Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A családi élet otthoni és közösségi terei a 19. század elején két könyvillusztráció-sorozat tükrében.

2011.12.27

 

 
A családi élet otthoni és közösségi terei a 19. század elején két könyvillusztráció-sorozat tükrében.
 
A 18–19. század történelmével foglalkozó európai és hazai kutatásokban az utóbbi évtizedekben megélénkült a nők társadalmi szerepkörének és a családban elfoglalt helyének a vizsgálata. Bár azt a kutatók többsége hangsúlyozza, hogy a felvilágosodás időszakában a „nőkérdéssel” kapcsolatos diskurzusban számos különböző, egymástól alkalmanként igen távol álló nézet kapott teret, s hogy különféle társadalmi gyakorlatok léteztek, úgy tűnik, a tudományos közmegegyezés a francia forradalmat követő évtizedek meghatározó sajátosságának (már ami ezt a kérdéskört illeti) a nő apjának, majd férjének való alávetettségét, s ebből következően a társadalmi nyilvánosságtól való elzártságát és intellektuális elszigetelődését tartja. Genevieve Fraisse francia filozófus a francia forradalmat vizsgálva „úgy találta, hogy a nők birodalmának tekintett magánszféra valójában a nyilvánosság, így a patriarchális hatalom ellenőrzése alatt állt. Ezért sem a család, sem a közélet nem tartogatott kitörési lehetőségeket a nők számára: szerelmi és/vagy alkotói önállósulásuk úgy a politikai, mint a társadalmi nyilvánosság ellenállásába ütközött.”[1]
A női olvasással foglalkozó könyvtörténészek is úgy vélik, hogy a 18. század végétől az olvasók egyre nagyobb részét kitevő nők irodalmi-kulturális igényei alsórendűek és korlátozottak voltak. Frédéric Barbier francia könyvtörténész szerint„a nőirodalmat és – olvasóközönséget kulturális értelemben már a tárgyalt korban is alsóbbrendűnek tekintették. […] Ebből a szemszögből a tömegmédiumok korára jellemző kulturális nyitás nem több illúziónál: az esetek többségében az új szerzők új művei semmi felforgatót, veszélyeset vagy invenciózust nem tartalmaznak, épp ellenkezőleg, konformizmusukkal és ártalmatlanságukkal tűnnek ki. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az olvasás csak tovább erősíti a nők bevett elzártságát…”.[2] Hasonlóan vélekedik a nők 19. századi, a regényolvasás által kiváltott kulturális alávetettségéről Guglielmo Cavallo is:„Noha a nők nem egyedüli fogyasztói voltak a szépirodalomnak, mégis őket tekintették a népszerű és romantikus regények első számú közönségének. A regényolvasó közönség elnőiesedése igazolni látszott a nők szerepével és intelligenciájával kapcsolatos korabeli előítéleteket. A regényeket azért tartották megfelelőnek a nők számára, mert nagy képzelőerejű, ugyanakkor korlátozott értelmi képességű, egyszerre felületes és érzelmi alkatúaknak tartották őket. A regény a gyakorlati és informatív irodalom antitézise volt: keveset igényelt olvasójától, akit kizárólag szórakoztatni kívánt. S mindenekelőtt a regény a képzelet birodalmába tartozott. […] A közéleti eseményekről tudósító újságok többnyire a férfiak szférájához tartoztak, míg a belső élettel foglalkozó regények ahhoz a magánszférához, amelyhez a 19. századi polgári nőket láncolták.”[3]
A 18–19. század fordulójának könyvillusztrációival foglalkozó kutatásaim során néhány olyan adatra bukkantam, mely kissé árnyalja ezt a képet. A jelen tanulmányban említésre kerülő példákból természetesen – s nemcsak időben, térben és témában korlátozott voltuk miatt – semmilyen általános érvényű következtetést nem vonhatunk le, csupán szemléletessé tehetjük a „nőkérdéssel” foglalkozó korabeli társadalmi diskurzus és kulturális gyakorlat sokszínűségét.
Bár általánosságban egyet érthetünk azzal, hogy az újkorban a „lánynevelés egész Európában elmaradt a fiúké mögött…”,[4] számos példát találunk – a gyermekek egy bizonyos koráig legalábbis – a párhuzamosságokra. Egy bécsi ifjúsági kiadvány Wie man’s treibt, so geht’s című illusztrált története azt sugallta, hogy a fiúk és a lányok egyaránt alkalmasak a tudás elsajátítására, ha egyforma szorgalommal és kitartással állnak a munkához. „Nein, das hätte ich nicht gedacht, daß Röschen so weit zurück bleiben würde, sie ist doch weder dumm, noch ungeschickt.” – véli az édesapa a házitanító által együtt tanított fiú és lánytestvér tudása közötti különbség kapcsán, hangsúlyozva, hogy az eltérés csak abból adódik, hogy a lány figyelmetlen és lusta volt. A történet arra is rávilágít, hogy a tehetősebb polgári családokban egyformán fontos volt a lány és a fiúgyermekek taníttatása.[5] Számos gyermek és ifjúsági kiadvány szerzője a fiúknak és a lányoknak egyaránt ajánlotta munkáját,[6] s Szép János is azt javasolta, hogy már gyermekkorban azonos módon képezzék a fiúkat és a lányokat, hogy később a tehetséges lányok is kibontakoztathassák tudományos és művészeti képességeiket.[7]
A lányok tanításának, a női olvasásnak a kérdése a 18. században a polgárság kulturális emancipációs törekvéseivel is összekapcsolódott. A nők bizonyos szintű műveltsége, olvasottsága – s nemcsak a szellemi tevékenységekkel foglalkozó Bildungsbürgertum, hanem a közép- és nagypolgárság köreiben is – nemcsak megengedett, de elvárt is volt. A nők művelődési és korlátozott politikai jogainak elismeréséért az 1790-es években Magyarországon is jelentek meg röpiratok,[8] illetve tervezetek, javaslatok,[9] a reformkorban pedig heves sajtóvita bontakozott ki Karacs Ferenc (1770–1838) rézmetsző felesége, Takáts Éva (1779–1845) aktív részvételével a nők oktatásáról.[10] Kisfaludy Károly Aurorája első évfolyamának első írása részletesen ismertette – a történeti fejlődést is bemutatva – a magyar nők jogi helyzetét,[11] hangsúlyozva, hogy az asszonyoknak nem csak saját szépségüket kell ismerni, „hanem azt-is, mi jussa vagyon a’ Társaságban [azaz a társadalomban P. J.], mellynek díszes tagját teszi.”[12]
Ennek a szemléletnek a terjedését jelzi, hogy a 18–19. század fordulóján a nők által kedvelt kalendáriumokban, irodalmi almanachokban és a kifejezetten a nőknek szóló zsebkönyvekben[13] nemcsak elbeszéléseket és verseket, illetve a családi élethez, a háztartásvezetéshez és a gyerekneveléshez kapcsolódó gyakorlati tanácsokat találunk, hanem olyan szöveges és képi információkat is, melyek a nők általános műveltségének bővítését,[14] illetve a női öntudat és hivatástudat elmélyítését szolgálták.
A nőknek szóló kiadványok szerkesztői természetesen a szórakoztatás mellett – a nőnevelés célkitűzéseivel összhangban – alapvetően arra törekedtek, hogy a közölt ismeretanyag megfeleljen a nők társadalmi szerepével kapcsolatos korabeli elvárásoknak, vagyis abban segítsék őket, hogy jó feleségek, anyák és háziasszonyok legyenek. Tisztában voltak ugyanakkor azzal is, hogy ahhoz, hogy a nők felelősségteljes szerepet tölthessenek be a családban, a családi élet szervezésére vonatkozó gyakorlati tudáson túl alapvető irodalmi, képzőművészeti, történelmi,[15] geográfiai, természettudományos, technikai,[16] politikai[17] ismeretekre is szükségük van.[18] Ezt a tudásanyagot gyermekeik nevelésében, a társasági életben való sikeres, alkalmanként férjük előmenetelét segítő vagy a család reprezentációját erősítő részvételükben,[19] illetve a nemzeti kultúra támogatásában[20] egyaránt hasznosíthatják.[21] „Eugénie és Thalie tudós asszonyok nem lesznek, ha én nevelendem; mert ezeket gyűlölöm: de a’ Szépet és Jót érzeni, ’s a’ hazát és nemzetet szeretni fogják, ’s alkalmatosak lesznek valaha férjeiket buzdítani, hogy azok a’ Virgil szavaira fakadozzanak.”[22] – írta Kazinczy Ferenc (1759–1831), s így dicsérte feleségét is: „A’ legjobb nő, a’ legjobb anya, a’ legjobb gyermek és testvér, a’ legjobb ház-asszonya. Nem tudós, de épen nem miveletlen lelkű…”[23] A nők irodalmi ízlésének finomítása volt Kármán József Urániájának[24] is egyik célja. A politika, a tudomány, az irodalom és a művészet számos területére kiterjedő, nem túl mély elméleti tudás átadására törekedett a női életvezetési tanácsadó könyvek egy része is.[25]
Bár az érdeklődés felkeltése érdekében a női zsebkönyvekben, almanachokban közölt ismeretterjesztő írások egy része a nőket érdeklő témát (hajviselet- és divattörténet, más kontinensek népeinek vagy régebbi időszakoknak a házassági szokásai, stb.) dolgozott fel, számos más információval is találkozunk bennük. „Van benne grammatika, van diplomatika, és mindez a magyar szépnem számára!” – büszkélkedett Horvát István (1784–1846) 1812-ben kiadott női kalendáriuma kapcsán, melyben a fátyol eredetéről, Ikaros történetéről, a világ legnagyobb gyémántjairól, s – Kazinczy fordításában – az Etnáról is közölt ismeretterjesztő írást.[26]„Minthogy ezen Álmánák Hazánk Asszonyainak lészen szentelve, tehát azon törekszem, hogy az, mind külső ékére, mind belső érdemére a Külföldiekkel vetélkedhessen…”– írta a hazai történelem fontos eseményeit írásban és képben bemutató Aurorájáról[27] Kisfaludy Károly (1788–1830), aki azért kért Kazinczytól verseket irodalmi almanachjába, „hogy ezen ága is a Szép Literaturának Hazánkban terjedjen, és ne kéntessenek jobb lelkű Asszonyaink idegen nyelvhöz ragaszkodni.”[28] Emil Trimmel (1786–1867) bécsi író[29] egy általa szerkesztett női almanachban részletesen ismertette régebbi és kortárs osztrák és német írók, tudósok életét és munkásságát, közöttük két írónőét is.[30]
S a nők minden bizonnyal nemcsak a nekik írt könyveket olvasták, hanem belelapoztak az újságokba, a népszerű, illusztrált földrajzi, történeti munkákba, útleírásokba is, vagy azokba a könyvekbe, melyek a hősi előidőket felelevenítő regéket, elbeszéléseket adtak közre, s melyek térben és időben is kinyithatták számukra a világot.[31] A nők érdeklődésének viszonylagos tágasságát a kor férfiírói is érzékelték: „Völkerkunde liegt nicht außer der Sphäre des schönen Geschlechtes” – írta például az említett bécsi női kalendárium szerkesztője a kalmükökről szóló cikke elején.[32]
A női és férfi olvasmányok közötti átfedéseket jelzik azok a könyvek, melyeknek szerzői munkájukat mindkét nem tagjainak ajánlották. Alexovits Vazul (1742–1796) 1792-ben Pesten megjelentetett, a kártékony olvasmányokkal foglalkozó, A’ könyvek szabados olvasásáról két fő czikkely című könyvét „a méltóságos urak, nagy- és kisasszonyok, nemes ifjak és tanuló növendékek kedveért” írta.  Bessenyei György (1746/1747–1811) A philosophus című vígjátékát „A’ mind két ágon lévő nemes Magyar Ifjúságnak”, a nemes ifjak mellett a „Kis-asszonyok, nemes szüzek” figyelmébe,[33] Igaz Sámuel (1786–1826) irodalmi almanachját a „…mind két Nembéli pallérozottabb ízlésű”olvasóknak ajánlotta.[34] Míg Kis János (17701846) a 18. század végén kiadott zsebkönyveivel, melyekben Friedrich Schiller (17591805) balladái mellett Vicesimus Knox (17521821) Essays Moral and Literary (1778) című munkájából fordított részleteket, illetve német és francia folyóiratokból és könyvekből vett hosszabb tanulmányokat tett közzé,„a’ tudós és jó Hazafiak” figyelmét kívánta felkelteni,[35] másfél évtizeddel később Horvát István már úgy vélte, hogy ez az igényes irodalmi és tudományos anyag megfelelhet a nők érdeklődésének is, a kalendáriumok szövegeinek nagy részét ugyanis szó szerint újraközölte a magyar hölgyeknek készített kiadványaiban.[36]
A női és férfi költők, írók, tudósok egyenrangúságára, szellemi partnerségére utal az a két rézmetszet, mely Caroline Pichler (1769–1843) írónő, illetve Johanna Franul von Weissenthurn (1773–1845) színész-, és írónő életét és tevékenységét ismertető, említett részletes leírások illusztrációjaként arcképeik körül négy, illetve öt férfi író portréját ábrázolja. (1. kép) A két női életpálya bemutatása a korabeli olvasó(nő)k számára világossá tehette, hogy kitartással, szorgalommal eltérő családi, társadalmi hátterű asszonyok egyaránt sikeres, megbecsült tagjai lehetnek az írók világának. Míg a kitűnő nevelést kapott Caroline Pichler anyjának, Mária Terézia szellemdús felolvasónőjének a házában korán megismerkedett a bécsi szellemi élet legkiemelkedőbb képviselőivel, addig a gyermekként félárván maradt Johanna Franul von Weissenthurn a megfelelő képzés hiányában olvasni és írni is csak tíz évesen tanult meg. A bécsi udvari színház sikeres színésznője, s egy patrícius felesége lett, majd 28 éves korában írónőként is jelentkezett, tiszta nyelvezetével, pontos jellemábrázolásával, emberismeretével a legkedveltebb női színműírók egyikévé válva, akinek megjelent tíz kötetéről a hazai és külföldi kritikusok egyaránt dicsérően írtak.[37]  Elismeréssel szólt az Aurora 1822. évi kötetében publikáló nőkről a korabeli hazai recenzens is: „Tisztelettel való említést érdemel az is, hogy a’ szép Nemből: Mélt. Ürményiné N. J., Képlaky Vilma (Szemeréné), Takáts Judith (Göndörné), M. Ter. kedves darabokkal díszesíték a’ gyűjteményt.”[38]
Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy jelentős különbségek figyelhetők meg a korban a társadalom különböző rétegeihez tartozó nők olvasásának megítélésében. Otthonos, bensőséges, elfogadott tevékenységként jeleníti meg a női olvasást számos vers- és regényillusztráció, illetve az 18101820-as években megjelenő bécsi folyóiratok, irodalmi almanachok néhány zsánerszerű divatképe. (2. kép)Ugyanezt az elfogadást szemlélteti Csokonai Vitéz Mihály (17731805) A méla Tempefői című darabjának nyitójelenete is:„A’ Kis Asszony a’ maga szobájába a’ kert felől való ablaknál egy kis asztalotska mellett olvas és ír.”[39]
Kármán József (1769–1795) Fanni hagyományai (1794–1795) című levélregénye hősnőjének olvasási szokásairól ezzel szemben így számol be: „Oh be jó itt!…Veteményes Kertünk’ Ajtaja megett, mellyen a’ Gyümöltsösbe járnak, a’ Sövényt vastagon befutotta a’ Komló, a’ melly általfonódik egy szép Kökényfátskára, és ezen nyájas Bóltozat alatt áll az én kis Asztalkám, a’ mellynél olly Jó-ízű az Olvasás. Ide lopom ki magamat sok Vasárnap’ Délutánján, és sok Korán Reggelen, mikor, senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.”[40]Annak a szemléletnek a jelentkezésével találkozunk itt, mely az alsóbb néprétegek lányainál és asszonyainál – a mostohaanyja által cselédsorban tartott Fanni jó származása ellenére a családban elfoglalt helyét tekintve közéjük tartozott – elítélte, helytelenítette a dologtalanságra ösztönző, időpocsékoló olvasást. Ez a megítélés a 19. században általános volt, az alacsonyabb társadalmi státuszú nők maguk is „tagadták saját kulturális kompetenciájukat.”[41] Fanni persze éppoly bensőséges viszonyban van a „jó-ízű olvasással”, mint a Tempefői Fegyverneki Rozáliája, ám vele ellentétben mégis kénytelen titokban, „orozva” olvasni. Az ugyanakkor, hogy Franz Jaschke (1775–1842) viseletképalbumában[42] egy ünnepi ruhába öltözött Veszprém megyei parasztlány, Kohlmann (Vidéky) Károly (1800–1882) két évtizeddel későbbi viseletképén pedig egy Tolna megyei parasztasszony kezében könyv – talán egyházi énekeskönyv – látható,[43] arra utal, hogy az alsóbb társadalmi rétegek nőtagjainak kegyes, hasznos olvasása a korban elfogadott volt. Ugyanezzel a szemlélettel találkozunk – Daniel Chodowiecki (1726–1801) egy énekeskönyvet olvasó parasztasszonyt ábrázoló metszete[44] mellett – az Aurora 1835. évi, Bajza József (18041858) által szerkesztett kötetének francia előkép nyomán készült illusztrációján is, melynek szegény özvegyasszony főszereplője eladásra kínált rozoga háza ajtajában ülve fólió nagyságú, vastag bibliát olvasgat.
 
*
 
A 18–19. század fordulóján keletkezett könyvillusztrációk között számos, a családi élet jeleneteit ábrázoló, szöveges magyarázatokkal kísért metszetet találunk, melyek szemléletesen közvetítették az olvasók felé megrendelőiknek a család struktúrájával, funkciójával, illetve a családtagok egymáshoz való viszonyával kapcsolatos nézeteit. Hogy ezek a családmodellek milyen arányban jelenítettek meg korabeli filozófiai, pedagógiai, politikai nézeteket, utópiát, propagandát, egyéni vagy közösségi elvárásokat (esetleg félelmeket), s milyen arányban tükröztek valós társadalmi gyakorlatot és individuális tapasztalatot, ennek tudományos igényű feltérképezéséhez eddigi vizsgálódásaimnál mélyrehatóbb kutatások szükségesek. Az azonban valószínűnek tűnik, hogy valóság és fikció között – éppen a műfaj sajátosságai (a sokszorosított grafikai lapok gyors elkészülése, könnyű értékesíthetősége, széles társadalmi körökben való terjesztése) miatt – nem lehetett áthidalhatatlan ellentét. Az illusztrációk egyrészt leképezték – gyakran sarkított, karikírozott formában – a valós társadalmi folyamatokat, másrészt a követendő vagy elvetendő példák bemutatásával a mindennapi életben hasznosítható gyakorlati életvezetési tanácsokat adtak szemlélőiknek.[45]
Egy bécsi kalendárium Ludwig Maillard (?–1806) által rajzolt és Blaschke János (17701833) által metszett, oktató-nevelő célú, 12 lapos antitetikus sorozatának ellentétpárjai a családi élet otthon zajló eseményeinek (leánykérés, csecsemőgondozás, háztartásvezetés, gyermeknevelés, férj hazaérkezése, esti szórakozás) képmagyarázatokkal kísért jeleneteit mutatták be,[46] élesen szembehelyezve a családszerető, takarékos, racionális mentalitást a léha, felelőtlen, szórakozás- és pompakedvelő életvitellel. Bár az illusztrációkon látható épületbelsők és ruházatok nem különböznek egymástól, a követendő példák egyértelműen a polgári, az elvetendők pedig az arisztokrata életvitelhez és mentalitáshoz kapcsolódó korabeli toposzokat szemléltetik.[47] A különbségtételt a képleírások is hangsúlyozzák: az első képen „Die einfache aber niedliche Einrichtung des Zimmers, die weiblichen Arbeiten auf dem Tische” jelzik a család polgári karakterét, míg a második képen a pazarló pompa dominál: „Alles ist prächtig, alles zum bewundern, weniges zum eigentlichen Gebrauch. Die Mahagonystühle mit Bronzarbeit bedeckt, sind herrlich.”[48] 
A pozitív példaként bemutatott családban a férj és a feleség egyforma intenzitással, egyenrangú félként vesz részt az otthoni teendők ellátásában, illetve a döntéshozatalban. A leánykérés jelenetét bemutató metszeten a vőlegényjelölt nem a családfőtől kéri meg a lány kezét, hanem a fiatal pár együtt, s az anyától és az apától egyszerre kér áldást frigyükre.[49] (3. kép) Egy másik ábrázoláson a férj szolidárisan, támogatóan öleli át a csecsemőjüket szoptató feleségét.[50] (4. kép) A házaspár egyetértésben, együtt vezeti a háztartási könyvet is, miközben a fiatalasszony a saját maga által varrt ruhára mutat, utalva takarékosságára, mely elősegíti a család gyarapodását. (5. kép) A szülők együtt nevelik a felcseperedő gyerekeket is: míg az anya a kerti lugasban olvas fel varrogató lányának, s magyarázza az olvasottakat, az apa a kertészkedés fortélyait mutatja meg a fiúnak.[51] (6. kép) A következő képen a hazatérő apát látjuk, akit felesége boldogan üdvözöl, s akihez gyermekei felszabadult örömmel futnak. (7. kép) Ez a férfi – a kép legalábbis azt sugallja – nem a szigorú hierarchiába rendezett család felett uralkodó, megfellebbezhetetlen tekintélyű, feltétlen tiszteletet követelő, teljhatalmú, autokrata családfő, hanem a családtagokkal egyenrangú, szívből szeretett apa és férj.[52] A sorozat utolsó darabján a férj és a feleség együtt ül a kerti asztalnál az esti pihenésnél, kamasz fiúk pedig előttük rajzolgat. (8. kép) Az, hogy a metszetek a kor szokásától eltérően nem a zsebkönyvben közölt versekhez, elbeszélésekhez kapcsolódnak, hanem a részletes képmagyarázatokkal együtt önálló, koherens kép-szöveg egységet alkotnak, hangsúlyozza a szerkesztő tudatos erkölcsi nevelő szándékát.
            A férj és a feleség egyenrangú kapcsolatát, illetve a lány- és a fiúgyermek együtt történő nevelését mutatja be egy másik illusztrációsorozat is, ezek a jelenetek azonban nem otthon vagy a kertben játszódnak, hanem a nevelés, a művelődés és a szórakozás közösségi színterein. A metszetek a kor rendkívül népszerű természettudományos ismeretterjesztő írója, Carl Philipp Funke (17521807) 1800-ban megjelent, majd 1805-ben és 1812-ben újabb kiadásokban napvilágot látott bécsi sorozatát illusztrálták.[53] Funke részt vett Friedrich Justin Bertuch (17471822) nagyhatású, magyarra is lefordított képeskönyve[54] munkálataiban, s saját könyveit is a felvilágosodás korszerű pedagógiai és filantrópiai szemléletében írta: a puszta leírásokat élményszerűvé igyekezett tenni. Számos kiadást megért könyveit iskolai tananyagként is használták.
Az 1800-ban három kötetben kiadott, hat részből és egy Supplementum kötetből álló sorozat illusztrációi szemléletesen mutatják be azokat a közösségi színtereket, melyeken a nagyközönség megismerhette a korban összegyűjtött, enciklopédikus jellegű tudásanyagot. A polgári családmodell vonzó, életteli és hiteles képét adó életképi ábrázolásokon egy-egy család tagjait látjuk – anya, apa, egy fiú- és egy lánygyermek (csupán egyik képen szerepel egy háromtagú, anyából, apából és fiúgyermekből álló család) – akik otthonukon kívül ismerkednek a természet, a képzőművészet és a mesterségek érdekességeivel. Az első kötet címlapelőzékét Blaschke János, a többi hat részétJoseph Gerstner (1768–1813) készítette. (1016. kép)
A metszetsorozat tartalmilag és formailag is összefüggő darabjai az ismeretszerzés, a művelődés különböző típusait mutatják be: a természettani ismeretek és a művészeti emlékek tudományosan rendszerezett, nyilvános múzeumokban elhelyezett, s ezzel minden érdeklődő számára elérhető befogadását (állattani, embertani gyűjtemény, műgyűjtemény meglátogatása), a növény-, és állatvilág sajátosságainak természeti környezetben való megfigyelését (séta a vízimadarak tavánál és az arborétumban), illetve a munkafolyamatok, mesterségek közvetlen vagy közvetett megismerését (üvegházi munka, bányászok munkájának tanulmányozása).
Az ábrázolások a nemesi háznép és a paraszti nagycsalád lazább struktúrájával szemben a szülők és a gyermekek szoros kötelékéből felépülő polgári kiscsalád tagjai közötti kapcsolat bemutatásán túl a művelődés, a céltudatos ismeretszerzés fontosságát hangsúlyozzák. Szemléletesen világít rá erre a törekvésre a harmadik könyv második részét, vagyis a 6. kötetet díszítő, múzeumlátogatást ábrázoló metszet (15. kép) összehasonlítása olyan korábbi műalkotásokkal, melyek szintén műgyűjtemény-látogatásokat mutatnak be. Willem van Haecht (1593–1637) flamand festő Cornelis van der Geest képgalériája című festményén (1628, Antwerpen, Rubenshuis) reprezentatív csoportportréként ábrázolta a szereplőket, akik alig fordítanak figyelmet a műalkotásokra. A festő nem a művészethez való viszonyukat, a művészet iránti érdeklődésüket mutatja be, hanem azt hangsúlyozza, hogy az Albert főherceg 1615-ös látogatása alkalmából összegyűlt, kiválasztott társaság tagjai voltak. (17. kép) Johann Zoffany (1733–1810) másfél évszázaddal később, az 1770-es években készített The Tribuna of the Uffizi című festménye (Windsor, Royal Collection) a firenzei Uffizi dísztermében található fejedelmi műgyűjteményt, s a pompás műalkotásokat nézegető, kisebb csoportokban kötetlenül beszélgető bennfentes társaságot – műértőket, diplomatákat, előkelő utazókat ábrázol. (18. kép)
Gerstner 1800-ban készült, Funke könyvét díszítő metszetén egy kicsit megilletődötten álldogáló családot látunk, akik – a két gyereket is beleértve – figyelmesen és elmélyülten hallgatják a gyűjtemény darabjait ismertető fiatalember magyarázatát. A gipszmásolat-gyűjteményben ráismerhetünk a Belvederei Apollóra, a Belvederei Torzóra és Szókratész fejére. A jobb oldalon található szobor egyértelmű hasonlóságot mutat Johann Martin Fischer (1740–1820)szobrász anatómiai modelljével, a bécsi képzőművészeti akadémia gyűjteményében található Muskelmann-nal, Fischer korábbi kisméretű anatómiai écorché figurájának ez a nagyméretű változata azonban a rajta lévő jelzés szerint csak Funke könyvének megjelenése után 3 évvel, 1803-ban készült el.[55] 1792-ben Jean-Antoine Houdon (1741–1828) francia szobrász is készített egy felemelt kezű, életnagyságú bronz écorché modellt, s a műfaj jeles képviselője volt a szintén francia Edme Bouchardon (1698–1762) és Jean Galbert Savage (1770–1813) is.
Említésre méltó, hogy Gerstner metszetén a Belvederei Apolló jobb keze és alsókarja hiányzik, bal keze viszont ép. Az 1489-benelőkerült szobor – mint Marcantonio Raimondinak (1480–1532) az 1520-as évek végén készült metszetén,[56] illetve Agostino Veneziano (1490 k.–1540 k.) rézkarcán[57] is láthatjuk – sérült jobb kézzel és hiányzó bal kézzel került elő. 1532–1533 körül Giovanni Agnolo Montorsoli (1507–1563) könyöktől amputálta a sérült kezet, majd újat készített helyette. Restaurált kezekkel örökítette meg a szobrot az 1540-es években Francisco de Holanda (Hollanda, d’Ollanda) (1517 k.1584), illetve száz évvel később Francois Perrier[58] (1590–1650), s többnyire erről az állapotról készültek – mint Willem van Haecht említett festményén is láthatjuk – a szobor 17–18. századi másolatai is. A Montorsoli-féle kiegészítésekkel szemben a 19. században fogalmazódtak meg ellenérzések.[59]
Funke sorozata 1812-ben két újabb, azonos című kiadásban jelent meg.[60] Az illusztrációk – a műgyűjteményt bemutató kivételével – megegyeznek az 1800-as és 1805-ös kiadáséval, az ábrázolásokon azonban más jelzéseket találunk: az egyik kiadás képeit Schedy – azaz Georg Vinzenz Kininger (1767–1851) – rajza nyomán Martin Pölzel (Pöltzel) (1776–1814) metszette rézbe, a másik kiadás első kötetének metszete jelzetlen volt, a többi darabot pedig – a Schedy – Pölzel által készített műgyűjteményes kép (6. kötet) kivételével – a morvaországi származású, a bécsi akadémián tanult Franz Wrenk (1766–1830) készítette.
A műgyűjteménybe látogató családról készült új metszeten (19. kép) az előző képen ábrázolt szobrok közül egyedül az életnagyságú écorché figura szerepel. Az előtérben és a hátsó falon egy-egy festményt, legelöl egy copf díszítésű posztamensre helyezett büsztöt, a háttérben pedig egy nagyméretű szobormásolatot látunk. Az écorché szobron kívül mindkét változaton feltűnik egy festőállvány és egy zsámolyszerű fadoboz.
Mivel a könyvsorozat Bécsben jelent meg, s bécsi rézmetszők készítették a metszeteket, elképzelhető, hogy az ábrázolások egy bécsi gyűjteményt mutatnak be. Legvalószínűbbnek tűnne, hogy az illusztrációkhoz a képzőművészeti akadémia Annagassei épületének harmadik emeletén elhelyezett gipszmásolat-gyűjtemény[61] adta az ihletet, melynek leírását az 1780-as években Anton Weinkopf (1724–1808) készítette el.[62] A gyűjteménybe Johann Philipp Cobenzl (1741–1811) gróf protektorátussága alatt szisztematikusan szerezték be a leghíresebb antik szobrok másolatait, köztük a Belvederei Apollóét, mely – mint láttuk – az 1800-ban megjelent Funke-kötet illusztrációján is szerepel. Cobenzl 1795-ben 14 gipszszobrot és 46 büsztöt vásárolt, 1797-ben pedig 5 másolatot és 40 mellszobrot vett Joseph Müller Hofstatuariustól, azaz Joseph Deym gróftól.[63] Az akadémia gipszgyűjteményében 1797-ben 26 egészalakos és csoportszobor, 73 férfi és 52 női fej másolata volt, köztük Szokratészé,[64] s ebben az évben került sor a Belvederei Apolló megvásárlására is.[65] Az 1812-es metszeten a kép jobb felső részén látható meztelen férfiszobor hasonlóságot mutat az akadémia gipszgyűjteményében megmaradt, az i. e. 4. században készült, Előrelépő diszkoszvető című szoborról mintázott, 171 cm magas gipszmásolattal.[66] Az ugyanakkor gyengíti a feltételezést, hogy az akadémia gipszgyűjteményében található Belvederei Apollónak – mint Ferdinand Georg Waldmüller (1793–1865) Professorensitzung in der Akademie der bildenden Künste in Wien című, 1842-ben készült festményén jól látszik[67] – mindkét karja és keze kiegészített állapotban volt, a metszeten viszont a jobb keze amputálva van.[68] Ellentmondás van – mint láttuk – a metszet, illetve Fischer Muskelmann-ja keletkezésének ideje körül is.
Azt nem tudjuk, hogy a hat kötet közül Franz Haas kiadó miért csak ehhez készíttetett új metszetet, a kompozíció átalakulása azonban tartalmi és szemléleti változást jelez. Az 1800-as képen kicsit megilletődötten álldogáló család az 1812-es illusztráción már otthonosan, műértőként mozog a képzőművészet közegében. Az édesanya a festmény[69] előtt ül, s gyermekeinek – köztük a karjával átölelt kislánynak – magyaráz a képről. Mögöttük a két férfi is otthonosan és szakértően (egyikük nagyítóval) nézegeti a festményt. A néhány évvel korábban tudásszomjas kívülállóként érkező család műértővé válik,[70] s éppolyan fesztelenül élvezi, érti és értékeli a művészetet, mint Zoffany festményén a művelt és műértő külföldi diplomaták a Tribuna műremekeit.
 
*
 
Az illusztrációsorozatok a „nőkérdéssel” foglalkozó korabeli sokszínű diskurzus két, egymással szorosan összefüggő elemére vetnek fényt. Az ábrázolásokon – összhangban azzal a társadalmi folyamattal, melynek során a gazdasági feladatok alól egyre inkább mentesülő polgári családban az apai tekintély kezd csökkenni, a családon belüli tekintélystruktúra kiegyensúlyozódni[71] – a családtagok közötti viszony nem hierarchikus alá- és fölérendeltségen alapul.[72] Az egyenrangúságra épülő, szoros és szolidáris családi közösségben pedig – ezt sugallja a másodikként elemzett sorozat – a nők éppúgy jogosultak a tudás birtoklására, éppoly szabadon, nyitottan és őszinte kíváncsisággal mozognak a művelődés közösségi terein, s éppoly otthonosan élvezik az ismeretszerzés különböző lehetőségeit, mint a férfiak. A kislány nemcsak a hagyományosan a női műveltséghez tartozó képzőművészeti oktatásban részesül, hanem érdeklődéssel szemléli a természettudományi gyűjteményeket és a bányászok munkáját is, s félelem, megrendülés nélkül vizsgálgatja az emberi és állati csontvázakat, az embriókat. Éppen így négy lány és négy fiú áll körül Daniel Chodowiecki Franz Heinrich Ziegenhagen (1753–1806) reformpedagógus Lehre vom richtigen Verhältnis zu den Schöpfungswerken…(Hamburg, 1792) című tankönyvéhez készített illusztrációján is egy asztalt, melyen egy állat tetemét boncolják (a boncoló orvos egy lánynak nyújtja oda az állat szívét), (20. kép) s a mesterségek gyakorlását bemutató többi lapon is látunk lányokat.[73]
Az önként létrehozott és kényszer nélkül fenntartott, a házastársak tartós érzelmi közösségén alapuló ideális polgári családmodell Jürgen Habermas szerint azoknak a képességeknek az„... öncélú kibontakoztatását biztosítja, amelyek a kiművelt személyiséget jellemzik. A művelődés, az önkéntesség és az érzelmi közösség három mozzanata olyan humanitás fogalmává olvad össze, amelynek az ember természetében kell benne lennie…”.[74] S bármennyire teoretikusnak is tűnik ez a megfogalmazás, ezek „az eszmék maguk is valóságot, a valóságos intézmények alakjába foglalt objektív értelmet jelentenek, amelynek szubjektív érvényessége nélkül a társadalom nem tudná újratermelni önmagát.”[75]
 
 
 
                                                                                       Papp Júlia

[1] Az elméleteket ismertetve idézi: Bicskei Éva: Ámor és Hymen. A fiatal Székely Bertalan szerelmi történetei. Budapest, 2010. 31.
[2] Frédéric Barbier Catherine Bertho Lavenir: A média története Diderot-tól az internetig. (Osiris Kézikönyvek) Budapest, 2004. 113.
[3] Guglielmo Cavallo Roger Chartier (Szerk.): Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Budapest, 2000. 353–354. Ennek a szórakoztató női olvasásnak a szemléletes példájával szolgált bécsi művészeti galériája látogatóinak az 1790-es években Joseph Deym von Stritez (1750–1804), alias Joseph Müller. A nézők egy olyan panoptikumi jelenetet tekinthettek meg, melyben pompás díszítésű baldachinos ágyon egy „felnőtt szép lány” életnagyságú viaszszobra feküdt: „sie scheint über Lesung eines Romans, der ihr zur Seite liegt, eingeschlafen zu seyn. Ein leichtes Gewand fließt um ihren schönen Körper, und das Ganze kann als Ideal betrachtet werden, indem alle einzelnen Theile getreu und von mehrern verschiedenen Subjekten nach der schönen Natur, gezeichnet sind.” Beschreibung der kaiserl. königl. privilegirten, durch den Herrn Hoffstatuarius Müller errichteten Kunstgallerie zu Wien. Von C. M. A. Wien, 1797. 72. Az erotikától fűtött, rokokó ihletésű jelenetben a regényolvasás könnyed szórakozás, mely álomba ringató, kellemes ellazuláshoz vezet. A kalandos életű Deym-ről ld.: Gabriele Hatwagner: Die Lust an der Illusion – über den Reiz der „Scheinkunstsammlung“ des Grafen Deym, der sich Müller nannte. Diplomarbeit. Wien, 2008.; Papp Júlia: Adatok Kazinczy Ferenc és Blaschke János munkakapcsolatához – tények és tévedések a művészettörténeti szakirodalomban. Ars Hungarica (36) 2008/1–2. [Recte 2010] 214–218.
[4] Cavallo 2000, i.m. 350.
[5] Sonntagsblatt für die Jugend… Dritter Band. Wien, 1818. 74.
[6] Kis János: Ifjúság barátja, vagy hasznosan mulattató darabok a’ két nembéli ifjúság számára. Pest, 1816.; Jakob Glatz: Kleines Erzählungsbuch für Knaben und Mädchen. Wien, 1816.; Leopold Chimani: Blumengewinde nützlicher und lehrreicher Erzählungen für gute Knaben und Mädchen. Wien, 1820.;Moralischer Haus Kalender ein Neujahrs Geschenke für gutte Söhne und Töchter aller Glaubens-Bekenntnisse. Von Dr. Fr. Rittler. Wien [d.n., 1821. évi kalendárium], stb.
[7] Szép János: Elmélkedés az asszonyi nem taníttatásáról. Tudományos Gyűjtemény (5) 1821. IV. kötet, 2260.
[8] Bárány Péter: A magyar Anyáknak az Ország-gyűlésére egybegyült Ország Nagyai s Magyar Atyák elejébe terjesztett alázatos kérések. Buda, 1790. és [Pálóczi Horváth Ádám]: A magyar asszonyok prókátora Budán öszve-gyült rendekhez. Buda, 1790.; [Pálóczi Horváth Ádám]: A férjfiak felelete az asszonyokhoz arra a javallásra: hogy jó vólna az asszonyokat-is a közönséges gyülekezetekbe bébotsájtani. Buda, 1790. Mivel a nők ismeretszerzési szabadságát a politikusok egy része is nemzeti érdeknek tartotta, 1790-ben „leánynevelési tervek kidolgozását is megkezdték az illetékes országgyűlési albizottságokban, s ettől kezdve a nőnevelés ügye – viták és érdekharcok kereszttüzében – csaknem száz éven át eleven és nemzeti ügy maradt.” Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905). Budapest, 1996. 9.
[9] Matthias Sennowits: Grundlinien zu einem vollständigeren Werke über Bessere Erziehung und Versorgung der Niedern Volks-Classe und des Weiblichen Geschlechtes in Ungarn. Eperjes, 1801. Vö.: Fehér Katalin: Reformkori sajtóviták a nők művelődésének kérdéseiről. Magyar Könyvszemle (111) 1995/3. 247.
[10] Fehér 1995, i.m.; Fábri 1996, i.m. 37–44. Vö.: A nő és hivatása. Szemelvények a magyarországi nőkérdés történetéből 1777–1865. Szerk.: Fábri Anna. Budapest, 1999.; Fábri Anna: „Határozz, és kimondtad sorsodat.’ A nőkérdés megjelenítése a reformkori magyar irodalomban. Nők és férfiak…avagy a nemek története. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület konferenciájának kiadványa. Szerk.: Láczay MagdolnaKövér György. Nyíregyháza, 2003. 141–146.
[11] A’ Magyar Asszony törvényes tekintetben. (S*) AuroraHazai Almanach. Kiadó Kisfaludy Károly. (1) 1822. 1–19.
[12] Aurora 1822, i.m. 2.
[13] Nagydiósi Gézáné: Magyarországi női lapok a XIX. század végéig. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957. Budapest, 1958. 193–229.
[14] A Wiener Damenkalender zum Nutzen und Vergnügen címűbécsi kiadvány például a következő témákkal foglalkozott: 1796-ban a szerkesztő a kalendárium mellékletében a háztartási költségekkel való okos gazdálkodásról, 1797-ben az amerikai kreolok szokásairól, társasági életéről, a rabszolgákkal való bánásmódjukról, az európai tánc történetéről (a 15. századtól), a tükörről (a mitológiai példáktól), 1798-ban a római társasági életről és a tíz női életkorról, 1799-ben egy angol világutazóról szóló kitalált történetben dél-tengeri szigetek felfedezéséről, az emberi nem történetéről (a világ 6000 évvel ezelőtti teremtésétől), a pantomimtánc históriájáról, Brittische Großmuth címmel John Wesley (1703–1791) angol metodista lelkész és James Edward Oglethorpe (1696–1785) angol katonatiszt amerikai útjáról, 1800-ban pedig a bolygók járásáról, a Grotesk és a Gruppe szavak jelentéséről, az ókori római művészetről, a hajtisztítás és hajdíszítés történetéről (az ókortól az afrikai, amerikai és ázsiai szokásokig), a spanyol királyi nyaraló, Aranjuez parkjáról, a gyermekek látásáról és kancsalságáról, a kalmükökről közölt írást.
[15] A’ Magyar Koronának formája ’s viszontagságai. Az Asszonyok ’s gyermekek kedvekért készítette P[éczeli]. J[ózsef]. Komárom, 1790.; Catherine-Joseph-Ferdinand Girard de Propiac: Le Plutarque des jeunes demoiselles, ou Abrégé des vies des femmes illustres de tous les pays, avec des leçons explicatives de leurs actions et de leurs ouvrages. Paris, 1821. A sorozat címe – Kleine Bibliothek in’s Strickkörbchen – jelezte, hogy a kézimunkázgató nőknek szánta históriai költeményekből összeállított válogatását a bécsi Joseph Grämmer (1753–1828) kiadó:Auswahl interessanter historischer Gedichte besteht aus Balladen, Romanzen und Märchen. Wien 1801–1808.  
[16] AGratzer Frauenjournal 1795. március 1. számában (96. oldal) közzé tette azt a telegráf működését ábrázoló rézmetszetet, melyet 1794-ben a Bécsi Magyar Hírmondó is elküldött olvasóinak. Vö.: D. Szemző Piroska: A magyar folyóiratillusztráció kezdetei. Művészettörténeti Tanulmányok. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve. 1953. Budapest, 1954. 147.; Dezsényi Béla:„Gratzer Frauenjournal, Oesterreichs und Hungariens Töchtern gewidmet…” (Egy XVIII. századi női folyóirat helye az osztrák és a magyar sajtó történetében.) Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve. 1965–1966. Budapest, 1967. 405.
[17] Politische Zeitgeschichte című rovatában a forradalmi Franciaországban történt eseményekről is tudósította olvasóit az 1792 és 1797 között megjelent Gratzer Frauenjournal. Dezsényi 1967, i.m. 404–405.
[18] Sajátos felfogást képvisel Christian Fürchtegott Gellert (1715–1769) Sándor István (1756–1815) által fordított regényének szereplője a náluk nevelkedő unokahúg taníttatásával kapcsolatban: „Ebéd előtt, úgy mond, a’ Kis-Aszszonyt úgy-mint egy férjfit, dél után pedig valamint egy Aszszonyt, úgy nevellyed.” – utasítja feleségét. „…Okos, tudós légyen, ha sok tudományban nem-is. Gazdagsága nintsen, kihez képest senki, egy tudós emberen meg-válva, Hitvesének nem veszi, és holott ez illyennek meg-tetszik, hogy további életét könnyebben segíthesse, Okosnak, erköltsösnek, és mindenhez alkalmatosnak kell néki lenni.” G. nevezetű Svédi Grófnénak rendes történeti egy Juhászi Játékkal egyetemben. Ki-adta német nyelven Gellert R. F. Fordította Szláv. S.[ándor] I.[stván] Posonyban és Kassán. 1778, 14–15.
[19] „…Nem kételkedünk, hogy egy Nemnek Tökélletesítése által a’ másnak-is szolgálunk, akár azért, mivel a’ házi tiszta Örömet fel-emelni igyekezünk, ha hogy Házastársakból – érzékeny Barátnékat, és kellemetes Társalkodónékat készíthetünk…” – írta az Uránia bevezetőjében Kármán József. Szilágyi Márton (Szerk.): Első folyóirataink: Uránia. Debrecen, 1999. 16. A kor népszerű írónője, Caroline de la Motte Fouqué (1774?–1831) önálló könyvet szentelt annak a témának, hogyan készülhetnek fel a nők sikeresen a társasági életre. A nők legszentebb kötelességeként ő is azt említi, hogy jó feleséggé és anyává váljanak, de – hangsúlyozva szerepüket a társasági életben – kiemeli, hogy tájékozottnak kell lenniük az irodalom és a képzőművészet területén is. Die Frauen in der großen Welt. Bildungsbuch bei’m Eintritt in das gesellige Leben. Berlin, 1826. „…vajmi szeretjük mi-is, ha a’ szép képet, termetet, nem tsak bálványképen nézni, hanem véle való társalkodásban eszes ki fejlését-is tapasztalni engedtetik.”– olvashatjuk a nőkről a magyar asszonyok jogairól szóló tanulmányban. Aurora 1822, i.m. 2. „A vendégeket fogadó nemesi ház, a társas élet tradicionális színtere éppúgy kínált főszerepet a nők számára: a férjének társadalmi és rendi státusát megerősítő, azt hatásosan reprezentáló feleségét.” László Ferenc: A nők mint a reformkori társas élet főszereplői. In A nők világa. Művelődés- és társadalomtörténeti tanulmányok. Szerk.: Fábri Anna – Várkonyi Gábor. Budapest, 2007. 161–170.
[20] A magyar asszonytól„…minden tekintetben…meg-érdemli a’ Haza, hogy azt szeresse, nyelvét, ügyét, Nemzetének csinosodását, természettől nemére halmozva mért kecseinek, tehetségeinek minden erejével fel-serkentse, elő-terjessze.”Aurora 1822, i.m. 19.
[21] „...[A]nnyi nemes és szép, a mi az emberiséget fölemeli, a ti nemetek müve. Ti viszitek karjaitokon életbe a kisded nevendéket s jó polgárrá nevelitek; a ti nemes tekintetetekből szí a férfi lelki erőt és elszánt bátorságot. S ha léte alkonyodik a haza ügyében, ti fontok koszorút homloka körül. Ti vagytok a polgári erény s nemzetiség védangyalai…” – hangsúlyozta Széchenyi István (1791–1860) is a „Honunk szebb lelkű asszonyinak” ajánlott Hitel előszavában. Hitel. Írta Gróf Széchenyi István. Pesten 1830. 1.
[22] Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Dr. Váczy János. Budapest. I–XXI. kötet. 1890–1911. (továbbiakban KazLev) VII. 1896. 1680. levél. 306–307.
[23]KazLev VII. 1896. 1680. levél. 306–307. A hagyományos családi értékrend tiszteletét jelzi a bécsi nevelést elutasító megjegyzése is: itt a lányokat „…a’ város bolondságához ’s coquetteknek [nevelik], nem feleségeknek, nem anyáknak. Legyenek ők olly csendes, fénytelen, de jó lelkek, mint anyjok.” KazLev XII. 1902. 2809. levél. 279.
[24] Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája. Debrecen, 1998.
[25] László Zsófia: „Aszszony-népnek megkívántató tudomány…” Női életvezetési tanácsadókönyvek a 18. századi Magyarországon.In A nők világa. Művelődés- és társadalomtörténeti tanulmányok. Szerk.: Fábri Anna – Várkonyi Gábor. Budapest, 2007. 227–245.
[26] „…miért ne vihetném én a dámákat grammatikába s miért ne formálhatnék belőlük grammatikust vagy jobban mondva grammatikákat?...” Magyar Dámák Kalendárioma. Pozsony, 1812. Vö.: Vass Bertalan: Horvát István életrajza. Budapest, 1895. 208–210.
[27]Bánóczi József: Kisfaludi Kisfaludy Károly minden munkái. Hetedik bővített kiadás. Hatodik kötet. Budapest, 1893. 395.
[28] KazLev XVII. 1907. 3928. levél. 320–321.
[29] Trimmel 1810 körül egy későbbi világutazó nő, Ida Laura Pfeiffer (1797–1858) házitanítója volt, majd segédkezett az 1840–1850-es években megjelent útleírások irodalmi megformálásában is.
[30]Toilette Almanach für Damen. Wien, 1832. 5–10.; Toilette Almanach für Damen. Wien, 1833. 3–10.
[31] Újdonsült férje könyvei között – írta Gellert említett regényének hősnője – „rész szerént Romántziások, rész szerént Erköltsösek valának, leg-szebbeket választott, és általok tulajdon maga gyönyörködését belém tseppenté.” Sándor 1778, i.m. 41–42. A közös olvasás szokása következő férjével is megmaradt. Sándor 1778, i.m. 77–79.
[32] Wiener Damenkalender zum Nutzen und Vergnügen auf das Jahr 1800.49.
[33] Bessenyei György: Színművek. Sajtó alá rendezte: Bíró Ferenc. Budapest, 1990. 494.
[34] Zsebkönyv. Kiadta Igaz Sámuel. Bécsben. 1821. o.n.
[35] ’Sebbe való Könyv. Azoknak, Azoknak, a’ kik az olvasásban hasznos gyönyörködtetést keresnek. Kiadta Kis János. Pozsony, 1797. – bevezető, o.n.; Kalendáriom és ’Sebbe való Könyv. Azoknak, a’ kik az olvasásban hasznos gyönyörködtetést keresnek 1799-dik Esztendőre. Kiadta Kis János. Pozsony, 1799.
[36] Gyönyörködtető társ. A’ Szép Nemnek, és Azoknak, a’ kik üres óráikban hasznos és nemes mulatságat [!] keresnek. Pozsony, 1812.; Magyar Dámák Kalendárioma. Pozsony, 1812; Magyar Dámák Kalendárioma. Pozsony, 1814.
[37]Toilette 1832, i.m. 5–6.; Toilette 1833, i.m. 7–8.
[38] Magyar Kurir 1821. II. félév, 46. szám (december 7.) 370.
[39] Csokonai Vitéz Mihály: Színművek 1. 1793–1794. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Pukánszkyné Kádár Jolán. Budapest, 1978. 7. Vö.: Fábri 1996, i.m. 7.; Debreczeni Attila: Tudós hazafiak és érzékeny emberek. Integráció és elkülönülés a XVIII. század végének magyar irodalmában. Budapest, 2009. 61.
[40] Idézi Debreczeni 2009, i.m. 62.
[41] Cavallo 2000, i.m. 356.
[42] National-Kleidertrachten und Ansichten von Ungarn, Croatien, Slavonien, dem Banat, Siebenbürgen und der Bukowina. Nach der Natur gezeichnet und gestochen von Franz Jaschke. Wien, 1821. Vö.: Gellér Katalin (Szerk.): Sásköpeny és aranycsipke. 19. századi rajzolók közép-európai viseletképei a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. Budapest, 2003. 26, 52.
[43] Nemzeti öltözetek. Regélő, 1838. Vö.: Gellér 2003, i.m. 28, 53.
[44] Jens-Heiner Bauer (Hrsg.): Daniel Nikolaus Chodowiecki. Das druckgraphische Werk. Die Sammlung Wilhelm Burggraf zu Dohna-Schlobitten. Hannover, 1982. 4.
[45] Daniel Chodowiecki illusztrációi között feltűnően nagy számban találunk a családi élettel – köztük a családi boldogsággal (Häusliche Glück) – foglalkozó lapokat. Bauer 1982, i.m.
[46] Österreichischer Taschenkalender für das Jahr 1801.Wien. Bár a 12 lap közül csak kettő jelzett, valamennyit Maillard és Blaschke készítette, azzal a szokással tudniillik, hogy a mesterek csak egy–két lapon tüntetik fel a nevüket, a 18–19. század fordulóján kiadott kalendáriumokban gyakran találkozunk.
[47] A polgárság identitáserősítésének fontos eszköze volt a korban saját erkölcsi értékeinekaz arisztokrácia hibáival való szembeállítása. Daniel Chodowiecki az 1770-es évek végén készített sorozatában a természetes polgári és az affektáló nemesi viselkedésmódokat hasonlította össze – a polgári előnyére. Bauer 1982, i.m. 94–95. „Egy bálban a kisasszonyok külön szakasztották magukat a burger lányoktól és őt is maguk után ragadták, de ő kikapta és a burger lányokhoz csatolta magát, ez nagy tisztesség volt, mert a kisasszonyoknak csak kevélységöket, hiúságukat bántotta meg, de a burger lányoknak nem csak hogy önszeretetöket meg nem bántotta, sőt ápolgatta is.” – írta 1827-ben az arisztokrata Dessewffy József lányáról, Virginiáról. Idézi: Vaderna Gábor: Nevelés és Bildung. A Dessewffy család és a gyermeknevelés a 19. század első felében. Sic Itur ad Astra (20) 59. 2009. 140.
[48] Österreicher 1801, o.n.
[49] A 18. század végi női életvezetési tanácsadó könyvek egy része azt javasolja, hogy a fiatalok először maguk között beszéljék meg házassági hajlandóságukat, más szerzők viszont azt tanácsolják, hogy a lánykérés szándékát a férfi elsőként a lány szüleivel közölje. László Zsófia i.m. 2007, 242.
[50] A képen megfigyelhető, a korban elterjedt ábrázolási konvenciótól eltérően nem felülről – védelmezően s egyben birtoklóan – öleli át feleségét és gyermekeit az apa azon az illusztráción, melyet Chodowiecki a német nőemancipáció egyik úttörője, Theodor Gottlieb von Hippel (1741–1796) Über die Ehe (Berlin, 1793) című könyvéhez készített, hanem férj és feleség a kép közepére helyezett kanapén egyenrangú félként, egymás mellett ülve játszik a gyerekekkel. Bauer 1982, i.m. 227. (9. kép)
[51] A korszak kedvelt irodalmi toposza volt a nevelés „gyermekkertészetként” való említése, Falusi Mihály például ismeretterjesztő munkájában a káposztatermesztéshez hasonlítja a gyermeknevelést. Falusi Mihály: Okos gyermek nevelés példája a’ köznép hasznára, mellyben röviden előadatik, miképpen kell a’ Gyermeket születések napjától fogva, mind testi, mind erkölcsi tulajdonságaikra nézve hasznosann és okosann nevelni. Pozsony, 1805. 7. Idézi: Vaderna 2009, i.m. 117. A toposz képzőművészeti megjelenítései közé tartoznak azok az ábrázolások, melyek a kertben játszó vagy tanuló gyermek(ek)et és szülei(k)et mutattak be. Bicskei 2010, i.m. 121–122. Az ismertetésre kerülő illusztrációsorozat három darabja is – mint látni fogjuk – kertben és üvegházban kertészkedő, illetve egy arborétumban sétálgató családot ábrázol.
[52] A hazaérkező családapát örömmel fogadó gyerekek és feleség ábrázolása a 18. századtól népszerű volt, a kompozíció a 19. századra klisévé válik. Bicskei 2010, i.m. 117.
[53] Naturgeschichte und Technologie für Lehrer in Schulen und für Liebhaber dieser Wissenschaften von C. Ph. Funke. Zur allgemeinen Schulencyclopädie gehörig. Neue, verbesserte Auflage. Wien und Prag, 1800.; Naturgeschichte und Technologie für Lehrer in Schulen und für Liebhaber dieser Wissenschaften von C. Ph. Funke. Vierte,vermehrte und verbesserte Auflage. Wien und Prag,1805.
[54] F. J. Bertuch: Bilderbuch Für Kinder. Enthaltend eine angenehme Sammlung von Thieren, Pflanzen, Blumen, Früchten, Mineralien, Trachten und allerhand andern unterrichtenden Gegenständen aus dem Reiche der Natur, der Künste und Wissenschaften…I–XII. Weimar, 1790–1830.
[55] Az anatómiai és izomtani modellrajzok és szobrok a reneszánsz óta használatosak voltak a tudósok és a művésznövendékek körében. Vö.: Boris Röhrl: History and bibliography of artistic anatomy didactics for depicting the human figure. Hildesheim, 2000. Fischer az 1780-as években Joseph Barth-nak (1745–1818), a bécsi akadémia anatómia professzorának a javaslatára, a művésznövendékek használatára készítette el kisméretű anatómiai-izomtani szobrát. 1802-ben szerződést kötött vele az akadémia, hogy a felemelt kezű écorché figurát életnagyságban öntse ki, s az ólom-ón öntvény a következő évben el is készült. (Wien, Akademie der bildenden Künste, Glyptothek. Ltszl: 478.) Margarethe Poch-Kalous: Johann Martin Fischer. Wiens bildhauerisch Representant des Josefinismus. (Forschungen zur Österreischischen Kunstgeschichte. Band 3) Wien, 1948. 46.; Michael Krapf (Hrsg.): Georg Raphael Donner 1693–1741. Unteres Belvedere 2. Juni bis 30. September 1993, Österreichische Galerie Wien. Wien, 1993. 571–574.Vö.: Bettina Hagen: Antike in Wien. Die Akademie und der Klassizismus um 1800 mit einem Beitrag von Peter Betthausen. Mainz am Rhein, 2002. 29.; Renate Trnek – Bettina Hagen (Hrsg.): Die Glyptothek der Gemäldegalerie der Akademie der Bildenden Künste Wien. Wien, 2006. 49.
[56] Norberto Gramaccini – Hans Jakob Meier: Die Kunst der Interpretation. Italienische Reproduktionsgrafik 1485–1600. Berlin – München, 2009. 151–152, 57. tétel
[57]Der Archäologe. Graphische Bildnisse aus dem Porträtarchiv Diepenbroick. Münster, 1983. 14.
[58] Segmenta nobilium signorum e statuarii quae temporis dentem invidium evasere Urbis aeternae ruinis erepta, typis aeneis ab se commissa perptuae venerationis monimentum. Franciscus Perrier. MDCXXXVIII [Roma]. FB 30, FB 31.
[59] Vö.: Francis Haskell – Nicholas Penny: Taste and the Antique. The Lure of Classical Sculpture, 1500–1900. New Haven, 1981. 11, 148.
[60] Naturgeschichte und Technologie für Lehrer in Schulen und für Liebhaber dieser Wissenschaften von C. Ph. Funke. Fünfte,vermehrte und verbesserte Auflage. Wien 1812.
[61] Az akadémia egykori gipszmásolat gyűjteményének a II. világháborút követő elszállítás után megmaradt részét 1996-ban állították ki újra az akadémia műteremházának (Atelierhaus) az alagsorában. Vö.: Hagen 2002, i.m. 73–77.; Trnek 2006, i.m.
[62] Beschreibung der k. k. Akademie der bildenden Künste in Wien 1783 und 1790, Wien, 1875. 3439.
[63] Deym gipszgyűjteményében mind a Belvederei Apolló, mind a Belvederei Torzó másolata szerepelt. Beschreibung 1797, i.m. 4344, 5455.; Hatwagner 2008, i.m. 92.
[64] Bettina Hagen: Die Auseinandersetzung mit der Antike an der Wiener Akademie um 1800. Eine Untersuchung zum Klassizismus in Österreich. Wien, 2001. 25.
[65] Trnek 2006, i.m. el 05-el 06.
[66] Trnek 2006, i.m. gm/gr 45.
[67] Hatwagner 2008, i.m. 25.
[68] A Wien Museum grafikai gyűjteménye őrzi Blaschke Jánosnak azt a lapját (Ltsz.: 83229) mely szintén egy műgyűjteményt mutat be, mivel azonban a metszet önálló lapként szerepel, nem tudjuk, hogy eredetileg könyvillusztráció volt-e, s ha igen, milyen kiadványt illusztrált. A múzeumban fesztelenül nézelődő, beszélgető, az érdekességeket egymásnak mutogató polgárok – köztük az egyik állványra helyezett büsztöt látcsővel szemlélő keleti ruhás (turbános, bugyogós) látogató – mindenesetre éppoly otthonosan mozognak ebben a közegben, mint Funke könyve 1812-es illusztrációjának családja. A kép előterében egy fiatalember egy elárusítónőtől a szobrokat bemutató prospektust vásárol. A látogatókkal zsúfolt galéria vagy múzeumterem a kiállítóhely népszerűségére, vagy egy szenzációs új darab bemutatására utal, talán éppen a háttérben látható, látogatókkal körülvett kolosszális szoborcsoportéra.
[69] A pálmafás tájban egy ülő indiánt, egy fehér embert (?), két turbános és egy távol-keleti alakot ábrázoló festmény (talán a kontinensek allegorikus ábrázolása?) eredetijét sem a bécsi Képzőművészeti Akadémia, sem a Kunsthistorisches Museum katalógusaiban nem találtam meg.
[70] Vö.: Johann Wolfgang Goethe: A gyűjtő és övéi. Johann Wolfgang Goethe: Polaritás. Budapest – Pécs, [2000] 81–125.
[71] Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, 1993. 236.
[72] Montesquieu állítása, hogy az Asszony a’ Despotiákban rab, és a’ Fényűzés egyik eszköze, a’ Monarchiákban pedig szabad, Hazánkban is meg-valósodik. Szabad Országnak szüleménye, egy vitéz, erős Nemzetnek Tagja, részesül a’ Magyar Asszony az Urának szabadságába, díszébe, betsületébe, Jószágaiba, polgári, alkotmányi Jussaiba; nem rabja Férjének, hanem igaz Felesége; nem le-alatsonyított eszköze a’ Házi kötésnek, hanem valóságos egyenes társ; akár pártában haggya, akár páros frigybe viszi, akár párjától meg fosztva gyászba taszítja őt a’ szerentse, törvény oltalmát, segítségét bőven ki-nyeri, jótéteményeit tetézve érezi…”Aurora 1822, i.m. 19.
[73] Bauer 1982, i.m. 224–226.
[74] Habermas 1993, i.m. 105.
[75] Habermas 1993, i.m. 106.

 

2.        P. v. Stubenrauch – Heinrich Joseph Mansfeld
3.        Ludwig Maillard – Johann Blaschke: Die Anwerbung. Könyvillusztráció. In Österreichischer Taschenkalender für das Jahr 1801. Wien. 1. kép.