Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Adalékok a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához. 1. rész

2012.01.15

 

Hazai művészeti, régészeti és építészeti emlékek ismertetése a felvilágosodás és a korareformkor sajtójában. 
 
(Adalékok a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához)
 
 
            „Ahogy az egész európai műemlékvédelemnek, úgy ezen belül a magyarországinak is legizgalmasabb kérdése a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulása; azoknak a mozgatóerőknek a megismerése, amelyek a múltból fennmaradt építészeti-művészeti alkotások felé fordulást, azok értékelését, fenntartását és a velük való bánásmódot a társadalom tudatában elindították, befolyásolták.”[1]
 
      
         Bár az állami műemlékvédelem kezdete Magyarországon a 19. század közepére tehető, intézményes műemlékvédelemről pedig csak 1872-től, a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságának megalakulásától beszélhetünk,[2] néhány, a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához elengedhetetlen szemléleti változás a felvilágosodás és a korareformkor időszakában következett be. Egy részük a korszak sajtóirodalmában[3] is megfogalmazást nyert, alkalmanként évtizedeken keresztül továbbélő retorikai toposzok formájában.
        A 18. század végén a művelődés (ezen belül különösen a nemzeti kultúra) jelentőségének felismerésével és társadalmi szerepének növekedésével összefüggésben kezd megélénkülni az érdeklődés a hazai művészeti, építészeti emlékek iránt. A 19. század első évtizedeiben tudósok, műkedvelő régiségbúvárok és érdeklődő olvasók által beküldött értekezésekből és tudósításokból – melyekben a szerzők alkalmanként egymás írásaira is reflektálnak[4] – a sajtóban már valóságos topográfiai mozgalom bontakozik ki. Ebben az időszakban, s részben ezekben az írásokban kezd körvonalazódni azoknak az értékszempontoknak egy része is, melyek – napjainkig ható érvénnyel – fontossá, indokolttá teszik az elmúlt idők művészeti, építészeti emlékeinek megőrzését. Elmélyül és új, hazafias tartalmat kap a nemzeti múlt tárgyi emlékeinek tisztelete, megbecsülése, illetve felértékelődik tudományos-történeti forrásértékük.
         A vizsgált időszakban növekedni kezd az emlékek összegyűjtésére, megmentésére irányuló törekvések társadalmi presztízsértéke. Nemcsak azoknak az írásoknak a száma szaporodik, melyek egyes művészeti, építészeti emlékek pusztulását fájlalják, hanem azoké is, melyek a megmaradtak megóvására buzdítják az olvasókat. Több tudósítás név szerint is megemlíti és dicséri azokat a „hazafiakat”, akik részt vállaltak környezetükben található művészeti emlékek megmentésében. A sajtó mozgósító erejére[5] is támaszkodnak azok a kezdeményezések, melyek a hazai művészet emlékeinek magán vagy hivatali formában történő szervezett összeírására, rendszerezésére tesznek javaslatot.[6]
 
              Ha a művészeti, régészeti, építészeti emlékek leírására, rendszerezésére és megóvására irányuló korábbi és korabeli hazai kezdeményezéseket akarjuk – csak érintőlegesen is – számba venni, az emlékanyaggal eltérő indíttatásból, módszerrel és mélységben foglalkozó tudományszakok előtörténetében kell vizsgálódnunk.[7]
         A leghosszabb múltra közülük az antik emlékek – elsősorban a feliratos kövek – gyűjtése és leírása tekint vissza.[8] A Mátyás király utasítására Erdélyből hozatott, s egy Budán létesített romkertben elhelyezett római emlékkövek az uralkodó dinasztikus dicsőítését szolgálva „beépültek a királyi reprezentációba”.[9] Ez a gyűjtőmunka – éppúgy, mint Bonfini genealógiai bravúrja, mellyel Mátyás római származását igyekezett bizonyítani – részben annak a középkori történetszemléletnek, krónikás hagyománynak a továbbélését jelzi, mely a múltban a jelen analógiáját, előképét látja, s mely számára a múlt eseményei csupán a jelennel való kapcsolódásuk révén nyernek jelentést.
          A 14–15. századi Itáliában, a humanista tudósok és költők körében ugyanakkor a történeti múlt egy másfajta szemlélete is kikristályosodott. A Rómában tudós régészeti és epigráfiai vizsgálatokat folytató Petrarca és barátai számára az antikvitás emlékei és szellemi hagyományai már egy önálló, a jelentől független – igaz, követendő mintaként a jelenre és a jövőre is kiható – történeti korszak tanúi voltak.[10] Az új történetszemlélet európai elterjedését jelzi, hogy a 15. század utolsó évtizedeiben Magyarországon tevékenykedő itáliai tudósok epigráfiai forrásgyűjtő munkája már egy átfogó, tudományos-rendszerező igényű kutatási programhoz kapcsolódott.[11]
        Az epigráfiai vizsgálódások később is fontos részét képezik a hazai történeti forrásgyűjtésnek.[12] A feliratok összegyűjtői ugyanakkor legtöbbször nem fordítanak figyelmet a köveken látható ábrázolásokra. Annak a humanista írói hagyománynak a továbbélésére utalhat ez, mely – a reneszánsz képzőművészek, építészek vizsgálódásaival ellentétben – az antik emlékekhez elsősorban nem vizuális, formai, hanem filológiai, irodalmi, morális vagy történeti szemlélettel közelít, ebbéli jelentésüket vizsgálja. Bár az európai történetbúvárok és gyűjtők körében a képek alapján történő vizsgálódás, összehasonlítás jelentősége a szövegek autoritásával szemben a 16. század óta folyamatosan nő, az antik köveken található ábrázolások ismertetése, értelmezése itthon csupán a 19. század elején kezd nagyobb mértékben teret nyerni – többek között épp a sajtón keresztül.       
         A felvilágosodás racionalizmusa, empirikus és kritikai szemlélete a 18. században elmélyítette a tudományos-rendszerező igényt, az enciklopédikus érdeklődés pedig az antikvitáson és a bibliai témákon túl is kitágította a kutatások horizontját. A 18–19. század fordulóján már viszonylag tekintélyes múltra tekintett vissza a történeti forráskutatás és forráskritika, illetve a honismereti-topográfiai adatgyűjtés is. Mind az egyház- és rendtörténeti kutatásokat kiszélesítő jezsuita történetírói iskola, mind a szintén az egyháztörténetből kiinduló protestáns állam- és honismereti mozgalom képviselőinél a művészeti emlékeknek elsősorban történeti szempontú – gyakran esetleges, érintőleges – említésével találkozunk.[13]
          Az első időkben szinte kizárólag ókori emlékekkel foglalkozó hazai régészet a 18. század végén intézményesült. A Nagyszombatból Budára, majd Pestre helyezett egyetem érem- és régiségtani tanszékét az 1777. évi Ratio Educationis rendeletére hozták létre. Professzorai az oktatás, az egyetemi régiségtani tankönyvek és tudományos munkák írása mellett alkalomszerűen régészeti feltárásokat is végeztek.[14] Schönvisner István, a tanszék első vezetője nemcsak feltárta az 1778-ban Óbudán, egy meszesgödör ásása közben előkerült római katonai fürdő maradványait, hanem kutatásai eredményeit igen gyorsan publikálta is.[15] Stipsics Alajos régészprofesszor egy budai építkezésen előbukkant ókori szarkofág leleteinek megmentésében működött közre. (ZU 1804.V.23–31)
         Az ingó művészeti emlékek fennmaradását a korábbi időkben elsősorban az egyházi, fejedelmi és főúri kincstárakban, illetve raritás- vagy/és művészeti gyűjteményekben történő elhelyezésük biztosíthatta.[16] Minden bizonnyal azzal összefüggésben is, hogy több évszázados múltra tekintett vissza a kincsjellegű emlékek és a régi pénzek gyűjtésének szokása, korszakunkra viszonylag magas színvonalra emelkedett a numizmatika[17] tudománya, mely az emlékanyagot elsősorban történeti szempontok szerint vizsgálta. A 19. század első évtizedeiben kezd kialakulni a múzeumi rendszer, mely az intézményi gyűjteményekbe, a nyilvánossá váló magángyűjteményekbe, illetve a Nemzeti Múzeumba kerülő emlékanyag rendszerezésének és védelmének feladatát látta el.[18]
        A régi – elsősorban egyházi – épületek megóvására irányuló korábbi elszórt törekvések indítékai között – a gazdasági érdek mellett – legfontosabbként egy sajátos, a régiségértékkel összefonódó legitimációs szempontot említhetünk. A Bakócz kápolnának az egyház részéről szorgalmazott megmentésében például a kápolna tiszteletreméltó régisége fontos motivációt jelentett, hiszen megerősítette a keresztény egyház történeti jogfolytonosságát, mely az alkalmanként az egyházi épületeket is átalakító, szakrális funkciójukat megsemmisítő másfél évszázados török hódoltság alatt csorbát szenvedett.[19]
       Hasonló indítékot sejthetünk abban a feltételben is, mellyel 1719-ben gróf Althánn Mihály Frigyes váci püspök a városba behívott ferenceseknek átengedte a régi vár, templom és püspöki palota területét: hogy ti. kolostorukat csak a meglévő romok fenntartásával építhetik meg. Bár a feltétel végül nem teljesült – a szerzetesek még a régi épületek alapjait is kiásták legalább az alapok között talált emlékeket – például Báthory Miklós püspök címerét, a reneszánsz ballusztrád darabjait megőrizték. Ezek később az új székesegyházban kerültek elhelyezésre.[20]
       Abban a – némi óvatossággal talán már „műemlékvédelmi” szempontúnak is nevezhető – követelésben ugyanakkor, mellyel 1696-ban gróf Apor István az erdélyi kenyérmezei csata (1479) emlékére a harcban résztvevő Báthori István vajda által emeltetett kápolna helyreállítása ügyében a szászvárosi tanácshoz fordult, már egyfajta nemzeti legitimációs igény – a hősi, dicső múlt emlékezetének megőrzésére irányuló törekvés – is hangsúlyozásra került.[21]
                                                                              *
 
 A művészeti emlékek helye a nemzeti művelődési mozgalomban
 
          A művészeti emlékek iránti érdeklődés egyik összetevője korszakunkban a nemzeti művelődésben játszott szerepük elismerése volt. Bár a művelődés jelentőségét már a reneszánszban felismerték, megbecsülése csak a 18. századi Európában válik általánossá. Az ész és a tudomány mindenhatóságába, illetve az irodalom és a művészet erkölcsi nevelő hatásába vetett hit elmélyülésével a szellemi élet a felvilágosodás korában – összefüggésben a művelt polgárság (Bildungsbürgertum) kulturális emancipálódási törekvéseivel – emelkedett társadalmi szerepet, új, spirituális tartalmat, egyetemes küldetésjelleget kapott.[22] A tudományok „kiveszik az embert a’ vadságból, az embernek kimíveltetésére, a’ Társaságnak böltsen való igazgatására elmúlhatatlanul megkívántatnak...” (TGY 1818.IX.15) 
          A 18. század utolsó, illetve a 19. század első évtizedeiben egy olyan erőteljes művelődési mozgalom bontakozott ki Kelet-Európában[23], mely a modern, „világbíró” nemzeti nyelv és irodalom, az európai színvonalhoz felzárkózó nemzeti művészet megteremtése mellett a tudományosság fejlesztését, a nyilvános, polgári művelődési intézményrendszer létrehozását, az ismeretek terjesztését,[24] vagyis a nemzet általános kulturális felemelését tűzte ki célul.[25]
           A tudományos és kritikai szemlélet megerősödése mellett a mozgalom fontos indikátora volt Magyarországon a nemzeti, hazafias indíttatás, mely több – alkalomadtán ellentétes szemléletet képviselő – ideológiai forrásból táplálkozott. Összetevői között a 17. században, elsősorban protestáns környezetben kibontakozó, fénykorát a 18. század közepén élő hungarus szemléletű patriotizmust, a Habsburg-birodalom központosító törekvéseivel szembeni oppozíció hagyományait követő rendi-nemesi nacionalizmus ideológiáját, illetve a 18–19. század fordulóján megerősödő polgári nemzetállam eszmét egyaránt megemlíthetjük.
            A kelet-európai művelődési mozgalom kiteljesedésében fontos szerepet játszott az a „kulturális verseny”, melyben az európai nemzetek műveltségének foka a reneszánsz óta – részben az ókori hagyományokra visszavezethető, s a 18. század végéig ható klíma-elmélet alapján[26] – vizsgáltatik és vettetik össze. A fekete pontokat, melyeket az itáliai humanisták kulturális felsőbbrendűségük gyakran hangoztatott biztos tudatában számos európai nemzetnek osztogattak, a németek – többek között régebbi és kortárs német képzőművészek tevékenységére vonatkozó adatok összegyűjtésével, művészéletrajzok kiadásával[27] – már a 16. század óta igyekeztek érvényteleníteni. A 18. század elejére Magyarországon is akkumulálódott annyi kulturális muníció, illetve tudósi és nemzeti öntudat, hogy tudósaink visszautasítsák azokat a sommás megítéléseket, melyekben a külföldi, most már elsősorban német szerzők a magyarokat – többnyire a reneszánsz időszakából hagyományozódott nemzet-karakterológiai toposzokat ismételgetve – a tudományok és művészetek gyakorlására alkalmatlanoknak minősítették.[28] S az is kellett persze hozzá, hogy a művelődési eszmény erősödésével a kulturális sikerek okozta elégedettség a nemzeti önértékelésben utolérje, majd – elsősorban a művelt, literátus réteg szemléletében – túl is haladja azt a büszkeséget, melyet a vitézi, harci erényekre épülő „propugnaculum et antemurale Christianitatis”, a „kereszténység pajzsa, védőbástyája” toposz[29] indukált. „Ha valamivel ugyanis” – írja a 18. század első felében Bél Mátyás – „akkor a szellem művelésével szerezhetnek hírnevet a városok maguknak.”[30]
           A sajtóban publikáló szerzők egy része is fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy a magyarok már a korábbi időkben sem csupán a fegy­verforgatáshoz, hanem a „szép mesterségekhez” és a tudományokhoz is értettek. A pannonhalmi kolostor 800 éves fennállásának ünnepléséről beszámoló tudósító hangsú­lyozza, hogy a templom Bécsnél 99, a bécsi Stephans­kirchénál pedig 499 évvel idősebb. (OPZ 1801.1019–1020) A kortárs művészek mellett azért ismerteti egy szerző néhány régebbi mester életét és tevékenységét, hogy „hárittsuk el ama közönséges balítéletet, mintha csak mi korunkban, a’ Cultura’ szétterjedésével kezdené­nek Magyar-Országnak Mívészmesterei támadni.” (TGY 1818.VI.125) Krüchten József középkori festőkre vonatkozó adatok ismertetésekor kiemeli: „Hogy Atyáink sem voltak érzéket­lenek a’ Szép Mesterségek eránt, annak gyönyörű tanuji az Udvari Képírók.” (TGY 1821.II.123–124)
           A külföldi lekicsinylő bírálatok elleni indulat a művelődés számos területén hatott ösztönzőleg a hazai forrás- és emlékanyag összegyűjtésében.[31] Teleki Sándor „Egynéhány megholt Magyar Képíróról” című írásában még 1828-ban is hangsúlyozza, hogy adatait a nemzeti dicsőség emelése végett gyűjtötte össze, s a magyarok művészi tehetségében kételkedő külföldiek támadására akar velük válaszolni. (TGY 1828.IV. 3–45)
            Ezzel a „bizonyítási” szándékkal is magyarázza Fejér György Jankovics Miklós gyűjtői tevékenységét: Jankovics „Hazánknak untalan viszontagságai között, veszélytől menekedett régiségeit, nem annyira belső érdemök’[32] voltára, mint a’ Nemzeti mív, és szorgalom’ bébizonyítására becses kincseit, legsikeresebben összegyűjthette, és jobb sorsra fen tarthatta. – a’ szomszédoknak bal vélekedései által elámított onokákat dicsőségesen el nyugodott őseik’ adakozásával, szorgalmival, Tudománnyival, Ékességek’ és Mesterségek’ remekjeivel megesmértethette.” (TGY 1817.XI.13)[33] Ha nem hagytunk volna oly sokat elpusztulni építészeti emlékeink közül – véli Jankovich is –   „Óh Magyar! Nem mondaná akkor néked bizonnyára pirulás nélkül az idegen Gúnyolód, hogy vad, durva, tudatlan és a’ szép mesterségekben járatlan valál!!!” (TGY 1827.II.53)
           A művelődési eszmény megerősödésével és a hazafias szemlélet elmélyülésével egyaránt kapcsolatba hozhatók tehát azok a 18–19. századi törekvések, melyek a tudományos kutatás számára szükséges forrásanyag akkumulálására, a nemzet korábbi kulturális-művelődési eredményeinek előszámlálására, illetve a szellemi hagyományok és a tárgyi emlékek összegyűjtésére irányultak.[34] Bár a történeti források és a régebbi írók, költők fennmaradt munkáinak összegyűjtése, lajstromba vétele, rendszerezése prioritást élvezett,[35] s a nyelvújítási mozgalom kapcsán a nyelvemlékekre is fokozott figyelem irányult, idővel a régészeti leletek, a gyűjteményekben megőrzött művészeti alkotások és az építészeti emlékek is kezdtek fontos részeivé válni ennek az emlékanyagnak.[36]
 
                                                                           *
 
Változások a művészeti emlékek értékpreferenciáiban
 
           A fennmaradt tárgyi, művészeti emlékek tiszteletének, megbecsülésének alapja a korábbi időkben elsősorban a kiemelkedő szakrális (szentképek, ereklyék)[37], a kultikus-történeti[38] (szent korona, Szent Jobb) illetve az anyagi érték (arany- és ezüstpénzek, ékszerek, kincsleletek) volt.[39]
           A társadalmi és ideológiai változásokkal, a történeti szemlélet átalakulásával és a tudományosság iránti igény terjedésével párhuzamosan a művészeti emlékek értékhierarchiája a vizsgált időszakban módosulni kezd. Csökken – részben a felvilágosodás valláskritikájában gyökerező európai egyházi reformok[40] hatására – az egyházi művészet emlékeinek szakrális ereje.[41] A szakrális érték dominanciáját természetesen már akkor a régiségérték vagy az anyagi érték elsőbbsége váltotta fel, amikor szentképek, oltárképek, értékes kegytárgyak eredeti környezetükből kiszakítva, kultikus funkciójuktól megfosztva magángyűjteményekbe kerültek. Amikor – korszakunkban fokozott mértékben – ennek az emlékcsoportnak a darabjai nyilvános gyűjteményekben nyernek elhelyezést,[42] megítélésükben – az intézmények funkciójával összefüggésben – a történeti, a tudományos[43] és az esztétikai[44] érték kerül előtérbe. Cserey Farkas nemcsak azt javasolja, hogy a garamszentbenedeki oltárról készítsenek másolatot, s azt helyezzék el a Nemzeti Múzeumban, hanem azt is, hogy írják össze a hazai templomok és egyházi kincsek adatait, s a felméréseket küldjék el a Nemzeti Múzeumnak. „Ebből” – írja – „az elenyészett időkről a’ jelenvaló és jövendő korra nevezetes béfolyású Hisztoriai kincs fog csalhatatlanul egybekerülni.” (MK 1822.I.31)[45]
        A magyar korona is ebben az időszakban kezd a korábbi, elsődlegesen közjogi, politikai indítékú vizsgálódás mellett a tudományos – s nemcsak a történeti, hanem a régészeti és a „művészettörténeti” – kutatás tárgyává is lenni.[46] Róka János bécsi prédikációjának pontatlanságait korrigálandó történeti adatokra támaszkodva írt tanulmányt Pray György Szent István jobbjáról.[47] Kiemelt figyelmet fordított a hazai sajtó is – alkalmanként több újságban folyó sajtóvitákban – a szent koronára, a Lehel-kürtre.[48]
          A vizsgált időszak elején a napvilágra került ingó történeti emlékek közül egyedül a természetüknél fogva magas anyagi értékkel bíró pénz- és kincsleletek sorsát szabályozták rendeletileg.[49] Számos sajtóhír foglalkozott korszakunkban is pénz- és kincsleletekkel.[50] S bár ezek a hírek többnyire a leletek pénzben kifejezhető értékét hangsúlyozzák, a szemléleti változást jelzi, hogy a tudósítók alkalmanként közlik a felbukkant régi pénzek verésének idejét,[51] a kincsleletek leírását,[52] s megemlítik a kincsek közelében található romokat, más tárgyi emlékeket is.[53]
            Az értékhierarchiában bekövetkezett változásra utal, hogy szinte a rendszeres hazai sajtóirodalom megindulásától kezdve gyakran válik hírértékű eseménnyé a nem kincsjellegű leletek – feliratos kövek, edények, szobortöredékek, épületmaradványok – előkerülése is. Ez, illetve az építészeti és művészeti emlékeket ismertető topográfiai leírások számának növekedése arra utal, hogy a tárgyi emlékek jelentősége – függetlenül szakrális vagy pénzben kifejezhető értéküktől – növekszik a korszak szellemi-kulturális értékrendjében.[54] Ha az ókori pénzeket „tsak úgy tekintjük, mint puszta rezet, egy rézgarasnak értékét alig teszik; ha pedig mint elmét gyönyörködtető, kétségeket fejtő régiséget, lehetetlen sok kintsnél fellyebb nem betsülni.” (TGY 1819.IX.114)[55]
        A fiskális szempontok felől a történeti, a tudományos és a művészi érdek felé elmozduló szemléleti változás[56] nyomon követhető az uralkodói rendeletekben is. A 18. század végi kancelláriai határozatok már nemcsak arra törekedtek, hogy a talált kincsek harmadrészének értékét a kincstár megkapja, hanem arra is, „hogy akár tartoznak a talált kincsek a kincs fogalma alá, akár nem; és értékük akár a 150 frton felül, akár azon alul van, a leletek megszerzése a császári gyűjtemények gyarapítása czéljából biztosíttassék.”[57] Az egyetem 1802 körül azzal a kéréssel fordult – sikerrel – a városi tanácshoz, illetve a magyar udvari kamarához, hogy egy budai építkezésen talált antik emlékeket (Denkmäler) adják át gyűjteményüknek. (ZU 1804.V.24) 1813-tól – József nádor közbenjárására – a császári gyűjtemény elővételi jogának érvényesítése után a Nemzeti Múzeum és az egyetem szakértői rendszeresen válogathatnak a kamarai hatóságokhoz beszolgáltatott kincsekből – az ellenérték megfizetése mellett.[58] A király a kolozsvári református kollégiumban folyó építkezések során előkerült régi aranypénzeknek a kincstárra eső törvényes hányadát az intézménynek adományozta. (MK 1819.II.291–292)
 
a.      A régiségérték átalakulása – a nemzeti emlékkultusz kezdetei
 
          Az emlékek megbecsülésének, tiszteletének egyik fontos indítéka – a legkorábbi időktől kezdve – régiségértékük volt.[59] A vizsgált időszakban a honi művészeti és építészeti emlékek említésekor a régiség különös bűvereje egyre gyakrabban a hazafias érzés és szemlélet kifejeződésével kapcsolódik össze.[60] A sajtóban e tárgykörben megjelenő írások a 19. századi, részben a romantika eszmerendszerében gyökerező hazafias indíttatású nemzeti emlékkultusz[61] kialakulásának irányába mutatnak.[62] A hazai történelem sokszor csupán romokban megmaradt emlékeit a leírásokban – akár a nemzet egykori dicsőségének és nagyságának bizonyítékaiként[63], akár megpróbáltatásainak mementóiként értékelték vagy értelmezték őket – gyakran övezte egy áhítatos tiszteletet ébresztő sajátos aura.[64]
       Az elmúlt idők eseményeiről tanúskodó[65] emlékek ugyanakkor követésre méltó, vagy figyelmeztető példázatokként is szolgáltak – a jelen és a jövő számára. A helyreállított gimesi várban „ditső Eleink élet módját, elevenen képzelhetjük, és őket szemeink előtt azon a’ helyen gondolván, hol a’ Haza Javáról gondolkoztak, ‘s tanátskoztak, arra buzdittatunk hogy hasonló Haza szeretettel és buzgósággal vérünket ‘s tehetségünket szolgálatjának ajánljuk.” (TGY 1821.II.46) „Ezen várnak tekintete” – olvashatjuk a Borbátvizi Bája István által a vajdahunyadi várról készített kőrajz ismertetésében is (1. kép) – „megújjítja ama’ híres Hunyadi Nemzetségnek nagy emlékezetét, nem tsak régi Urának neve által, hanem roppant tekintetével is. Óhajtanók hogy a’ Hazának régi maradványi, legalább mostani mivoltokban így kiadattatnának, ‘s ezen képek által a’ Historia feleleveníttetnék, és a’ Hazafiakban Őseink nagy tetteinek követésére való buzgóság gerjesztetnék.” (HM 1824.I.162–163) „Az a’ nemzet” – írja Jankovich Miklós – „melly ősseinek emlékeit hideg vérrel tekintvén, sem tiszteli, sem betsüli, nem tsak önnön kissebbitését, ‘s megvetését,...maga szerzi – de egyszer’smind saját karjával ellenzi ‘s hátráltatja önnön tökélletesedését – tsinosodását, és előmenetelét az által, hogy...Magzati előtt a’ ditső példákat elborítja, vagy éppen le is rontja...” (TGY 1827.II.42)[66]
         Ezekben a megnyilvánulásokban részben annak a már említett korábbi történelem-képnek a hagyományait fedezhetjük fel, mely a múlt és a jelen eseményeit egyfajta általánosító szemlélettel vonatkoztatja egymásra, s „melynek alapján a múlt a jelen magyarázására használtatik fel.”[67] Előképei lehetnek ugyanakkor annak a 19. század első felében megerősödő irodalmi mozgalomnak is, mely a nemzeti múlt eseményeinek, hőseinek megismertetésével követendő példákat igyekezett a társadalom elé állítani.[68] A hősi múlt tárgyi és szellemi emlékanyaga „kifejezője lehet a nemzet öntudatának, önmagába vetett hitének; és mint a múlt és a jelen összekapcsolása, aktív művé válhat.”[69]
 
        A kiemelkedő nemzeti és történeti jelentőségű[70] emlékekre vonatkozó ismeretek forrását elsősorban a történetírói hagyományok jelentették. Ez az évszázadok során felhalmozódott forrásanyag, melynek a krónikák és a történetírók munkái, az okleveles adatok és a mindenkori kortárs leírások, visszaemlékezések mellett részét képezték a legendák és az anekdoták is, elevenen és jól alkalmazhatóan élt a felvilágosodás és a korareformkor sajtójában publikáló tudós-történetbuvár-literátor értelmiség ismereteiben.[71] A történetírók adataira alkalmanként szinte közhelyszerűen hivatkoznak: „A’ régi Historikusok” – olvashatjuk egy várleírásban – „nem győzik ennek pompás voltát magasztalni.” (MGY 1790.IV.214)
           A nemzeti emlékek felé forduló érdeklődés egyik irányát azok az írások képviselték, melyek a történeti források alapján a régebbi hazai építészet és művészet fényét és pompáját hazafias büszkeséggel igyekeztek rekonstruálni. Oláh Miklós nyomán a Mátyás-kori Visegrádról olvashatunk leírást: „Bámulással lehet olvasni az ő könyvében, a’ Mátyástól itt építtetett vadas és virágos kerteket, a’ márvány és alabástromból tsinált szökő-kutakat, a’ gyönyörűen ki-faragott kilentz Musákat, melyek a’ Mátyás’ Király’ győzedelmeinek pompás Inepein, rész szerént fejér, rész szerént veres bort botsátottak szájokba. Leírja továbbá Oláh Miklós a’ halas tavakat, sétáló-helyeket, ‘s egyéb bámulásra méltó készületeket. A’ várban lévő templomban három magas oltárok tsupa alabástromból készültek, ‘s a’ benne lévő nagy orgonának sípjai mind ezüstök voltak. A’ Királyi palotához, ‘s a’ benne lévő pompás szobákhoz hasonlókat, Páris’on kívül sehol sem lehetett találni.–” (MGY 1790.III.189–190)[72]
          Egy leírás szerint a 16. század elején a székesfehérvári főtemplomhoz „hasonló nem volt sok Országokban. Ennek falai állottak betses márványokból, az óltárok alabástromból, aranyból és ezüstből; a’ Sz. edények pedig gyémántokkal ‘s egyéb drága kövekkel vóltak ki-rakva.” (MGY 1790.III.245) Fejér György is a város római és középkori emlékeinek ismertetésekor Bonfinire hivatkozva említi meg, hogy Szent István Szűz Mária „dicséretére, ‘s nevére, híres, nagy roppant templomot (Basilicam) építtetett; csudára méltó munkával, a’ Kórus falának különös ékességivel, padlattyának márványkőből való készületével.” (TGY 1818.VI.41)[73]         
           A Mátyás udvarában is gyakran vendégeskedő Báthory Miklós püspök „valamint a’ Király a’ Budai Várat minden kigondolható módon ékesítette, és olly fényes ditsőségre emelte, hogy egész Európában tsudának tartatnék: úgy Báthory a’ Király’ példáját követvén Vátzot minden kitelhető módon tsinosította: ékes, és erős Várat épített, Olasz Országból építő Mestereket hivatván a’ Templomot, a’ Püspöki lakást nagy költségekkel nemes szívéhez ‘s nagy lelkűségéhöz illendő méltósággal megújította; sok kellemetes kerteket, sétáló utakat, halas tavakat készítetett; a’ közel lévő dombokat szőllőkkel, gyümölts fákkal béültettette...” (TGY 1818.IV.11)[74]
          Ezek az írások – éppúgy, mint az egykori pompás épületek képzeleti rekonstrukcióval történő új életre keltése a korábbi időszakok követfogadásait, fejedelmi esküvőit, vadászatait ábrázoló 19. századi képzőművészeti alkotásokon – a nemzeti múlt diadalmas időszakainak öntudatos emlékezetbe idézését is szolgálták.[75]
          Szent István, Nagy Lajos, Zsigmond, s mindenekelőtt Mátyás király építkezéseinek, művészetpártolásának felelevenítése,[76] a fejedelmekhez kapcsolódó kulturális hagyományok számbavétele ugyanakkor nemcsak a nemzeti múlt megfényesítésére volt alkalmas. A művészetek és a tudományok felvirágoztatására irányuló korábbi uralkodói törekvések a török és a kuruc háborúk befejezését követő viszonylag békés, a kulturális felemelkedés lehetőségét is megteremtő időszaktól kezdve különösen felértékelődtek.[77] Hangsúlyozásuk hozzájárulhatott a 19. század történeti festészetében és emlékműszobrászatában – a harcos, vitéz királyok ábrázolásának korábbi hagyománya mellett – népszerűvé váló új uralkodó-ideálkép kialakulásához:[78] segítette az egykori fejedelmek „művelődéspártoló” vonásainak elmélyítését.[79]
 
       Az emlékkultusz másik aspektusát azok az alkalmanként szintén a történeti forrásokra támaszkodó írások képviselték, melyek a régi fényes épületek – leggyakrabban Visegrád[80] – lerontott maradványai kapcsán a nemzet szomorú sorsáról, (3. kép) illetve – tágabban – a hírnév, a hatalom és a dicsőség mulandóságáról elmélkednek.[81] A Róma városának pusztuló ókori romjaihoz kapcsolódó toposz már a reneszánsz időszakában is évszázados hagyományokra tekintett vissza. Janus Pannonius római verse[82] éppúgy azt visszhangozza, hogy „a romok árulkodnak az egykori nagyságról”, mint Hildebert de Lavardin, Petrarca, vagy Aeneas Sylvius Piccolomini e témájú írásai.[83]
          A nemzet egykori dicsőségére és nagyságára emlékeztető épületek romjairól szóló hazai leírásokban ugyanakkor a hatalom és szerencse forgandóságának univerzális toposza[84] mellett továbbélnek a honi panaszirodalom motívumai is. A külföldi szerzők által kialakított „kereszténység védőbástyája” toposzban a 16. század elejéig a magyarok hősi erénye, katonai bátorsága – elsősorban a képnek Aeneas Sylvius Piccolomini által történt tudatos retorizálása nyomán – az ország természeti gazdagságával, békéjével kapcsolódott össze. A mohácsi csatavesztésig, illetve Buda elfoglalásáig öntudatosan vállalt toposz tartalma az ország három részre szakadása után jelentősen módosult. A keresztény hitet védelmező erkölcsi kitartás eszménye a nemzet tudatában a katonai sikertelenségek ellenére is megmaradt, a virágzó, termékeny, békés ország képzete azonban ellenkezőjére fordult. A külföldi segítségért folyamodó diplomáciai jelentésekben, az irodalomban és a történetírók munkáiban a kirabolt, martalócok dúlta, romba döntött ország képe kezd – gyakran a meggyalázott, díszeitől megfosztott Hungaria vagy Pannonia alakjában – testet ölteni.[85]
        A Querela Hungariae (Magyarország panasza) toposz egyik variánsa a neolatin-humanista költők, történetírók munkáiban kicsiszolódott, nemzeti és históriai érdekű típus volt. A nemzet egykori dicsőségéről és nagyságáról árulkodó épületek lerontott maradványaiból áradó gyászt és szomorúságot néhány későbbi szemlélő is ahhoz hasonló fordulatokkal, ellenpontozással érzékeltette, mint amelyekkel az ország keserves sorsát panaszló régebbi szerzők hangsúlyozták a végzetes értékvesztést, értékkülönbséget.[86]
          A 16–17. századi leírások szenvedélyességét, tragikus hangvételét a 19. században egyfajta elégikus, nosztalgikus – de sajátos nemzeti gyászt is sugalló – hangulat váltja fel. „Salamon Tornya! Oh te bánatnak és kesergésnek helye! Sok titkos szomorúságnak néma bizonysága! Tehát tsak te maradhattál meg régi formádban a’ Visegrádi fényes épületekből? Hol vannak azon Paloták, mellyekben Károly Király Menyegzőit tartotta? Hol vannak azon függő kertek, mellyekben Erzsébet Királyné gyö­nyörűségét találta? Hol vannak Mátyás Királynak úgró kutjai és a’ Diadalom innepeken hol fejér, hol veres bort vesztő Múzsáknak alabástrom képeik?...Óh szép, de szomorú emlékezet!” (HT 1806.426)
         Egy leírás a romállapotból történő, a nemzeti büszkeséget tápláló képzeleti rekonstrukció[87] lehetetlenségét hangsúlyozza szomorú rezignációval: „A’ Visegrádi Vár egy a’ legrégibb és legnevezetessebb Várai közzül Hazánknak; melly Nemzetünk’ sok törzsök Királlyainak, ‘s Országunk’ Palladiumának sokáig lakó helye volt. Az ő hajdani virágzó állapotját, mikor I. Károly alatt sok Népeknek törvényt szabot, Hazánk’ történetírói elég bőven megírták; ma már lehetetlenség írásainkban az ő omladékjait úgy öszve rakni, hogy az ő fényességében, ‘s épségében állítsuk elő az olvasásban ‘s régiségekben gyönyörködő Olvasóink előtt: nem is az a’ tzélunk, hanem tsak, hogy számoljunk Hazánkfiainak ennek mostani állapotjáról, a’ mellybe az eldühösödött Osmanok’ duló kartáttsai után, a’ mindent megemésztő időnek vas fogai hagyták.” (TGY 1821.XI.89)
         A Querela Hungariae toposz másik, a 16–17. századi magyarnyelvű, ahistorikus jellegű, biblikus hangvételű jeremiádákban kibontakozó típusának retorikai fordulatai[88] élnek tovább Széless Györgynek az esztergomi Szent Adalbert székesegyház és Szent István templom romjairól készült 1761-es leírásában: „Lássátok a kiáltó hiányosságokat, a félig összeomlott falakat, az elhagyott köveket, a kietlen látványt, a falak közül előtört növényeket...a tetőzet nélküli kapukat, tornyokat, a fájdalmasan gyászoló várfalakat: félig leomlottan, rendszertelenül elhullva, az idő vasfogától omladozva már alapjaiban is...Fölötte szabadon süvít a szél, a kövek rend nélkül széthajigálva...”[89]
     
         Néhány leírásban a 19. század közepén megerősödő nemzeti emlék-, vagy kultuszhely- teremtő[90] tendencia csíráira bukkanunk. A pannonhalmi kolostort meglátogató szerző a kiemelkedő történelmi érdekű hely kultikus-szakrális vonzását hangsúlyozza. „Mind a’ templom, mind a’ Klastrom külömb külömbféle esztendőkben épült. A’ leg régibb épület benne Geiza kis temploma, mellynek alatson bolthajtása, apró Gothusi oszlopokon fekszik. Az óltár ellenében való falba van tsinálva Sz. István első Keresztyén Királyunk széke; veres márványból. Itt szokott vólt ülni ez a’ Sz. Fejedelem; midőn meg jelent az isteni szolgálatokon. Magam is belé ültem. Leg alább is nyóltz száz esztendeje tehát, hogy áll ez a’ kis templom, mellynél kevés régibb épületünk van az Országban. Nagy tiszteletet önt ez a’ régiség az emberbe. Akaratja ellen is gondolkozásba merül itt akárki is, el-járván elméjével a’ régi időknek viszontagságait.” (BMH 1801.II.842–43)
       „Soha se felejtem el azt a’ Belérzést” – írja Sándor István is egy „régi ‘s nevezetes Kővár” romjainál tett látogatása kapcsán – melly akkor engem körülvett. Játszó Képzelésem a’ múlt százakba tett által, a kijetlen Kőfalakat az Elővilág képeivel megelevenítette, ‘s az elmúltt időnek általhatatlan lepelét felemelé előttem.” (S 1808.IX.125)[91] A tervezett Mátyás emlékmű talapzatában elhelyezendő sírkamrát Ferenczy István – írja Kovalovszky Márta – olyan „meditációra indító, elmélkedésre alkalmas helyszínné kívánta formálni, ahol egy kiválasztott és bemutatott történeti személyiség élete, tettei a nézőt inspirálják. A látottak átélésén túl, az elmúlt idők átélésére, megértésére bíztatják. A történelmi múlt nagysága iránti nosztalgiával töltik meg...”[92]
          A kiemelkedő történeti jelentőségű helyeket az érdeklődők „nemzeti emlékhelyként látogatták”.[93] S nemcsak a magyarok. Az esztergomi bazilikának, vagy a visegrádi várnak, „a’ régi Magyar ditsősség’ omladékának” megtekintése alkalmanként a fejedelmi látogatások programjába is bekerült. (HKT 1824.II.198, 1825.I.377) A Visegrádra látogató portugál királyi herceg az egykori királyi vár romjainak megtekintésekor „ama ritka al­kotmányú, és belől Góthusi módra készült boltozatokkal díszeskedő Salamon tornyát” le is rajzolta. (HKT 1825.II.59)         
 
         Más helyeken a képzőművészeti és irodalmi szentimentalizmus és romantika – ezen belül különösen a „várromantika” – romkultuszának fordulataival[94] találkozunk.[95] A panaszirodalom hagyományainak továbbélése ugyanakkor – úgy tűnik – ezt a vonulatot sem hagyta itthon érintetlenül. „A’ Kővárak oda vagynak, ‘s a’ régi hírünk és tekintetünk is utánok mentt” – írja Sándor István „Egygy régi ‘s puszta Várnak meglátogatásakor” című írásában, melyben egy romantikus víziót vázol fel. (S 1808.IX.124–127)[96] Számos hazai vár „...tsak kő halmok és a’ baglyok, denevérek lakásául szolgáló Omladékok, mellyek szomorú el-pusztulásokban, az el multt jobb időt és annak Vitéz hőseit mély halgatástól körül véve, komoly ábrázattal fájlalják...” (TGY 1821.II.37–39) A rommá lett várakban – olvashatjuk máshol – „most már a’ nemzeti k á r t hirdető hollók fészkelvén, és éjjeli denevérek rejtekezvén, nem emberi népet, hanem puszta düledékeket, omladékokat szemlélhetni.” (TGY 1827.II.44)
 
       A nemzeti öntudat erősödésének jeleként néhány szerző a hazai és ezen belül is a nemzeti emlékanyag hazafias érdekű preferenciáját hangsúlyozza.[97] „Ezen rövid emlékezet” – írja egy középkori templom maradványainak felfedezéséről beszámoló tudósító – „kedves lészen minden Hazafinak, kinél semmi Honnya színén nincsen, melly figyelmet nem érdemlene;...A’ régiség története úgy-is tiszteletre méltók, mennél inkább becsesek azok, ha a’ mi elődeink’ egykori lakját, mellyet ma ugyan a’ változhatatlan változandóság Országunk’ színéről le törlött, de hajdan szinte virágzott, illetik...” (TGY 1817.X.136) „...mit használ” – kérdi Bitnitz Lajos is – „a’ régi tőlünk többnyire meszsze esett nemzeteknek földírásokon rágódnunk, ha tulajdon honnunk’ előideji homállyal, ‘s bizonytalansággal borítatnak...” (TGY 1821.VIII.6)
         Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a vizsgált időszakban nem beszélhetünk a honi középkori emlékek ismertetésének túlsúlyáról. Számos önálló írás foglalkozott hazai antik emlékekkel, régészeti lelet-együttesekkel.[98] A topográfiai leírások, útleírások, városismertetések is egyaránt, s egyforma hangsúllyal említik a helyi ókori és középkori emlékeket.[99] Kovachich Márton György „aus der alten, als auch der mittleren Zeit” származó emlékek ismertetését egyaránt tervbe veszi folyóirata programjában. (MU 1786.36) Jankovich Miklós – aki pedig valóban kiemelt figyelmet fordított a nemzeti múlt tárgyi maradványaira – az elpusztult honi emlékek között a „hajdan Hazánkban felállított, és itthon szerzett mesterség’ míveit – Romai Kastélyokat – diadalmi kapukat, – oszlopokra boltozott viz tsatornákat – képszobrokat – mértföldi kőjeleket ‘s több illyen még fennálló Romai elmét, erőt, és hatalmat hirlelő jeles omladékokat – vagy pedig a’ közép évben többnyire kősziklák’ tetejére fészkelt Várakat, – Monostorokat – Templomokat, – Tornyokat, partokban beásott lakó barlangokat, – földvárakat, – emlékdombokat, – sirköveket ‘s több e’féle nemzeti hatalom-, szorgalom-, tsinosodás-, ízlés-, mesterség- és tudománybeli emlékek”-et egyaránt említ. (TGY 1827.II.43–44)
           A hazai ókori emlékek megbecsülésének okát nemcsak abban a hagyományban kell keresnünk, hogy az egyetemi oktatással összefonódó régészeti kutatás szinte kizárólag ezekkel az emlékekkel foglalkozott.[100] Az ókor iránti hazai érdeklődés a korábbi és kortárs deákos irodalmi műveltséggel, illetve azzal az általános európai ókor-kultusszal is magyarázható, mely – különféle antikvitásrecepciókban megnyilvánulva – a 18. században a feudális-arisztokratikus és a polgári művelődési eszménynek egyaránt része volt. Bél Mátyás például – aki a korai klasszicizálás jeleként a „rontott” középkori latinság helyett a „tiszta” ókori latinsághoz akart visszatérni – filológiai és történeti stúdiumok részeként „régiségtant adott elő iskoláiban...”[101] A 19. század elejéig az antik emlékek ismertetése – úgy tűnik – a hazai sajtóban is túlsúlyban volt.
          A honi antik emlékek kutatása, ismertetése ugyanakkor összhangban volt a nemzeti öntudat hazafias indíttatású kifejeződésével, s alkalomadtán az új, polgári értékrenddel is.[102] A szerzők ezt az emlékanyagot is a hazai föld történetének részeként,[103] egy fényes korszak „bámulásra méltó” hagyatékaként értékelték. A Várhelyen felfedezett ókori mozaik – írja Jankovich – „szinte oly nagy bámulást, mint tiszteletet gerjeszt, édes hazánknak pedig hírt, nemzetünknek dicsősséget szerez...” (FMOM 1825.474) Az antik emlékek egyetemes érvénye, s az, hogy egy általános kulturális konszenzus részei,[104] csak növelte jelentőségüket. Abba a fejlettebb európai kultúrkörbe vonták be ugyanis – hacsak közvetve is – a honi történelmet, melynek képviselői számára tudósaink és íróink egy része a nemzet kulturális eredményeit bemutatni akarta, s melynek fejlettebb viszonyaihoz való felzárkózást célul tűzte ki. A német vagy latin nyelven publikáló, de a magyar művelődés ügyét szolgáló „kultúraközvetítők” (Windisch Károly, Kovachich Márton, Schedius Lajos) a provinciális nemzeti elzárkózás, befelé fordulás helyett igyekeztek is megismertetni a művelt külfölddel a hazai művelődés régebbi és újabb eredményeit.[105]


*
[1] Horler 1990 113.
[2] Merényi 1972, Műemlékvédelem 1996. A 18. századi hazai „műemlékvédelmi” törekvésekről: Forster 1928 9, Horler 1993 és Széless 1998 11. Az európai műemlékvédelmi törekvésekről – a 15. századi itáliai kezdetektől: Leisching 1971 129-138, Leisching 1979, Horler 1984, Lipp 1987, Frodl 1988, Riegl 1995, Hanns Haas – Hannes Stekl (Hg.): Bürgerliche Selbstdarstellung. Städtebau, Architektur, Denkmäler. (Bürgertum in der Habsburgermonarchie 4.) Wien – Köln – Weimar 1995 163–252, Choay 1997, Riegl 1998.
[3] A sajtóirodalomnak a hazai művészettörténet-írás előtörténetében játszott szerepéről, az ezzel kapcsolatos irodalomról: Papp Júlia: Képzőművészeti ismeretek és a „művészettörténeti gondolkodás” kezdetei Sándor István írásaiban. Magyar Könyvszemle 1989. 4. szám, 355–368, Papp 1992, Papp 1998, Marosi 1999.
[4] Fejér György a Tudományos Gyűjteményben megjelent városismertetésekre hivatkozva közli „Nagy Győr Jelességei”-nek leírását. (TGY 1820.IV.3–56) (A rövidítések feloldását ld. a tanulmány végén.) Nemcsak a Podjebrád Katalin sírjáról megjelent magyar nyelvű ismertetést ajánlja a hazai régiségeket kedvelők figyelmé­be a Gemeinnützige Blätter, hanem – utalva a Tudományos Gyűjteményben megjelent ismertetésre – röviden ír a megtalálás körülményeiről, illetve a sírbolt eredetéről kialakult nézetekről is. (GB 1827.I. 154, 170–171)
[5] Az egyházi épületek pusztítása, rongálása ellen tiltakozó angliai privát „műemlékvédelmi mozgalom” is a kezdetektől fogva élvezte a sajtó, az újságok támogatását. Choay 1997 72.
[6] A sajtóirodalom természetéből adódóan a kutatott forrásanyag eltérő jellegű és mélységű írásokat tartalmaz. A kor tudományos igényeinek megfelelő színvonalú, elmélyült értekezések mellett nem tekinthetünk el a tudományos értékkel alig, vagy egyáltalán nem bíró leírások, tudósítások vizsgálatától sem, hiszen a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához szükséges általános mentalitásbeli, szemléleti változások gyakran ezekben nyernek pregnáns megfogalmazást. Annak érdekében pedig, hogy nyilvánvalóvá váljon: nem véletlen, esetleges „elszólásokról”, hanem a korszak gondolkodásában, mentalitásában gyökerező, elevenen ható általános tendenciákról van szó, gyakran szükségessé válik a következtetéseknek különböző szerzőktől származó, hasonló tartalmú párhuzamos idézetekkel történő illusztrálása.
[7] Gárdonyi 1926, Örkényi 1941, Marosi 1965, Marosi 1983, Csatkai 1983, Nagy 1985 122–124. Kállay 1986, Archeológia 2000 – ebben különösen Lővei 2000.
[8] Kulcsár 1968, Ritoók-Szalay 1989, Ritoókné 1994, Tóth 2000, Papp 1998–1999.
[9] Ritoókné 1994 323.
[10] Marosi 1976 22. Choay 1997 26–42.
[11] Ritoókné 1994 318–325. Wolfgang Lazius (Latz) osztrák orvos, történetíró és kartográfus 1552–1556 között készített nagy Magyarország-térképén „a régi római telepek, őrhelyek romjait, maradványait is feltüntette”, mivel – olvashatjuk a térképen – munkáját nemcsak a török ellenes harcok vezetőinek, hanem a kereskedőknek és a történetkutatóknak is szánta. Hrenkó Pál: Wolfgang Lazius félreismert magyar térképei. Dunakanyar 1979/1. 22.
[12] Pápai Páriz Ferenc például „1670 körül feliratokat gyűjtött a római kori Dácia fővárosának, Ulpia Trajanának romjainál.” Szelestei 1989 57.
[13] Kosáry 1997 144–15, Szelestei 1989 43–76.
[14] Pauler 1880, Gárdonyi 1926 12. Szentpétery 1935, Oroszlán 1966, Muszka 1974.
[15] De ruderibus laconici caldariique Romani. Budae, 1778.
[16] Siklóssy 1919, Entz 1937, Sinkó 1978, Korek 1988 53–59.
[17] Gárdonyi 1926   9. Huszár 1985.
[18] Fejős 1964. A római emlékekkel való tudományos foglalkozás rendszeresebbé vált, miután a Nemzeti Múzeumban megindult gyűjtésük. A Múzeum 1825-ben kiadott katalógusa pedig már nemcsak antik, hanem „nemzeti” régiségekről is beszámolt. Gárdonyi 1926 14.
[19] Horler 1993 97, Dávid 1996 220, Széless 1998 11.
[20] Pest megye 1958 280. és 299.
[21] „Ugi értem, amaz boldog emlékezetű...Báthori István, a’ kenyér mezején a’ Pogányság ellen ditsőséges harczának diadalmának örök monumentumára építet Kapolna egész ruinában vagion, holot penig vi Privilegii azon kapolnát eleitől fogva Kmkk kellet restauráltatni, ugi énis mint eő Felsegének Erdélyi Királyi Thesaurariussa ex officio intem, kérem, sőt...parancsolomis Kgkk, hogi minden haladek nelkül a’ praemittált Kapolnát restauraltatván bé-zsendelyeztesse...külömben ha Ktek negligallya, magokk tulajdonítsa vakmerősegekk büntetésit...” Erdély történetére vonatkozó más forrásokkal együtt közreadta Döbrentei Gábor. FMOM 1829.I.32.
[22] Vácot – olvashatjuk a Mátyás korában élt Báthory Miklós püspökről – „a’ szép mesterségek’ és Tudományok’ gyakorlásával nemesítette legfőképp, mert tudta Ő azt, hogy az elmének képzete (Culturája) és az észnek’ a’ tudományokból eredett megvilágositása adhat egyedül az emberi társaságnak igaz diszt és fényességet...” (TGY 1818.IV.11) A művelődés felértékelődését jelzi, hogy Ráday Gedeon portrégyűjteményében a „kiművelt magyarok” között a királyok és hadvezérek arcképei mellett tudósok és festők (például Dürer és Kupeczky) képmásai is helyet kaptak. Sinkó 1983 270–271.
[23] Vajda 1994 58–71.
[24] Aminek fontos eszköze lehet a sajtó: „Die gelehrten Zeitungen” – írja Kovachich Márton folyóirata programjában – „insbesondere können das Meiste beytragen, die Kenntnisse zu verbreiten, und die Aufklärung allgemein zu machen.” (MU 1786.6)
[25] A hazai művészeti emlékek kutatását is tervbe vevő tudós társaság „a’ Magyar Nemzetnek díszére, a’ Tudományoknak a’ Hazában való gyarapítására...” kíván „egy tudós Gyűjteménnyel édes Hazájának kedveskedni...”. Céljuk, hogy az összegyűlt adatok, ismeretek „a’ Magyar tudományt ismérni kívánókkal közöltessenek.” (BMM 1787.452) Az Erdélyi Magyar Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társaság célja a nemzeti nyelv elnémetesedésének megakadályozása mellett az volt, hogy „...a’ világoskodás a’ Tudomány hazai Plánta légyen, mint egy Polgárrá tétessék...” A szervezők a szépmesterségek és a tudományok hazai fejlesztése érdekében szükségesnek vélik bizonyos intézetek (például könyvtárak, múzeumok) létrehozását, illetve bizonyos „technikus szóknak” magyar nyelven történő megismertetését. Aranka 1791 13.
[26] A környezetnek és az éghajlatnak az egyes nemzetek kulturális fejlődésére gyakorolt hatásának megcáfolását Tóth Pál még 1818-ban is időszerűnek tartja. (TGY 1818.IX.10–27)
[27] Például Jacob Wimpheling, Johannes Fischart, Carel van Mander, Joachim von Sandrart. Marosi 1976.
[28] Hermann Conring 1675-ben megjelenő művében úgy véli, hogy a magyar népjellem nem alkalmas a tudományok művelésére. A legnagyobb ellenhatást Jakob Friedrich Reimann bírálata váltotta ki, mely 1708-ban a Versuch einer Einleitung in die historiam literariam insgemein című munkában jelent meg. Tarnai 1969, Kosáry 1997 154. és Szelestei 1989 34.
[29] Terbe 1936, Hopp 1992, Imre 1995, Imre 1996, Imre 1997.
[30] Bél 1977   48.
[31] Sándor Istvánt például ez is motiválta bibliográfiai rendszerező munkája megkezdésében. Papp 1992 15.
[32] A belső érték a korban a pénzben kifejezhető anyagi értéket jelentette.
[33] A külföld meggyőzése mellett ugyanakkor a nemzet kulturális felemelésére irányuló törekvések is hangsúlyozódnak: A Jankovich gyűjtemény darabjai „...a’ nemzeti dísznek bé bizonyítására a’ hajdani világról bé csúszamlott bal vélekedéseknek el távoztatására, és a’ mostani mesterségeknek, ízléseknek felsegítésére főképpen szolgálnak.” (TGY 1817.XI.36)
[34] A hazafias érdek és a tudományos-művelődési érdek összekapcsolása gyakran jelentkezik a kor retorikájában. Kovachich Mártonnak Borsod vármegye közgyűlése 500 Ft jutalmat szavazott meg, mivel „...csupán a’ Haza és a’ szép tudományok szeretetéből, a’ tiszteletre méltó régiség állapottyai és történetei tudós nyomozgatásában buvárkodik...” (TGY 1817.V.147) A Magyar Tudós Társaság Történettudományi Osztálya 1847-ben országos felhívásában felkérte a műemlék és műtárgytulajdonosokat, hogy értékeiket a tudomány és a nemzeti becsület érdekében óvják meg. Cs. Plank 1996   28.  
[35] „...a nyomtatásba jött vers” – véli Kazinczy is – „tovább áll fenn, mint akármely emlék. Tinódi Sebestyén silány egy versírócska volt, és mégis inkább ada halhatatlanságot, mint sok márvány, melyet a magok megholtjaiknak a dagályos maradék állíta.” Levél Cserey Farkashoz. Széphalom, 1811. május 11. Vass 1852   7.
[36] „Örvendezve veszi észre a’ vándorló” – olvashatjuk Gimes várának leírásában – „hogy ez a’ Vár nagyobb részint épen maradt... Mint hogy pedig a’ még lakható állapotban maradott Várak Édes Hazánkban ritkábbak, nem gondolom, hogy ennek le-írása, a’ mi magát az Épületet is érdekli, kedvetlen legyen...” (TGY 1821.II.37–39)
[37] Több újság ismerteti a mohácsi csata után II. Lajos özvegye által Pozsonyba menekített, majd a budai karthauziak kérésére visszaadott királyi kincs legértékesebb darabjait, a Szent Ke­reszt darabját őrző arany ereklyetartót, értékes miseruhákat, újtestamentumi jeleneteket ábrázoló szentképeket stb. (UM 1781.III.382–384, PZ 1781. 71.sz. o.n.)
[38] Széless György 1761. évi leírása alapján arra törekedett, hogy az esztergomi székesegyház még álló részeit olyan tisztelet és megbecsülés övezze, mint a nemzeti szent ereklyéket. Széless 1998 11.
[39] Gyakran ez az értékhierarchia határozta meg a korábbi kutatások irányait is. A jezsuita Hevenesi Gábor, az adatgyűjtő iskola megalapítója az ún. Modusban, vagyis a tudományos történeti kutatás módszereinek felvázolásában külön bekezdésben említi a kolostorok, templomok, szentképek, relikviák felmérésének, leírásának szükségességét. Szelestei 1989 48.
[40] Az osztrák császár a templomokat „a’ régi első Keresztényeknek együgyüsége szerént akarja rendelni, e’ szerént a Szent-Képeknek minden aranyból, ezüstből, avagy más drága materiából való öltözettyeiket megtiltotta...” (PMH 1784.404) A salisbury érsek­ a szükségtelen templomi ékességeket pásztorlevélben tiltotta meg. A templomok összegyűjtött javait „sem engedi eztán külső pompára vesztegettetni ...”, hanem az özvegyek és árvák támogatására fordítja. (PMM 1787. Pünkösd hava o.n., BMM 1787.455–456) A hazai újságolvasók arról is kaptak híreket, hogy a forradalmi Franciaországban az egyházi kegytárgyak szakrális vonzerejének erőszakos megsemmisítésére törekedtek. Papp 1998. 209–211.
[41] „...a’ Templomok’ kincsei (mert azon világítani kívánó évben a’ Régiségnek és Mesterségnek semmi érdem és becs nem tulajdonitatott)” – írja Fejér György a II. József által feloszlatott hazai szerzetesrendek kincseinek elkótyavetyélését, oktalan pusztítását említve – „elszedettek, és úgy a’ szentség védje alatt a’ Századok óta épen fen maradott régiség’ és mesterség’ remekei semmivé tétettek... (TGY 1817.XI.11–12)
[42] Kovachich Márton 1810-es levéltári gyűjtő útján „Bártfán az egyházban őrzött régiségeket a múzeumnak szeretné megkapni.” Windisch 1998 158. A váci püspök a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta a korábban a püspökségen őrzött márványreliefet, Báthory András Madonnáját. (TGY 1818.IV.13) 
[43] „A’ nemzőtagot ábrázoló emlékek” – írja Bitnitz a Szombathely mellett feltárt ókori temetőben talált termékenység-amulettek egykori kultikus funkciójának ismertetésekor – mainap a’ fajtalanságról vádoltatnak, holott a’ régieknél igen közönségesek voltak ‘s korán sem illetlenek. A’ történet és régiség nyomozónak nem szükséges félnie ezen emlék’ vizsgálásától, ha ezt tiszta történeti és tudományos szellemmel...viszi végbe.” (TGY 1821.VIII.26)
[44] Kazinczy inti azokat, akik – mint szentségtörésen – megbotránkoztak a Hébében megjelentetett vallásos tárgyú metszeteken: „Lépjenek Kép-Gyüjteményekbe, ‘s lássák, hogy ott Szentképek, Mythologiai darabok, Ütközetek, Tájfestés, Portrék...egymás mellett állanak, és ott senki meg nem botránkozik...” Hangsúlyozza a nemcsak a vallásos, hanem alkalmasint a hazafias tartalomtól is függetlenedő, csak az alkotások művészi kvalitásával mérhető esztétikai érték jelentőségét: „...Caracci’ Idvezítője, ‘s a’ Scheffer’ Ceciliája kedvesebb ajándék az illyekhez Értőknek, mint ha Hébe tele volna Hisztoriai középszer, vagy éppen rossz darabokkal.” (FMOM 1825.160)
[45] Papp 1999
[46] Tudományos kutatás tárgyává vált egy másik, egykor sajátos kultikus funkcióval bíró tárgy is. Jankovich Miklós Bocskay István ko­ronájáról a bécsi Archív für d. Geschichte Statistik, Lite­ratur und Kunst 1824. évfolyamában megjelent cikkre válaszol. Az osztrák szerző – olvashatjuk – két koronát írt le, egy aranyból, s egy papírból készültet, s mindkettőt Bocskay koronájának tart­ja. Jankovich szerint az aranykorona volt az igazi. Nézete indoklásakor nemcsak azt hangsúlyozza, hogy egy Bocskay nem fogadhatott volna el papírkoronát, hanem korabeli leírásokat, rajzo­kat, a felhasznált motívumra s anyagra vonatkozó történeti analógiákat is említ. (FMOM 1828.1662–1668)
[47] Galavics 1971 19.
[48] A koronával és a Lehel-kürttel kapcsolatos korabeli irodalomról: Gárdonyi 1926 14–15. A korona iránti érdeklődés indítékairól: Galavics 1980 65. A korona régebbi ábrázolásairól: Holler 2000. Ismertetést, illetve rézmetszetes illusztrációt közöltek Szent István arannyal és gyöngyökkel kivar­rott, a bécsi egyházi gyűjteményben lévő erszényéről is. (MK 1815.II. 38.sz. melléklete 1, 41.sz. melléklete 1) A „nevezetes Magyar régiség”-et Rumy Károly György is ismerteti. (FMOM 1826.825–826)
[49] Ezeket a leleteket – amennyiben értékük a 150 Ft-ot meghaladta – 1776-ban és 1777-ben kelt királyi leiratok értelmében harmadrészben a kincstárnak kellett beszolgáltatni, a fennmaradó kétharmad részt pedig a megtaláló (vagy a feljelentő), illetve a feltalálás helyét birtokló földtulajdonos között kellett szétosztani. Forster 1906 5. Egy Nagyszeben mellett (Kis-Okloson) talált ókori aranypénzleletről szóló tudósításban a hazai földben talált régészeti emlékek útját követhetjük nyomon. A több száz darabból álló leletegyüttest a gyulafehérvári Pénzhi­vatalba, majd a királyi kincstárba küldték, hogy onnan a pénze­ket Bécsbe szállítsák. A királyi kincstár jelentése szerint a Lysimachos görög király idejéből származó leletek értéke a 2800 Ft-ot is eléri. A pénzlelet felfedezése után (a környéken már korábban egy régi város maradványainak vélt romokat találtak) a lelőhely közelében ismét megindult a kutatás. (PMH 1781.735–736, OPZ 1803.784–85)
[50] Ld. a Függeléket.
[51] A pozsonyi kórház építésekor felfedezett pénzeket I. Lajos és Zsigmond korában, (PZ 1778.43. sz. o.n.) a budai várban előkerülteket pedig Ulászló és II. Lajos uralkodása alatt verték. (PZ 1781.68. sz. o.n., PMH 1781.II.528) Kolozsvári gyerekek által talált pénzekről a helyi elöljárók megállapították, hogy II. Lajos, Báthory Zsigmond stb. korából származnak. (MK 1808.I.5)
[52] Szilágysomlyón pénzeket és egy gyönyörű aranyláncot találtak, „mellyen rész szerént mezei, rész szerént pedig bányászi instrumentumok igen számosan láttattanak fel-függesztve lenni”. A kincset, melynek „belső” értéke a tudósító szerint 3500 Ft körül lehet, Budára, a királyi fő adóhivatalba küldték el. (MK 1797.II.554)
[53] 5 hordónyi római kori aranypénzre bukkant szántás közben a szerémségi Polubintzében – ahol „még ma is igen fontos Ruinákat lehet szemlélni” – egy földműves. (MK 1797.II.127) Eder abbé egy 400 darabból álló erdélyi antik aranypénzleletről beszámolva ismerteti a pénzek súlyát és finomságát, majd ókori források és kortárs tudósok (például Eckhel) alapján értelmezi a pénzeken látható feliratokat és ábrázolásokat. (ZU 1803.IV.113–118)
[54] 1717-ben a király a soproni Dobner Sebestyén Ferdinándot „bízta meg a római kövek és emlékek összegyűjtésével.” Szelestei 1998 56.
[55] Korábban a numizmatikai kutatások is főleg az aranypénzekre irányultak. Erdélyi aranypénzek alapján állította össze 1699-ben Mellen Jakab a magyar királyok „leszármazását és uralkodásuk rövid történetét”, s aranypénzekkel foglalkozott Köleséri Sámuel is 1717-ben kiadott éremtani munkájában. Gárdonyi 1926 9.
[56] Az emlékek történeti és tudományos értékének előtérbe kerülése alkalmanként a használati értékben bekövetkező látványos módosulásokat idézett elő. Egy főszolgabíró ókori kőemlékeket – többek javaslatával ellentétben – nem kapufélfaként, hanem angolkertje díszeként kívánt elhelyezni. (HT 1808.I.337–338) Bitnitz Lajos a Szombathelyen talált fontosabb antik leletek között egy olyan, Jupiternek tett fogadalmi szöveget tartalmazó oszloptöredéket ismertetett és értelmezett, mely korábban egy helybeli polgár háza előtt padként szolgált. (TGY 1821.VIII.6) Ugyanitt közöl egy olyan antik feliratot is, mely a „püspöki residentiának belső udvarában a’ többi régiségek köztt heverő kőtábla darabon” található. (TGY 1821.VIII.9)
[57] Forster 1906   8.
[58]Forster 1906 20. A hazai földben talált régészeti emlékeknek magyarországi intézményi gyűjteménybe juttatásáról egyébként – elméletben legalábbis – évtizedekkel korábban rendelkezett már az udvar: az 1777-es Ratio Educationisban ezt olvashatjuk az egyetemi régiséggyűjtemény kapcsán: „Végül arról is lelkiismeretesen gondoskodnak majd a jövőben, hogy fokozatosan összegyűjtsék és az egyetemi palotában megőrizzék a Pannóniában szerte felbukkanó régészeti emlékeket; és hogy ezeket ne csak a tudományok hazai hallgatói tanulmányozhassák és vizsgálhassák, hanem a megtekintésük céljából majd idejövő külföldiek is.” Mészáros 1981 158. Schönvisner István a „régiségtan professzoraként sokat foglalkozott az egyetemi múzeum ügyeivel, s feltárásainak anyagából gazdagította a gyűjteményt.” Muszka 1974 36.
[59] Egy, a földből előkerült ókori római légiós jelvényt „a’ régiség rozsdája tiszteletre méltóvá tett vólt...” Aranka 1796. 135. Jankovich Miklós gyűjteményének egy festményét – írja Fejér György – „nem annyira a’ mestere, mint sem a’ XV. Századból lévő eredete teszi becsessé...”. (TGY 1817.XI.31) vö.: Riegl 1995, Riegl 1998.
[60] A sárosi várat és történetét ismertető tudósító hangsúlyozza, hogy feldolgozásának célja a magyar történelem régi emlékeinek és hőseinek hazafias indíttatású megismertetése. (USGN 1787.51–52 59–60)
[61] Kovalovszky 1982; Marosi 1988 6.; Marosi 1992 85.; Marosi 1996 15.
[62] A nemzeti indíttatású emlékkultusz általános európai jelenség volt: Ha a versailles-i kastélyt lerombolják – olvashatjuk a párizsi nemzetgyűlésben folyó vita kapcsán – Franciaország „egy olly emlékezetes épületétől fog meg fosztatni, mellynek építő mesterei annak állandóságával halhatatlanokká lennének.” A nemzetek „egyedül az őket ditsőítő monumentumokban élnek...” (MK 1798.III.279) A nemzeti régiségek iránti érdeklődés növekedéséről a 17–18. századi Európában: Choay 1997 54–60. 
[63] Nagy Lajos székesfehérvári kápolnája „Nemzetünk dítsőségét örökösíttette” volna, ha a költségek kímélése végett le nem rombolják. A történelem viharai ellenére fennmaradt művészeti emlékek „a’ Magyarok jó ízlésének tanubizonyságai”. (HT 1806.235–236)
[64] Bitnitz Lajos zalai útja során „a’ hazáért vérzett, oda veszett hazafiak’ dicső árnyékait” maga körül „lengeni képzelvén...dicsőségek’ emlékét”, azaz a „vitézül elhullott Thury György kanizsai kapitánynak Zrinyi György által 1570-dikben emelt sírhalmát” kereste, illetve Bajcsa várát, „hol 1579-dikben Zrínyi György, Batthyányi Boldizsár és Nádasdi Ferencz a’ Magyar vitézségnek remek példáját adák...” (TGY 1825.VI.56)
[65]„Mind a’ két kő” – olvashatjuk Székesfehérváron talált antik, illetve középkori emlékekről – „tanujok e’ régi ditső Város viszontagságainak, mellyek azt mind fényes, mind szomorú állapotba helyheztették a’ Nemzetnek külömbféle boldog vagy boldogtalan környülállásai szerént.” (HT 1806.344)
[66] A hazafias-történeti szemlélet jelentkezéséről a korszak irodalmában: Mezei 1958
[67] Endrődi 1998 20. Janus Pannonius egyik ferrarai professzora, Guarino Veronese szerint „a történelem egyetlen feladata, hogy a múlttal való összevetés alapján megmutassa, hogyan kell élnünk a jelenben és a jövőben.” Birnbaum 1998 38.
[68] A fiatal Batsányi János például – mint munkája bevezetőjében írja – azért adja ki az 1745-ben Nagyszombatban megjelent Bellica Hungarorum fortitudo című jezsuita promóciós nyomtatvány átdolgozott fordítását, hogy megismertesse az ifjúságot a hajdani vitézek dicsőséges tetteivel, s a jó példák követésére serkentse őket. A’ Magyaroknak vitézsége. Régiek példáival meg-világosíttva. Pesten 1785. In: Batsányi János összes művei. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. II. kötet. Budapest 1960.
[69] Kovalovszky 1981 40.
[70] Visegrád „a’ Historiában igen esméretes.” (MGY 1790.III.185) A hazafias indíttatású történeti érdeklődés is motiválja a kiemelkedő történeti eseményeket, híres történeti személyeket, nevezetes várakat, épületeket ábrázoló metszetsorozatoknak a 19. század első felében megfigyelhető hazai elterjedését.
[71] Fejér György a székesfehérvári főtemplom történetét Kézai, Thuróczi, Bonfini, Ranzanus, Istvánffy, W. Lazius stb. alapján rekonstruálja. (TGY 1818.VI.32–53) Okleveles adatok alapján ismerteti a középkori udvari festőket Krüchten József. Említi Drugeth János nádorispán 1331-ben kelt oklevelét, mely szerint H. mester festőnek birtokot adományoztak, illetve azt, amely Zsigmond király Bertalan nevű budai udvari fes­tőjéről tesz említést. (TGY 1821.II.123) Bitnitz Lajos zalai útján Istvánffy által említett sírhalmot (Hist. Lib. XXIV.) és várat (Hist. Lib. XXV.) keres – sikertelenül. (TGY 1825.VI.56) „A régi Visegrád leírását” – írja majd Arany János is a Toldi szerelméhez fűzött jegyzetében – „Oláh Miklós nyomán adom, amint még ő látta.” Arany János összes művei. V. kötet Budapest 1953. 304.
[72] Egy Visegrádról szóló másik írás a vár helyének és történetének ismertetése mellett közöl néhány, a palota egykori pompájára utaló anekdotát. (HM 1829.II.242–244) Oláh Miklós leírását, éppúgy, mint a palota pompájától elnémuló török követről szóló anekdotát, Bél is közli. Bél 1977   103–104.
[73] Vö.: Marosi Ernő: „Quam qui vidit, testimonium veritati verborum nostrorum perhibet”. Megjegyzések Szent István székesfehérvári prépostsági templomának képéhez elbeszélő forrásainkban. In: „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged 2000. 349–363.
[74] Galeotto – akinek latin nyelvű leírását az értekezés szerzője (pontos forrásmegjelöléssel) közli is – így írt Báthoryról: „Nem mesélem el, milyen pompásan építette újjá Itáliából behívott mesteremberekkel és óriási költséggel templomát, és a templom és a püspöki palota méltán tükrözi vissza nemes lelkének fényét.” Galeotto 1977 102. Galeotto leírását közli Bél Mátyás is. Bél 1977 49. A történeti forrásoknak az időközben elpusztult emlékekre vonatkozó régebbi leírásait a 19. század eleji topográfiai értekezések szerzői – mint látjuk – tényekként vették át. A források adatainak nem mindig kellő kritikával kezelt modern átvételével kapcsolatban az utóbbi időben a kutatásban fenntartások fogalmazódtak meg. Mikó 1989, Mikó 1991, Marosi 1998 361.
[75] Szabó Júlia: A tájrajzolás és tájfestészet. In: Művészet Magyarországon 1830–1870. Katalógus. Szerkesztette: Szabó Júlia, Széphelyi F. György. Budapest 1981. I. 131.; Keserű 1993; Papp Júlia: Egy adat a történeti festészet hazai kezdeteihez. (Wándza Mihály Mátyás király bécsújhelyi táborozását ábrázoló festményének leírása 1806-ból) Ars Hungarica 2000/1. 197–204.; u.ő.: Rom és rekonstrukció. (Hazai építészeti emlékek 19. századi ábrázolásairól). Megjelenés alatt a Tanulmányok Rózsa Gyögy 75. születésnapjára című kiadványban – számos példa említésével. A Tudományos Gyűjteményben található, a várak 19. század eleji állapotát bemutató metszetek többségével szemben képzeleti rekonstrukciót látunk a szarvasi vár feltételezett 16. századi elrendezését, külsejét bemutató illusztráción. (TGY 1822.XI.) (2. kép)
[76] Nagy Lajos szerepének említése a máriazelli kápolna gazdagításában, (APA 1772.282–284, 290–292, 298–301, 314–315, 321–323, 337–341, 361–363, 369–372, 386–388, 393–394, 1773.33–34), Szerdahelyi György beszélgetése a budai egyetemen rendezett fogadáson a Curia képviselőivel a művészeteknek és a tudományoknak Nagy Lajos és Mátyás alatti virágzásáról, (EV 1784.458) a székesfehérvári bazilika Nagy Lajos és Mátyás által épített kápolnáinak leírásai. (HT 1806.236, TGY 1818.VI.42–43, 1827.II.46) Mátyás király „...a’ budai Várat minden kigondolható módon ékesítette, és olly fényes ditsőségre emelte, hogy egész Európában tsudának tartatnék...” (TGY 1818.IV.11) stb.
[77] Mátyás személyében „ollyan Fejedelem ülvén éppen akkor a’ kormányon, a’ ki a’ Tudományoknak ‘s Tudósoknak nagy betsüllője lévén, benne a’ még tsetsemő Magyar Múzsák nagy lelkű Mecaenássokra találtak. Corvinus Mátyás Budán a’ Zsigmond Királytól építtetett Academiát újjabb fényességre hozván, abba külső Országokból Tanítókat hozatott. A’ Tudományoknak virágoztatására pompás Könyvtárat állított, mellyet tsak rövid idő múlva több mint 50 ezer darab Zsidó, Görög, Deák Kézírásokkal meggazdagított. A’ Nemzet’ könnyebben lehető kimíveltetésére Budán Könyvnyomtató műhelyt állított fel, pompás épületeket emeltetett, mely által az országba a’ jó ízlést, a’ szép mesterségeket béhozta: mert a’ Király példájára tsak hamar a’ régi alatsony kalyibák felemelkedtek, a’ Városok újj formába öntettek.” (TGY 1818.IX.21.) A szerző a saját korabeli fejlődés lehetőségét is a tudományt támogató államvezetésben látja. A tudományok és a művészetek csak akkor virágoztak, amikor „...az Uralkodók és az Ország’ Nagyjai a’ Múzsák’ Mecaenássai voltak...” u. ott 26. 
[78] Sinkó 1986 111.
[79] Például Johann Nepomuk Geiger: Egy kép Magyarország fénykorából. Mátyás király tudósai és művészei körében. (1863) Említi: Sinkó 1986 116. (Collegium Budapest), Dósa Géza: Bethlen Gábor tudósai körében. (1870), stb. Vö.: Papp Júlia: „...nem szűkölködik már a Magyar a’ Kultúrában...” (A művelődési téma a 19. század hazai képzőművészetében – egy nemzet-karakterológiai toposz változásának tükrében.) Megjelenés alatt a Művészettörténeti Értesítőben.
[80] Visegrád nemzeti toposszá válásáról: Marosi 1988 és Keserű 1993 227–228.
[81] A tatai Tóváros mellett „fekszik azon Őseinknél nevezetes Vár: de már tsak mohos omladékai mutogatják azon hajdani erősségének ‘s méltóságának emlékeztető Képét, mellyben nagy emlékezetű, Nemzetünknek ditsősége, Honnyunk’ hathatós Védelmezője Korvinus Mátyás sok tavasznak kellemeit...elméjének kividámítására fordítá...” (HT 1807.II.14) „Ezen Királyi város fénnye” – olvashatjuk Székesfehérvárról – „minekutánna hatodfélszáz esztendeig tartott volna, szomorú homályba borult...Székes Fejérvár’ nevezetes épületinek semmi nyomai sincsenek mai nap; várának csekély részei állanak fenn, a’ Budai kaput kivévén, melly vigyázó tornyával egygyütt a’ mulandóság’ sorsától mind eddig megmenekedett!” (TGY 1818.VI.51–53) Az I. Lipót által lerontatott kanizsai vár csak a „földből kiálló czövekekben mutatja régi fontosságának szomorú maradványait.” (TGY 1825.VI.57)
[82] Róma a zarándokhoz (1458)
        „...Vagy ha sietsz, hát egyszer nézz rám könnyteli szemmel:
                  Lásd milyen lettem hajdani fényem után!” (Janus Pannonius versei. Budapest 1972. Válogatta és szerkesztette: Kardos Tibor. 133–134.)
[83] Ritoókné 1998 8. Choay 1997 32–42
[84] „Minthogy már ma e’ hajdan kies Városnak helyén” – olvashatjuk Visegrádról – nem lát egyebet az utazó, a’ rakás köveknél, ide illik Timonnak ama verse:...
                                Nézd Visegrád régi ‘s mai állapotját,
                                Tsudáld abban Isten’ ‘s ebben ember újját.” (MGY 1790.III.189–190)
[85] Hopp 1992, Imre 1995, Imre 1996, Imre 1997, Papp 2000.
[86] Az „...előbbi dicsőségnek csak a szomorú emlékét őrzi...” a visegrádi vár romja. Bél 1977 120. „Már rom, és a korvini ékességnek szomorú emléke...” Mátyás nyéki villája is. 121.
[87] Az újdonság érték és a történelmi érték egybeolvasztására törekvő 19. századi európai műemlékvédelmi gyakorlatban a „képzeleti”, virtuális rekonstrukció valóságossá, kézzelfoghatóvá vált: „a természeti erők pusztító hatásának minden feltűnő nyomát el akarták távolítani, minden hézagot, töredékességet ki akartak egészíteni, újra zárt, egységes egészt akartak előállítani. A lelet visszahelyezése megszületésének eredeti állapotában – ez volt a 19. században minden racionális műemlékgondozás nyíltan vallott és buzgón propagált célja.” Riegl 1998 36.   
[88] Imre 1995 215–218.
[89] Széless 1998 55. Idézi Lővei 1998 251.
[90] Kovalovszky 1981 39–40, Kovalovszky 1982, Endrődi 1998 21.
[91] Aki a vöröskői várban található „régi Szobákat, Palotákat és Tornáczokat megtekinti” – véli Mednyánszky Alajos – „ezeket lehetetlen, hogy ne kedvelje, Hazánk régi időkbeli állapotjába által téve képzelvén magát...” (TGY 1822.XII.78)
[92] Kovalovszky 1982 30.
[93] Keserű 1993 228.
[94] „...Tornyaim, ‘s aggott fedelim kevélyen
                    Fénylenek; rajtok szelidült galambok
                    Játszanak; baglyok huhogása megszünt
                                                            Éjjeli setétben...” – olvashatjuk például a vajdahunyadi vár helyreállítását ünneplő versben. (HM 1826.II.207)
[95] Keserű 1993 227.; Burgen 1999. Az angolkertek „műrom”-kultuszáról: Buttlar 1999 36–41.
[96] Papp 1992 35–36, 147–148.
[97] A nemzeti gyűjtemény támogatóinak „az édes Hazájok tökélletes esmérése kedvesebb, mint akár melly idegen Tartományok.” Museum 1807 27. Egy tudósító hangsúlyozza, hogy bár az előkerült pénzleletek többsége antik eredetű, található köztük számos magyar emlék is. A Gyulán nemrég talált 500 ezüst pénz például, mint a feliratból és az ábrázolásból kiderül, II. András szlavó­niai pénzei lehettek. (HT 1807.II.280–281)
[98] Papp 1998–1999.
[99] Csak egy példát említsünk a számtalan közül: A „Tóth Országnak nevezetes Városai”-t bemutató sorozat szerzője a 12–13. századra datált daruvári palotát éppúgy ismerteti, mint az Újlaktól nem messze található római romokat, „a’melly Diána temploma, vagy valami közönséges feredő lehetett, mert eggy nagy kövön ez a’ metszés látszik: DIANAE SACRUM.” (MGY 1790.III.132–134) A helyi antik és „nemzeti” régiségek felé forduló egyidejű érdeklődés a korban általános jelenség volt: Goethe például megismerkedett a Rajna-völgyének római kori régiségeivel, majd – írja – „Oberlin felhívta figyelmemet a középkor emlékeire, megismertetett a még meglévő romokkal, maradványokkal, pecsétekkel meg okira­tokkal...” Goethe 1965 438. Az antik és a nemzeti motívumok kiegyensúlyozott együttélése a ceremoniális díszítésekben is megfigyelhető: Az I. Ferenc császár névnapja alkalmából Sopronban, a Városházánál elhelyezett „ábrázolást” egy Római vitéz mellett „egy Magyar Huszár”, illetve az ország címere díszítette. (MK 1804.II.474–475) A 19. század folyamán a nemzeti motívumok javára erőteljes hangsúlyeltolódás következett be: a milleniumi emlékmű tervezett római diadalív formája ellen például a bírálók „...azt az ellenvetést tették, hogy egy római motívumos diadalív nem felelne meg a nemzeti jellegnek.” Gábor 1983 205.
[100] Gárdonyi 1926 15. Minden bizonnyal ezzel függ össze az, hogy a vizsgált időszak sajtóirodalmában is a tudományos kutatás tárgyaivá túlnyomó többségben az antik emlékek váltak. A „nemzeti” emlékanyag ismertetésekor és értékelésekor inkább a hazafias szemlélet jut kifejezésre.
[101] Bél 1984 18. A klasszikus szövegek tisztaságához akart kritikai módszerek alkalmazásával visszatérni már Petrarca is. A történelmi távlat megteremtésének igénye motiválta azokat a humanista törekvéseket, hogy az antik szerzők műveit barbarizmusok és kommentárok nélkül olvashassák. Choay 1997 38.
[102] „A’ Romai Nép munkára, és egy Polgári Társaság boldogságának építésére ‘s fenn tartására termett nép volt. A’ mi kevés ideig Erdélyt bírta, sőt első esztendeiben mindjárt Uralkodásának, ezt a’ kicsin részit a’ nagy Birodalomnak utakkal, városokkal, csatornákkal meg építette ‘s fel-ékesítette...nintsen az a’ szegelete az Országnak, mellyben munkás szorgalmatosságoknak eleven, és csudára méltó nyomait nem hagyták vólna.” Aranka 1796 138.
[103] „Hazánk legrégiebb mívészi Emléke...”-ként említi Jankovich Miklós az erdélyi Várhelyen felfedezett antik mozaikleletet. (FMOM 1825.473–474) A római nép Erdélyben nincs többé – írja Kővári László – „de mit 170 évi itt uralkodása alatt épített, azt másfél ezredév sem tudá eltörölni.” A gepidák, longobárdok, avarok nevének ellenben – folytatja – „...nyomatéka nincs; nevökre a szív nem üt sebesebben: nem, mert a mely nemzet csak haszonbérlőként tekinti hazája szent földét, nem épít vagy küzd érette: az ha sírba száll, nevét is utánsepri az enyészet.” Kővári 1866 2.
[104] A porosz király utasítására az anspachi hegységben talált ókori erődmaradványokat kőfallal vették körül, hogy azok „...az időnek emésztő mostohaságától védelmeztessenek.” (MK 1804.427)
[105] Kovachich Márton kéri az olvasókat, hogy munkáikat latin vagy német nyelven küldjék be, „minthogy ezen tudós Gyűjteményt más idegen Nemzetekkel is kivánná e’ Társaság közleni...” (BMM 1787.453–454) Az egyetemes és a nemzeti kultúra, illetve az antik és a „modern” művészet változó megítéléséről a korban: Szilágyi 1997 25, 27. és Marosi 1997 50–55.