Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adalékok a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához. 3. rész

2012.01.15

 

Művészeti, régészeti, építészeti emlékek megóvására irányuló törekvések
 
             A műemlékvédelmi szemlélet és gondolkodás kialakulásának alapvető feltétele a társadalom tagjainak aktivizálódása a környezetükben található művészeti emlékek megóvása, s ami ennek előfeltétele: megbecsülése terén. Különösen fontos ez abban az időszakban, amikor szervezett műemlékvédelem híján sok művészeti emlék fizikai megmaradása szinte kizárólag az egyének lelkesedésétől, hazafias és lokálpatrióta[1] érzelmeitől függ.
 
a.      Beszámolók elpusztult vagy pusztuló emlékekről
 
          Ennek az aktivizálódási folyamatnak az elemeiként említhetjük azokat a figyelemfelkeltő és figyelmeztető megjegyzéseket, melyek a művészeti emlékanyagban érdektelenségből,[2] tudatlanságból[3] vagy haszonlesésből, nyerészkedésből[4] bekövetkezett pusztulásokról számolnak be.[5] A protestáns honismereti iskola szemléletének áthagyományozódása itt is nyomon követhető: „Méltán panaszolja Bél Mátyás” – véli Jankovich – „nemzetünknek káros gondatlanságát hajdani EMLÉKI iránt ezen szavaival: „Nulla in re desides magis sumus Hungari, quam in asservan Majorum nostrorum Monumentis.” Mert valóban az eltűnt’ nemzetek’ ditsősége is nem annyira hősi vitéz tetteikben, – mellyeknek híre sebes szárnyakon repülvén előttünk, évenként enyészik, – mint inkább az emlékjeleknek fen tartása által örökösödik, ‘s nemzésről nemzésre által kelvén magasztaltatik.” (TGY 1827.II.42)
            Az építészeti emlékekben korábban bekövetkezett hadászati célú tudatos hazai pusztításra hoz példát Hellenbranth János a szarvasi vár históriáját ismertető soraiban: „Minekutánna pedig ezen erősségre részszerént szükség nem volt, részszerént, hogy a’ netalántán vissza térhető Törököknek ezentúl az Alföldön menedék helyek ne légyen, a’ vár –kastélyával egygyütt, – saját Seregeink által el rontatván; széljel hányattatott, ‘s szomorú düledékeiben hevert...az 1722-ik esztendeig.” (TGY 1822.XI.6)
          „Nagy Szerentsétlensége Hazánknak” – olvashatjuk más helyen – „hogy a’ Mesterségeknek szép mívei, és a’ Magyarok jó ízlésének tanubizonyságai részszerént a’ vad Szomszédok ellenséges pusztításai; részszerént véletlen esetek által elenyésztek. Így az Esztergomi Fő Templomot és annak Bizantiumi Görög Kőfaragók által mozaik módon felékesített márvány nagy Ajtaja puskaporral vigyázatlanul hányatván a’ mellé­ke öszvedöntetett Gróf Barkótzi Ferencz alatt...” (HT 1806.235–236)[6]
         Több beszámoló fájlalja a székesfehérvári főtemplom állapotában a közelmúltban bekövetkezett romlást. Nagy Lajos egykori kápolnája „...mintegy 10 ölnyi magasságú ékes épület vala, merő faragott kövekből készült, boltozatjainak hajlásain a’ Magyar Országhoz kaptsolt Tartományoknak márványból faragott czímerei függöttek, régi szokás szerint hajó formára az eleje boltozatokkal fel volt emelve, és így két részre osztva. A’ Magyar Régiségnek illy dítsőséges maradvánnyát és Fejérvár régi fényességének kisded, de jeles képét már Nagy Ignácz első Püspök Úr nem isteni szolgálatra, hanem eleség tartásra fordította, és a’ Fő Templomnak oszlopait, mellyekhez volt kaptsolva ezen Kápolna, a nagy köveket máshová akarván fordítani, ledöntötte... Így a’ kápolna boltozatain olly re­pedéseket okozott, hogy a’ mostani Püspök...tanátsosabbnak ítélte, hogy a’ Magyar régiségnek ezen szép kintsét elrontassa, mint valamelly nagy költségnek feláldozásával Nagy Lajos emléke­zetét, Nemzetünk dítsőségét örökösíttetni hasztalan igyekezzék.” (HT 1806.235)
          A Szent István által épített főtemplom jobb oldalán Nagy Lajos kápolnája állott, bal oldalán pedig – olvashatjuk Fejér Györgynek a Székesfehérvár történetét és művészeti emlékeit ismertető írásában – „Corvinus Máttyás Király’ Kápolnája, a’ mostani Püspöki Udvarban: hajó formájú, ‘s ékes készületű volt; fenn állott 1800. eszt.eig; Boldogult Milassin Miklós püspöktől rész szerént öszvedűlésének veszedelmére nézve, rész szerént, hogy a’ Püspöki háznak köveket szerezzen, lerontatott föld színig. Fundamentomi maiglan a’ földben vannak. 1789. esztendeig Isteni szolgálatot tartatott benne a’ német Hívek’ számára; belől azon bolt-hajtáson, melly a’ Sanctuariumot a’ templom’ derekától elválasztá, egy vas rudon lefüggött Máttyás Király’ hollós czímere igen diszessen. Láttam ezt több ízben ennen szemeimmel; kár volt legalább azt a’ pusztítástól megnem menteni!! A’ Főtemplomból a’ fundamentumokon kívül fenn maradtak mai napig három kékszínű granit kőből faragott gömbölü oszlopok; ezeknek egyike, láttamra a’ Püspöki ház előtt lévő piaczon a’ Franciskánusok Sekrestyéjétől mintegy 10 lépésnyire állott; most a’ Püspöki Udvarban hever másik párjával egygyütt, melly már előbb kidőlt, vagy kidöntetett; a’ harmadiknak darabjai résznyire a’ Budai kapu mellet lévő ház’, résznyire a’ Város’ háza falaiba rakattattak. A templom mellett állt „a’ Sz. Istvántól ide helyheztetett Káptalan’ Prépostjának lak-helye...Ezen épületnek maradéka is fenn állott szinte 1805. esztendeig; fölső része b. Milassin püspöktől lerontatott...” (TGY 1818.VI.42–43)
          A székesfehérvári bazilika megmaradt részeinek pusztulását Jankovich is fájlalja. „Láttam” – írja – „ditsőült Sz. István Apostoli buzgósága’ világszerte híres maradvánnyát, a’ Magyarok’ Nagy Asszonya’ gazdag templomának éjszaki oldalát, a’hoz ragasztott bálvány kövekből ékesen faragott sudaras oszlopokat, és ezekből kihajlott külömbféle állatoknak, ‘s Képzeteknek kimetszésivel ékesített boltozatok’ karjait. – Láttam ennek tulsó oldalán még harmad részben fedél alatt, első Lajos Királytól tizenöt öl hoszszára kőből faragott boltozatra, hármas padolat osztályra felségesen épített, és régisége által már egészen setét éjjelben borult a’ Prépost’ udvarában helyheztetett Kápolnát, nellynek magasságát kivülről közel 14 ölre tartottam, és a’ mellyben 1793–5 esztendőkben többszöri ízben ájtatoskodtam de tavali esztendőben ennek elpusztított helyén már üres udvarhelyet találtam.” (TGY 1827.II.46)[7]
           Fejér György Jankovich Miklós gyűjteményét bemutató írásában azt a nagy pusztulást fájlalja, mely a II. József által feloszlatott szerzetesrendek birtokában lévő egyházi kincsekben 1786–1787 körül végbement. A margitszigeti kolostor kincseit például nyilvános kótyavetyén uzsorások vásárolták meg, a „belső értékkel” nem bíró emlékeket széttörték, szétszaggatták. „Nagy csapást tettenek ugyan Hazánkban a’ Tatárok – a’ két száz esztendőkig dúló Törökök – de mégis valóban hajdani díszünk nagyobb hajótörést nem szenvedett, mint midőn a’ Honnyi Királyaink, Királynéink, Naggyaink, ‘s ditső őseink’ adakozásából, hét száz esztendőknek szüntelen veszélyei között fen tartatott kincseink – emlékeink, – Hazai szorgalmatosságunknak, és Mesterségeinknek remekjei a’ világosítás színe alatt, fel áldoztattak.” (TGY 1817.XI.11–12)[8]
         A Pécs mellett álló tettyei várnak[9] (9. kép) „Múlt esztendőben kövekért egyik oldalát földig lerontották. Így pusztulnak hazánknak régi emlékei. Így Világos vár, így Nógrád, így Visegrádnak az örök fennmaradást érdemlő Salamon tornya. A római pápa földén kemény büntetés alatt megvagyon tiltva a régi díszes maradványok elrontása.” (HM 1821.I.230)
             A történelem tárgyi emlékeinek – részben az utókor gondat­lansága miatt bekövetkezett – pusztulását fájlalja Kölcsey. „Magyar Királyainknak sírhalmaikat az elpusz­tulástól meg nem védelmeztük; ‘s a’ Bethleneket és Rákócziakat borító márvány daraboknak megtagadtuk a’ kímélést... Mit talál a’ szem, melly régiségeinket vizsgálja? Nemde Öseinknek várfalait, mellyeket a’ gondatlan unoka lehagyott omlani, ‘s köveiből fa­lujában korcsmát rakatott, ‘s maga városi fedelet ment keresni ...” (ÉL 1826.I.39–40)  
           Jankovich Miklós a budai várban feltárt, véleménye szerint Mátyás első feleségének, Podjebrád Katalinnak holttestét rejtő sírboltról szóló írásában majdnem 8 oldalon keresztül, mintegy lajstromozó, regisztráló szándékkal sorolja fel azt a 30–40 építészeti emléket, melyet ifjúkorában még látott, vagy ismerősei tudósítottak felőlük, de mostanra már teljesen elpusztultak, vagy rommá váltak. (TGY 1827.II.44–51) Úgy véli, hogy a hazai ókori és középkori emlékek pusztulását nem elsősorban a háborúk dúlásai, hanem a békeidők hanyagsága és haszonlesése okozta. Mennyi nagyszerű emlékkel büszkélkedhetnénk – írja – ha „Báró Patatich mint Püspök Nagy Váradon – mint Érsek Kalocsán – ha Szili Püspök Szombath-helyen – ha Gróf Álthán Váczon, ha Gróf Eszterházi Egerben, Püspök Nagy Ignátz Székes Fehérvárott még fen álló Régiségek iránt ...hazafiui érzéssel...kéméléssel – lettek volna, és Püspöki székeikben még nem épen elenyészett Monostorok, Emlékek, Épületek maradványait a’ veszedelemtől inkább mentették, hogy sem a’ mesterséges képfaragásokkal, és jeles koporsó írásokkal jegyzett márványokat lap kövekre simitatván, oldal toldalékra, padolatokra nem fordították, vagy a’ régiség minden ékeivel kémélletlen a’ földben nem süllyesztették, a’ vagy a’ falakban nem vakolták volna!” (TGY 1827.II.53)
 
           Néhány szerző a véletlenül előkerült régészeti leletek nyereségvágyból vagy tudatlanságból eredő szakszerűtlen feltárását, s ennek következményeként a leletek egy részének megsemmisülését, illetve sérülését említi.[10] Egy budai építkezésen előkerült római kőszarkofág oldalfala a kíváncsiság és nyereségvágy által hajtott sietős munka miatt szakadt be. Az emlékek egy része megsérült és összetört, pedig igen jelentősek is voltak köztük. A tudósító különösen sajnálja egy üvegedény, talán lámpa megsemmisülését, melynek csak összetört darabjait vehette a kezébe, s mely talán felvilágosítással szolgálhatott volna a lelet-együttest illetően.[11] (ZU 1804.V.29)
         „Több olyan hely vagyon Városkánk’ környékén” – írja Bitnitz Lajos Szombathelyről – „hol a’ föld ásattatván legalább külömbféle régi kőfalak ‘s romai pénzek találtatnak, a’ mi nyílván még sok emlékeknek feltaláltatásokra elég reménységet nyújthatna, ha az ásatás annak rendje ‘s módja szerint vétetnék munkába. Azomban erre nálunk senki sem ügyelvén, ‘s az ásók csupán a’ nyereséget számlálván, csak történetből akadnak néha némelly fontos régiségre...” (TGY 1821.VIII.15) Szombathelyi ókori régiségek felfedezésekor – számol be Bitnitz ugyanott – „A’ munkások a’ bámulni öszvetódult embereknek sokaságokból, és... a’ kiásott emlékeken nagyon kapásból itélvén azoknak értékjeket, mihelyest valamit találtak, azt tüstént köz portéka gyanánt árulgatták ‘s a’ többet igérőknek eladogatták úgy, hogy bajjal lehetett azokból néhány példányokat együvé szerezni...” (TGY 1821.VIII.5)
          A szombathelyi ókori temető leleteinek ismertetésekor Jankovics is megemlíti a területnek „nem annyira ott elrejtett Régiségeknek megszerzése, mint inkább tsekély haszonnak keresése okáért rendkivül történt, káros felásását”. A felfedezés után – írja – „sok Régiségek kémélletlen emésztése folyt”. A „kézi munkájokkal magokat tápláló szegény emberek” az eladásra szánt kövek kiásásakor felfedezett edényeket „vagy kémélletlen öszve zúzták, vagy pedig edények, és korsók használására fordíták, némelly régi kézmíveket pénzért eladhattak...napról napra e’ vidéken több Tudós és Kedvellő személyekkel megismerkedvén mint a’ világ szerte nevezetes Pompéj romjainak feltakaróji[12] felvették a’ tőlök épségben felvett régiségeknek példánnyait, annyira, hogy egy üveg hamuvedret 20. 30. forintokon és drágábban eladának, az arany szereket pedig belső árán felül tizednyi fizetésért is tőllök megszerezni nem lehetne.” A régiségekért fizetett magas árak miatt a munkások egy idő után „egymást megelőzni kivánván már nem ásással hanem hoszú vasfuróval igyekeznének a’ Római tserepek ép léttét, és alatta rejtett régiségeket kikémleni, és azon helyeket előre kibérleni, melly feszegetés által természetesen a’ régiségnek kintseiből többet öszve zúznak, és megemésztenek hogy sem annyi századok alatt feltartatott épségekben felvehetnek.” (TGY 1827.II.47–49)
 
b.      Hírek művészeti emlékek megóvásáról
 
        A felvilágosodás és a korareformkor sajtója több olyan „óhajtást”,[13] illetve konkrét kezdeményezést ismertetett, melyek a megmaradt emlékek összegyűjtését,[14] a közvéleménnyel való megismertetését,[15] tudományos feldolgozását[16] és lehetőség szerinti megóvását[17] tűzték ki célul.[18] „Bár minden Hazafiak olly szeretettel viseltetnének a’ szép Mesterségekhez, olly tisztelet­tel Eleikhez, hogy a’ Birtokaikban eddig meg maradott régiségeket lerajzoltatnák, vagy leírva fennmarasztanák Unokáink emlékezeté­re.” (HT 1806.236)
          A régi tárgyak, ritkaságok gyűjtése a vizsgált időszakban nemcsak divattá[19] vált, hanem új értéket, jelentést kapott. Azzal, hogy az újságok és a folyóiratok nemcsak a tudósok írásait, hanem az olvasók ismertetéseit is közlik a környezetükben található építészeti és művészeti emlékekről, s azzal, hogy beszámoltak azokról az esetekről, amikor magánszemélyek művészeti emlékeket „mentettek meg”, a sajtó megerősítette azt a társadalmi presztízsértéket, melyet az emlékekkel való foglalkozás, illetve megóvásuk, birtoklásuk jelentett. A művelődésnek korszakunkban bekövetkező demokratizálódása lehetővé tette – s a sajtó ezt a lehetőséget hangsúlyozta is – hogy társadalmi állásától és anyagi helyzetétől függetlenül[20] bárkit nyilvános megbecsülés és dicséret illethet, ha a tudomány iránti tiszteletből és/vagy hazafias lelkesedésből, hazaszeretetből[21] tesz valamit az emlékek megismertetéséért[22] és megmentéséért (tágabb értelemben a hazai művelődés fejlődésének elősegítéséért.) Az sem kevésbé figyelemreméltó ugyanakkor, hogy ezzel párhuzamosan – a társadalmi rangtól szintén függetlenül – nyilvános elmarasztalás is érhette azokat, akik lehetőségeik ellenére nem tettek meg mindent az emlékek megmentéséért.[23] A fehérvári tudósító Nagy Ignác és Eszterházy Károly püspököket, (HT 1806.236) Nagy Imre Kámánházy László váci püspököt, (TGY 1818.IV.29) Jankovich – mint láttuk – több hazai püspököt bírál a művészeti emlékekkel szemben tanúsított közönyükért. (TGY 1827.II.53) Azáltal, hogy a korábbi szűk rendi-nemesi szabadság kereteit – a kultúra területén legalábbis – a polgári szabadság tágabb terei kezdik felváltani, általánosabb, átfogóbb figyelem és érdeklődés irányul a hazai művelődésre – s ennek részeként a művészeti emlékekre is.
         „Azt legalább senki sem tagadhatja” – véli egy tudósító – „hogy Csalai Árenda­tor Gulinger Úrnak tselekedete, ki...azon talált márványt látszatós helyre háza oldalába téteti, minden tiszteletet érdemel. – „ (HT 1806.236) A tudósító később ismét említi ezt az esetet: „Méltó volt Gulinger Gergely Tsalai Árendás Urat ... ditsérettel megnevezni; mert valóban egy időtől fogva ritkaság azt látni Fejérvárott, hogy a’ régi kövek falakba tisztességes helyekre beépíttessenek.” (HT 1806.343) „Józan gondolkodású”, derék polgárként említik azt a személyt, aki nem rontatott le egy címerrel díszített bástyát. (HT 1806.389–390) „Éljenek illyen nemes érzésű, és a’ Régiségeket betsülni tudó Hazafiak...” – olvashatjuk Pázmándy György főszolgabíróról, aki a környéken talált ókori faragott köveket baracskai kastélya angolkertjének díszeként szándékozik elhelyezni, annak ellenére, hogy egyes „hamis szívűek” azt javasolták, hogy kapufélfának használják a becses emlékeket. (HT 1808.I.337–338)[24] Egy 1606-ban Bocskay István erdélyi fejedelem kolozsvári szülőházában felállított feliratos követ „tsak ennyihány esztendők előtt Idősbb Széki Gróf Teleki József, azon Háznak mostani birtokossa, és illy betses Emlékeknek buzgó kedvellője, a’ komor üdőnek mostohaságától menteni kivánván, a’ kapu Tornáczában újdonan fel állította...” (TGY 1818.I.73) Egy 1798-ban kiásott antik feliratos követ „Raich Pál akkori Apatikarius Úr...megvásárolván háza’ falába az úczára berakatta.” (TGY 1821.VIII.11)[25] Egy 1809-ben a szombathelyi szőlőkben talált antik sírkövet „Czuppon György Apát és Kanonok Úr Kám uczán lévő házánál a’ falba rakatta.” (TGY 1821.VIII.9) Egy Várhelyen talált antik feliratos oszlop M. Noptsa László Uraság Farkadin nevű Jószágába helyheztetett udvar házánál vagyon, több számos iratú nevezetes oszlopokkal, mellyekből az említett Úraság udvara’ közepén szándékozik a’ Régiség’ szent tiszteletére, egy dicsőséges Pyramist állítani.”[26] (TGY 1824.X.31)
            Egy Fehér megyei halom feltörése közben – írja az ásatást megtekintő Leiden József – az ásó munkások óriási kövekre találtak. „A’ szembetűnő találmány az Árendás Urat további nyomozásra serkentette – A’ Halomnak több helyén ásatott...[27]Ő meg tette, a’ mennyit tehetett; e’ kevésre is szembetűnő költséget áldozott. – Ő Árendás. Talán reménylhetjük, hogy a’ tulajdonképpen való Birtokos Úr ha most nem is, idővel a’ dolognak nagyobb meg világosításáért tovább fogja a’ kezdettel nyomozni...Ditséretes dolog magunk végett az emlékezetre méltókat el nem temetni; az az: a’ mit magunkért nem akarnánk, akarjuk Hazánkért!” (TGY 1819.IX.112–113)[28]
          Dálnoky Márton reményét fejezi ki, hogy az erdélyi Várhelyen talált antik mozaikot addig rejtő föld tulajdonosa, Noptsa Elekné tovább fog ásatni a környéken, s újabb értékes emlékeket fog felfedezni. (TGY 1824.X.33–34) Jankovich Miklós megköszöni a tulajdonos­nőnek „emlékezetemre még nálunk példa nélkül lévő Hazai-Régiségek’ pártfogását a’ nemzeti dicsőség’ öregbítésére tárgyazott adakozását”, ti. hogy „felséges érzéssel, ‘s példán kivül lévő adakozással, a’ jeles alkotmányt” a megóvás céljából kőfallal vétette körül, s befedette. „...méltó, sőt felséges gondolatja és dicső tette vala Nagyságodnak, hogy a’ régiség olly emlékét pártul fogta, és a’ mit szégyenelhetünk, még a’ mi felderültt év-korunkban is folyton-folyva dúló Vandalismustól megmentette, mellynek fennlétele nékünk Magyaroknak annál nagyobb dicsőségünkre válik, mennél inkább a’ világ míveltebb Nemzetei, azzal otthon szűkölködnek.” (FMOM 1825.473–474)[29]
 
            A fentiekhez hasonló társadalomlélektani aspektus figyelhető meg a közgyűjtemények gyarapításáról szóló hírekben is. Bár a gyűjteményekkel és az akadémiával kapcsolatos hírek e feldolgozáson kívül esnek, arra mindenképpen utalni kell, hogy a történeti-rendszerező szemlélet megerősödésével párhuzamosan, az új, polgári kulturális intézményrendszer kialakítására irányuló törekvések eredményeként ebben az időszakban jön létre az az intézményi keret (Nemzeti Múzeum és Akadémia), mely – a már korábban intézményesült régészet mellett – egyik előfeltétele lesz az intézményes műemlékvédelem működésének.[30] A múzeumi rendszer megerősödésével a korábbi tezaurálási funkcióval szemben a gyűjteménykezelésben az ismeretterjesztés és a tudományos rendszerezés funkciója kerül előtérbe.
         A sajtó lelkesen számolt be azokról az esetekről, amikor magánszemélyek – s nemcsak nemesek, hanem polgárok is – régészeti leleteket, művészeti emlékeket ajándékoztak intézményi gyűjteményeknek.[31] Rendszeresen adnak híreket arról a társadalmi mozgalomról is, mely a Nemzeti Múzeum gyűjteményének műtárgyadományokkal történő bővítését célozta meg.[32] Az ajándékozások általános megbecsülését mutatja egy tanulmány címe: „Rövid leírása egy Ólom-Táblácskának, mellyet Kehrer József Úr Pesti Polgár, és egy Cs. K. Privilegiált Timár Fabrikának Birtokossa a’ Nemzeti Museumnak szentelt.” (TGY 1817.III.61–65)[33] A társadalmi „mozgósítás” sikerességére utal, hogy egy 1830-as tudósítás szerint az év májusában szántás közben előkerült római régiségek június 12-én már „a’ Nemzeti Muzeumba béadattak.” (HM 1830.I.387)
            „Nem tsak illendőnek, de kötelességemnek is tartom” – írja Haliczky Óbudán talált római emlékkövekről beszámolva – Pintér Antalnak „hasznos fáradságait méltó dítsérettel meghálálni. Ő mint Ó-Budai Káplány minden hivatalbéli dolgaitól üres óráját a’ Római Régiségek’ leírására fordította, ő szedett öszve egy római arany, ezüst, és réz pénzekből álló Gyűjteményt, saját költségén...és ezen Gyűjtemény most is..a’ Nemzeti Muzeumban fen áll a’ maga valódiságában. Tisztelet és betsület mindezekért a’ jó Hazafinak, a’ derék Polgárnak, és a’ honi Literatura’ Előmozdítójának.” (TGY 1824.III.3)
            A társadalmi méretű – vagy legalábbis arra törekvő – figyelemfelkeltés azért volt fontos, mert a véletlenül, vagy ásatások során előkerült régészeti leletek, illetve kallódó, hányódó művészeti emlékek megmentésének, megőrzésének lehetőségét jelentette az intézményi gyűjteményekbe,[34] illetve a Nemzeti Múzeumba kerülésük. „Régiségek, Ritkaságok és más egyéb látásra méltók számtalanul homályosságban hevernek, ‘s kevesektől esmértetvén semmi haszonra nem szolgálnak. – Ha szeretjük Hazánkat, világosságra kelletik illyeneket hoznunk.” – olvashatjuk a Nemzeti Múzeum gyarapítására felszólító felhívásban.[35] „A’ Márványokról, Oszlopokról és más régi Faragott-Képekről, Fel-írásokról, ‘s Maradványokról azt hihetjük” – folytatja a szerző – „hogy nem léteznek olly hazafiak, a’ kik a’ magok’ jószágaikban és régi épületek omladékiban, midőn illyeneket találnak, azokat tudatlanoktól öszvetörettetni, vagy más móddal a’ tudományokban minden haszontétel nélkül elveszni inkább engednék, mint sem hogy ide ajándékoznák.”[36]
         Egy vörös márványból faragott, épen megmaradt címert, mely a tudósító szerint Báthory Miklósé volt, Kámánházy László váci püspök „a’ Püspöki Palotábul kivetette...”, míg „a’ Boldogságos Szűzet a’ kis Jézussal” ábrázoló, „mesterségesen készíttetett, és drága rámába foglaltatott kép”-et[37] „mintha tulajdona lett volna, a’ Nemzeti Museumnak ajándékozta 1815. esztendőben.”[38] (TGY 1818.IV.13) Egy véletlenül előkerült antik pénzleletből a föld bérlője „némellyeket...el ajándékozott, nem tudván, hogy a’ mit baráti szivességből tesz, azt a’ haza végett nem jól teszi. Kérdés, voltak-e azok a’ Numismatikának Barátjai?...A’ Magyar Muzeum” – véli – igazán becsülni tudta volna ezeket az ajándékokat. (TGY 1819.IX.114)
         A szombathelyi római régiségekről beszámoló Bitnitz megemlíti, hogy az előkerült emlékek egy része a Nemzeti Múzeumba, illetve a helyi líceumba került, „több becses darabok pedig némelly mű ‘s régiség kedvellőknek kezeikben nyugosznak. Óhajtanók, hogy ezek is áldozzanak valamit azon szent czélra, mellyért a’ nyilvános gyűjtemények alkottattanak;...’s így bizonyosakká tétetnének...hogy neveik a’ nemzet’ háládatos emlékezetében tisztelettel megörökösítetnek.” (TGY 1821.VIII.5) „Melly dicső fényben tünik fel...” – írja később ugyanő a Szombathelyen előbukkant régiségeket összegyűjtő Farkas László és Petrédy Antal, illetve a gyűjteményeiket megvásárló és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozó József nádor és Batthyány Fülöp fáradozásait említve – „azon áldottabb hazafiak’ buzgósága, kik egy szabad hazának szabad fiaihoz illő bőkezűséggel a’ régiségek’ nyilván való Gyűjteményét áldozattyaikkal gyarapítván, annak tudományos czélját nagy lelküen előmozdítják és így neveiket is a’ nemzet’ hálaadatos emlékezetében legillendőbben megörökítik!” (TGY 1829.III.6–7)[39]
 
c.       Hírek régészeti feltárásokról
 
     A sajtó alkalomadtán beszámolt a véletlenül előkerült leletek környékén meginduló, illetve a szervezett-tervezett régészeti feltárásokról is.[40] „Sok jelenségekből tudva vagyon az a Tudósok előtt, hogy Péts városa már akkor meg-vólt, mikor a Római Birodalom virágzott. Ennek újjabb bizonyságául onnan hírül jött, hogy az őszszel, midőn a Nagy-Templomon körül való épületnek fundamentoma meg-vettetnek, a föld színe alatt valamelly boltozatra akadtak, mellyet megvisgálván, régi Római szokás szerént építtetett Keresztyén Kápolnának ítéltenek. Az falainn festéseket is találtak. – „ (PMH 1781.467) A pécsi „római” kápolnáról (11. kép) – melyet a tudósító az első századokra datált – a Pressburger Zeitung is beszámolt. (PZ 1781.59. sz. o.n.)[41]
            Stipsics Alajos egy ókori szarkofág előkerülése kapcsán kitér a megtalálás körülményeire,[42] s részletesen ismerteti a leleteket. A sírmellékletekből az eltemetett személy származására,[43] társadalmi rangjára, a test maradványaiból (például a koponyából) pedig – külföldi fiziognómiai és „enkephalogranioscopiai” vizsgálati módszerek említésével – az elhunyt korára és nemére következtet. (ZU 1804.V.23–31)[44]
          Szentendrén talált római kori régiségeket a nádor Miller Jakab Ferdinánddal vizsgáltatott meg. (MK 1808.V. Toldalék Szent András havának 7. napján. 35–40) Hene Ferenc kanonok „a’ Károly-Fejérvárott és a’ környékben található római ‘s más féle Oszlopoknak, álló, faragott képeknek, kőbe metszett írásoknak egybe-szedésével, lerajzoltatása- ‘s leírásával foglalatoskodik.” (EM 1815.II.172)
          Több hazai újság is beszámolt arról, hogy Szombathely mellett földmunkák közben nagy kiterjedésű ókori temetőt, szarkofágokat, urnákat, lámpákat, feliratos köveket, üvegeket, ezüstpénzeket, gyűrűket, gyöngyöket találtak. (OPZ 1819.735, MK 1819.II.51–52) Régészi alapossággal, a lelő-körülményeket rekonstruálva ismerteti Bitnitz Lajos ezt az emlék-együttest. (TGY 1821.VIII.15–37) Leírja a kiásott épületrészek elhelyezkedését, majd funkciójuk szerint csoportosítva bemutatja a leleteket. Ír a talált edények, tárgyak formájáról, felirataikról, ábrázolásaikról, az egykori halottkultuszban játszott szerepükről. A felvetett kérdés megválaszolásához – hogy ti. „valóban romai eredetüek-e ezen hamvvedrek, vagy talán valamelly vad nemzettől származtatnak?” – külföldi analógiákat hoz. (TGY 1821.VIII.32) A Hasznos Mulatságok megígéri, (HM 1824.II.41–45) majd közli is a Farkas László ásatásain előkerült, később a múzeum számára megvásárolt gyűjtemény részletes, leltárszerű is­mertetését. (HM 1829.I.257–260, 265–269, 273–276, MK 1829.I.279) A leletegyüttesről Jankovich is részletesen ír. (TGY 1827.II.47–49) Bitnitz „A’ Szombathelyen felásott és fő Méltóságú Herczeg Batthyány Fülöp úr által a’ nemzeti Museumnak ajándékozott Római Régiségekről” című írásában újra ismerteti a feltárás körülményeit és a leleteket. (TGY 1829.III.3–66)
         Jankovich részletesen beszámolt a budai Szent György téren talált középkori sírbolt feltárásáról. Megemlítette, hogy a nádor, mikor meghallotta a felfedezés hírét, azonnal „a’ városi Tanátsnak megparancsolta, hogy mivel a’ történet-írók szerint azon helyen Templom állott, és Budán némelly Magyar Királyoknak temetések meg is történt, de külömben ezen városban, mint a’ ditsőséges Magyar Királyok’ hajdani fényes székében, nevezetes Régiségeknek feltalálása lehetséges volna, ezen felfedezés iránt környülállásos tudósítást küldjön. Azon esetre pedig, ha az említett drága kövekkel ékesített egész tetem valóban felfedeztetett, legnagyobb szorgalommal a’ találásának módja, vallatásoknak kihalgatásával rendszerint jegyző könyvbe foglaltasson, és a’ tetemnek legkissebb részei, minden hozzá tartozandó müszerekkel laistromba foglaltatván, figyelmes vigyázat alatt tartassanak, minthogy e’ nevezetes tetemnek bővebb megitélése után illendő, és tisztességes helyéről ‘s fenntartásáról gondoskodnia szükség lenne.
        Óh! Ha i l l y e n ditső példát, nem pedig ellenkezőt, néhanapján Hazánk Nádor Ispányai, Érsekei, Püspökei, Zászlós és birtokos Urai, a ditsőségben, és ősei tetteiben gyönyörködő Magyar nemzetnek nyújtottak volna – mi gondatlan, és hálaadatlan magzati eleinknek, mennyi jeles Emlékeket, – és annyi JELES PÉLDÁKAT mutathatnánk tulajdon fajzatainknak!!” (TGY 1827.II.52)
         Miután Kolozsvárott egy pin­ceásásnál antik oszlopot és padlózatot találtak, a Cserey Miklós által folytatott kutatások során újabb oszlopok és pénzek kerültek elő. (MK 1822.II.116) Nagy Pál professzornak a nádor megbízásából végzett nagyváradi ásatásairól beszámoló tudósítások ismertetik a feltárt fontosabb épületmaradványokat, előkerült emlékeket, pénzeket, s megemlítik, hogy az ásatás vezetője a talált régiségek és épületmaradványok leírásának kinyomtatására készül. (HKT 1826.II.178, 1827.I.33–34, II.267, OPZ 1826.1225, MK 1827.I.56, II.288)
 
d. Művészeti emlékek leírására, rendszerezésére vonatkozó felhívások és társasági működések
 
Magánszemélyek és kisebb társaságok már ekkor megkíséreltek többé-kevésbé szervezett formát adni a művészeti emlékek ismertetésére, gyűjtésére és megóvására irányuló törekvéseknek.[45] A tervezett vagy a tényleges működés során a szervezők elsődlegesen a művészeti emlékek iránt érdeklődő régiségbúvárok és lokálpatrióták közreműködésére számítottak – de alkalmanként pénzjutalmat is felajánlottak az adatszolgáltatóknak.
          1787-ben egy tudós társaság elhatározta, hogy az érdeklődők által beküldendő írásokból kiad egy „tudós Gyűjteményt”. Ebben a történeti, természeti, orvosi stb. ismeretek mellett helyet kapnának „...Mindenféle historica Inscriptiók, mellyek sok már elpusztult várakban, palotákban, templomokban, temető helyekben Criptákban ‘s a’ t. találtatnak ... Régi Római Inscriptiók, mellyek a’ Hazában még mostan-is gyakran találtatnak...Fel-talált régiségek...” Az elkészült kötetekre az előfizetéseket Kovachich Márton[46] gyűjti, Budán. A legjobb beküldött munkákért – olvashatjuk – fizetni is fognak. (BMM 1787.453–454)[47]
 
A feudális hagyományoknak megfelelően az uralkodó védelmét, erkölcsi és anyagi támogatását akarta megnyerni Aranka György az Erdélyi Magyar Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaságok[48] működéséhez. Az országgyűléshez is fordult ugyanakkor, mintegy hivatalos formát kívánva adni törekvéseiknek.[49] 1791-es beadványával az erdélyi országgyűlés foglalkozott is. A kormányzó ajánlotta, hogy jelöljenek ki bizottságot mind a főkormányszéken, mind az országgyűlésben a kérdés kidolgozására.[50]
Bár a „haza felséges rendeihez” címzett tervezetben Aranka a tárgyi emlékek közül csupán a régi könyvek gyűjtésének fontosságát emeli ki,[51] egy ugyanebben az évben kiadott változatban pontosítja a társaság gyűjtői tevékenységére vonatkozó elképzeléseit. A Társaság kötelessége lenne, hogy „...a’ régi Nagy Magyar Uraknak képeit szerezné meg, és gyűjtené egybe. Ha ezt véghez nem vihetné, leg alább szedné lajstromba szorgalmatos visgálódás után, hól mellyik Uri Háznál, mellyik régi nagy Úrnak eredeti képe vagyon-meg; és ezt tenné közönségessé. Hogy az által ezekre ébresztetnék minden ember... Hasonlóképpen szerezné-meg a’ régi pénzeket is; ha nem magokat most elsőbben; leg-alább gipsbe nyomott igaz példájokat. Ide tartoznak a’ gyűrű főbe való régi Kövek is... Nem külömben a’ Köveken lévő régi Római írásokat, több Római régiségeket, mellyek Erdélyben bőven találtatnak...” [52]
          Az Erdélyi Magyar Nyelvművelő társaság működését – a tervezés pillanatától fogva[53] – a hazai sajtó is figyelemmel kísérte. A társaság tevékenységét ismertető későbbi újsághír megemlíti, hogy a kezdeményezők a magyar nyelv művelése, irodalmi, történelmi, néprajzi közlemények megjelentetése mellett a hazai történelem és művészet tárgyi emlékeinek összegyűjtését, illetve az emlékeket leíró, értelmező dolgozatok kiadását is célul tűzték ki. (BMMer 1794.II.986)
 A 29. és 30. ülésről készült jegyzőkönyv ismertetésekor a társaság gyűjteményének gyarapodásáról kapunk hírt. Nalátzi József főispán egy régi épület padlójából származó mozaikdarabokat, Koprziva Ferenc ugyanonnan való márványtáblát ajándékozott a társaságnak. Koprziva ezenkívül egy „tudós levelet” is küldött, benne „a’ fenn említett Pádimentumoknak” leírásával, lerajzolásá­val. A társasághoz érkezett Cserey Farkas „tudósíttása a’ múlt 1797-dik Esztendőben, Sz. Somljon talált Kintsről, azoknak le-írásival.”[54] (MK 1798.I. toldaléka 11–16, BMMer 1798.I.232–237) A 32. ülésen a rév-komáromi Kósa Istvánnak antik feliratos kövekkel, római és újabb pénzekkel foglalkozó dolgozatát, valamint Pápai István református papnak az almakeréki híres emlékeztető sírhalmokról készült leírását mutatták be. Tertina Mihály nagyváradi profes­szor múlt századbeli magyar főurak Váradon található képeiről készült lajstrom megküldését ígérte meg. (MK 1798.I.758–760, BMMer 1798.I.361–362, 771–776) A társasághoz később győri és komáromi feliratos köveket ismertető tanulmányok és a szilágysomlyói kincs leírása érkezett be. (MK 1798.I.771–776)
 
           A nemzet dicsőségét híresztelő emlékek megőrzésére szólít fel Jankovich Miklós „Esedezés a’ Magyar Régiségek iránt” című írásában. A tatárok és a törökök pusztításai ellenére „...találkoznak... Hazánkban jeles maradványok, mellyek, ha egyben gyűjtve, ékes rajzolatokban, vagy tsak kellemetes le-írásokban is elő adatnának mind gyö­nyörűséggel, mind pedig méltó büszkeséggel töltenék az igaz Magyar érzéseit.” (TGY 1818.XII.122) Kéri az olvasókat, hogy az ország minden területéről küldjék be a régi várak, romok, templo­mok, tornyok, sírboltok leírását. A kassai templom pontos felmérő rajzáért 250, a zágrábiért 160 Ft-ot ígér.
 
          Cserey Farkas[55] – annak a kérésnek kapcsán, hogy a Nemzeti Múzeumban helyezzenek el másolatot Kolozsvári Tamás 1427-ben festett, a Tudományos Gyűjtemény egy korábbi kötetében[56] említett garamszentbenedeki oltárképéről és a mohácsi csatát ábrázoló, szintén Garamszentbenedeken található[57] régebbi műalkotásról[58] – „régi szíves vágyása”-ként egy rendelet meghozatalát javasolja „Hazafi Óhajtásá”-ban. Ennek értelmében az erdélyi és magyarországi megyéspüs­pököknek fel kellene jegyeztetniük plébánosaikkal a helybeli nevezetes régi temp­lomok, kolostorok építéstörténetét, alapítójuk, építőmesterük nevét. Ezeket, illetve az értékes oltárképek, egyházi készületek, feliratok, emlékeztető jelek stb. összeírását Magyarországon a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Királyi Főkormánytanácshoz kelle­ne beküldeni. A felméréseket a hivatalok rendszereznék, s a Nemzeti Múzeumba, illetve a káptalani levéltárakba küldenék el. (MK 1822.I.30–31) Cserey tehát az egyházi művészetre vonatkozó adatok kezelését – a korábbi Canonica Visitatioktól eltérően – már nemcsak egyházi hivatalok, hanem egy közművelődési és tudományos célú, világi intézmény hivatali keretein belül képzeli el.[59]
 
e. Hírek építészeti emlékek átalakításáról, helyreállításáról
 
A sajtó híreket közölt néhány konkrét helyreállítási, illetve átalakítási munkáról is.[60] Rudnay Sándor segítségével állíttatott helyre a tordai „azon nevezetes régi templom, melly majd 250 esztendeig elhagyat­tatott állapotban volt, és már tsak a’ Sanctuariuma menekedett meg az idő viszontagságainak pusztításától.” A „romladék mintegy poraiból feléledett.” (HKT 1821.I.65) (12. kép)
Komplex műemléki felmérést és helyreál­lítási javaslatot tartalmazott Budai Ézsaiás „Relatio a’ Nyír-Bátori Ref. Templomról, az abban lévő Báthori Gábor Fejedelem Márvány Képéről és más ottan található dolgokról. Bé adódott a’ Fő Tiszt. Superintendentiale Consistoriumba.” című beszámolója.[61] Az 1810-es évek elején az egyházi főfelügyelőség felkérésére egy bizottság állt össze, hogy megvizsgálja a nyírbátori református templomot – mindenekelőtt Báthory márvány síremlékét – s hogy a szobor további romlását megakadá­lyozó tervet dolgozzon ki. (TGY 1822.II.47–54) A bizottsági munkában résztvevő szerző a vizsgálatról referálva kitér a temp­lom építéstörténetére, felirataira, címereire, a híres stallum „apró fátskákból mesterségesen ki rakott” pompás ábrázolásaira, melyek „máig is nagy részént épségben vagynak...” (TGY 1822.II.49) Leírja a Báthory-síremléket, s ismerteti jelenlegi állapotát. A bizottsági javaslat értelmében a márvány síremléket 5 láb magas aljzatra kellene rögzíteni, fafedéllel borítani, s csak „érdemes személyek” előtt felnyitni. Legfontosabb azonban az lenne, hogy „a’ melly törések a’ Képen estek, azok, a’ hoz értő kép Faragó által Gipsből ki pótoltassanak, és marmorizáltassanak.” (TGY 1822.II.53)[62]
             Tudósítást olvashatunk „Ama’ halhatatlan emlékezetű Magyar, és Erdély Ország védelmezője és bajnoka, Magyar Ország’ hív kormányzója Hunyadi János”[63] által 1452-ben épített vajdahunyadi kastélyon végzett javításokról. „A vár már régtől fogva romladozásra hanyatlott. Az úgy nevezett Nyebojsza tornya 1797-diktől, a’ veres nagy buzogány torony 1814-diktől fogva födél nélkül állott; az egész kastélynak födelei megromladoztak, ‘s e’ miatt a’ kőfalak az idő viszontagságai által sokat szenvedtek. A’ ki-igazgatást az ide való Királyi Administratio több ízben kérte; de a’ háborús idők miatt a’ Felséges Aerarium a’ költségeket helyben nem hagyta. Végre 1824-ik esztendőben Nagy Mélt. Csesztvei Báró Miske Jó’sef Ur Ő Excellentiája, akkori Erdélyi Kincstárnok, Ő Felségének azon kegyelmét megnyerte, hogy a’ vár megújittassék, valamint az ezen esztendőben bé is tellyesedett; úgy hogy a’ Hunyadi’ vára, melly 374 esztendő óta áll, még több századokig kiállhatja az idő’ viszontagságait.– „ (HKT 1826.II.212)[64]
A sajtó figyelemmel kísérte az esztergomi Bakócz kápolnának az új székesegyházba történő átvitelét.[65] (13. kép)„A régi időkben” – olvashatjuk Esztergomról már korábban – „egy gyönyörűséges templom volt itt, melly a’ Magyaroktól szép templomnak hivattatott, de a’ Törököktől le-rontatott, ki-vévén egy kis kápolnát, mellyet Cárdinális Bakáts építtetett, ‘s a’ mellyben egy fejér alabástrom oltár találtatott.” (MGY 1790.III.185) A bazilika építésének meg­kezdésekor a régi templom lebontása után „hazánknak egyik legne­vezetesebb Régiségére, Bakats Tamás Kápolnájára jut a’ sor. Ezen templomnak megmenthető részei, a’ gyönyörű oltárok, remek festésű és faragású képek, oszlop fejek ‘s a’ t. Esztergomhoz közellévő Héregh Helységében fognak az új templomban öszve alkottatni a’ Herczegi Primás rendeléséből; a’ Kápolna pedig fényesített, ritka régi jó ízléssel, és tsudálatos szorgalommal vésett márvány táblákkal egészen öszve rakva, ezek minden kitelhető vigyázással sértetlenül fognak, a’ tiszta alabástromból készített egyidős jeles Oltárral együtt, félre tétetni, ‘s a’ most épűlő Székes Egyházban újra kápolna formájokba viszszaállíttatni.” (HKT 1821.I.178, MK 1821.I.196) 1823-ban a Bakócz kápolna, a „mesterségnek ezen remek műve...már valósággal ismét fenn áll.” (HKT 1823.II.402) Egy – a romok között talált – Boldogasszony szobrot is a kápolnában „köz tiszteletre” kitettek. Ez – olvas­hatjuk a kápolnáról a felszenteléskor – „a’ régi építésnek és kép faragásnak remek munkája, valamint a’ néhai Fő Templomnak egyik dísze volt, úgy a’ jövendőnek is fő ékessége lészen.” (HKT 1824.I.370)[66] Ferdinánd főherceg 1825. évi magyarországi látogatásakor „a’ Bakáts Kápolnáját, ...a’ várban kiásatott régiségeket...” is megszemlélte. (HKT 1825.I.377) Az esztergomi bazilika felszenteléséről szóló tudósítás is kitért a Bakócz kápolnára. (PZ 1828. 1231–1232) A Bakócz kápolna megmentéséről, illetve Rudnaynak ebben, valamint a korábban elpusztult esztergomi építészeti emlékek maradványainak összegyűjtésében kifejtett tevékenységéről dicsérően ír Jankovich is. (TGY 1827.II.52–53)[67]
 
            Az építészeti emlékek felújításáról, átalakításáról szóló néhány írásban a történeti, az esztétikai és a használati érték dominanciaharcának csíráit fedezhetjük fel. A tudósítók egy része magától értetődőnek, vagy dicséretesnek tartja azokat az átalakításokat, melyeket a régi épületeken a kortárs művészeti ízlés szerint hajtottak végre. A régi épületeket leromboló, vagy saját képére formáló barokk művészet expanzív törekvéseinek utóhatása jelentkezik itt: az újdonságérték dominanciája a hagyományokkal, a történeti értékkel szemben.[68] A „legfinomabb ízlés szerint” díszítették a nagyváradi Szent László templom újjáépítésekor az épület belsejét. (PZ 1778.94.sz. o.n. 1779.104.sz. o.n.)[69] „Az öreg Templomnak tsonka tornya alatt, ‘s régiséget példázoló falai között” – ámul el egy győri utazásáról beszámoló hazafi – „senki se gondolná azokat a’ jeles rajzolásokat ‘s drága óltárokat, mint a’ minémüek ötlenek szemébe, mikor abba bé lép. Kár! hogy a’ bóldogult Püspököt, Gróf Zichyt, meg előzte a’ halál, míg külső díszét is úgy meg nem adhatta a’ Templomnak, mint szándéka vólt, a’ Lakosok’ bizonyítása szerént.” (HMNT 1790.II.592)
          Jankó János írásában az eltérő értékpreferenciákból fakadó, a mai szemlélő számára ellentmondásos megítélés tükröződik. Helyesli, hogy a pécsi főtemplom belsejét nem „czifrázták” ki festéssel, hiszen „kár is volna a’ többeknek inkább tetsző régiséget új köntösbe öltöztet­ni, hogy ez kevesebbek együgyű innyére legyen.” (TGY 1822.I.66) A felújítás arra törekszik, hogy a templom „az ő régiségét inkább fellül haladni láttassék, mint sem hogy a’ mi időnkbelinek mondattathasson.-” (TGY 1822.I.66) A történeti hűség igényét azonban a következő sorokban szívfájdalom nélkül feláldozza az esztétikai szempontok oltárán: a csupasz oszlopokat márvánnyal cseréltetné ki vagy vonatná be, s helyesli azt is, hogy „...a’ ...másképp igen szép és drága oltá­rokra szebb képek és munkák helyheztettetnek.” (TGY 1822.I.66) A főoltár Krisztust és Péter apostolt ábrázoló márványszobrának egykori alkotója véleménye szerint „nem vala a’ legszerencsés’b Művész; méltán lehetne kívánni, hogy a’ különben nagy ‘s roppant oltárra ezen régi képek helyett külömb ‘s szebb munkák helyhez­tetnének.” (TGY 1822.I.67) Szebbek lesznek a bécsi és pesti mesterek által készíttetett új oltárképek is, melyek a mellé­koltárok régi képei helyére kerülnek – véli.
         A régiségérték és a használati-érték szempontjai kerültek szembe a munkácsi csernek-hegyi kolostor templomának lebontása kapcsán kialakult és a sajtóban közlésre került ellentétes vélekedésekben. „Kellemetes fekvése ‘s elragadó kilátása – írja Balajthy József – „szívet felemelő érzésekre andalítja a’ figyelmetes szemlélőt ‘s két felemelkedett Tornya, méltóságteljes tekintetet ád a’ csinos ízléssel épült egésznek; mellynek még méltóságosabb tekintete volt addig, míg a’ régi Templom’ Római Kúpja is a’ Klastrom’ épületei közzül felemelte tiszteletre ösztönző fejét, de a’ mellyet a’ tisztes régiségekbe nem gyönyörködő szánakozásra méltó egygyügyüség’ kezei leontván, ezen becses maradványnak 1826-dik Esztendőtől fogva legkissebb nyoma sincs többé.” (FMOM 1828.II.1695) „Gyönyörű fekvése vagyon a’ Várnak, de gyönyörű a’ Klastromnak is – kivált miolta a’ régi Templom széjjel bontatott.” – véli ezzel szemben a Sztromeczky nevű szerző ( a kolostor egykori lakója). „Ez egészen útját állja vala a’ helyette új, ‘s finom ízléssel épült Templomnak, úgy, hogy belőlről egyebet sem talált az ember az egymást érő falaknál, most pedig ezen szükségtelen épületnek elvételével derék Simmetriájúvá lett mind belső, mind külső tekintete a’ Klastromnak. – Helytelen tehát B. Úrnak [azaz Balajthy Józsefnek. P.J.] a’ régi Templom’ lerontása eránt való vesződése, de még helytelenebb az eggyügyüségnek’ kárhoztatása. – A’ régiségek addig tartatnak fenn, míg bizonyos, és elegendő ok nintsen elbontatásukra, mihelyst pedig valami régi épület bár mi módon veszedelmes, ártalmas, vagy tsak haszontalan-is, a’ józan ész inti azt kimozdíttatni helyéből; már pedig ezen régi Templom magától-is roskadván, hasadozván, sőt boltozatjáról kövei-is hullván, nem-csak hasztalanná, de a’ mellette elmenőknek veszedelmessé is lett, ‘s minek is épült volna már jó régen, annak előtte az új Templom, ha az ótska tartandó lett volna? De külömben-is, minek egy háznak két Egyház?!” (FMOM 1829.I.77)
           Találkozunk ugyanakkor olyan törekvésekkel is, melyek egyértelműen a történeti, vagyis az eredetiségérték elsőbbségét hangsúlyozzák.[70] Mednyánszky Alajos a visegrádi várral kapcsolatban kiemeli, hogy a legjelentősebb történeti emlékek „minden legkissebb megmaradott régiségének fentartása” fontos, „mivel a’ mindent meg emésztő idő pusztulása siető lépéssel elő menvén bennünket kevés idő alatt még az utolsó maradványtól is meg foszthat...” (TGY 1818.XII.26) Bár a koronát őrző terem fölötti tábla (14. kép) szövege igen töredékes – írja – „annak hijjá­nosságát kipótolni történeti valósággal nem lehet, újjat koholni pediglen vakmerőségnek állítom.” (TGY 1818.XII.30) „Az a történészi szemlélet, amelyet Ipolyi még az ötvenes években képviselt, és amely a műemlékekben élő történelemkönyvet látott, és amely egy-egy műemlék „elenyésztével” történetkönyvünk egy-egy lapjának kiszakadását siratta...”[71] – mint látjuk – Mednyánszky fenti mondataiban már megfogalmazást nyer.[72]
          A régiségérték fenntartásának fontosságát hangsúlyozza Mednyánszky Alajos egy másik írásában is, bár a történeti hitelesség szempontját itt egyfajta romantikus elvágyódás sajátos hangulati-értéke módosítja. Gimes váráról szóló írása szerint a vár feljárója az új építés divatja szerint „szép ízlést bizonyít, de ezen helyen, hol az egész környék tsupa régiséget mutat, nem okozza azon gyönyörködtetést, mellyet az Építő mester elő hozni szándékozott; mert a’ többihez éppen nem illik és fantá­ziánk merész reptét, melly a’ régi időbe magát egészszen viszsza helyhezteti, unalmasan a’ mostanság valóságába le szállítja.” (TGY 1821.II.39)[73] (15. kép)


[1] Egy óbudai plébános olyan római pénzekből álló gyűjteményt szedett össze, „mellyek tsupán Ó-Budán találtattak...”, illetve Óbudán talált római köveket írt le. (TGY 1824.III.3)
[2] „Én” – írja egy székesfehérvári tudósító – „midőn két esztendők előtt a’ Várasnak Budai kapuja körül fekvő bástyáit szorgalmatosabban megtekéntgettem, szomorú szívvel láttam a’ legszebb római köveket olly megvetetve földön heverni, hogy azokon a’ kisded gyermekek követsest jádzanának. Sokakat már akkor közülük az eső, ‘s egyéb viszontagságok úgy megrongáltak, hogy betűikből három vagy négynél többet meg esmérhetvén, lehetetlen vala azokat számomra leírnom: kettőt mindazonáltal, mellyeket valami előre látó ész a’ falba tétetett, tsak ugyan megmentettem a’ végső veszedelemtől. Egyik a’ kapu fölött lévő torony formájú épület falába, a’ másik kapuhoz nem messze álló Nepomuk Szent János képe alá helyheztetett. Amaz most is helyén vagyon; ezt, lerontatván a bástya falaival együtt az említettem kép, hová vitték, nem tudom.” – s közli az ókori és az 1704-ből származó kövek feliratát. (HT 1806.343)
[3] „A Magyar Ópénz is melly igen ritka légyen, azt leginkább azok tapasztallyák, kik gyűjtögetik. A Tudatlanság eddig azt szerzette nálunk, hogy ha hol találtatott is valami arany vagy ezüst Vertelék, azt legottan, még a Nemesek is, vagy a Zsidókhoz vitték, ‘s fele árában od’adták, ki is azután hol egyet, hol mást tsináltatott magának belőle; vagy pedig egyenessen az Ötvöshöz hozták, ‘s Gombokat vagy Kanalakat készítettek abból magoknak.” (S. 1801.VII.43) Egy szombathelyi antik kő, melyet az 1817-ben leégett piaci kápolna alapjaiból ástak ki, „... már hajdan megtaláltatván, mivel a’ gondatlatlanság vagy is tudatlanság nem tudta jobb helyre alkalmaztatni, ismét a’ föld gyomrába került. Ezen kőnek története is bizonyságul szolgálhat arra, mint pazaroltattak el sok régi Szombathelyi emlékek.” (TGY 1821.VIII.10) „Feküsznek” – olvashatjuk ókori és középkori (Báthoriak, Telegdiek, Rédeiek sírkövei) márvány emlékekről – „számtalanul illy Kövek ide ‘s tova Országunkban, majd eldült Templomoknak omladékiban, majd régi Váraknak ‘s Épületeknek halmaiban; sőt még az utakon is elszórva, a’ nélkül, hogy magokra valami figyelmetességet vontak volna.” A bécsi udvari könyvtár lépcsőháza ellenben tele van „Pannoniai és Dátziai Régiségekkel...Illy régi maradványoknak hasznait valóban tsak tudatlanok és a’ tudományokban járatlanok által nem látják.” Museum 1807 11–12.
[4] A székesfehérvári ókeresztény katakomba – írja Jankovich – melyet Jakosits József a „hazánkban található minden épületek között legrégiebbnek tartotta, melly maga nemében egyetlen egy nevezetes hajdani építés’ maradványa hazánknak, azonban, noha mind a’ Római birodalom alatt, mind pediglen a’ vándorló vad népek’, és Vandálok dúlása között, nem külömben a’ Töröknek kétszáz esztendeig dúló ostromában épen fentartatott, nem előbb, mint most két esztendő előtt szemem’ láttára nagy erővel bétörettetvén, egy kertetske’ kerítésének alsó párkányára fordíttatott.” (TGY 1827.II.46–47) Az antik építészeti emlékek kőbányaként vagy mészégetők alapanyagaként való használata miatt az itáliai humanisták az 1430-as évektől kezdve rendszeresen panaszkodtak. Choay 1997 43–44.
[5] A késmárki Thököly-várat a nemzetség kihalása után a város vette meg. „Most ama szép kertek helyén rétek és káposztások vagynak, a’ szobák gabonás tsűrökké változtak. Tsak a’ pinczék olly szerentsések, hogy előbbi állapotjokkal ditsekedhetnek.-” (HT 1806.177) Kámánházy László váci püspök „a’ Püspöki Udvar mellett lévő kis kertet kő fallal békerítette: kár, hogy ezen falba azon szép Romai faragott képeket, melyeket Migázzi nagy költséggel öszve szerzett, közönséges kő táblák helyett bérakatta.” (TGY 1818.IV.29) A tudósító megemlíti azt is, hogy a ferences barátok az egykori vár, templom és püspöki lak köveit kolostoruk építésekor és bekerítésekor használták fel. Találtak néhány koporsót is, „sőt a’ Báthory koporsójának veres márványból készített födelét is megtalálták, ‘s ezt aztán mosogató edényre fordították.” (TGY 1818.IV.17) Thury Görgy zalai sírhalmát „a’ Kereszténység’ vad ellensége feldúlta..., ‘s a’ gondatlan unoka feledte megújítani...” (TGY 1825.VI.56) A kecskeméti Szent Erzsébet templom régi kápolnájáért, „mellynek a’ tsak még meglévő Fő Oltára mutatta, hogy a’ 12 Apostoloknak volt szentelve”, a mostani kor „(melly hajdani sorsa felől tudatlanul állott mellette) tsak annyit tett..., hogy egy díszes ispotállyal körül építvén, lehető újonnan szülésére fennhagyta a’ Reménységet.-” A megyés püspök jóváhagyásával azonban „alig van esztendeje, hogy a’ Kápolna az Ispotály közepével lebontattatván, e’ hézagban fenekestül a’ mostani sokkal tágassabb ‘s nagyobb Templomnak talpköve letétetett.” (HKT 1826.II.355–356) Nápolyban is – olvashatjuk – azért rombolták le a „Santa Thrézia nevű Klastromot ... hogy a’ hozzá ragasztott Királyi Múseum világosabb légyen, és belőle ki lehessen nézni minden felé.” (HKT 1810.II.174)
[6] Helyteleníti a Barkóczi püspök alatt Eger mellett épített „Fort Contraste”-nak – a külföldi utazók által csodált és kis Versaillesként emlegetett épületnek – Esterházy Károly püspök parancsára történő lerombolását is. (HT 1806.236)
[7] A bazilikáról – a fent említett forrásokat is felhasználva: Dercsényi 1943 61,   Marosi 1972, Fényi 1977, Kralovánszky 1982 és Szakál 1982.
[8] Hannibál és Róma más ellenségei kevesebb kárt tettek a római épületekben, mint a modern építkezések – panaszkodik az a Raffaelló is, aki a San Pietro építészeként egyébként maga is kapott pápai engedélyt római és Róma környéki antik kő és márványleletek megvásárlására. Choay 1997 47.
[9] A művészeti emlékek pusztítását az a vers is említi, melyhez a szerkesztő a fentebb idézett megjegyzést fűzte:
                                 Itt állsz, vasfoga bár félig megemészte időnek,
                                     Állsz Tetye vár, még nem törhete vas keze le.
                                 És noha vastag moh fénytől foszt, régi mivoltod;
                                      S nagyságod nyílván hirdetik a falaid.
                                 Itt állok magam is, mire nem, hallgatva, tanítnak
                                      Haldokló tetemid? Már alig állni tudók.
                                 Pécsi lakós! Ez vár mit nem juttathat eszedbe?
                                      Mit nem, kérdezem én, érdemel ily maradék?
                                 Fájdalom! úgy de kevés a régit tudja becsülni,
                                      Mit nem tör le idő, emberi kéz letöri.” (HM 1821.I.230)
[10] Az egri Öreg Templomhoz tartozó Boldogasszony kápolna bontásakor egy 1522-ben eltemetett püspök sírkövére akadtak. „Ezt a’ márvány követ kivántsiságból is a’ munkások felvenni akarván széjjel repesztették...” (TGY 1828.IX.6)
[11] Megemlít egy másik elpusztult emléket is: „Unter den übrigen Trümmern fand ich Stückchen von sehr feinem Silberbleche, welche unläugbare Reste eines cylindrischen Gefäßes sind; jedoch sind sie so zertrümmert, daß übrigens von der vormaligen Gestalt, und dem Gebrauche nichts zu errathen ist. (ZU 1804.V.29)
[12] A 18. századi „ásatások” egész Európában – beleértve Pompejit és Herkuláneumot is – valóban inkább kincs- és műtárgykeresések, mint szakszerű és szisztematikus régészeti feltárások voltak.
[13] „Ha azok a’ sok ritka metszések, edények, gyűrűk, ‘s Római pénzek, mellyek itt találtatnak” – írja a „Tóth Országi” nevezetességekről beszámoló tudósító – „mind eggy helyen volnának; megbetsülhetetlen kints lenne belőle.” (MGY 1790.III.140) „Sok ritkaságok, és régiségek vagynak Hazánk földibe el rejtve, sokat hoz az idő közülük naponként világosságra. Ha Hazánkfiai ügyelnének reájok és egybe-szedetnének, idővel egy ritka szép Gyűjtemény válnék belöllek.” Aranka 1796 133–134 „A’ mi kövek még a’ Püspöki kertben találtatnak, azok is megérdemelnék, hogy a’ Fejérvári Papnevelő háznak valamellyik gondos tagjától a’ Hazafiakkal közöltessenek.” (HT 1806.344) „Ébredezzünk, ‘s ne hadjuk most annak Emlékezetét kiveszni, a’ mit a’ dúló idő hatalma szűken hagyott számunkra!!” – írja Krüchten József a hazai képzőművészeti emlékekkel foglalkozó cikkében. (TGY 1821.II.124)
[14] Szent Magdolna rézre festett képét – írja Fejér György – Jankovich „maga első Lajos Királynak Fejérvári kápolnájából, a nagy oltárról levette, midőn a’ Kápolna Milassin Püspök által Isteni szolgálatokra alkalmatlannak ítéltetett, és utóbb lerontatott.” (TGY 1817.XI.29)
[15] „Ha Tudós Hazánkfiai az illy jeles tünemé­nyeket fel jegyeznék és a’ Hazával közölni nem sajnálnák” – olvashatjuk pénzleletek ismertetésekor – „a’ leg nagyobb homályba rejtezett igazságok is meg világosíttatnának, az Írók magoknak hírt nevet, az olvasóknak pedig gyönyörűséget szereznének.” (HT 1807.II.280–281)
[16] A helyi plébános Óbudán talált római kövek leírását küldte el a múzeum igazgatójának „azon czélból, hogy a’ Nemzeti Muzeumnál meglegyenek, és néha napján haszonra fordítassanak.” (TGY 1824.III.3)
[17] A szombathelyi püspök megparancsolta a városban talált római feliratos kövek és „álló-képek” összeszedését, és magyarázó felira­tokkal való ellátásukat. (PMH 1780.I.18) Egy tudósító megemlíti, hogy a Szily János által építtetett pompás püspöki palota ebédlőjében „igen szépen le van körös körül a’ falra festve Sabáriának a’ Rómaiak alatt való virágzása, el-pusztulása, ‘s újonnan lett fel-építtetése.” (MGY 1790.III.237–238) (10. kép) Később Bitnitz Lajos is említi a Szombathelyen talált antik feliratos köveket és oszloptöredékeket, „mellyeket, kivévén a’ falakba berakottakat, b.e. Felső Szopori Szily János első szombathelyi Püspök residentiájának belső udvarában felállitatta, hol azokat mai-nap is láthatni.” (TGY 1821.VIII.4) Szilynek az antik emlékekhez való viszonyáról: Galavics 1971 12–13, Boda 1997–1998   183–184.
[18] Már Széless Györgynek az esztergomi székesegyház fennmaradt részeinek megóvására irányuló, 1761. évi javaslataiban is – megszorításokkal – „a modern műemlékvédelem előképét” fedezhetjük fel. Széless 1998 11. Széless „vállalt feladatát tekintve, egyike legelső, korát megelőző műemlékvédőinknek.” Lővei 1998 252.
[19] Szombathelyi ókori régiségek kiásásakor a munkások a bámészkodó tömegnek kiárusították, „elkótyavetyélték” a leleteket, „mivel kiki szeretett volna legalább egy darab régiséggel dicsekedni...” (TGY 1821.VIII.5) Egy ókori feliratos kőtől „felelevenülvén a’ régiség vadászása...megfosztatott Szombathely.” (TGY 1821.VIII.6). Lelkesen fogadunk – írja Holéczy Antal Péczeli József sírkövét ismertető írásában – minden véletlenül előkerült ókori követ, hazánk nagyjainak azonban nem állítunk mindig megfelelő emléket. (TGY 1824.III.121–123)
[20] Kovachich Mártonnak a hazai művészeti emlékek leírását is tervbe vevő kiadványába „minden tudós és érdemes hazafi” írhat „minden vallás, és állapotbéli külömbség nélkül”. (BMM 1787.454) Kultsár István újságja bevezető-írásában a „Fő, vagy alsóbb tisztségekben lévő Hazámfiait”, egyaránt kéri, hogy lakóhelyükről hiteles híreket közöljenek. (HT 1806.o.n.) Az elmélkedés, a tudományokkal való foglalkozás – írja Aranka György is – a régebbi időkben csak a gazdag nagyurak, vagy a fejedelmek asztalánál társalkodó tudósok és költők monopóliuma volt. Az újabb időkben azonban a „pálya-futásnak piatza meg-nyittatott, és a’ győzedelmest a’ borostyán koszorú várja: tsak próbát tessék tenni.” Aranka 1791 16. A polgári egyenlőség eme eszményének hordozója lesz majd Széchenyi tervezett Üdvleldéje (1841), melyben helyet kapna „vallási, faji és rendbeli megkülönböztetés nélkül minden igyekezet, mely által a haza nyert...”. Sinkó 1983/A 193. 
[21] „Minő érzelem lepi meg...egy...hazafi szívét, ha honunknak valamelly régi omladékokban heverő mohos várát pillantja meg? Nemde egyszerre nemzeti történetünk egész fonala lebeg lelke előtt s keblét kimondhatatlan öröm, vagy bús komolyság foglalja el; holott a honi történetekben járatlan hidegen halad el az ősi falak mellett, legfeljebb azon járatja az eszét, mikép lehetne a mohos köveket hasznosabb épületekre, például pálinkaházakra fordítani; a minthogy régi emlékeink nagy része valóban illynemű barbárságnak leve áldozatja.” Vahot 1846 1. Előszó.
[22] A Hazai Tudósítások egyik munkatársa dicséri a szerkesztőt a magyar régiségekről szóló beszá­molók közléséért. (HT 1807.II.280–281)
[23] A rómaiak is elítélték azokat az újkori pápai építkezéseket, melyek az antik emlékek vandál elpusztításával jártak együtt: „Quod non fecerunt barbari fecerunt Barberini” – vagyis: amit meghagytak a barbárok, lerombolta azt Barberini (pápa) – tartotta a szólásmondás. Schwabe 1988 379.
[24] Egy újonnan felfedezett, figurális ábrázolásokkal díszített feliratos kőről írva később ismét említik ezeket a leleteket. (HKT 1810.II.122–123) 
[25] Bitnitz megjegyzi azt is, hogy ennek a kőnek feliratát, egy epigrammát „Tudós Kresznerics Ferencz Úr Császárjaiban a’ 112-dik lapon kiadta...” (TGY 1821.VIII.11) (Kresznerics F.: A cszászárok. Irta görög nyelven második Iulianus császár. Megmagyarázta–. Pozsony-Pest 1806.)
[26] A környéken – olvashatjuk ugyanitt – „...számos oszlopok, ‘s más igen mesterségesen kimetszett kövek, ‘s figurák találtatnak, mellyeket a’ sok Birtokos Uraságok Kastélyjaikhoz által tettek...” (TGY 1824.X.36) A régészeti emlékek megmentésének egyik lehetősége volt – mint látjuk – megbecsült díszként, rekvizitumként való (a tulajdonos hazafias érzését és a tudomány iránti megbecsülését is bizonyító) felhasználásuk, hiszen ez biztosíthatta fizikai fennmaradásukat. A régebbi példák közül: A Mátyás király halálát követően szétszóródott emlékek közül „Hans Puchler budai kereskedő polgár szerezte meg a gens Valeria pannóniai ágát igazoló szarkofágot.” Ritoókné 1994 323. A soproni polgárok a 16. században egy antik feliratos követ „lakóhelyük római eredetének büszke bizonyítékaként” a városháza falába építettek be. Dávid 1996 219. A római antik emlékek megmentésére irányuló törekvések fontos indikátora volt a helyi közösség identitástudatának erősödése. A római városi tanács 1162-ben – büntetés terhe mellett – rendeletben tiltotta meg a Trajanus-oszlop rongálását: „Wir wollen, daß sie unbeschädigt bleibt, solange die Welt besteht...” Choay 1997 36. A műemlékek rekvizitum-jellegéről: Marosi 1996   11. Az antik és középkori kőemlékek angolkertekben történő elhelyezéséről: Buttlar 1999 38–41.
[27] A kutatás során római kori település maradványai, ókori pénzek, kövek, s egy mitológiai jelenetet ábrázoló márványrelief töredékei kerültek elő.
[28] Haliczky Antal értekezése fennmarasztotta „Göttersdorfer Jakab józsefvárosi pesti polgár” nevét, aki szántóföldjén „holmi különös nagyságú és vastagságú tégla darabokat hányatott-ki, ‘s látván, hogy ezek nem mostani időbéliek vólnának, mélyebben ásatta meg azon darab földet, és íme egy római Kőfalra talált, melly egy tökélletes négyszeget formált.” (TGY 1820.III.9)
[29] Jankovich helyteleníti azt a tervet, hogy a mozaikot valamelyik fejedelmi múzeumba szállítsák át, mivel az emlék „szörnyű sokat vesztene díszéből, ha szülötte földjéről mozdítatván, idegenre tétetnék által.” (FMOM 1825.474) Ezt a problémát érinti az a Vilo gróf és Fea abbé közötti vita is, melynek eldöntésére a pápa bizottságot nevezett ki. Vilo gróf Caracalla termái­nak feltárásakor egy szép mozaikot talált, melyről az állam – antik szobrok fejében – lemondott, az egyház viszont, az épület tulajdonosa, igényt tartott rá. A szakértő bizottság úgy döntött, hogy a mozaik az épülethez tartozik, tehát ott kell maradnia, Vilo grófot csupán kártérítés illeti meg. Ez a döntés lesz érvényes – emeli ki a tudósító – a későbbi ásatásoknál is. (OPZ 1827.630)
[30] Horler 1996 79.
[31] Egy Óbudán talált római feliratos követ Veronika Knol asszony az egyetemnek ajándékozott. (EV 1779.324–325, PZ 1779.55.sz. o.n.) Pomázon előkerült ókori réztőrt ajándékozott Vattai Pál a budai egyetem gyűjteményének. (EV 1781.46–47, PMH 1781.92)
[32] Egy 1784-ben Székesfehérvárott kiásott „koporsó’ márványkő” 1815-ig „a’ Püspöki Major’ falába volt helyheztetve; ekkor pedig a’ Nemzeti Museum’ számára Pestre küldettetett.” (TGY 1818.VI.34) A sajtó ismertette a polgárok ajándékait is. Egy bánáti postamester a környéken talált római régiségeket adományo­zott a gyűjteménynek. (OPZ 1809.81) Név sze­rint felsorolják a pesti izraelita hitközség azon tagjait, akik a múzeumnak adományozott 4005 Ft-ot – 25 és 250 Ft közötti összeg­ben – összeadták. (OPZ 1810.675–676) 1814-ben a fiatalabb és az idősebb Ehrenreich (ez utóbbi antikvárius volt) ajándékait említi meg az újság. (OPZ 1814.696–697) A szombathelyi postamester antik tárgyakat, ivóedényt, delfinekkel díszített lámpát stb. ajándé­kozott a múzeumnak. (OPZ 1819.849–850 és 1104) „Lukits Mózses Péter Úr, Ujvidéki Polgár és kereskedő, ‘s egyszersmind a’ Szép Tudományok’ kedvellője, a’ Nemzeti Muzeumnak Bátskában és Szeremben talált Régiségekkel kedveskedett...” (HM 1830.I.387–388) A múzeum gyarapítására buzdító felhívásban a polgári értékrend és a nemzeti-hazafias szemlélet összeegyeztetésére találunk kísérletet: „igaz ugyan, hogy díszes a’ takarékosság; de szebb még annál is a’ Nemzet díszére való igyekezet...” Museum 1807   5.
[33] Az ajándékozási akció megbecsülését fejezi ki az is, hogy az ismertetéshez mellékelt, az ólomtáblát bemutató illusztráció aláírása – antikizáló betűkkel – a következő: „EX MUSEO NATIONALI HUNGARICO. DONUM D. JOSEPHI KEHRER” 
[34] Mint láttuk, már 1804 körül az egyetemi gyűjteménybe kerültek egy budai építkezésnél talált antik tárgyak. (ZU 1804.V.23–24)
[35] Museum 1807 16.
[36] Museum 1807 18. Erre pedig még századunk második felében (s minden bizonnyal napjainkban is) akad példa. Az 1950-es években Nagyecseden az ecsedi várat díszítő reneszánsz feliratos követ egy helyi lakos „úgy építette be új lakóházának a kapu melletti falába, hogy a faragott rész befelé került, és be is vakolta.” Koroknay 1958 256. Az emlék későbbi feltárásáról: Magyar 1978
[37] Azaz a Báthory András megrendelésére 1526-ban készült Madonna reliefet, melynek a tudósító latin nyelvű feliratát is közli. A reliefet Róka János váci kanonok Alt und neu Waitzen című, 1777-ben Pozsonyban és Kassán megjelent munkája 44–45. oldalán – más művészeti emlékekkel együtt – már korábban ismerteti. A Báthory Madonnáról legújabban: Mikó 1998
[38] „Ezt én itt nem azért jegyzem fel” – teszi hozzá – „mintha irigyleném a’ Nemzeti Gyűjteménynek azon ajándékot, éppen nem: mert azt gondolom, hogy ha már elkellett költözni azon képnek Vátzrul, a’ hol közel két száz esztendőkig tartózkodott, jobb helyre nem juthatott, mint a’ Nemzeti Kintstárba; hanem tsak azt óhajtottam, hogy a’ nevezett Püspök Úr maga költségén szerzett ritkaságokkal, ‘s régiségekkel gazdagította volna a’ Nemzeti Muzeumot.” (Kovachich Márton György 1811-es levéltári gyűjtő útján „Vácon áthaladva a püspöknek a kertben befalazott római sírkövek átadását javasolja a múzeum számára...” Windisch 1968 158.) 
[39] Petrédy Antal – írja Bitnitz korábban – „a’ régi Savariának...felásott feles számú drágaságait és ritkaságait tsüggedhetetlen fáradozással, az értetlen ásók’ pénz-szomját győző költséggel magának megszerezte, házában díszesen ‘s a’ legjobb ízlés szerént felállította, ‘s a’ városkánkat meglátogató idegeneknek ‘s régiség kedvellőknek valódi Magyar vendég szeretéssel ‘s egész készséggel mutogatja.” (TGY 1824.I.89–90) A Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerülnek azok a régészeti leletek is, melyek Nagy Pál professzornak a nádor megbízásából végzett nagyváradi ásatásain kerültek felszínre. (HKT 1826.II.178, 1827.I.33–34, II.267, OPZ 1826.1225, MK 1827.I.56, II.288)
[40] „Tsuda” – véli egy syrmiumi tudósító – „hogy még eddig ezekben a’ régi várakban semmi ásásokat nem tettek, holott bizonyosan sok régiségekre, ‘s talán Római pénzekre is találhatnának.” (MGY 1790.III.133.) Jakosits József szerzetes szlavóniai ásatásain római emlékek után kutatott. (PMH 1783.36–39) A külföldi hírek közül: Megindul a nápo­lyi király költségén a paestumi templom helyreállítása és a feltárt emlékek dokumentálása. (MK 1805.309) Az olasz király dekrétumot adott ki, melynek értelmében önálló akadémiát kell létrehozni az antik emlékek feltárásának és megőrzésének elő­segítésére. (MK 1807.496–498) Miután a kormányzónak jelentést tettek az Irkutszktól nem messze felfedezett régi várromokról, az egy hadnagynak „tüstént ... parantsolatot adott, hogy azon düledékeket visgálja meg, és írja le.” (HKT 1810.I.290–291) A hazai sajtó beszámolt a Napóleon parancsára végzett római ásatásokról és az antik emlékek helyreállításáról. Papp 1998 229. stb.
[41] Az ókeresztény festett sírkamrát 1780-ban a székesegyháztól délre, a Szathmáry püspök-féle reneszánsz kápolna és könyvtár alatt fedezték fel. Ugyanebben az évben a székesegyház közelében 13 római téglasírra is bukkantak. 1804-ben megjelent Prolegomenájában Koller József pécsi nagyprépost a festett sírkamra alaprajzát és oldalképének színes reprodukcióját (Tab. XI.), illetve a római sírok rajzát is közli (Tab. XIV.). Gosztonyi 1939   93.
[42] A leletek előkerüléséről a sajtó már korábban írt. (OPZ 1802.679–680) Az első lapon, a főhírek között leadott tudósítás tételesen felsorolja, és röviden leírja a leleteket. Az utolsó tételben különféle házi eszközök összetört darabjai szerepelnek. Az ásatásai során előkerült ókori kőszarkofágban talált leleteket Jakosits József is részletesen ismertette. (PMH 1783.36)
[43] „Daß er ein Römer, und nicht einer aus jenen Völkern, welche später bis zur Ankunft der Ungern wechselsweise Pannonien besessen haben, gewesen sey; beweist, alles, und vorzüglich die Gefäße, welche zu römischen LeichenFeyern gebraucht wurden, und dem Ritus des römischen GötterDienstes eigen waren. stb. (ZU 1804.V.30)
[44] A lelőkörülmények megfigyelésének, az egy helyen talált leletek együttes leírásának, értékelésének fontosságára majd Jankovich Miklós is kitér. Nagy 1985 128.
[45] A Bél Mátyás által megkezdett nagyszabású topográfiai felmérő munkát egy, az erőket egyesíteni igyekvő honismereti társaság (Societas Literaria) kereteiben akarta folytatni Kollár Ádám Ferenc. 1762-ben elkészített tervezete szerint a tagok kutatásaik eredményeiről rendszeresen értesítenék egymást levélben, s a megfelelő színvonalú munkákat ki is nyomtatnák. Elképzelése azonban személyének népszerűtlensége miatt, melynek oka a nemesség kiváltságait megtámadó könyve volt, megbukott a hazai közvélemény előtt. Kókay 1979 63–64.
[46] A felhívás önállóan is megjelent, Kovachich Márton nevén: Entwurf zu einer Sammlung kleiner Schriften, vermischten grösstentheils das Königreich Ungern und dessen Kronländer betreffenden Inhaltes, welche von einer Gesellschaft patriotischer Liebhaber der Litteratur Heftweise zu 10 Bogen herausgegeben wird. Ofen, 1787.
[47] Kovachich Merkur von Ungarn (1786–1787) című folyóirata programjában az irodalmi és művészeti hírek között a következők közlését vette tervbe: „Nachrichten von neuentdeckten alten Denkmälern. Als: Gebäuden, Straßen, Meilen und Ehrensäulen, Grabmälern, Inschriften, Statuen, Urnen, Vasen, Lampen, Münzen u. dlg. sowohl aus der alten, als auch der mittleren Zeit.” (MU 1786.36)
[48] Jakab 1884, Jancsó 1955, Pándi 1965 85–87, Enyedi 1988.
[49] Aranka 1791 35–36. Erdély főkormányzójának és főnemeseinek pártfogó támogatását igyekezett megnyerni több mint fél évszázaddal később a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága is a Kolozsvárott tartott V. nagygyűlés alkalmával. Cs. Plank 1996 25.
[50] Jakab 1884 257. A hazai műemlékek védelmére vonatkozó, az országgyűlés elé terjesztendő tervezetet dolgoztak ki a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1847. évi nagygyűlésén. Cs. Plank 1996   28.
[51] Említi Mátyás királyi könyvtárát, mely az uralkodó halála után szétszóródott. „Az után egész Nemzetünkben a’ két Hazában, nintsen egy Nemzeti azt a’ Nevet érdemlő Gyűjtemény. Ideje vólna már egyszer hozzá kezdeni, és a’ sok drága mojjal, és pórral imitt amott küszködő darabokat, mellyek Hazánknak mintegy meg annyi elásott kintsei, az Haza hasznára napfényre hozni, ‘s egybe gyűjteni, magyar és más közönséges Bibliothékát is állítani.” Aranka 1791 16.
[52] Aranka 1791/A 27–28. A szintén Aranka kezdeményezésére létrehozott Kéziratkiadó Társaság a régi kéziratok, ritka nyomtatványok mellett „kiváltképpen pedig a’ Romai és más Régiségeket, Pogány és Magyar ó’ pénzeket...” kívánja összegyűjteni. Aranka 1796 189. A társaság munkáit bemutató kiadványban találunk is példákat ezekre a törekvésekre. A „Haza-esméretét illető Czikkelyek”-ben erdélyi antik, illetve „Magyarok idejebéli” régiségekről, épületmaradványokról, középkori síremlékekről stb. olvashatunk. Aranka 1796 126–157, 267–272.
[53] A Magyar Kurir az 1791. évi erdélyi országgyűlés idején megjelent kiadványok között ismerteti a Nyelvművelő, illetve a Kéziratkiadó Társaság létrehozására vonatkozó két „Rajzolatot”. „Az igyekezet igen szent...” – véli a recenzens, majd hozzáteszi: „Kivánnyunk jó és szerentsés elő-menetelt, ezen Hazafiui jó szándékoknak.” (MK 1791.I.471–472) Néhány héttel később már arról tudósítanak, hogy az Erdélyi Kéziratkiadó Társaság „szerentsésen fel-állott.” (MK 1791.I.637–638)
[54] A hírhez a tudósító egy kérdést fűz: ha Aurelianus császár 272 táján kivitte a római kolóniákat Erdélyből, hogy kerülhettek ide Aurelianus utáni császárokat ábrázoló pénzek.
[55] Enyedi 1998 295. Cserey – mint az Aranka-féle társasághoz küldött beszámolójából láttuk – korábban is érdeklődött a hazai emlékek iránt.
[56] Krüchten József a garamszentbenedeki oltár latin nyelvű feliratát, mely a mű megrendelőjét, alkotóját és keletkezésének körülményeit ismerteti, s melyet teljes terjedelmében közöl, a régi magyar festés­ről olvasható „igen régi, vagy legrégiebb” nyomnak vélte. (TGY 1821.II.124) A feliratot Krüchten Kovachich Márton György említett Repertorium Manuscriptorum et Monumentorum Diplomaticorum in Expeditione Diplomatico-Literaria conscriptum. Anno 1810, 1811, 1812 című kéziratából másolta ki, (OSZK Kézirattár Fol. Lat. 139) melyben a történettudós a levéltári gyűjtő útja során elébe került adatokat ismertette. Az expedícióról: Windisch 1998 156–164. A felirat jelentőségéről és a kutatástörténetről: Marosi 1987 619.
[57] Az alkotást – mint Krüchten nyomán Cserey is írja – Fuxhoffer Damián ismertette említett munkájában. I. 139–140.
[58]   Eredeti műalkotás és másolat viszonyának kérdését érinti egy külföldi hír is. Az olasz ideiglenes kormány elrendelte, hogy a Párizsba szállítandó híres műremekekről Venutti, a római porcelánfabrika igazgatója másolato­kat készítsen, hogy legalább így maradjon nyoma „ezen el vesztett mesterségbeli kintseknek...” (MK 1799.II.444)
[59] Papp 1999
[60] Nem valósult meg Batthyány Ignác püspök azon terve, mely az erdélyi kenyérmezei csata (1479) színhelyén Báthory István vajda által emeltetett kápolna helyreállítására vonatkozott. (EM 1816.V.185) Vurum József székesfehérvári püspök az István által alapított káptalantemplomról való tanácskozás előtt összeállíttatta az építéstörténetet, s megvizsgáltatta az épüle­tet. (MK 1817.II.158) A prépostság épületének „alsó része, melly gránitkő oszlopokon álló bolt-hajtású a’ pusztítástól megmenekedvén, a’ mostani nemes szívű M. Wurum Jósef Püspöktől haszon-hajtással fenn tartatott.” (TGY 1818.VI.42–43)
[61] Valójában az 1493-ban meghalt II. Báthory István országbíró, erdélyi vajda vörösmárvány síremlékének fedőlapjáról van szó. A bizottság működéséről (az eredeti iratok őrzési adatainak közlésével) l. Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. Szerkesztette: Entz Géza. Budapest 1987. II. kötet, 141.
[62] A külföldi hírek közül: A francia belügymi­niszter magas jutalmat ígért annak a szobrásznak, aki a Párizsba szállított Laokoon szoborcsoport letört karjait két év alatt legjobban kipótolja, „az az, leg illendőbb karokat és kezeket készít Laocoonnak.” (BMH 1801.II.591) A Napóleon bukása után Rómába visszatért pápa első cselekedetei között igyekezett „a’ mesterség remek képeinek, a’ millyenekkel bővelkedik a’ mi városunk, megromlásokat” meggátolni. A munkák felü­gyeletét Vincenzo Camuccinira bízta, aki feladatát Palmaroli festő segítségével látta el. Nekik köszönhetjük, hogy „már egynéhány Titian és Dominichino tsak nem elenyészett mester-műveiknek helyre-hozattatásokat, mivel Palmaroli, a’ nélkül, hogy az etsettel hozzá is érne, megtudja frissíteni a’ megromlott Fresco festésű képeket. (HKT 1815.I.23) Mivel a római S. Pietro di Montorio kolostor udvarán lévő Di Bramante kápolna, ezen „gyönyörű emlék-jel...a’ régiség, ‘s üdők mostohasága miatt igen megrontsoltatott, Ő Tsászári Királyi Fő Herczegsége Rudolf Olmuczi Érsek, és Sz. Péter Templomáról neveztetett Kardinális, Galeffi Kardinálisnak 1000 Scudit adott e’ régi emlék-jel’ megkivántató újítása, ‘s felékesítése végett.” (HM 1826.II.204)
[63] A retorikai toposzok továbbélésére figyelhetünk fel Arányi Lajosnak a „halhatatlan Hunyadi Jánosunktól” származó vajdahunyadi várról írt monográfiájában. Említi: Keserű 1993   235.
[64] A nevezetes eseményt – olvashatjuk ugyanitt – az újság melléklapjában egy hazafi versben köszöntötte. („A’ halhatatlan emlékezetű Hunyadi János által 1452-dik esztendőben Vajda-Hunyadon épittetett Kastélynak Örvendezése, hogy Ő Tsászári Királyi Felsége Királyi költségén kegyelmesen megújíttatni méltóztatott 1826-dikban.” Irta: Vajda-Hunyadon Tordai Lengyel István. HM 1826.II.207–209) Az 1868-ban kezdődő, az épület leégését (1854) követő nagyszabású helyreállítási és átalakítási munkálatokról újabban l. Sisa József: Vajdahunyad várának 19. századi restaurálásáról. Ars Hungarica 2000/1. 97–108.
[65] Horler 1993
[66] „A régiségnek azon szép maradvánnya, melly Esztergomban most előbbi helyéről az új nagy Templomba által tétetett, készíttetett Bakats Tamás Érsek által 1507-dikben, a’mint a’ belső pártázaton föllyül lévő írás mutatja.” A tudósító ismerteti annak a két réztáblának a szövegét is, melyek az újbóli felállítás emlékét örökítik meg. (HM 1824.I.401–402)
[67] „Az ő bölts rendelésének tulajdoníthatjuk Bakáts Tamás kápolnájának hazánk legnevezetesebb, a’ XV. század elein készült építményének fentartását, és a’mit közönségesen óhajtunk, örökösödését is, melly részenkint elbontatván, ismét a’ maga egész épségében és valóságában az új monostornak déli oldalában felállítatott. – Ő parantsolatjára a’ várban felfedezett hajdani Érsekek’ Püspökök’, Prépostok’, Kanonokok’ kifaragott sir-köveik’ töredékei ép voltok szerint öszveszerkesztetvén, templom alatt készült nagy sir-boltban rendében elő állittattak. – Ő Harmadik Béla Király és Jób Érsek úgy nevezett szép templomának, Barkótzi idejében széjjel hányatott márvány lapjait, – Konstantinápolyi Görög Mozaik mesterséggel készült kőképeket – 60 esztendei omladékok közül kiválogattatta. Régiségeink minden egyéb maradványait, a’ hajdani kőfaragás mesterséges példányait, edényeket, mív-szereket...öszve szedetni, fentartani, és a’ mennyire használhatók leendenek az új épületekben illő helyre fordittatni rendelé.” (TGY 1827.II.53)
[68] Vácott „Gróf Eszterházy Károly 1761-ben a’ piatzon álló Sz. Mihály’ Templomát lerontatta, és igy a’ piatzot jóval teressebbé tette, az új nagy Templomot szörnyű munkával, és költséggel azon a’ helyen, mellyen az most áll, építeni elkezdette...” (TGY 1818.IV.19)
[69] A tihanyi apátság történetét ismertető szerző szerint sok „...viszontagságokon keresztül esvén, utoljára tsak ugyan nagyon szépen helyre állattanak vala a’ Szent benedek fiai itten: építtetvén a’ régi hellyre igen gyönyörű és alkalmatos lakó-épületeket...” (BMM 1787.342)
[70] Sándor István a baseli Münster átfestése kapcsán jegyzi meg, hogy az „...illyen régi gyönyörű Templomokat semmi sem rútítja inkább, mint a’ meszelés vagy más akár mi bé festés, mert az által a’ szép ‘s tiszteletre méltó régi képöket egészen el vesztik, ‘s kortsosakká lesznek, az az sem új sem régi képet igazán nem mutathatnak. Ez leg inkább hazánkban igen gyakran történik, a’ mi is rosz ízt ‘s értetlenséget szokott jelenteni.” Sándor 1793 536. Egy 12. száza­di freyburgi templomot, az „egyszerű bizánci” stílusban épült, a művészetértők által a régi építőművészet nemes darabjának tartott épületet a helyi evangéli­kus közösség eredeti stílusában állíttatja helyre. A gótikus stílus tökéletes képét mutató dóm mellett a város különlegességét növelő „bizánci” templom is a régi előidőket fogja a jövővel összekapcsolni. A helybeliek és Lajos főherceg 15000 Ft-os támo­gatásával újjáépítendő templom a szép polgári érzés és a ke­resztényi öntudat emlékműve is lesz. (OPZ 1829.659–660)
[71] Horler 1996   97.
[72] A hazai műemlékvédelmi gyakorlatban a 20. század elejétől válik majd csak egyeduralkodóvá az a tendencia, mely a „képzeleti kiegészítések”-kel történő helyreállítások helyett a műemlékvédelem járható útját a „megmaradt, hiteles részek megőrzésében és biztosításában” határozza meg. Bozóki 1996 174.
[73] Az idézet másfajta értelmezését ld.: Endrődi 1998 30. A historizálás egyébként ebben a korban gyakran még nem önkényes válogatás a meglévő egyetemes építészeti formakincsből, hanem a „hely szelleméhez” alkalmazkodó, valóban történeti szempontú helyreállítási kísérlet. A sárospataki vár Bretzenheim herceg által végezte­tett újjáépítésekor az a helyiség, ahol a legenda szerint Szent Erzsébet született, „goth ízlésű, éles-boltozatú, magas ablakot kap...” (MK 1825.I.375–376)