Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adatok a 19. századi hazai műtárgyfényképezés történetéhez.

2012.01.14

 

Adatok a 19. századi hazai műtárgyfényképezés történetéhez.
 
A fényképezés alig több, mint másfél évszázados történetére visszatekintve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a fotográfia elterjedése a vizuális kommunikációban olyan forradalmi változást hozott, mely a sokszorosító grafikai technikák (fametszet, rézmetszet) koraújkori vagy a képdigitalizálás 21. századi fellendülésével vethető csupán össze. A fényképezés története iránti érdeklődés erősödését nemcsak a tudományos és népszerűsítő írások nagy száma, illetve az antik fényképek műkereskedelmi értéknövekedése (Artmagazin 2006/3. szám, p. 55.) jelzi, hanem az is, hogy a fotográfia-történeti kiállítások a legpatinásabb múzeumokban is helyet kapnak. Elég a legutóbbi idők néhány kiállítását említenünk: 2004 októbere és 2006 januárja között a washingtoni National Gallery of Art-ban, a Los Angeles-i J. Paul Getty Museumban, a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban, illetve a londoni Tate Galleryben rendezett vándorkiállítás az európai fényképészet egyik úttörőjének, az angol Roger Fentonnak (1819–1869) a fotográfiáit mutatta be[1], a londoni Victoria & Albert Museumban 2006 februárja és 2007 januárja között megtekinthető kiállítás pedig a fotográfia történetét – az 1840-es évektől napjainkig. A hazai tudományos érdeklődés élénkülését jelzi a Nemzeti Múzeum Térbe zárt pillanat című, 19. századi és 20. század eleji sztereofényképeket bemutató, 2006 végéig látható legfrissebb tárlata.
A fotográfia történetével foglalkozó önálló múzeumok – mint pl. a bredfordi (Anglia)National Museum of Photography, Film & Television, a New York-i George Eastman House (International Museum of Photography & Film) vagy a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum – mellett számos európai közgyűjtemény is figyelmet szentel a 19. századi fényképeknek és fényképekkel illusztrált kiadványoknak. A bécsi Albertina (részben a bécsi Graphische Bundes-Lehr und Versuchanstalt letétjeként őrzött) archív fényképanyaga például – köztük azok az értékes fotogalvanográfiák, melyeket a fotomechanikai képnyomtatás úttörője, az osztrák Paul Pretsch az 1850-60-as években készített – néhány éve került modern számítógépes feldolgozásra. Jelen sorok írója a budapesti Egyetemi Könyvtár metszetgyűjteményének digitális feldolgozása során bukkant Beszédes Sándor, Kozmata Ferenc fotográfiáira, Erdélyi Mórnak az 1900. évi párizsi világkiállítás magyar pavilonjáról készült fényképkollekciójára és – az európai fotográfia történetével foglalkozók tudják, hogy ez igazi szenzáció – Roger Fentonnak az 1850-es évek végén készült tizenkét (köztük négy szignált) fényképére.
 
*
 
Az utóbbi időben a fotográfia történetén belül kiemelt figyelem fordult a műtárgyfényképezés felé.[2] A nevezetes európai magángyűjtemények kincseit vagy a legismertebb régebbi mesterek remekműveit korábban reprezentatív rézmetszet-sorozatok mutatták be, melyeket magas áruk miatt elsősorban az arisztokrácia tagjai, a jómódú gyűjtők és műértők vásárolhattak meg. A szobrokról és festményekről készített fényképsorozatok azért jelentettek minőségi változást a műalkotások szélesebb körben való megismertetésében, mert gyorsan és (a kis példányszámú, exkluzív fényképes díszkiadványok kivételével) viszonylag olcsón lehetett őket elkészíteni. A műtárgyfényképezés során nyílt ugyanakkor először lehetőség arra is, hogy a reprodukció megszabaduljon azoktól a gyakran öntudatlan torzításoktól, átértelmezésektől és félreértésektől, melyeket a rajzoló és a rézmetsző szubjektív észlelései – vagy éppen mesterségbeli tudásának hiányosságai – okoztak.                                                                                                                                             
A művészettörténet-tudomány intézményesülése Nyugat-Európában a múzeumok, az egyetemi oktatás, az akadémiai kutatás és a műemlékvédelem szervezeti rendszerének a 19. század második felében bekövetkezett megszilárdulása számos területen összekapcsolódott a műtárgyfényképezés fellendülésével. Azokat az alkalmanként több száz vagy több ezer darabból álló, Európa-szerte árult fényképsorozatokat, melyek a jelentős múzeumok és gyűjtemények anyagát, illetve az egyes országok építészeti emlékeit mutatták be mint képi adatbázisokat a múzeumi műtárgykezelésben, a tudományos kutatásban és az oktatásban egyaránt felhasználták. A kollekciók terjesztésével a fényképészek és a műkereskedők mellett alkalmanként a múzeumok is foglalkoztak. A bécsi iparművészeti múzeum igazgatója, Rudolph Eitelberger már az 1860-as évek végén állíttatott ki a pesti és a budai reáltanodákban kézirajzokról készített fényképeket, igaz – panaszkodott Rómer Flóris – vásárlás az „illő árak” és a részletfizetési lehetőség ellenére sem nagyon történt. A bécsi múzeum által Párizsban rendezett kiállításon ezzel szemben a fényképsorozatokra „a külföldi intézetek majdnem naponkint újabb megrendelést tettek...”[3]
A műtárgyfényképezés jelentőségével mely a reprodukciós technika tökéletesedésével párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá vált a kialakuló hazai kulturális intézményrendszer európai tájékozottságú vezetői, múzeumi, műemlékvédelmi szakemberei (Rómer Flóris, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Pulszky Károly, Czobor Béla, stb.) is tisztában voltak.[4] A múzeumokkal foglalkozó 1875-ös írásában a Nemzeti Múzeum igazgatója, Pulszky Ferenc például hangsúlyozta: az angolok már felfedezték, hogy a fotográfia a leghatékonyabb eszköz a művészet népszerűsítésére és az ízlés nemesítésére. „A British muzeum igazgatósága már fényképezteti nevezetesebb műkincseit, tekintettel egy részről a tudományra, más részről a tanintézetekre.” A hazai feladatok közül Pulszky a nevezetes művészeti emlékek gipszmásolatokon és fényképeken való megörökítését, s ezeknek a Nemzeti Múzeumban való összegyűjtését, illetve egy „photographiai képgyűjtemény” létrehozását emelte ki.[5]
Az 1870-es években Magyarországon is megindult az időszaki kiállítások (kiállítás az árvízkárosultak megsegítésére – 1876, Klösz György; országos könyvkiállítás – 1882, Weinwurm Antal; történeti ötvösműkiállítás – 1884, Weinwurm Antal), illetve a múzeumi és egyházi gyűjtemények (Nemzeti Múzeum – 1876-78, Klösz György; esztergomi főszékesegyházi kincstár – 1880, Beszédes Sándor) lefényképezése. A fényképeket egyre gyakrabban használták előképként a művészeti és műemléki kiadványok metszetillusztrációihoz, s az 1870-es évektől megnőtt azoknak a szakkönyveknek[6] és szakfolyóiratoknak a száma, melyeket fotomechanikai úton előállított képekkel tettek szemléletessé. Az intézmények megkísérelték megszerezni a hazai és külföldi fényképészek, illetve könyv-, és műkereskedők által kínált jelentősebb fényképsorozatokat, s megkezdődött a múzeumi szakemberek közötti nemzetközi műtárgyfénykép-küldés. Erre az időszakra tehető a hazai intézményi rajz- és fényképgyűjtemények egy részének a létrehozása is. Jelen tanulmány a 19. századi műtárgyfényképezés egyelőre jórészt homályban lévő hazai történetének három szimptomatikus jelenségére vet fényt.
 
Pulszky Ferenc elefántcsontfaragvány-másolatokat ábrázoló fényképgyűjteménye
 
A Nemzeti Múzeum Régészeti Adattárának archív műtárgyfénykép-gyűjteményében található az a 265 darabból álló fényképsorozat, mely elefántcsont-faragványok másolatait ábrázolja, s mely az 1870-es évek elején Pulszky Ferenc ajándékaként került az intézmény könyvtárába. Fejérváry Gábor – Pulszky Ferenc nagybátyja – műgyűjteményének[7] kiemelkedő művészettörténeti jelentőségű együttesét jelentették az antik, bizánci és középkori elefántcsont-faragványok, melyekből számosat hazai gyűjtőkkel való csere, illetve hagyatékukból való vásárlás során szerzett meg. Gróf Viczay (Wiczay) Mihály halála után például az „1831-ben Bécsben eladott gyűjteményéből több darabot megvásárolt, köztük egyik legértékesebb darabját, egy Asklépiost és Hygieiát ábrázoló elefántcsont diptychont...”.[8] (1. kép) 1843 körül Pulszky Ferenc hozzákezdett a gyűjtemény katalógusának elkészítéséhez, a munkát azonban nem fejezte be.[9]
Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt Pulszky 1849 elején emigrációba kényszerült. 1851 végén Fejérváry Gábor meghalt, s Pulszkynak – kalandos körülmények között – már néhány hónappal nagybátyja halála után sikerült Angliába vitetnie az örökségként ráhagyott gyűjteményt. A műtárgyakból 1853 nyarán a londoni régészeti intézet (Archaeological Institut) helyiségeiben kiállítást rendezett, melynek katalógusát az akkor Londonban tartózkodó Henszlmann Imre készítette el.[10] A bemutatott elefántcsont-faragványok lehetőséget adtak a szakértőknek a római és a középkori művészet közötti átmenet vizsgálatára, az összehasonlításokat azonban – emlékezett vissza később Pulszky – megnehezítette a sokszorosítás „csaknem lehetetlensége, mert eddigelé sem magánember, sem gyűjtemény nem engedte meg, hogy az elefántcsont domborművek gipszben másolhassanak le, félvén attól, hogy ezen művelet alatt megnedvesedvén, kárt vallhatnának. Én azonban engedtem Nesbitt úr kérésének, s ráálltam, hogy elefántcsont régiségeim zselatinnal lemintáztassanak, s hogy a minták galvanoplasztikus módon Franchi, a South-Kensington Museum mintázója által megörökíttessenek, feltételül szabtam azonban, hogy ha ezen mód szerint a többszörösítés kiterjesztetnék, és csereviszony állna be a gyűjtemények közt, én a cserepéldányok megszerzésében előnnyel bírjak.... Így keletkezett azon gipszgyűjtemény, mely az Arundel-társaság által tagjainak számára készült, s melynek első kiállításánál én is tartottam felolvasást...”[11] Az Arundel Society által árusított elefántcsontfaragvány másolatok katalógusát J. A. Spencer 9 albumin fényképe díszítette.[12]
Angliai tartózkodása alatt Pulszky műgyűjteménye egyes részeit eladogatta. A gyűjtemény legértékesebb részét jelentő elefántcsont-sorozatát először a British Museumnak kínálta megvételre, a múzeum képviselői azonban – mivel épp akkor szereztek be egy hasonló együttest – visszautasították az ajánlatot. Az elefántcsontokat Pulszky végül egy liverpooli kereskedőnek, Joseph Mayernek adta el, aki később a városi múzeumnak ajándékozta a műtárgyakat, s akinek kérésére Pulszky elkészítette az elefántcsont-faragványok katalógusát.[13]
      Pulszky Ferenc 1860-tól Torinóban, majd 1863-tól Firenzében élt. Mivel a Nemzeti Múzeum fényképsorozatát az 1850 körül Firenzében letelepedett angol fényképész, John Brampton Philpot (1812-1878) készítette, feltételezhető, hogy az elefántcsont-másolatok, melyek a fotográfiákon láthatók, Pulszky tulajdonában voltak, s Itáliába költözésekor magával vitte őket. Philpot-tal való kapcsolatáról Pulszky önéletírásában is említést tett: „A flórenci galéria igazgatósága...fényképészeknek könnyen megengedte, hogy a kézrajzokat lemásolhassák. Philpot angol fényképész választott is közülük ezren felül, de választásában kezdetben inkább vevőinek, a turistáknak ízlését vette tekintetbe, mint a műtörténelem követelményeit; később megbarátkoztam vele, s buzdításomra csakugyan mindent lefényképezett, ami érdekes volt.”[14]
Pulszky 1866 szeptemberében tért haza az emigrációból. 1868-ban a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottságának ülésén bejelentették, hogy Pulszky Ferenc bizottsági tag értékes könyvek és a Fejérváry Gábor műgyűjteményéről készült rajzalbum mellett „igen számos fényképet, melyek az elefántcsont faragmányok majd teljes gyűjteményét képviselik”, az akadémia könyvtárának adományozza.[15]A fényképgyűjtemény két évvel később átkerült a Nemzeti Múzeum könyvtárába. Pulszky Ferenc „a muzeumi szakkönyvtárt igen érdekes ajándékkal lepte meg, a mennyiben 272 lapból álló elefántcsontvésetnek fényképeit a muzeum számára átengedné. Mennyire mozdítják elő a szakgyűjtemények a régiségek tanulmányozását, alig kell itt felemlítenünk, és így ezen ajándék becsét sem szükséges külön kiemelnünk.[16] Czobor Béla 1881-ben a londoni British Museum egyik, Krisztus keresztre feszítését ábrázoló elefántcsont-reliefjének ismertetésekor megemlíti, hogy az ábrázolás néhány eleme az általa ismert metszeteken „nem vehető oly tisztán ki, mint azon fényképi felvételen, melyet Pulszky Ferencz Flórencz-ben készíttetett, s az elefántcsont-faragványok egész sorozatának photographiáival a m. n. muzeumnak ajándékozott.”[17] (2. kép)
A Nemzeti Múzeum fényképgyűjteményében található 151 darab nagyobb méretű (27,4 x 19, 7 cm) fényképen „J. B. Philpot Firenze Lungo d'Arno” feliratú szárazpecsét, míg a 114 darab kisebb méretű (11,5 x 6,7 cm) fénykép hátoldalán a „J. B. Philpot Firenze Borgo Ognissanti No 17” jelzés található. A fotográfiák hátoldalán egységesen 1871-es leltározási szám, illetve kézzel írt „Pulszky Ferencz ajándoka” felirat olvasható.
A fényképeken eredetileg nem szerepelt az ábrázolt tárgyak meghatározása, s nincs tudomásom a fényképgyűjtemény régebbi vagy újabb katalógusáról sem. Mivel számos műtárgy egy kisebb és egy nagyobb képen is szerepel, a fotográfiák megközelítőleg 200 tárgyat mutatnak be, melyek többségét az elefántcsontfaragványokkal foglalkozó régebbi és újabb szakkönyvek, katalógusok, kormonográfiák alapján sikerült azonosítani. Az ókortól a reneszánszig terjedő időszak elefántcsontművészetét bemutató másolatgyűjtemény valóban reprezentatív volt: az egyes korszakok legismertebb, legnevezetesebb darabjainak többsége szerepelt benne. Összeállítóik nemcsak az értékes elefántcsontfaragványokat birtokló európai világi és egyházi gyűjteményeket ismerték, hanem lehetőséget találtak arra is, hogy műkincseikről másolatokat készíttessenek. A legtöbb kópia a londoni British Museum és a Victoria & Albert Museum (1852-től 1899-ig South Kensington Museum), a párizsi Louvre és a Bibliotheque National, illetve a firenzei nemzeti múzeum kincseiről készült, de találunk a fényképek között a vatikáni múzeum, a novarai katedrális, a darmstadti múzeum, a halberstadti dómkincstár, a berlini múzeum és könyvtár, a milánói vármúzeum, a sens-i dómkincstár, a bresciai városi múzeum, a liverpooli múzeum, a monzai dómkincstár, a salernói katedrális, a lyoni múzeum, az oxfordi Bodleian Library, az aacheni dómkincstár, a párizsi Cluny múzeum és az amiens-i városi könyvtár birtokában lévő tárgyakról készült másolatokat is. A fényképek között természetesen számos olyan elefántcsont-faragványról készített másolat van, melynek eredetije egykor a Fejérváry-Pulszky gyűjteményt gazdagította – a korábban említett 5. századi római Asklépios-Hygieiadiptichon mellett például a kora 5. századi római Venatio-tábla vagy a 6. század eleji konstantinápolyi Clementius diptichon.[18]
 
A nagyszebeni szász honismereti egylet kiadványa erdélyi egyházi művészeti emlékekről (1878-1883)
 
A műtárgyfényképezés fontos szerepet játszott az építészeti és művészeti emlékek nyilvántartásában és a műemlékvédelemben is. Műtárgyfényképeket mind az 1858-ban létrejött, a Magyar Tudományos Akadémia szervezeti keretében működő Archeológiai Bizottság, mind a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium által 1872-ben életre hívott Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, illetve az 1881-ben megalakult Műemlékek Országos Bizottsága munkatársai vásároltak, készíttettek és gyűjtöttek. 1878-ban a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága 944 darabos rajz- és fényképgyűjteményének közel egyharmada – 263 tétel – fénykép volt, s ezeknek körülbelül 75-80 %-a műtárgyakat, a többi épületeket ábrázolt.[19]
Az állami műemlékvédelmi törekvésekhez kapcsolódva 1878 és 1883 között három füzetben jelentette meg az erdélyi szász honismereti egylet azt a német nyelvű műleírásokkal kiegészített fényképsorozatot, mely erdélyi egyházi művészeti emlékeket ábrázolt.[20] 1876-ban – olvashatjuk a kiadvány előszavában – Trefort Ágoston kultuszminiszter tájékoztatta az egyesület vezetőit arról a minisztériumi keretről, melyet a törvényhozás a hazai művészeti emlékek megismertetésére szavazott meg. A minisztérium 500 guldenes anyagi támogatásával kiadott, a legnevezetesebb egyházi műkincseket ábrázoló 24 fényképből álló sorozat műleírásait a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum igazgatója, Ludwig Reissenberger készítette. Az első füzet a nagyszebeni evangélikus templom síremlékeinek és egyházi ötvöstárgyainak – köztük az egykor Nagyszebenben tevékenykedő Hann Sebestyén (1644-1713) ötvösmester ezüstkannájának (3. kép)  – a következő két füzet pedig nagyszebeni emlékek mellett erdélyi helységek (Heltau Nagydisznód, Burgberg Borberek, Scharosch Szászsáros, Buszd Buzd, Zied, stb.) műemlékeinek fényképét tartalmazza. A III. füzet utolsó darabja a nagyszebeni evangélikus templom gótikus bejárati ajtaját ábrázolja.A zselatinban elkevert finom szénporral vagy korommal készített kiváló minőségű szénnyomatokon az ábrázolt műtárgyak apró részletei, a síremlékek feliratai is jól látszanak. (4. kép)
A fényképész nevét a kiadvány nem említi, s a fényképeken sem találunk jelzést. Azt ugyanakkor biztosan tudjuk, hogy Glatz Tivadar nagyszebeni fényképész például 1871-ben bekövetkezett haláláig többször készített erdélyi művészeti emlékekről fotográfiákat. 1870-ben a tudományos akadémia Archaeológiai Bizottsága a nagyszebeni Bruckenthal Múzeumban őrzött psalterionról készített Glatz-fényképek megvásárlását határozta el,[21] s közlik a festő-fotográfus egyik levelét is, mely szerint néhány „régi fegyverzetet, melyek a helybeli városházban foglalnak helyet, szintén meg akarok óvni a feledékenységtől s lefényképezni; továbbá egy-két felette régi sírkövet...”[22] Glatz nemzetközi elismertségét jelzi Rómer Flóris megjegyzése: „Glatz úrnak Párisban is elismeréssel fogadott fényképeit, melyek minden archaeologiai albumnak valódi díszéül fognak szolgálni, eléggé nem ajánlhatjuk már azért is, mivel szép kiállításuk mellett áruk valóban mérsékelt. Figyelmeztetjük ezen fényképekre főleg a rajziskolák tanárait és a középkori régészet barátait.”[23] Egy Glatz munkásságát ismertető későbbi írás megemlíti, hogy lefényképezte ”a szász föld ódon építményeit, templomi s egyéb régiségeit, ereklyéit...” is.[24] A fentiek alapján elképzelhető, hogy a nagyszebeni honismereti egylet Glatz Tivadar korábbi fényképeit jelentette meg kiadványában,[25] de az is lehetséges, hogy más fényképésszel készíttették el a fotográfiákat.
 Az állami támogatás viszonzásaként a helytörténeti egyesület a fényképekből a Műemlékek Országos Bizottságának is küldött. 1884-ben „Teutsch György superintendens, mint a „Verein für siebenbürgische Landeskunde” elnöke az erdélyi egyházi műemlékek fényképeinek harmadik szállítmányát megküldi. Köszönő levél irandó, a küldemény a bizottság levéltárában őrzendő”.[26] Később ”Teutsch György kültag Hann Sebestyén nagyszebeni aranyművesnek műveit ábrázoló fényképeket, mint az erdélyi egyházi műemlékek mellékletét megküldi.”[27] Az egyesület 1887-ben Bécsben megjelent, a korábbiakkal megegyező című kiadványában a már ismert első három füzet szövege és fényképei után valóban Hann Sebestyén öt ötvöstárgyának leírását és róluk készült nyolc fényképet találunk. Az 1894-ben Bécsben kiadott, stolzenburgi (Szászszelindek), birthälmi (Berethalom), haschageni (Hásság), bistrizi (Bethlen) stb. egyházi kegytárgyakat bemutató következő füzet Ludwig Reissenberger tárgyleírásai mellett nyolc újabb fényképet tartalmazott.
 
A Rumy-serleg 19. századi fényképei
 
A 19. századi hazai műtárgy-fotográfia hosszmetszetére világítanak rá azok a fényképek, melyek egy itthon gyakran kiállított és ismertetett sziléziai eredetű műtárgyról, a 16. századi Rumy-serlegről[28] 1884-es külföldre kerüléséig készültek.
A serleget ábrázoló első felvételt ismereteim szerint 1873-ban Illés Ferenc plébános készítette.[29] Klösz György fényképsorozata, melyet az árvízkárosultak megsegítésére rendezett 1876-os pesti kiállítás műtárgyairól készített, a Rumy-serleget kétszer is megörökítette – egyik felvételen magában, a másikon két másik ötvöstárgy között.[30] Elképzelhető, hogy Henszlmann Imre az árvízi kiállítás évében, 1876-ban megjelent írásában, melyben a kiállított műtárgyak közül részletes ismertetésre három emléket emelt ki, s ezek egyike a Rumy-serleg volt, erre a fényképre hivatkozott: „Az emlék valamint művészeti, ugy történelmi tekintetben is igen nevezetes levén, valamivel tüzetesebb leírást érdemel; mit annyival inkább tehetünk, mert e serlegnek sikerült fényképe megjelent és megszerezhető.”[31]
A Rumy-serleget bemutató, „1884 Ötvösműkiállítás. Weinwurm A. Fényképész Budapest” feliratú fénykép található a Nemzeti Múzeum Régészeti Adattárának fotógyűjteményében,két ugyanakkor készült, hasonló feliratú másik felvételen pedig a serleg más ötvöstárgyak mellett – egyiken 20, a másikon 14 műtárggyal együtt – látható.
A Rumy-serleget ábrázoló három fényképfelvétel került bejegyzésre az Iparművészeti Múzeum Adattárának üvegnegatív leltárkönyvében.[32] A három felvétel közül az 1601. számú, amelyik a serleget hat más ötvöstárggyal együtt mutatja be (5. kép), biztosan az 1884-es ötvösműkiállítás idején készült, mivel a leltárkönyvben a „tulajdonos” rovatban az „ötvösmű kiállítás” megjegyzés szerepel. Minden bizonnyal ekkor készültek a serleget ábrázoló 1638. és 1639. számú negatívok is. A Rumy-serleget mutatja be az Iparművészeti Múzeum könyvtárában az „Ötvösmű-kiállítás 1884” feliratot viselő, nagyméretű doboz egyik felvétele is.[33] A serleg fényképe szerepelt abban az ismeretterjesztő kiadványban, melyet az 1884-es ötvösmű kiállítás rendezésében résztvevő Szendrei János a kiállítás legnevezetesebb darabjairól jelentetett meg.[34]
 A serlegről készült fényképet küldtek az Iparművészeti Múzeum munkatársai 1885-ban a városi tanács kérésére a sziléziai Briegbe, a serleget egykor készíttető városba. Az üggyel foglalkozó két levél közül a múzeum Adattárában csak a briegiek köszönőlevele maradt fenn, a fényképet kérő korábbi levélről csupán az iktatókönyvben (1881-1885) találunk adatot.[35]A fényképküldési akcióról a külföldi szakértők is beszámoltak.[36] Heinrich Schoenborn a 20. század elején megemlítette, hogy a serleget ábrázoló reprezentatív fényképet a briegi városháza egyik termének a falán helyezték el, s arról is tudott, hogy a budapesti múzeum korábban a serleg 16. századi történetével kapcsolatos kérdésekkel fordult a városi tanácshoz. A briegi magisztrátus feltehetően ennek nyomán kért fényképet a múzeumtól a városukhoz kapcsolódó műtárgyról.[37]
A serlegről készült fényképnek szerep jutott abban a sajtóperben is, mely 1888-ban az ötvöstárgy néhány évvel korábbi eladása körül kirobbant sajtóbotrányt követte. A szombathelyi bíróságon 1888 őszén lezajlott tárgyaláson tanúként meghallgatták az 1884-es ötvösműkiállítás rendezésében résztvevő Pulszky Károlyt is.
„Elnök. Látta-e a Rumy-billikomot?
Pulszky K. Sokszor volt kezemben, sőt le is fotografíroztattam, s azután az „Ötvösség remekei” czímű munkában Radisics Jenővel együtt írtuk le.
Elnök. Van-e birtokában a fényképekből?
Pulszky K. Egy kisebb példány van birtokomban s azt ezennel bemutatom.
Elnök. (Az esküdtek közt körözi a fényképet.)” [38]
Gerecze Péter 1906-os műemléki topográfiájában is említésre került a „Rumy-serleg fényképe. Lemeznagyság 19 x 23. Rómer hagy. M. biz.”[39] A Gerecze által említett fényképnek vagy üvegnegatívnak a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban őrzött Rómer Flóris-hagyatékban nem bukkantunk nyomára.
A Rumy-serlegről tehát 1873 és 1884 között Magyarországon legkevesebb 10 – ha a Henszlmann Imre által 1876-ban, Pulszky Károly által 1888-ban, illetve Gerecze Péter által 1906-ban említett képek nem voltak azonosak a fentebb felsoroltak valamelyikével, akkor 11, 12 vagy 13 – fényképfelvétel készült.Ez a szám a hazai műtárgyfotográfiának az 1870-80-as években bekövetkezett expanziójára utal.
 
*
 
Az utóbbi időben Magyarországon is megindult ugyan a műtárgyfényképezés korai időszakában tevékenykedő egyes mesterek életművének,[40] illetve a művészeti oktatásban felhasznált műtárgyfényképeknek a vizsgálata,[41] a források és az archív fényképállomány nagy része azonban még feltárásra és tudományos feldolgozásra néhány lappangó fényképsorozat pedig felkutatásra vár. Ez a ma már muzeális értékű – bár sajnos korábban efemer jellege miatt sokszor nem így kezelt – forrásanyag felbecsülhetetlen segítséget jelent mind a 19. századi fényképészet, gyűjtés-, kiállítás-, és múzeumtörténet, mind az egykor lefényképezett, de később megsemmisült, külföldre került vagy lappangó műtárgyak (s alkalmanként gyűjtemények) kutatásában, azonosításában. A források szerint már az 1870-80-as években is több ezerre volt tehető a hazai múzeumokba, könyvtárakba, közoktatási intézményekbe, társulati gyűjteményekbe került, illetve kis példányszámú, exkluzív albumokban megjelentetett műtárgyfényképek száma, ám egyelőre ennek a mennyiségnek csupán töredékére sikerült rábukkanni.
 
 
 
                                                                         Papp Júlia
                                                        

[1]All the Mighty World. The Photographs of Roger Fenton, 1852-1860. Catalogue by Gordon Baldwin, Malcolm Daniel & Sarah Greenough. New York – Washington, 2004.
[2] Heinrich Dilly: Kunstgeschichte als Institution. Studien zur Geschichte einer Disziplin, Frankfurt am Main 1979. 149-162.; Frank Heidtmann: Wie das Photo ins Buch kam. Berlin, 1984.; Anthony J. Hamber: „A Higher Branch of the Art” Photographing the Fine Arts in England, 1839-1880. Amsterdam, 1996.; Mark Haworth-Booth: The Museum & The Photograph. Collecting Photography at the Victoria and Albert Museum 1853-1900. Williamstown, 1998.; Annette Tietenberg: Die Fotografie eine bescheidene Dienerin der Wissenschaft und Künste? Die Kunstwissenschaft und ihre mediale Abhängigkeit. = Annette Tietenberg: Das Kunstwerk als Geschichtsdokument. München 1999. 61-80.; Wiebke Ratzeburg (Szerk.): Mediendiskussion im 19. Jahrhundert. Wie die Kunstgeschichte ihre wissenschaftliche Grundlage in der Fotografie fand. = Kritische Berichte (Zeitschrift für Kunst- und Kulturwissenschaften) 1/2002. 22-40.
[3] Archaeologiai Értesítő (továbbiakban ArchÉrt) 1869 (I) 248, 1869 (II) 167-168.
[4] Marosi Ernő: A Magyar Tudományos Akadémia szerepe a régészet és a művészettörténet kezdeteinél. = A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században. Bp. 1992. 87.;u.ő.: Az óságbarát múzeumigazgató. Pulszky és Bizánc művészete. = Pulszky Ferenc (1814-1897) emlékére. Bp. 1997.55.; Marosi Ernő – Klaniczay Gábor (szerk.:) The Nineteenth-Century Process of „Musealization” in Hungary and Europe. Collegium Budapest 2006.
[5] Vasárnapi Ujság 1875. 30. sz., 31. sz., Budapesti Szemle 1875. 242-257.; Pulszky Ferencz kisebb dolgozatai. Bev.: Marczali Henrik. Bp. 1914. 218-240.
[6]Díszlapok a római könyvtárakban őrzött négy Corvin-kódexből 1871, Enrico Verzaschi; A magyar nemzeti múzeum római feliratos emlékei – 1873, Beszédes Sándor.
[7] Szilágyi János György: Pulszky Károly ifjúságának környezete. A Fejérváry-Pulszky gyűjtemény kialakulása és sorsa. = Pulszky Károly emlékének. Szerk.: Mravik László. Bp. 1988. 30-43.; u.ő.: „Ismerem helyemet” (A másik Pulszky-életrajz) = Pulszky Ferenc (1814-1897) emlékére. Bp. 1997. 24-30.
[8] Szilágyi: i.m. 1988. 31.
[9] Szentesi Edit: Egy másik gyűjtemény. Varsányi János rajzai Fejérváry Gábor elefántcsont faragványairól. = Jankovich Miklós (1772-1846) gyűjteményei. Kiáll. kat. Szerk.: Mikó Árpád. Bp. 2002. 32-44.; Ernő Marosi: A Fejérváry-Pulszky gyűjtemény későantik elefántcsont tárgyai és helyük koruk művészetében (The late antique ivory objects of the Fejérváry-Pulszky collection and their place in the art of their period) Elhangzott: The Fejérváry-Pulszky Collection and the Liber Antiquitatis. Workshop, February 10-11, 2005, Collegium Budapest.
[10] Catalogue of the Collection of the Monuments of Art formed by the late Gabriel Fejérváry, of Hungary; exhibited at the Apartments of the Archaeological Institute of Great Britain and Ireland. Arranged et described by Doctor E. Henszlmann. London, 1853.
[11] Pulszky Ferenc: Életem és korom. II. Budapest, 1958. 134-135.
[12] M. Digby Wyatt Edmund Oldfield: Notices of Sculpture inIvory, consisting of a lecture on the history, methods, and chief productions of the art…And a Catalogue of Specimens of Ancient Ivory-Carvings in Various Collections. London. 1856. Az 1870-es évekre közel 1000 darabból álló elefántcsontmásolat-gyűjteményt hozott létre a londoni South Kensington Museum is. J. O. Westwood: A Descriptive Catalogue of the Fictile Ivories in the South Kensington Museum. London, 1876.
[13] Francis Pulszky: Catalogue of the Fejérváry Ivories, in the Museum of Joseph Mayer Esq. […] preceded by an Essay on Antique Ivories, Liverpool 1856. vö.: Margaret Gibson: The Liverpool Ivories. Late Antique and Medieval Ivory and Bone Carving in Liverpool Museum and the Walker Art Gallery, London, 1994.
[14] Pulszky: i.m. 1958. 414-415.
[15] Archaeologiai Közlemények 1868 (VII) (új folyam V) 83.; A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője 1868 (II) 162-163.
[16] ArchÉrt 1870 (IV) 263.
[17] Egyházművészeti Lap 1880 (I.) 75-76. A firenzei Philpot & Jackson cég által készített, 477 felvételből álló, régi olasz mesterek rajzai után készült fényképsorozatot a Mintarajztanoda is vásárolt. A M. Kir. Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde könyvtárának Czímjegyzéke. Bp. 1883. 66-72.
[18] Gibson: i.m. 1994. Kat. 5-6.; Kat. 7.; Kat. 8.
[19] ArchÉrt 1878 (XII) 192-200, 233-240, 273-280, 318-320.
[20] Kirchliche Kunstdenkmäler aus Siebenbürgen. In Abbildungen mit kurzen Erläuterungen. Mit Unterstützung Sr. Excellenz des K. Ung. Herrn Ministers für Kultus und Unterricht herausgegeben vom Ausschuss des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Hermannstadt, 1878 (külső borítón 1879), II. Lieferung 1879, III. Lieferung 1883.
[21] ArchÉrt 1870 (II) 309.
[22] ArchÉrt 1870 (III) 99, 114.
[23] ArchÉrt 1870 (III) 104.
[24] Vasárnapi Ujság 1875. 597.
[25] Glatz fényképészműtermét unokahuga, Asbóth Kamilla örökölte, aki 1879-ig Glatz üzlettársával, Koller Károllyal együtt vezette azt. Miklósi-Sikes Csaba: Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839-1916. Tanulmány és okmánytár. Székelyudvarhely 2001. 128.
[26] ArchÉrt 1884 (Új folyam IV) Hivatalos Közlemények. I.; KÖH 1884/2, 17.
[27] ArchÉrt 1884 (Új folyam IV) Hivatalos Közlemények. III.; KÖH 1884/19, 34.
[28] Papp Júlia: A Rumy-serleg magyarországi története. = Artmagazin 2005/3. május-június, 26-28, 45-46.; u.ő.: Daten zu der ungarischen Geschichte des Rumy-Bechers. =Dziela i Interpretacje 2005/10. 85-99.
[29] Lipp Vilmos: A vasmegyei régészeti egylet Naplója és a tagok névjegyzéke. Szombathely 16/2 72 (Közli: Mayer László) = Vasi Szemle 1991/3. 443.
[30] Budapest Főváros Levéltára, XI. 2-3 kötet; 26, 27, 28 doboz.
[31] ArchÉrt 1876 (X) 171.
[32] „Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és iskola könyvtára. Negativák leltára. I. 1-4000”. Iparművészeti Múzeum, Adattár.
[33] Iparművészeti Múzeum Könyvtára, RF 88.
[34] Orsz. Magyar Történelmi Ötvösmű-kiállítási Emlék. Írta Szendrei János. Kiadja Divald Károly. Bp. [1884]. 28. (XV. tábla) 
[35] Iparművészeti Múzeum, Adattár, 1885/166. Iktatókönyvben: 1885/119.
[36] Hans Lutsch: Die Kunstdenkmäler der Landkreise des Reg.-Bezirks Breslau. Breslau, 1889. 297.
[37] Heinrich Schoenborn: Geschichte der Stadt und des Fürstentums Brieg. Brieg (é.n.) [1907] 104.
[38] Dunántúl, 1888. november 18-i, 47. szám.
[39] Magyarország műemlékei. II. kötet. Összeállította: Dr. Gerecze Péter. Bp 1906. 967 hasáb.
[40] Cs. Plank Ibolya – Kolta Magdolna – Vannai Nándor: „Divald Károly fényképész és vegyész üvegműcsarnokából Eperjesen”. Bp., 1993.; A „szentek fuvarosa”. Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. Szerk.: Bardoly István. Bp. 1999.
[41] L. Baji Etelka – Varga Judit: Feltárulnak a mappák. Fényképek a Magyar Képzőművészeti Főiskola Könyvtárában. = Fotóművészet 42, 1999/5-6. 105-112.; Egyszer volt fényképek. Válogatás a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára fotógyűjteményéből. Bp. é.n. [2000] Kiállítási katalógus. A kiállítást rendezte: Blaskóné Majkó Katalin et al.; Bán András: „Mert Pascal legyen az, aki a világ külszíne mögött rejlő igazságokat magától felismeri”. Fényképek a Magyar Képzőművészeti Egyetem könyvtárában a XIX. század utolsó negyedéből. = A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig. Kiállítási katalógus. Szerk.: Blaskóné Majkó Katalin és Szőke Annamária. Budapest, 2002.