájlalják, hanem azoké is, melyek a megmaradtak megóvására buzdítják az olvasókat. Több tudósítás név szerint is megemlíti azokat a „hazafiakat”, akik részt vállaltak művészeti és régészeti emlékek megmentésében. A sajtó mozgósító erejére is támaszkodnak azok a kezdeményezések, melyek az emlékek magán vagy hivatali formában történő szervezett összeírására, rendszerezésére tesznek javaslatot.
[2]Az emlékek vizsgálata során az őseink „születésekről, halálokról ’s idejekről való történetbéli viszszálkodások is a’ Tudósok között legszerentsésebben elvégződnek.” Museum Hungaricum – A Nemzeti Gyűjtemények elintézése’ feltételei Magyarország hazafiai’ számára. Budán. é.n. (1807) 9.
[3] Kovalovszky Márta: A képzeletbeli emlékmű (Emlékműtervek Magyarországon az 1840-es években) = Művészettörténeti Értesítő 1982/1.; Marosi Ernő: Visegrád a nemzeti tudatban. Művészettörténeti adalékok. = Ars Hungarica 1988/I. 6.; u.ő.: A Magyar Tudományos Akadémia szerepe a régészet és a művészettörténet kezdeteinél. = A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században. Budapest 1992. 85.; u.ő.: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása. = A magyar műemlékvédelem korszakai. Budapest 1996. 15.
[4]Szilágyi János György: „Ismerem helyemet.” (A másik Pulszky-életrajz) = Pulszky Ferenc (1814-1897) emlékére. Budapest 1997. 25, 27. és Marosi Ernő: Az óságbarát múzeumigazgató. Pulszky és Bizánc művészete. U.ott. 50-55.
[5] Kulcsár Péter: Egy budai humanista feliratgyűjtemény. = Archeológiai Értesítő 1968/2 257-261.; Ágnes Ritoók-Szalay: Der Kult der römischen Epigraphik in Ungarn zur Zeit der Renaissance. = Geschichtsbewusstsein und Geschichtsschreibung in der Renaissance. Hrsg.: August Buck, Tibor Klaniczay, S. Katalin Németh. Budapest 1989. 65-75.; Ritoókné Szalay Ágnes: A római föliratok gyűjtői Pannóniában. = Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Budapest 1994.
[6]Olvashatunk tatai ókori síremlékről, (APA 1775.365-368 – az újságok és folyóiratok rövidítését ld. a tanulmány végén) Tordán talált homokkő oszlopról, (APA 1775.220-222) Óbudán, (PZ 1778.15.sz. o.n., EV 1779.324-325) Szamosújvárott, (PZ 1779.67. sz. o.n.) Erdélyben, (EV 1780.136) Érden, (EV 1781.46-47) Promontornál, (EV 1782.196-197) Válon, (EV 1784.361) Eszéken (EV 1785.33-34) felfedezett ókori feliratos kövekről. Moldoványi Antal lelkész az Alsőbesnyő környékén talált római feliratos kövekről számolt be. (TGY 1818.IV.142-143) Kölesy Vince tiszttartó egy, a pécsi katedrális mellett felfedezett ókori kő datálására, egykori funkciójának meghatározására, a felirat értelmezésére tett kísérletet (TGY 1820.I.54-63) stb.
[7]Seivert János történettudós erdélyi levelezőként Tordán felfedezett feliratos köveket és áldozati eszközöket ismertet és értelmez. (UM 1781.I.49-53, 74-77) Promontor­ban felfedezett római mérföldkövekről közölt értekezést Schönvisner István, az egyetem első érem- és régiségtani professzora. (UM 1783.III.60-90) Haliczky Antal, a Nemzeti Múzeum régiségtárának első őre a contra-aquincumi hídvár romjai között talált feliratos, pecsétes téglákról, (TGY 1820.III.9-26) „Szombathelyi Római Régiségek”-ről, (TGY 1823.XI.3-18) illetve Óbudán talált római „Emlék-kövekről” értekezett. (TGY 1824.III.3-30, IV.4-19) Bitnitz Lajos professzor egy Szombathelyen talált, Jupiter tiszteletét hirdető antik feliratos követ ismertet (TGY 1821.VIII.8) stb. - hogy csak azok közül említsünk néhányat, melyek római kövekkel is foglalkoztak.
[8] Egy antik feliratos kőről szóló írás szerzője a hozzáértőket az emlék eredetének megvilágítására kéri. (EV 1779.324-325, PZ 1779.55.sz. o.n.) Egy erdélyi tudósító "Etwas für Archäologen" című tudósításában Károlyfehérvár környékén talált ókori kőtöredék ábrázolá­sát és feliratát Montfaucon nyomán a Mithrasz-kultusszal hozza kapcsolatba, de a pontosabb értelmezést gyakorlott régiségszakértőktől várja. (PZ 1786.12.sz. o.n.) stb. Nemcsak a lelkes amatőrök kérték azonban a szakértők segítségét, hanem a tudósok is felhívták társaikat nézeteik megvitatására, illetve helyesbítették egymás adatait.
[9] A hazai ókori feliratok összegyűjtői a korábbi időszakokban nem nagyon fordítottak figyelmet a köveken látható ábrázolásokra. Annak az európai humanista írói hagyománynak a továbbélésére utalhat ez, mely – a reneszánsz képzőművészek, építészek vizsgálódásaival ellentétben – az antik emlékekhez elsősorban nem vizuális, formai, hanem filológiai, irodalmi, morális vagy történeti szemlélettel közelít, ebbéli jelentésüket vizsgálja. Bár a történetbúvárok és gyűjtők körében a képek alapján történő vizsgálódás, összehasonlítás jelentősége a szövegek autoritásával szemben a 16. század óta Európában folyamatosan nő, az antik köveken található ábrázolások ismertetése, értelmezése itthon csupán a 19. század elején kezd nagyobb teret nyerni – többek között épp a sajtón keresztül.
[10] A leírást említi Marosi Arnold: Községtörténelmi adatok. Baracska. = Székesfehérvári Szemle 1931. 7-9.sz. 13.
[11]A Magyar Nemzeti Múzeum római feliratos emlékei. Desjardins Ernő francia szövegét...magyarította, bővítette és külön pótlékkal kiegészítette Dr. Rómer Flóris. Budapest 1873. 161. számú tétel, XXVIII. Tábla. „C. Licinius Bassus síremléke, emelte C. Licinius...hadastyán...Ezen jelenet nagyon tanulságos, mind az alakokra, mind az edényekre és az egész készülékre nézve.” Említi még Arnold Schober: Die römischen Grabsteine von Noricum und Pannonien. Sonderschriften des österreichischen Archäologischen Institutes in Wien. 1923. Band X. 114. 250.sz. (Schober házaspár mellképéről ír, de a kő felső részén valójában három alak töredéke látható.)
[12]Oroszlán Zoltán: Mitológiai és szimbolikus képtípusok a pannóniai síremlékeken. Budapest 1918. 8-13.; Sz. Burger Alice: Áldozati jelenet Pannónia kőemlékein. = Régészeti Füzetek II/5. 1959. Licinius Bassus sírkövét Burger bizonytalan feltalálási hellyel említi: „Baracska (?)” 29. sz. sírkő, XXXII. Tábla. 26.; Pannónia régészeti kézikönyve. Szerk.: Fitz Jenő, Mócsy András. Budapest 1990. 251. A Pannóniában népszerű áldozati jeleneten a baracskai kövön a szokástól eltérően a trypos mellett nem két, hanem négy személy és egy asztalka látható. (A Hazai Tudósítások szerzője – mint láttuk – öt alakot írt le.)
[13]Fitz Jenő: A római kor Fejér megyében. (Fejér megye története. Az őskortól a honfoglalásig. 4.) Székesfehérvár 1970. 175-176.; Paulys Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. Supplementband IX. Jasulones. Stuttgart, 1962. 83-84. Pl. Cocceius Senecio decurio, illetve a II. légió egy veteránja által állított Jupiter oltárok, vagy a Vibius Respectusnak, az I. alpesi cohors katonájának állított sírkő. (CIL 10369-10372) vö.: Marosi Arnold: Székesfehérvári Szemle 1931. 7-9.sz. 13.
[14] Dr. Szalay József: Keveháza. = Archeológiai Értesítő 1879. (XIII.) 151-154; Juhász József: A baracskai Jupiter oltárkő és Köveaszó (Keveháza) = Székesfehérvári szemle 1934. 75-80.; Dormuth Árpád: A baracskai oltárkő és Pusztatemplom. = Székesfehérvári Szemle 1936. 53.; Fitz: i.m. 175. Az ún. baracskai kőre – azaz a Jupitert, Junót és Minervát ábrázoló Jupiter oltárra – Mikó Árpád hívta fel a figyelmemet.
[15] Degré Alajos: Baracska. = Fejér Megyei Történeti Évkönyv. 14. Székesfehérvár 1980. 88.
[16] A templom egyik 4-5 méteres oldalfala még 1922 körül is állt. Romjait csupán 1925-ben hordták szét építőanyagnak, amikor egyik kettérepedt főfala veszélyessé vált. A középkori templom nagyságára utal, hogy egy 1936-os leírás szerint az alapokat „körüljárva látni lehetett, hogy nemcsak öntött falalapok vannak a földben, hanem hengeralakú szép nagy oszlopdarabok és faragott, szögletes pillérrészletek is.” Dormuth: i.m. 53.