Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"...a’ mit magunkért nem akarnánk, akarjuk Hazánkért!”

2011.12.03

 

„...a’ mit magunkért nem akarnánk, akarjuk Hazánkért!”

 

 

 

(Hírek a Nemzeti Múzeum alapításáról és gyűjteményének gyarapításáról a korareformkor hazai sajtóirodalmában)

        A Nemzeti Múzeum alapítását és gyűjteményének gyarapítását a korabeli sajtó tanúsága szerint a 19. század első évtizedeiben élénk közfigyelem kísérte. A segítő, támogató szándékot részben a korareformkorban megerősödő nemzeti-hazafias öntudat, részben pedig a művelődési eszmény 18. századi erősödése, s ezzel összefüggésben a művészeti és régészeti emlékek iránti fokozódó érdeklődés motiválta: elmélyült és új, hazafias tartalmat kapott a nemzeti múlt tárgyi emlékeinek tisztelete, illetve felértékelődött történeti és tudományos forrásértékük. A 18-19. század fordulójának közgondolkodásában jelentős mértékben felértékelődtek a hazai művészeti és régészeti emlékek összegyűjtésére, megmentésére, illetve közgyűjteménybe juttatására irányuló magánkezdeményezések is. A közgyűjtemények gyarapítását célzó egyéni törekvések a 19. század első évtizedeiben szoros kapcsolatban voltak az emlékanyag védelmének és tudományos rendszerezésének feladatát ellátni hivatott múzeumi rendszer (intézményi gyűjtemények, nyilvánossá váló magángyűjtemények, Nemzeti Múzeum) kialakulásával és megszilárdulásával. 

*

 

          A honi művészeti és régészeti emlékek iránti érdeklődés természetesen Magyarországon sem a 18. vagy a 19. század „találmánya”. Az emlékekkel való foglalkozás hagyományai – mint köztudott – jóval régebbi időkig nyúlnak vissza. A tradíciók folytonossága miatt – mely legerőteljesebben a hazai antik emlékek iránti érdeklődésben mutatható ki – szükségesnek tűnik azoknak a műkedvelő és tudós előzményeknek a vázlatos említése, melyek – úgy vélem legalábbis – a 19. század elején kibontakozó hazai topográfiai, „műemlékvédelmi” és „múzeumi” mozgalmak előkészítői, szellemi inspirátorai voltak.

         Az ingó művészeti emlékek fennmaradását a korábbi időkben elsősorban az egyházi, fejedelmi és főúri kincstárakban, illetve raritás- vagy/és művészeti gyűjteményekben történő elhelyezésük biztosíthatta. Minden bizonnyal azzal összefüggésben is, hogy több évszázados múltra tekintett vissza a kincsjellegű emlékek és a régi pénzek gyűjtésének szokása, korszakunkra viszonylag magas színvonalra emelkedett a numizmatika tudománya, mely az emlékanyagot elsősorban történeti szempontok szerint vizsgálta.

          A 18-19. század fordulóján, az intézményes (egyetemi) régészeti oktatás és kutatás elindulásakor, illetve a Nemzeti Múzeum alapításakor már több évszázados múltra tekintett vissza az antik feliratos kövek leírása és gyűjtése is. A Mátyás uralkodása alatt ide érkező itáliai humanisták adatgyűjtő tevékenységét később hazai és külföldi történetírók, utazók, régiségbúvárok, tudósok folytatták.       Az antik emlékek iránti általános, koronként divatszerű rajongássá fokozódó érdeklődés a 15-18. századi Európában egy sajátos kulturális konszenzust, egy közös, univerzális „nyelvet” hozott létre. Ennek a „nyelvnek” az ismeretében nemcsak a Magyarországra látogató külföldi utazók tájékozódhattak könnyen az itthoni leletek között, hanem hazai tudósaink és régiségbúváraink is naprakészen levelezhettek a tárgykörben ismert külföldi tudósokkal. Bár az ókori római emlékek iránt érdeklődő külföldi humanisták és követőik számára az Imperium Romanum egykori egész területe potenciális lelőhely volt,  azokban az országokban, ahol értették a latin szót, és többé-kevésbé otthonos volt a humanista műveltség – mint nálunk is – a gyűjtők minden bizonnyal könnyebben boldogultak.

         A külföldi utazóknak és tudósoknak hazai emlékeket bemutató, nyomtatásban megjelent munkái mellett  alkalmanként saját korukban nem publikált gyűjtések is bekerültek az európai epigráfiai ismeretanyagba, gyakran a nagy corpusokba is. A Mátyás 1464-es koronázására ideérkező velencei követ, Francesco Giustiniani magyarországi feliratos kövekről készült kéziratának nagy részét Ludovico Muratori bedolgozta Novus thesaurus veterum inscriptionum című 4 kötetes, 1739 és 1742 között Milánóban megjelent munkájába. A Báthory István erdélyi fejedelem gyulafehérvári udvarába 1574-ben francia követi megbízással érkező, humanista műveltségű és érdeklődésű Pierre Lescalopier francia jogász epigráfiai gyűjtőmunkája adatait Jan Gruterus holland tudós felvette Corpus inscriptionum antiquae totius orbis Romanorum című, 1601-1603 között Heidelbergben megjelent alapvető munkájába.     

        Az antik feliratos kövek iránti honi érdeklődést az első időkben gyakran külföldi példák inspirálták. Többéves római tartózkodás és olmützi humanistákkal való kapcsolat után kezdett a 16. század elején feliratos kövek leírásához a csehországi Brüxben született, a bécsi egyetemen a Natio Hungaricahoz tartozóként regisztrált Hans Dernschwam. Üzleti útjai során nemcsak Besztercebánya környékén gyűjtött anyagot, hanem – mint a bécsi Nationalbibliothek kézirattárában őrzött epigráfiai gyűjteménye mutatja – az erdélyi bányavidékeket is bejárta. Az epigráfiai kutatások korabeli hazai népszerűségét jelzi ugyanakkor, hogy a közvetlen indíttatást Dernschwam az erdélyi ókori feliratos kövek „szinte corpus-igényű feldolgozásához...Megyericsei Jánostól, s az akkor már Erdélyben működő barátjától és honfitársától, Taurinus Istvántól” kapta. Attól a Megyericsei (Mezerzius) Jánostól, aki 1495 és 1516 között Erdélyben és Magyarországon nagy pontossággal több száz feliratot gyűjtött össze s attól a Taurinustól, akinek 1519-ben Bécsben megjelent, a Dózsa-féle parasztháború eseményeit megéneklő Stauromachia id est Cruciatorum Servile Bellum című hexameteres eposzának névmagyarázatában szereplő – Megyericsei adatai nyomán közölt – feliratokat Theodor Mommsen felvette a Corpus Inscriptionum Latinarum III. kötetébe.

        Taurinus egyébként hőskölteményében – a kor európai divatjának megfelelően – humanista műveltségét ókori klasszikus szerzőktől vett idézetekkel, munkáikra történő utalásokkal, archeológiai ismereteit pedig a helyi antik emlékekre vonatkozó adatok közlésével csillogtatta. A beözönlő tatárok pl. – írja –

                                „...pusztíták Decebál tornyát, Trajanus diadalmi

                                 emlékét: Sármást, Abrudbányát, a Fehérvárt,

                                 büszke Zalatnát és faragott márványköveken kelt

                                 húszpillérű hidat: rohanó Duna habja benyelte,

                                 romjaiból csak alig látunk porosult maradékot.”

        Az, hogy Taurinus a hősköltemény függelékeként közreadott lexikonszerű magyarázatában az itt is említett városok (Sarmizegetusa, Abrudbánya, Gyulafehérvár, Zalatna) és személy (Decebál), illetve a parasztfelkelés más eseményeihez kapcsolódó helyek (pl. Kolozsvár) ismertetésekor antik feliratokat közölt, jól példázza, hogy a kor humanistái számára a feliratos kövek fontos történeti forrásértékkel bírtak. Sarmis „magyarázatakor” hangsúlyozza is, hogy a dákok székhelye, Sarmizegetusa, illetve a Decebál legyőzése után alapított „Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica...(modo Varhel)” – azaz a mostani Várhely – egykori fekvésére Megyericsei a környéken talált ókori kövek felirataiból következtetett.

         A hazai feliratos kövek iránti honi érdeklődést azonban nem pusztán az antikvitás emlékei iránti humanista megbecsülés és rajongás motiválta. Nemcsak a kései utódok, hanem minden bizonnyal már a feliratok legelső hazai összegyűjtői és közreadói is úgy vélték, hogy a világot egykor uraló dicsőséges római birodalomhoz való – még ha csupán földrajzi értelemben vett – tartozás megfényesíti a később itt élő nemzetek történelmét is. A virtuális vagy a dinasztikus-nemzeti célokból valóságossá tudóskodni igyekezett kapcsolat az ókori rómaiakkal nemcsak az aktuálpolitika számára volt fontos, nemcsak a „legitimizálandó jelent kötötte össze a dicső múlttal”.

        Azáltal, hogy a magyarországi antik kőemlékek feliratai – hol külföldi, hol hazai szerzők (gyakran utóbbiaknak is külföldön megjelentetett, vagy külföldre juttatott) munkái révén – bekerültek a nemzetközi epigráfiai ismeretanyagba, a közös antik örökségbe, a honi kultúra bekapcsolódhatott az európai szellemi élet vérkeringésébe. 1521-es diplomáciai útján Móré Fülöp velencei magyar követ Megyericsei János epigráfiai gyűjtéséről készült másolatot a magyar humanisták barátja, Aldus Manutius velencei nyomdász utódának adta át. S bár a kézirat akkor nem került kinyomtatásra, azáltal, hogy a vatikáni könyvtár tulajdonába került, megmaradt az utókor, s ismertté válhatott a nemzetközi kutatás számára. A hazai törekvések külföldi megbecsülését jelezte, hogy Wolfgang Lazius 1598-ban Frankfurtban megjelent, Reipublicae Romanae Commentarii című műve függelékeként újra kiadta Szamosközy István Analecta Lapidum Vetustorum, et Nonnulorum In Dacia Antiquitatum című, 1593-ban Padovában megjelent feliratgyűjteményét. A lehetőséget, melyet az antik emlékek kutatása kapcsán kialakult közös konszenzus teremtett az európai kultúrához való felzárkózásra, a honi literátusok is felismerték. Padovában tanuló erdélyi ifjak, Kornis György és Was Ferenc Szamosközy István Analectájához csatolt verseikben hangsúlyozták, hogy a szerző művével kiérdemelte a haza háláját.

 

                                                                                     *

 

           A 18. században a történeti és a tudományos szemlélet erősödésével párhuzamosan a dáciai és a pannóniai antik kövek feliratainak gyűjtésében és rendszerezésében – mind külföldön, mind itthon – újabb fellendülés következett be.

           A Buda 1686-os visszafoglalásakor az ostromműveletek vezetőjeként tevékenykedő bolognai Aloys Ferdinand Marsigli hadimérnök mellett feliratgyűjteményt állítottak össze az 1750-es években tett magyarországi útjuk során Pococke és Milles angol utazók is. Az itáliai  Domenico Sestini régiségtani adatokat is tartalmazó, 1780-as utazásáról készült leírása Viaggio curioso- scientifico-antiquario per la Valachia, Transilvania e Ungheria fino a Vienne címen 1815-ben Firenzében jelent meg. Magyarország és Erdély természetesen nemcsak a feliratok összeírói számára voltak jó vadászterületek. VI. Károly 1717-ben hivatalos felhatalmazással látta el a soproni Dobner Ferdinándot, hogy a városban és a környékén található római köveket összegyűjtse és vámmentesen Bécsbe szállítsa. Giuseppe Ariosti kapitány által 1723-ban az uralkodó megbízásából összegyűjtött és Bécsbe szállított erdélyi feliratos kövek egy részét az udvari könyvtár lépcsőházának falába építették be.        

   Kolozsvárott adta ki Fasching Ferenc Dacia vetus (1725), az Erdélyt beutazó Fridvalszky János bölcseleti doktor pedig epigráfiai gyűjtőmunkája eredményeit bemutató Inscriptiones romano-transylvanicae (1767) című munkáját. Az 1770-es években Bécsben jelent meg Johann Seivert Inscriptiones monumentorum Romanorum in Dacia mediterranae, illetve S. J. Hohenhausen Die Alterthümer Daciens im heutigen Siebenburgen című munkája.

         Bél Mátyás, Torkos József és Severini János gyűjtései után Szalágyi István, Katancsich Péter és Schönwisner István az 1780-as évek elején már a tudományos igényű honi epigráfiai és régészeti kutatások alapjait rakták le.         

    Az új törekvések jelentkezésével a felvilágosodás és a korareformkor hazai és magyar vonatkozású külföldi sajtóirodalmában is találkozunk. A Pressburger Zeitung (1764-1849), az Allergnädigst privilegierte Anzeigen (1771-1776), az Ephemerides Vindobonenses (1776-1785), az Ungrisches Magazin (1781-1787), vagy az 1817-ben induló Tudományos Gyűjtemény egyaránt közölt leírásokat, ismertetéseket hazai antik emlékekről, feliratos kövekről – gyakran a korszak elismert tudósainak – pl. Seivert Jánosnak, Windisch Károlynak, Eder József Károlynak, Schönwisner Istvánnak a tollából.

         A hazai feliratos kövekről évszázadok alatt itthon és külföldön felhalmozódott ismeretanyag – beleértve a sajtóirodalomban közölt ismertetések egy részét is – beépült a 18. század végi és a 19. századi epigráfiai rendszerező munkákba is. Mommsen monumentális Corpusa, vagy a Nemzeti Múzeum anyagáról készült katalógusok nemcsak a korábbi nagyobb összefoglaló munkák adatait vették át, hanem pl. az Aranka György által vezetett erdélyi nyelvművelő társaság beszámolójában, vagy a sajtóban megjelent írások említéseit is. Forrásai felsorolásánál Mommsen külön megemlíti Kollár Ádám Ferenc Allergnädigst privilegierte Anzeigenje, illetve a Josef Hormayr és Mednyánszky Alajos által Bécsben 1811-ben indított Taschenbuch für die vaterländische Geschichte vonatkozó híranyagát. Több, a Tudományos Gyűjteményben közölt ismertetést sorol fel forrásai között Rómer Flóris is a Nemzeti Múzeum antik kőanyagát ismertető katalógus bevezetőjében. 

                                                                         *

 

         A távoli múltba nyúlik vissza a művészeti és régészeti emlékek megőrzésének hagyománya is. A közgyűjteményi rendszer kialakulása, illetve az intézményes műemlékvédelem létrejötte előtti időszakban a nem kincsjellegű emlékek fennmaradásának egyik lehetőségét megbecsült díszként, rekvizitumként való felhasználásuk jelenthette. A reneszánsz feliratgyűjtők kulturális misszióként végzett tevékenysége elsődlegesen még csak arra irányult, hogy azt, amit az idő és az emberi tudatlanság napról napra pusztít, legalább írásban megmentsék és továbbhagyományozzák. A 15. század végi Itáliában ugyanakkor már a feliratos kövek is „más antik tárgyakkal együtt a humanista otthonok díszévé” váltak. A Mátyás király utasítására Erdélyből hozatott, s egy Budán létesített romkertben elhelyezett római emlékkövek az uralkodó dinasztikus dicsőítését szolgálva „beépültek a királyi reprezentációba”. Míg az ókori köveket korábban Magyarországon is főleg építőanyagként (a szarkofágokat közkutakként) hasznosították, a 15-16. század fordulóján az antik emlékek – egy időre legalábbis – nálunk is értékes, becses műtárgyakká váltak. A Mátyás király halálát követően szétszóródott emlékekre főpap és plébános, kancelláriai hivatalnok és kereskedő egyaránt igyekezett szert tenni.

        A gyulafehérvári püspök, Geréb László humanista körének tagjai (a 15. század végén közéjük tartozott Megyericsei János is) „gyűjtötték az itt-ott előbukkanó feliratokat és a kanonoki házakba, a préposti és püspöki palotába befalazott vagy éppen a székesegyház díszítésére felhasznált római feliratok divatja versenyre kelt a kapuk, ajtó- és ablakkeretek frízébe antik szállóigéket, maximákat vésető mecénások számbeli növekedésével.” Lescalopier erdélyi útján nemcsak az épületromok között heverő, hanem városi házakba beépített kövek feliratát is ismerteti – igaz, sem a Zalatnán leírtaknál, sem a Gyulafehérvárott, a „fejedelem házának két oldalán” található feliratos emlékeknél nem tér ki arra, hogy tudatosan beépített, vagy csak építőanyagként felhasznált kövekről van-e szó. A segesvári palota faláról lemásolt 11 antik feliratos kő kapcsán ugyanakkor már nagy valószínűséggel tudatos beépítésre gondolhatunk.

        Egy ideig a piaristák kertjében volt egy Alsó-Gallán előkerült római szarkofág. (APA 1775.365) Szily János szombathelyi püspök savariai antik feliratos köveket építtetett be püspöki palotájába, melyek – a kortársak véleménye szerint – „életre támasztják Savariát”, Migazzi Kristóf pedig a váci püspöki palota kertjében állíttatott fel ókori feliratos köveket, szarkofágokat.A vértesszentkereszti templomból, illetve Brigetio-ból (Ószőny) hozatott köveket – utóbbiak közül pl. egy háromalakos síremléket – is felhasznált Charles Moreau annak a műromnak (1801) az építésekor, mely a tatai Esterházy-kastély angolparkjában áll.

         A 18. század végére az antik emlékek gyűjtése Erdélyben szinte divattá vált. Károlyfehérvár környékén számtalan római régiség került felszínre. „Teli vagynak ezekkel Épületeink, Utczáink, de vittek ezekből Szebenbe, Bécsbe, ’s más helyekre-is. A’ mostani Püspök Ur ö Excellentiájának talám a’ leg-szebb Gyüjteménye vagyon bennek.” A nyelvművelő társaságnak az erdélyi régiségekről beszámoló tudósítója többször említi, hogy személyesen kereste fel az érdekesebb emlékeket. Egy, a környéken előkerült antik mozaikleletet pl. – írja – „magam is láttam. A’ kövek koczkáson voltanak egybe rakva szinek szerént. Az ajtó bé-menetelin pedig két-felöl két ökör bikáknak formái voltak ki-rakva, és az ajtot mintegy örzeni láttattak.”

          A kultúra, ezen belül a tudományos élet jelentőségének növekedésével párhuzamosan az antik emlékek gyakran váltak művelődési, oktatási intézmények díszeivé. A bécsi udvari könyvtár lépcsőházának falába a 18. században beépített antik köveket ma is megtekinthetik a látogatók. Schönwisner István nemcsak a budai egyetem előcsarnokában elhelyezett négy római mérföldkőről tudósít, hanem azt is megemlíti, hogy Promontorban felfedezett római feliratos köveket „...denket der gelehrte Domherr Joseph von Koller käuflich an sich zu bringen, um sie nahe an der Bischöflichen Bibliothek in Fünfkirchen aufzustellen.” (UM 1783.63-64. és 75.)Az egyik Pécsre szánt kő feliratához hasonlót tartalmazó, Esztergom környékén előkerült mérföldkő „wird nun nebst einer andern Säule von...diesem Kaiser zu Ofen bey der Universität aufbehalten.” (UM 1783.77)

 

         A hazai sajtóban megjelent ismertetések egy részében ugyanakkor már nem csupán az előkerült leletek leírásáról, azaz a források rögzítéséről,illetve történeti forrásértékük és tudományos jelentőségük hangsúlyozásáról van szó. Azok a sajtóhírek, melyek egyes emlékek lakóházak vagy kertek díszeiként történő elhelyezéséről számoltak be, s melyek az esetek kapcsán nevesített, társadalmi állástól és anyagi helyzettől függetlenül osztogatott dicséreteket tartalmaztak – éppúgy, mint azok a hírek, melyek intézményivagy közgyűjteményeknekajándékozott emlékekről (s természetesen az adományozókról) tudósítottak – tudatosan mélyítették el a leletek megmentéséhez, megóvásához, a velük való foglalkozáshoz kapcsolódó társadalmi presztízsértéket.

        Bár a leletek megmentésének szükségességet azok a figyelemfelkeltő tudósítások is hangsúlyozták, melyek egyes előkerült emlékekben gondatlanságból, tudatlanságból vagy nyereségvágyból bekövetkezett sérülésekről, pusztulásokról számoltak be, ezeknek a híreknek egy részében alapvetően még a korábbi antikváriusi-gyűjtői szemléletben gyökerező, néha felfokozott enthuziazmusbanjelentkező érdeklődéssel találkozunk. Az ókori emlékek becsének, értékének felismerése elsősorban még a műkedvelő vagy tudós régiségbúvárok körére korlátozódott. A „régiségekbenn gyönyörködő világnak” kívánja „ki-nyilatkoztatni” szerémségi régészeti kutatásai eredményét Jakosits József. (PMH 1783.36) A Tata környéki Alsó-Gallán előkerült antik feliratos szarkofágot az 1770-es évek elején egy földműves fedezte fel. „Nur Schade! Daß der Unwissende, in Hoffnung große Schätze darinnen zu finden, den obern Boden desselben eingebrochen, und dieses römische Alterthum, zum Nachtheil forschender Alterthumsliebhaber, so leichtsinnig verwüstet hat.” A pénzéhes földműves azonban a szarkofágban nem talált mást, csak csontokat, fekete agyagedényt hamuval és üvegcséket. „Der einfällige Bauer, unbekümmert, wie schätzbar dieses alles, einem Freunde der Alterthümer seyn würde, zerbrach Topf und Glas in Stücke...” (APA 1775.366)

 Szemléleti változást jelez ugyanakkor, hogy az újság szerkesztője az előkerült régészeti leletet már a hazai művelődés és történelem figyelemreméltó emlékeként is számon tartja: Annál szívesebben közöljük az emlék leírását – írja – „je mehr wir überzeiget sind, daß dergleichen Denkmäler, alle Aufmerksamkeit verdienen, weil die alte Geschichte Pannoniens, unter dem Römern, jedesmal dabey etwas gewinnet.” (APA 1775.366)  „Quam diligenti cura ac studio id genus monimenta, quae ad illustranda remotiora Hungariae secula tantam lucem adferunt, colligenda non sunt?” – kérdezi a tudósító Promontorban előkerült római mérföldkövek leírásakor. (EV 1779.325) A promontori mérföldkövek értelmezésekor tudományos jelentőségük kiemelése mellett Schönwisner István is hangsúlyozza a nemzeti művelődésben játszott szerepüket: „So war nun also gedachter alte Stein der erste dieser Art, welcher in unserm Vaterlande, die Aufmerksamkeit so mancher Gelehrten rege gemacht hat.” (UM 1783.62)

 

        Az emlékek megmentésére irányuló 19. századi törekvések előkészítői és inspirálói lehettek azok a sajtóhírek, ismertetések is, melyek kallódó, vagy a pusztulás veszélyének kitett emlékeket mutattak be, megadva pontos lelőhelyüket.

        A Hazai Tudósításoknak a régészeti és művészeti emlékek iránt érdeklődő székesfehérvári levelezője pl. több alkalommal közölt leírásokat a megyében előkerült, vagy már régebben hányódó régészeti leletekről. „Én midőn két esztendők előtt a’ Várasnak Budai kapuja körül fekvő bástyáit szorgalmatosabban megtekéntgettem, szomorú szívvel láttam a’ legszebb római köveket olly megvetetve földön heverni, hogy azokon a’ kisded gyermekek követsest jádzanának. Sokakat már akkor közülük az eső, ’s egyéb viszontagságok úgy megrongáltak, hogy betűikből három vagy négynél többet meg esmérhetvén, lehetetlen vala azokat számomra leírnom: kettőt mindazonáltal, mellyeket valami előre látó ész a’ falba tétetett, tsak ugyan megmentettem a’ végső veszedelemtől. Egyik a’ kapu fölött lévő torony formájú épület falába, a’ másik kapuhoz nem messze álló Nepomuk Szent János képe alá helyheztetett. Amaz most is helyén vagyon; ezt, lerontatván a bástya falaival együtt az említettem kép, hová vitték, nem tudom.” – s közli az ókori, illetve a 18. század elejéről származó kövek feliratát. (HT 1806.343)

         Tudósítónk – átvéve azt a humanista hagyományt, mely a feliratok összegyűjtésében, tehát az írott forrás megmentésében a szellemi-kulturális örökség megőrzésének lehetőségét látta – úgy véli, hogy a feliratos kövek szövegének leírásával megóvta az emlékeket a „végső veszedelemtől”. „Bár minden Hazafiak olly szeretettel viseltetnének a’ szép Mesterségekhez, olly tisztelet­tel Eleikhez, hogy a’ Birtokaikban eddig meg maradott régiségeket lerajzoltatnák, vagy leírva fennmarasztanák Unokáink emlékezeté­re.” (HT 1806.236) – írja máshol is.

        Megszólal benne ugyanakkor a modern műemlékvédő is: dicséri az „előre látó észt”, mely a kövek közül kettőt viszonylag védett helyre, falakba épített be, s fájlalja az egyik emlék eltűnését. S azzal, hogy közli ennek az emléknek a pontos leírását, mintegy arra buzdítja az olvasókat, hogy figyeljenek rá, mentsék meg, ha véletlenül szemük elé kerül. Mind a baracskai sírkőről közölt meghökkentően részletes leírásában, mind egy tabajdi romos temetőkápolna alapjainak kiásásakor előkerült, mellképekkel díszített sírkövek feliratának és ábrázolásának ismertetésekor pontosan megadja az emlékek feltalálási helyét. Utóbbi írásában szinte felszólítja a tudósokat az előkerült emlékek összegyűjtésére: „Számos, és nevezetes Római Régiségeket lehetne találni Székes-Fejér vármegyében, kivált ennek Napkeleti részében, a’ Dunához közelebb, tsak a’hoz értő Tudósok által ezen tájok szemessen visgáltatnának meg.” (HT 1810.II.122-123)

         Kölesy Vince egy Pécsett, a székesegyház mellett előkerült ókori feliratos kő sorsáért aggódik: „Egy illy Emlékkő bizonyosan méltó volt e’ tsekély megvisgálásra, és éppen olly bizonyosan megérdemlette, hogy az enyészet karjából kiragadtassék, mellybe omolni (alig hogy napfényre jött) az ő veszedelmes Localitása által viszont gyorsan siet.” (TGY 1820.I.54-63) 

          A művészeti emlékek megőrzésére irányuló törekvések pozitív társadalmi megítélését leginkább természetesen azok a hírek mélyíthették el, melyek a magánszemélyek által megmentett művészeti, régészeti emlékekről tudósítva ezen cselekedetek nemes, példaadó voltát hangsúlyozták. „A Törökök alig fordultak-meg Hazánkban, és itt léteknek egy emlékeztető oszlopát hagyták, a’ rajta való irással. Ez a’ szegény oszlop sokáig arra alacsonitatván-meg, hogy a’ pincze torka előtt borok bé-bocsátására szolgállyon Krakkoban, onnan a’ nemes gondolkodású Id. Doctor Pataki Sámuel Ur által vitetett Kolosvárra, és most említett Prof. Szathmári Mihály kertében vagyon.” Az emlékek történeti és tudományos értékének növekedése tehát, mely az „emlékmentések” gyakoribbá válásában is fontos szerepet játszott, alkalmanként a használati értékben is gyökeres módosulást eredményezett.        Az Aranka György-féle nyelvművelő és kéziratkiadó társaságnak az erdélyi régiségekről beszámoló tudósítója közli egy Károlyfehérvár környékén talált, hat láb hosszú és négy láb magas szarkofágnak a leírását is: „Ezen kö Koporsónak külsö látható egyik óldalának végső két részein egy egy Páva, egy borzos haju ember fö, és egy Czethal vagynak ki-metzve; ezek között a’ Koporsónak ugyan azon lapján a’ következendő betük olvastatnak:

                           LIA VARIROMU

                           LI, VIX ANN- VIII  ET

                           IANVARAE  PVPAE

                              VIX ANN XIII

                          IANVARI ATITI: A.

                   M  ALTR  FILIS   POSVIT

Ez a’ méltóságos Püspök Ur ö Excellentiája Várbéli Udvarába bé-menő kapuja között letéve szemléltetik.” Négy 1790-ben előkerült feliratos kövön kívül „találtatott egy ember magosságnyi Aszszony embernek képe, alabástromba faragva hoszszu köntösben és palástban; a’ fejéröl hoszszan fátyol vagy ruha függ. E’ szép és ép kép hihetö hogy egy Isten Aszszonynak Bálvány képe lehetett. Ezek Püspök Ur ö Excellentiája felső kertyében láttatnak, holott-is több efféle régiségek szemléltetnek, ugymint: Pánczélban fel-öltöztetett Alabástromból faragott Képek, Iratos kerek magos Oszlopok ’s több iratos kövek ’s a’ t.”

   1806-ban egy, a székesfehérvári főtemplom déli oldalánál talált vörösmárvány sírkőről, illetve az emlék sorsáról számol be a Hazai Tudósítások székesfehérvári levelezője. „Csalai Úr maga lakására új házat kezdvén építeni az említett Szentegyház oldaláig vitte falait, holott egy ölnyi hoszszaságú, 2 lábnyi szélességű ép márvány kőre akadott, mellyen ezen írást olvashatni: AD PATREM. PAVLVM. POSITVS. ROGAT. APOLINARIS. QVIS-QVIS. ES. QVI. MORTE CADES. STA PLEGE. PLORA SVM. QVOD. ERIS. QVOD. ET. IPSE. FVI. PRO. ME PRECORORA.” (HT 1806.228) „Azt legalább senki sem tagadhatja, hogy Csalai Árenda­tor Gulinger Úrnak tselekedete, ki...azon talált márványt látszatós helyre háza oldalába téteti, minden tiszteletet érdemel.„ – hangsúlyozza az eset kapcsán a tudósító néhány számmal később. (HT 1806.236) „Méltó volt Gulinger Gergely Tsalai Árendás Urat” – tér vissza az emlékmentésre még egyszer –  „ditsérettel megnevezni; mert valóban egy időtől fogva ritkaság azt látni Fejérvárott, hogy a’ régi kövek falakba tisztességes helyekre beépíttessenek.” (HT 1806.343)

         Két évvel később tudósítónk arról számol be, hogy a Fejér vármegyei iváncsai pusztán a helyi csikósok és gulyások egy régi híd romjai közelében két feliratos antik követ fedeztek fel.„Vannak ezek a’ Kő oszlopok most Baratskán Fejér Vármegyében, Fő Szolga Bíró Pázmándy Károly Úrnak Udvarában. Alig, hogy nap fényre jöhettek ezen betses Régiségek, mindjárt némellyek igen nagy kemény szívűséggel más setétségbe akarták taszíttatni. Azt javallák ugyan is gondatlanul, hogy erőségekre nézve is jó lenne kapu bálvány helyett az Kő keríttésben rakatni; melly nem a’ mi időnkhöz, és Nemzetünkhöz illő javallást azzal kívánja megbosszullani a’ tisztelt Fő Szolga Bíró Úr, hogy azon két Kő oszlopokat a’ maga Anglus kertjének leg szebb részeiben fogja felállíttatni. Éljenek illyen nemes érzésű, és a' Régiségeket betsülni tudó Hazafiak...” (HT 1808.I.337-338) Egy újonnan felfedezett, figurális ábrázolásokkal díszített feliratos kőről írva később ismét említi ezeket a leleteket. (HKT 1810.II.122-123) A használati értékben bekövetkezett módosulás itt is az emlékek növekvő megbecsülésével függ össze.         Egy 1606-ban Bocskay István erdélyi fejedelem kolozsvári szülőházában felállított feliratos követ „tsak ennyihány esztendők előtt Idősbb Széki Gróf Teleki József, azon Háznak mostani birtokossa, és illy betses Emlékeknek buzgó kedvellője, a’ komor üdőnek mostohaságától menteni kivánván, a’ kapu Tornáczában újdonan fel állította...” (TGY 1818.I.73) A tudósító, Jankovich Miklós közli a latin nyelvű felirat (Boccatz János verse) teljes szövegét is.

        Az osztrák birodalmi patriotizmus jeles képviselője, Joseph von Hormayr folyóiratában egy régiségbúvár erdélyi útjáról küldött beszámolóban ismerteti azokat a Sarmizegetusa környékén előkerült jelentősebb antik emlékeket, melyek magánszemélyekhez kerültek. Az öt feliratos kő közül kettő „befinden sich im Weingarten des Kammeralphysikus Herrn Doctor Graeff”, három pedig „Herr Provincialcommissär von Czirick” tulajdonában van.  (A 1823.591)  Említés alapján tud még egy Szirbay nevű régiségkedvelőnél lévő híres kőről, ezt a gyűjtőt azonban útja során nem találta otthon. „Einige Wochen vor meiner Ankunft im Hatzegerthale entriß Herr Oberrichter v. Gergots den zerstörenden Händen der Varhelyer Bauern eine Inschrift, die sich auf einer 3 ½ Schuch ins Gevierte großen einen Schuhdicken grauen Marmorplatte befand, welche so eben ausgegraben worden war, und zum Kalkbrennen dienen sollte. Er ließ sie nach einem Edelsitze in A Farkadui bringen, und daselbst im Hofe aufstellen, wo ich selbe copirte.” (A 1823.591) Közli annak a két emléknek a feliratát is, melyet a demsus-i  Noptsa birtokon talált.

         Néhány nappal azután – teszi hozzá a tudósító – hogy elutazott Erdélyből,  Sarmizegetusa környékén igen jelentős lelet került elő. „...aus den sehr mangelhaften Nachrichten, die ich darüber erhielt, läßt sich ungefähr folgendes entnehmen.” Noptsa erdélyi udvari kancelláriai tanácsos feleségének a részben az ókori Ulpia Trajana romjaira épült gredistyei birtokán egy épülő ház alapjának kiásásakor mozaikkal díszített padlójú és falú ókori helyiségeket találtak. Bár a levélíró az előkerült leletről csak annak a nem túl világos levélnek az alapján tudott beszámolni, melyet neki is egy erdélyi, az emléket személyesen megtekintő barátja küldött, az ábrázolások témáját – Priamos könyörög Akhilleusz előtt Hektor holttestének kiadásáért, illetve Párizs ítélete – közli. „Mein Correspondent rühmt die richtige Zeichnung, und Färbung dieser Gruppe.  Die Frau Hofräthinn hat bereits alle Anstalten getroffen, damit diese merkwürdigen Reste der Vorzeit vor allen Beschädigungen durch Muthwillen oder Ungeschicklichkeit bewahrt werden.” (A 1823.592) Két évvel később az emlékkel foglalkozó Jankovich Miklós is megköszöni a tulajdonos­nőnek „emlékezetemre még nálunk példa nélkül lévő Hazai-Régiségek’ pártfogását a’ nemzeti dicsőség’ öregbítésére tárgyazott adakozását”, ti. hogy „felséges érzéssel, ’s példán kivül lévő adakozással, a’ jeles alkotmányt” a megóvás céljából kőfallal vétette körül, s befedette. „...méltó, sőt felséges gondolatja és dicső tette vala Nagyságodnak, hogy a’ régiség olly  emlékét pártul fogta, és a’ mit szégyenelhetünk, még a’ mi felderültt év-korunkban is folyton-folyva dúló Vandalismustól megmentette...” (FMOM 1825.473-474)

        Dálnoky Márton Kovács János Arad megyei alispánhoz írott, a Tudományos Gyűjteményben megjelentetett – talán a folyóirat szerkesztőjének említett felkérésére reagáló? – levelében szintén az erdélyi Hátszeg környékén található római régiségekről számol be. „Szármizegnek bizonyos ott fekvését, avagy csak azon Várból felásott kő Oszlop is bizonyítja, melly oszlop 2 ½ lábnyi magos, 1 ½ láb széles és vastag, szép metszett párkányozattal körül véve, ’s reá ezen igen tisztán látszó Római Betűk vésve:

                        QIANIARIO QF

                        COLLINA  RF

                        TAVIO  FLAMINI

                        QQ PRIM PRO IMP

                        ORDO COL VLP TRAI

                        DACIC SARMIZEG

    Az oszlopok alsó és felső részei azt mutatják, hogy mind az alapjának, mind feljül végző végének, más megkülönböztetett Oszlopnak kelletett még hozzá foglalva lenni, melly Oszlop most N. Noptsa László Uraság Farkadin nevű Jószágába helyheztetett udvar házánál vagyon, több számos iratú nevezetes oszlopokkal, mellyekből az említett Úraság udvara’ közepén szándékozik a’ Régiség’ szent tiszteletére, egy dicsőséges Pyramist állítani.” (TGY 1824.X.31) Dálnoky ismerteti még két Várhelyen (Gredistje) előkerült antik kő feliratát, melyek szintén Noptsa farkadini udvarában voltak. A környéken még „Több számos oszlopok, ’s más igen mesterségesen kimetszett kövek, ’s figurák találtatnak, mellyeket a’ sok Birtokos Uraságok Kastélyjaikhoz által tettek; a’ mint felszámlálhattam, a’ régi Szármizeg Várának helyét több mint 30 birtokosok osztották el...” (TGY 1824.X.34-36)

        

          A 18-19. század fordulóján szemléleti változás következett be a hazai földben talált antik emlékek külföldre kerülésének megítélésében is. A 18. század közepén Weidenfelder Lőrinc mihályfalvi pap és régiségbúvár számára még magától értetődő volt, hogy a célirányos kutatásai során előkerült római leleteket hol hazai, hol bécsi régiségkedvelőknek adta el. Néhány évtizeddel később azonban – részben a növekvő nemzeti öntudat, részben a fennmaradt tárgyi emlékeknek a nemzeti művelődési mozgalomban elfoglalt pozíciója emelkedésének hatására – a hazai szerzők már nehezményezik, hogy az itthon talált antik emlékek külföldre – elsősorban Bécsbe – vándorolnak.1783-ban Károlyfehérvár környékén talált ókori mozaiklelet „hajón Bécsbe fel-küldetett. Ennél még szebb hasonló Mosaicummal rakott Pádimentum találtatott volt 1766-ban néhai nagy emlékezetü Fö Hadi-Vezérünk Groff Hadik András Ur idejében, a’ kinek költségén számos ilyetén régiségek ásattak-ki a’ földnek el-rejtett gyomrából; de fájdalom! Ki-menetelével mind Bécsbe vitettek, és a’ Hazátol el-idegenültek.”

  Számos szerző hangsúlyozza – alkalmanként az itáliai humanistáktól kiinduló, nemzetkarakterológiai toposzokra épülő európai „kulturális verseny”-ben elért helyezésünkön való javítás szándékával – hogy a hazai emlékek összegyűjtésével nemcsak magunk, hanem a kritikus külföld előtt is bizonyíthatjuk a művészeti emlékek, tágabb értelemben a művelődés iránti érzékünket. „A’ sok szép Régiségek, mellyeket eddig Hazánkfiai a’ földből kaptanak, ha egybegyüjtettenek vólna, vólna a’ mit egy idegen Hazánkba lássan. De hová lettek? A’ gyermeki együgyüség, a’ drágaságoknak árrok nem tudása, az igaz Hazafiuságra való érzéketlenség, és a’ becsületre való roszszul értett vágyódás el-fecsékelték a’ sok kincset; Tolvajjai voltunk és vagyunk nagy részint Hazánknak; ezt megfosztván, idegeneket gazdagitottunk ’s gazdagitunk vélek.” A hazai földből előkerült antik emlékek „fennlétele nékünk Magyaroknak” – véli Jankovich is – „annál nagyobb dicsőségünkre válik, mennél inkább a’ világ míveltebb Nemzetei, azzal otthon szűkölködnek.” A Várhelyen felfedezett ókori mozaik például – írja – „szinte oly nagy bámulást, mint tiszteletet gerjeszt, édes hazánknak pedig hírt, nemzetünknek dicsősséget szerez...” (FMOM 1825.473-474)

 

                                                                          *

 

          Míg tehát a művészeti és régészeti emlékek gyűjtése a korábbi századokban elsősorban az egyén gazdagságának, kivételes társadalmi állásának, illetve – az antikváriusi, antikvitásrajongói hagyománnyal és szemlélettel összefüggésben – műveltségének, kifinomult ízlésének, a szellemi arisztokráciához, az „igaz nemességhez” való tartozásának reprezentálására volt alkalmas, a művelődés megbecsülése a felvilágosodás tudományos és kritikai szemléletének megerősödésével és a polgárság kulturális emancipálódásával párhuzamosan a 18. században általánossá válik. Az ész és a tudomány mindenhatóságába, illetve az irodalom és a művészet erkölcsi nevelő erejébe vetett hit elmélyülésével a kultúra egyetemes küldetésjelleget kapott. A 18-19. század fordulóján a művészeti és régészeti emlékek megmentése is egy sajátos, a tulajdonos hazafias érzését és a tudomány és művelődés iránti tiszteletét bizonyító hangsúlyt kapott. „Ditséretes dolog magunk végett az emlékezetre méltókat el nem temetni; az az: a’ mit magunkért nem akarnánk, akarjuk Hazánkért!” (TGY 1819.IX.112-113) – olvashatjuk egy írásban, mely véletlenül előkerült antik leletek nyomán további kutatásra buzdítja a terület birtokosát.

          Magyarországon a művészeti, régészeti emlékekre irányuló érdeklődés megélénkülésében a politikai legitimáció mellett – mint láttuk – a legkorábbi időktől szerepet játszik egyfajta sajátos nemzeti-kulturális reprezentációs igény is. A 18-19. század fordulóján, a nemzeti öntudat erősödésével párhuzamosan a hazai múlt tárgyi emlékanyagának gyűjtése egyre határozottabban kezdett összekapcsolódni a tágabb közösség, a nemzet kulturális legitimációjának megerősítésére irányuló törekvésekkel. Ha egyének mentettek meg – még ha saját gyűjteményük számára, illetve házuk vagy kertjük díszítésére is – előkerült régészeti leleteket, az emlékek azáltal, hogy leírásukat, jelentőségüket a nyilvánosság előtt ismertették, beépültek a közösség kulturális örökségébe, értékrendjébe. De tágabb keretekben, emelkedettebb – nemzeti – szempontok szerint kezdett értéket nyerni az emlékek egyéni megmentésének aktusa is. Azt a tervet, mely előkerült antik leleteket nem kulturális-szellemi rangjuknak megfelelően akart elhelyeztetni, nem „a’ mi időnkhöz, és Nemzetünkhöz illő javallás”-ként ítélték el. (HT 1808.I.337-338)

       

          A nemzet kulturális identitása erősítésének következő lépcsőfokát a magántulajdonban lévő emlékek közgyűjteményekbe juttatása, illetve a magángyűjtemények nyilvánossá tétele jelentette  – természetesen nem csak Magyarországon. A 18-19. század fordulójától számos európai országban – legradikálisabban a forradalmi Franciaországban – a korábban jórészt elzárt fejedelmi gyűjteményekben őrzött emlékanyag nyilvános bemutatásával, kiállításával a nemzet kulturális legitimációjának látványos, a külföld felé is felmutatható széleskörű reprezentálását valósították meg. A történeti-rendszerező szemlélet megerősödésével párhuzamosan az új, polgári kulturális intézményrendszer kialakítására irányuló törekvések eredményeként Magyarországon ebben az időszakban jött létre az az intézményi keret (Nemzeti Múzeum és Akadémia), mely – a már korábban intézményesült régészet mellett – egyik előfeltétele lesz az intézményes műemlékvédelem működésének. A múzeumi rendszer megerősödésével a korábbi tezaurálási funkcióval szemben a gyűjteménykezelésben az ismeretterjesztés és a tudományos rendszerezés funkciója került előtérbe.  Nem véletlen, hogy a 19. században az előkerült antik és középkori kövek megőrzésének járható útja sem az angolkertek díszeiként történő elhelyezésük hanem a nemzeti gyűjteménybe juttatásuk lett. Egy 1784-ben Székesfehérvárott kiásott „koporsó’ márványkő” – hogy csak egy példát említsünk – 1815-ig „a’ Püspöki Major’ falába volt helyheztetve; ekkor pedig a’ Nemzeti Museum’ számára Pestre küldettetett.” (TGY 1818.VI.34)

         A társadalmi méretű – vagy legalábbis arra törekvő – figyelemfelkeltés azért volt fontos, mert a véletlenül, vagy ásatások során előkerült régészeti leletek, illetve kallódó, hányódó művészeti emlékek megmentésének, megőrzésének lehetőségét jelentette az intézményi gyűjteményekbe vagy a Nemzeti Múzeumba kerülésük. „Régiségek, Ritkaságok és más egyéb látásra méltók számtalanul homályosságban hevernek, ’s kevesektől esmértetvén semmi haszonra nem szolgálnak. – Ha szeretjük Hazánkat, világosságra kelletik illyeneket hoznunk.” – olvashatjuk a Nemzeti Múzeum gyarapítására felszólító felhívásban. „A’ Márványokról, Oszlopokról és más régi Faragott-Képekről, Fel-írásokról, ’s Maradványokról azt hihetjük” – folytatja a szerző – „hogy nem léteznek olly hazafiak, a’ kik a’ magok’ jószágaikban és régi épületek omladékiban, midőn illyeneket találnak, azokat tudatlanoktól öszvetörettetni, vagy más móddal a’ tudományokban minden haszontétel nélkül elveszni inkább engednék, mint sem hogy ide ajándékoznák.” Véletlenül előkerült antik pénzekből, melyek puszta rézként nem sokat érnek ugyan, de „mint elmét gyönyörködtető, kétségeket fejtő régiségek...” sok drága kincs értékét felülhaladják – olvashatjuk később a szemrehányást – a föld bérlője „némellyeket...el ajándékozott, nem tudván, hogy a’ mit baráti szivességből tesz, azt a’ haza végett nem jól teszi. Kérdés, voltak-e azok a’ Numismatikának Barátjai?...A’ Magyar Muzeum” – véli –  igazán becsülni tudta volna ezeket az ajándékokat. (TGY 1819.IX.114)

 

*

 

        A művelődési eszmény erősödésével, a kultúra egyetemes küldetésjellegének felismerésével és a nemzeti öntudat növekedésével egyaránt összefügg tehát, hogy a hazai sajtó fokozott figyelmet szentelt a nemzeti közgyűjtemény létre­hozására irányuló törekvéseknek, illetve a létrejött Nemzeti Múzeumnak. Schauff János pozsonyi rajztanár a hazai művészeti múzeumok létesítésére vonatkozó, a „nemes magyar nemzethez” címzett felhívásában hangsúlyozta, hogy a kultúra fejlesztése minden nemzetnek kötelessége, hiszen ha az emberiség lemond erről, az állati cselekvés szintjére jut, s vadságba süllyed. S mivel az igazi kultúra az érzékelés kifejlesztésével kezdődik, s ez csak a művészeti tevékenységen keresztül történhet meg, kiemelkedő fontosságú ennek felvirágoztatása. Jelentős szerepe van Ma­gyarországnak az általános emberi kultúra terjesztésében, hiszen feladata nemcsak a nyugati hatások újbóli összegyűjtése, hanem – egyfajta gyújtópontként – az eredményeknek keletre való kiterjesztése is. Ennek elérésére nyilvános művészeti múzeumokat kell az ország különböző pontjain létesíteni. (ZU 1804.VI.178-180)

     A honi sajtó számos hírt közölt a Nemzeti Múzeum alapításáról, szervezeti felépítéséről, anyagának gyarapodásáról is. Gróf Széchenyi Ferenc – olvashatjuk az alapítás évében – gyűj­teményeit, melyek „könyvekben, kéz írásokban, képekben, tzímerek­ben, mappákban ’s pénzekben  állanak; példás hazafisággal a’ Magyar Haza köz hasznára ajánlotta és ajándékozta.” (BMH 1802.II.285, OPZ 1802.869-870) Olvashatunk a nemzeti könyvtár megnyitásáról, (BMH 1803.I.233-234) illetve az első felajánlá­sokról is: Winkler Mihály pécsi kanonok római kori és régi magyar pénzekből álló több száz darabos gyűjteményét ajándékozta a múzeumnak. (MK 1803.II.347-48) A könyvtár és a múzeum alapításáról és a pénzgyűjtemény Marczibányi István titkos tanácsos által történt kiegészítéséről beszámoló írás a két lelkes főnemes hazafiasságát emeli ki. (OPZ 1806.481)

         A hazai művészet és irodalom feleme­lését szolgáló Nemzeti Múzeum és könyvtár felállításáról döntő országgyűlési határozatot, az ún. 24. cikkelyt, illetve az intézmény alapításának történetét számos újság ismertette. (MK 1808. I. 116, 180-181, II.92-93, OPZ 1808. 61, 73-74, 97-98, GB 1811.I.18-19, PZ 1813.I.37-38, MK 1816.I.21.levél Toldaléka 1-5, HKT 1816.I.65-67, 81-82, 89-91, 99-101) A pesti német újság a lelkes visszhangról is beszámolt, mely a gyűjtemény adományok útján történő gyarapításának javaslatát kísérte, megemlítve a legbőkezűbb ajándékozók nevét. A tervek szerint a múzeum lenne a hazai irodalmi, művészeti, technikai és természet­tudományos törekvések találkozási pontja. Ismerteti a létreho­zandó gyűjteményeket, osztályokat, illetve a múzeum szervezeti felépítését. (OPZ 1808. 61, 73-74, 97-98) A lap beszámol az új múzeumépület tervrajzairól, melyeket a híres pesti építész, Hild finom ízléssel készített, s melyeket Karacs Ferenc metszett rézbe. (OPZ 1808. 85-86)

           A Hazai és Külföldi Tudósítások munkatársa a Nemzeti Múzeum feladatát a „közművelődési”, és a tudományos funkciók ellátásában keresi. A múzeum „kintseinek köz hasznúvá tételére” – írja – „mindeneknek hetenkint bizonyos napokon a’ bemenetel reggeli órákban megengedtetik”, az igazi hasznot azonban a gyűjteményhez kapcsolódó tudományos kör kialakulása jelentheti. Ennek feladata lesz „a’ Múzeumbeli tudományos gyűjtemények által a’ hazai históriát, a régiségeket és a’ természeti históriát felvilágosítani, és ezen esméreteket a’ Hazával nyomtatásban közölni.” (HKT 1816.I.100) A múzeum látogatási rendjét a Tudományos Gyűjtemény is ismerteti: a pénz-  és régiséggyűjtemény például keddenként és péntekenként tekint­hető meg. (TGY 1817.IV.133)

         Híreket kapunk az éremgyűjtemény Schönvísner István által készített háromkötetes, 107 rézmetszetes táblával il­lusztrált  katalógusának, (OPZ 1808.936,  HKT 1808.II.222-223) illetve kiegészítő függelékének megjelenéséről, (OPZ 1811.43) Miller Jakab Ferdinándnak a múzeum igazgatójává történő kine­vezéséről is. (MK 1812.I.338, OPZ 1812.219) A Tudományos Gyűjtemény ismertette a múzeum munkatársainak tudományos közleményeit  tartalmazó Acta Littera­ria Musei Hungarici 1. kötetének cikkeit, rézmetszeteit, (TGY 1818.IV.143, PZ 1816.709) s olvashatunk a pannoniai pénzeket feldolgozó, képekkel illusztrált teljes corpus elkészítésére kiírt pályázatról, (MK 1824.I.400, OPZ 1824.722, PZ 1824.II.3-4) illetve Miller Jakab Ferdinándnak a múzeum anyagát ismertető Cimeliothecájának megjelenéséről is. (OPZ  1826.473)

          A múzeumi hivatalnokok özvegyei számára létrehozott alapítvány mellett (OPZ 1820.1345) olvashatunk a Nemzeti Múzeum pénzügyi  támogatását célzó törvénytervezetről is. (PZ 1827.771-772) A Széchenyi Ferenc (HKT 1820.II.385-386), illetve Miller Jakab  Ferdinánd haláláról tudósító írások (OPZ 1823.1379-80) kiemelik az alapító­nak és a tudós igazgatónak a múzeum létrehozásában és vezetésében játszott szerepét.

            A múzeum te­kintélyének növekedését jelzi, hogy a nádornak a múzeumban tett látogatásai (MK 1810.III-IV.164, 1814.II.33, OPZ 1812.491, 1815.545, MK 1817.II.87, HKT 1817.II.65, PZ 1817.1137-1138)  mellett az 1820-as években már a császári, főhercegi programokba is beiktatják a Nemzeti Múzeum megtekintését. (HKT 1820. II.190) Károly főherceg és családja a múzeum „szép rendét, és szembetűnő gyarapodását olly kedvel szemlélték, hogy ott három óránál tovább mulatnának, ’s eltávozván Károly ... Fő Herczeg a’ képek gyűjteményének szaporítására önnön képét megigérné.” (HKT 1824.I.317)

          A hazai újságok rendszeresen és lelkesen adtak híreket arról a társadalmi mozgalomról is, mely a Nemzeti Múzeum gyűjteményének műtárgyadományokkal történő bővítését célozta meg. A mozgalomnak a lehető legszélesebb társadalmi rétegekre történő kiterjesztésének tudatos szándékára utal, hogy a polgári értékrend és a nemzeti-hazafias szemlélet összeegyeztetésére már az 1807-es múzeumi kiadványnak a gyűjtemény gyarapítására buzdító felhívásában is találunk kísérletet: „igaz ugyan, hogy díszes a’ takarékosság; de szebb még annál is a’ Nemzet díszére való igyekezet...„ S nem is sikertelent: Egy újság név sze­rint felsorolja a pesti izraelita hitközség azon tagjait, akik a múzeumnak adományozott 4005 Ft-ot – 25 és 250 Ft közötti összeg­ben – összeadták. (OPZ 1810.675-676) Landherr Antal pesti polgár és építőmester más építőanyagok mellett 40000 téglát és 40000 cserepet ajánlott fel az új múzeumépülethez. (OPZ 1813. 1-2, PZ 1813.I.37-38)  1814-ben a fiatalabb és az idősebb Ehrenreich (ez utóbbi antikvárius volt) ajándékait említi meg a sajtó. (OPZ 1814.696-697) Egy bánáti postamester római régiségeket (OPZ 1809.81), a szombathelyi postamester pedig antik tárgyakat,  ivóedényt, delfinekkel díszített lámpát  stb. (OPZ 1819.849-850 és 1104) ajándékozott a múzeumnak. Ugyanebben az évben egy nagykőrösi csizmadiamester és egy molnár nevével is találkozunk a listákon. „Lukits Mózses Péter Úr, Ujvidéki Polgár és kereskedő, ’s egyszersmind a’ Szép Tudományok’ kedvellője, a’ Nemzeti Muzeumnak  Bátskában és Szeremben talált Régiségekkel kedveskedett...” (HM 1830.I.387-388)

        A művészeti és régészeti emlékek megmentésére és közgyűjteménybe juttatásukra a Nemzeti Múzeum kiadványai, katalógusai azzal is ösztönözték a hazafiakat, hogy összeállítói számos emléknél ismertették az ajándékozók nevét. A múzeum antik anyagát bemutató 1818-as katalógus pl. nemcsak azt közli a korábban említett két római mérföldkő kapcsán, hogy azokat Pázmándy Károly ajándékozta a nemzeti gyűjteménynek, hanem átveszi, s hesostratosi tetté nagyítja azokat a Hazai Tudósításokban rosszallóan említett javaslatokat, melyek az emlékek építőanyagként történő felhasználására vonatkoztak.

         Az ajándékozások általános megbecsülését mutatja egy tanulmány címe: „Rövid leírása egy Ólom-Táblácskának, mellyet Kehrer József Úr Pesti Polgár, és egy Cs. K. Privilegiált Timár Fabrikának Birtokossa a’ Nemzeti Museumnak szentelt.” (TGY 1817.III.61-65) „Nem tsak illendőnek, de kötelességemnek is tartom” – írja Haliczky Antal Óbudán talált római emlékkövekről beszámolva – Pintér Antalnak „hasznos fáradságait méltó dítsérettel meghálálni. Ő mint Ó-Budai Káplány minden hivatalbéli dolgaitól üres óráját a’ Római Régiségek’ leírására fordította, ő szedett öszve egy római arany, ezüst, és réz pénzekből álló Gyűjteményt, saját költségén...és ezen Gyűjtemény most is...a’ Nemzeti Muzeumban fen áll a’ maga valódiságában. Tisztelet és betsület mindezekért a’ jó Hazafinak, a’ derék Polgárnak, és a’ honi Literatura’ Előmozdítójának.” (TGY 1824.III.3) A társadalmi „mozgósítás” sikerességére utal, hogy egy 1830-as tudósítás szerint az év májusában szántás közben előkerült római régiségek június 12-én már „a’ Nemzeti Muzeumba béadattak.” (HM 1830.I.387)

        A Magyar Kurír 1808-től indított sorozatot a legnevezetesebb emlékek bemutatására, (MK 1808.II.92-93, 581, 1809.I.282-285, 1810.I-II. 130-131, 150-153, 166-168, 1812.I.38-39, 51-52) míg a  Hazai és Külföldi Tudósítások 1812 és 1819 között számolt be  rendszeresen a Múzeumnak felajánlott pénzekről, képekről, szob­rokról (HKT 1812.II.59, 1813.II.50-51, 1814.I.66, 82, II.58 stb.) A gyűjtemény gyarapodásáról a Pressburger Zeitung is beszámolt. (PZ 1813.37-38, 1816.214, 1817.193, 1137-1138, 1819.I.617-618, 1823.I.451-452, 475-476, 487-488, 499-500, 503-504, 511-512, 523-524,  535-536, 548, 559-560, 583-584, 596-597, 608, II.14, 26-29, 1824.I.523-524, 535-536)

         A legrészletesebb ismertetéseket az Ofner und Pester Zei­tung közölte, a ritka könyvek, kéziratok, fegyverek, természeti és technikai ritkaságok mellett megemlítve a múzeumnak ajándékozott régi pénzeket, pecsé­teket, antik és középkori emlékeket, használati tárgyakat, régészeti leleteket, ékszereket is. Miller Jakab Ferdinándnak, a Nemzeti Könyvtár vezetőjének küldte el például a nádor azt a hazai földből kiásott Trajanus kori szép bronz Herkulest, melyet Kiss Antal Torontál megyei bírósági ülnök ajándékozott neki. (OPZ 1806.493, MK 1806.II.630-31) A múzeum állománya 1808-ban egy elefántcsonttal díszített, bőségszarú formájú ezüstkehellyel, (OPZ 1808.229) antik szobrocskákkal és újkori reliefekkel, (OPZ 1808.669) 1809-ben pedig a nádor által adományozott régi pénzekkel, (OPZ 1809.33) gyarapodott. Andrássy József kamarás - többek között - 2 darab, Jézus életéből vett jeleneteket ábrázoló elefántcsont basreliefet ajándékozott a múzeumnak. (OPZ 1810.649) A Farádi Vörös Ferenc által adományozott gyűjteményben fegyverek, kéziratok és könyvek mellett Syrmiából való kiváló bronz Pomona, Fortuna szobor, Szőnyből származó római fémkanna, egy fövényi római kori lámpa és Priapus szobor is szerepelt. (OPZ 1810.675-676)

       A tudósító dicséri a gyűjteményeik egy részét vagy egészét odaajándékozó nemesek – az említetteken kívül például Viczay Miklós, Marczibányi István, Huszár Antal  stb. hazafias lelkesedését. A Marczibányi hagyaték ismertetésekor – mely többek között egy Szőny mellett talált, díszesen kidolgozott bronz alvó Ámorból, 2 római kori, Bátaszék mellett, illetve Óbudán felfedezett bronz atléta szoborból, Báthory Istvánt ábrázoló elefántcsont mellszoborból, Szent Istvánnak, és feleségének, Gizellának elefántcsont szobrocskájából, egy kinai mandarint és egy kinai nőt ábrázoló steatit faragványból  stb. állt – hangsúlyozza, hogy az ajándékok a haza nagyságának állítanak emlékművet. (OPZ 1812.91-92, 111-12, 129-130, 139, 151-152, MK 1812.I.51-52)

        Több újság beszámolt arról az aranyozott ónsasról, melyet Párizs elfoglalásakor a Tuilleriák előtt lévő diadalívről vettek le a magyar katonák, s melyet a nádor engedélyével a Nemzeti Múzeumnak ajánlottak fel. (MK 1816.I.20 levél Toldaléka 1, HKT 1816.I.129-130)

        Egy vörös márványból faragott, épen megmaradt címert, mely a tudósító szerint Báthory Miklósé volt, Kámánházy László váci püspök „a’ Püspöki Palotábul kivetette...”, míg  „a’ Boldogságos Szűzet a’ kis Jézussal” ábrázoló, „mesterségesen készíttetett, és drága rámába foglaltatott kép”-et„mintha tulajdona lett volna, a' Nemzeti Museumnak ajándékozta 1815. esztendőben.” (TGY 1818.IV.13)

         A sajtó beszámolt arról is, hogy Szombathely mellett földmunkák közben nagy kiterjedésű ókori temetőt, szarkofágokat, urnákat, lámpákat, feliratos köveket, üvegeket, ezüstpénzeket, gyűrűket, gyöngyöket találtak. (OPZ 1819.735, MK 1819.II.51-52) Régészi alapossággal, a lelő-körülményeket rekonstruálva ismerteti Bitnitz Lajos ezt az emlék-együttest. (TGY 1821.VIII.15-37) Leírja a kiásott épületrészek elhelyezkedését, majd funkciójuk szerint csoportosítva bemutatja a leleteket. Ír a talált edények, tárgyak formájáról, felirataikról, ábrázolásaikról, az egykori halottkultuszban játszott szerepükről. A felvetett kérdés megválaszolásához – hogy ti. „valóban romai eredetüek-e ezen hamvvedrek, vagy talán valamelly vad nemzettől származtatnak?” – külföldi analógiákat hoz. (TGY 1821.VIII.32) Megemlíti, hogy az előkerült emlékek egy része a Nemzeti Múzeumba, illetve a helyi líceumba került, „több becses darabok pedig némelly mű ’s régiség kedvellőknek kezeikben nyugosznak. Óhajtanók, hogy ezek is áldozzanak valamit azon szent czélra, mellyért a’ nyilvános gyűjtemények alkottattanak;...’s így bizonyosakká tétetnének...hogy neveik a’ nemzet’ háládatos emlékezetében tisztelettel megörökösítetnek.” (TGY 1821.VIII.5) A Hasznos Mulatságok megígéri, (HM 1824.II.41-45) majd közli is a Farkas László ásatásain előkerült, később a múzeum számára megvásárolt gyűjtemény részletes, leltárszerű is­mertetését. (HM 1829.I.257-260, 265-269, 273-276, MK 1829.I.279) A leletegyüttesről Jankovich is részletesen ír. (TGY 1827.II.47-49) „Melly dicső fényben tünik fel...” – olvashatjuk a Szombathelyen előbukkant régiségeket összegyűjtő Farkas László és Petrédy Antal, illetve a gyűjteményeiket megvásárló és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozó József nádor és Batthyány Fülöp fáradozásait említő írásban – „azon áldottabb hazafiak’ buzgósága, kik egy szabad hazának szabad fiaihoz illő bőkezűséggel a’ régiségek’ nyilván való Gyűjteményét áldozattyaikkal gyarapítván, annak tudományos czélját nagy lelküen előmozdítják és így neveiket is a’ nemzet’ hálaadatos emlékezetében legillendőbben megörökítik!” (TGY 1829.III.6-7)

         A Jankovich-gyűjteményt megszemlélő nádor dicsérte a gyűjtőt, hogy nem hagyta elveszni ezeket a nemzeti értéke­ket, a tudósítók pedig azon reményüket fejezték ki, hogy a ritka és gazdag gyűjtemény a Nemzeti Múzeum fényét fogja emelni. (OPZ 1824.1167, HKT 1824.II.171-72, MK 1824.II.186-87) A Tudományos Gyűjtemény később közölte Jankovich levelét, melyben a gyűjtő – hivat­kozva a nádor 1825-ös országgyűlési javaslatára – kéri a hazai rendeket a gyűjteményt „kiküldendő díszes Tagok által megszemlél­tetni, és azt a’ jövendő Ország-Gyűlésére választandó Követek által a’ Dicső Magyar Nemzet Nagyjainak, és Rendeinek Kegyes Pártfogásába, és Nagyszívűségébe ajánlani.” (TGY 1830.VIII.114-123.)

         A Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerülnek azok a régészeti leletek is, melyek Nagy Pál professzornak a nádor megbízásából végzett nagyváradi ásatásain kerültek felszínre. Az ásatásokról beszámoló tudósítások ismertetik a feltárt fontosabb épületmaradványokat, előkerült emlékeket, pénzeket, s megemlítik, hogy az ásatás vezetője a talált régiségek és épületmaradványok leírásának kinyomtatására készül. (HKT 1826. II.178, 1827.I.33-34, II.267, OPZ 1826.1225,  MK 1827.I.56, II.288) A múzeumba szállították a Nógrád megyében felfedezett régészeti leletegyüttes – arany ékszerek, fonalak, tekercsek, cserép, réztárgyak – nagy részét, (TGY 1828.I.20-31) illetve azokat a római kori régiségeket – edényeket, szarkofágot, fegyvereket – is,  melyeket  Szabolcs megyében szántás közben fedeztek fel. (OPZ 1830.824) 

        A sajtó kortárs, vagy közelmúltbeli műalkotásoknak a gyűjteménybe kerüléséről is tudósított. Josef Kiss a „híres” F. X.  Messerschmidt II. Józsefet, Albert szász herceget és feleségét, az adományozót, illetve a  művészt – polgári ruhában, görög kosztümben és nevető állásban – ábrázoló kerek alabástrom táblát ajándékozott a múzeumnak. (OPZ 1813.711-712) A múzeumnak küldte el szép keretben Vedres István szegedi földmérő annak a rajznak a másolatát, melyet az 1697. évi szentai ütközet megünneplése alkalmából készített. (MK 1816.II.39. levél toldaléka 1) A császári pár és a nádor látogatásáról beszámoló tudósítás a királyi vendégek által megtekintett Pázmány Péter portrét, illetve  Balkay Pál Békesség hasznai című allegorikus festményét a múzeum leendő képgyűjtemé­nye bíztató jeleiként említi. (HKT 1820.II.189-190)

        Mivel a császárnak tetszett a Nemzeti Múzeum számára rendelt, Zrínyi kirohanását ábrázoló kép, a rendek további jeles  festményekkel akarják gyarapítani a gyűjteményt. Az I. Ferenc koronázását ábrázoló festmény előreláthatólag 5000 Ft-ba, a gyermek II. Józsefet az 1741. évi pozsonyi országgyűlésnek bemutató Mária Teréziát ábrázoló kép 3000 Ft-ba kerülne. Az 1000 Ft költséggel elkészítendő érc oltárban azt a díszes könyvet tar­tanák, mely a 10-10 ezüst forintot felajánló 900 hazafi nevét tartalmazná. (MK 1822.I.319-320, PZ 1822.I.465-466) A Magyar Kurír hosszú leírást szentelt a bécsi akadémia professzora, Peter  Krafft által az országgyűlés megrendelésére készített két festménynek. Ismertetik a Ferenc császár budai ko­ronázását, illetve Zrínyi kirohanását ábrázoló képeket, s me­gemlítik, hogy Pestre küldésük előtt a bécsi közönség is megte­kinthette őket 1 Ft belépődíj ellenében. (MK 1825.I.230-231) A formai és a tartalmi elemekre egyaránt  kiterjedő, irodalmias magyarázatokkal kiegészített ismertetést közölt a festményekről az Ofner und Pester Zeitung is. (OPZ 1825.513-514) A tudósító dicséri a festmények jól sikerült kompozícióját, a kosztümökkel elért festői hatást, az életteli és világos kifejezést.

          Verbegyi Gábor Johann Ender bécsi festő Széchenyi Ferencet ábrázoló – a könyvtár­alapító fiai által a Nemzeti Múzeum számára megrendelt – portréjáról közölt részletező leírást. Az életnagyságú festményt, melyre a művész Széchenyi Ferenc könyvtáralapítói tevékenységé­vel kapcsolatos attribútumokat is festett, hazahozatala előtt a bécsi császári palotában állították ki – „köz megtekintés végett”. „A’ Haza örvendhet – véli a tudósító – ezen szép ajándéknak!” (TGY 1825.VI.79-80) A Nemzeti Múzeum számára szándékozott szobrokat rendelni Ferenczytől Ponori Thewrewk József. (MK 1828.II.364)

          A Nemzeti Múzeum gyarapodását külföldön élő hazafiak is figyelemmel kísérték. Egy Franciaországban katonáskodó magyar kapitány­nak a múzeum igazgatójához, Miller Jakab Ferdinándhoz küldött listája egy francia régiségke­reskedő árajánlatát tartalmazta, mely alapján a Nemzeti Múzeum antik szobrokat, edényeket vásárolhatna. (TGY 1818.X.116-118)

 

           A múzeumnak ajándékozott emlékek vagy gyűjtemények rövid, tárgyszerű ismertetése mellett találunk néhány részletesebb, szakszerűbb, régészeti vagy ikonográfiai vonatkozásokat is tartalmazó leírást, illetve monografikus igényű szaktanulmányt is. Egy ókori ólom tábla funkcióját – ti. hogy Apolló templomába szánt áldozati, fogadalmi tábla („Tabula Votiva”) lehetett – a tudósító az emléken látható „Simbolicus figurák” alapján igyekezett meghatározni. Érvelését külföldi szakmunkákban található analógiákkal támasztotta alá, s megemlíti, hogy a táblácskáról készült rajzot Ehrenreich metszette rézbe. (HKT 1814.II.58) Részletes ismertetést találunk egy Gróf Migazzi által a múzeumnak felajánlott, a 15. századra datált aranyozott ezüst kehelyről is. (HKT 1814.I.82)

        Haliczky Antal a Kehrer József pesti polgár által a gyűjteménynek ajándékozott ókori ólomtábla keletkezésének idejét stiláris sajátosságok alapján igyekszik meghatározni. Az emléket az i.e. 4. századra datálja, „mert a’ mi a’ munkának mesterséges mivoltát illeti, nem lehet mondani, hogy tökélletes, és az első Császárok alatt készített remek munkákkal öszve hasonlítandó vólna; de mindazonáltal barbarus munkának éppen nem mondhatni, a’ lovak különössen olly gyönyörűen vagynak formálva, hogy akarmelly faragó mesternek, ha a’ szép mesterségek leg­virágzóbb időpontját veszem is, becsületére szolgálnának.” (TGY 1817.III.64-65) A szerző – mintegy szakmai vitát nyitandó – felhívja a tudósokat, hogy közöljék nézeteiket a táblácskáról, s hogy ezt megkönnyítse, cikkéhez az ismertetett emléket ábrázoló rézmetszetes illusztrációt mellékel. Önálló írást közölt – mint láttuk – Haliczky, „a’Nemzeti Múzeum Pénzei és Régiségei Őrzője” „Szombathelyi Római Régiségek” címmel Farkasfalvi Farkas László táblabíró gyűjteményéről, melyet a nádor vásárolt meg 1500 Ft-ért a múzeum számára. Tárgykörönként  ismerteti a legfontosabb darabokat, s írása végén közli és értelmezi néhány antik sírkő feliratát. (TGY 1823.XI.3-18) Sorozatos írást közölt Haliczky a Nemzeti Múzeum tulajdonában lévő „némelly Római Emlék-kövekről” is. (TGY 1824.III.3-30, IV.4-19) Bitnitz Lajos „A’ Szombathelyen felásott és fő Méltóságú Herczeg Batthyány Fülöp úr által a’ nemzeti Museumnak ajándékozott Római Régiségekről” című, sok vallás-, és művelődéstörténeti adalékkal, jegyzetekkel illusztrált írásában ismerteti a feltárás körülményeit és a leleteket. (TGY 1829.III.3-66)  

 

            A honi művészeti emlékek felé forduló hazafias érdeklődés a korareformkor időszakában természetesen nemcsak az antik, hanem a „nemzeti”, azaz a honfoglalás utáni emlékeket is a figyelem középpontjába állította. Bár a humanista hagyományokkal, a tudósok képzettségével, forrásismeretével, illetve a régészeti oktatás jellegével összefüggésben az ókori emlékek kutatása, ismertetése – mint láttuk – a 18-19. század fordulóján még túlsúlyban volt, a „nemzeti” emlékekre, elsősorban a középkori épületekre, romokra és síremlékekre irányuló figyelem megélénkülésével már ekkor találkozunk.

         A középkori egyházi épületek és készületek, a síremlékek felmérése, regisztrálása is korábbi időszakra, az egyházi történetírásból kifejlődő katolikus és protestáns történetírói iskolák, illetve a canonica visitatiók hagyományaira tekint vissza. A 19. század elejétől azonban – mint Apolinaris és Pál székesfehérvári sírkövéről, vagy a Bocatius-verset tartalmazó 17. századi feliratról szóló említett tudósításokból kitetszik – a velük foglalkozók ezeket az emlékeket is elsődlegesen a nemzeti történelem és művelődés ereklyéiként, illetve a tudományos kutatás eszközeiként tisztelik és értelmezik.

       Hangsúlyozni kell azonban, hogy bár a 19. század folyamán a hazafias öntudat és eszme erősödésével párhuzamosan egyre inkább a „nemzeti” emlékek kutatása és ápolása, a dicső múlt hagyományainak – gyakran a provincializmus veszélyeit is magában hordozó, leszűkítő szemléletű – feltárása válik meghatározóvá, az antik emlékek jelenlétéhez és jelentéséhez kapcsolódó egyetemes konszenzus – úgy tűnik – nem veszít erejéből. „...ha az európai mozgalomban tényleg részt akarunk venni, a római világhódításnak saját hazánk területén való fölötte érdekes századjait tanulmányozni és az itten letelepedett honatyák bár nem közvetlen, de az itten talált népekre közvetve hatott, már hanyatló műveltségét bár csak hozzávetőleg is meghatározni; vajjon meg fogunk-é elégedni azon nagyon is sovány adatokkal, melyekkel a büszke római írók a távoleső tartományokról megemlékeznek? vagy fogunk-e keresni más kútfőket is, melyekből biztos adatokat hazánk egy nagy részének hajdanáról meríthetünk?”

       Rómer Flóris sorai nemcsak arra világítanak rá, hogy a nemzet kulturális legitimációjának a 19. század második felében is fontos eleme volt az európai szellemi-művelődési közösséghez tartozás bizonyítása. Szavaiban tovább él annak a szemléletnek a hagyománya is, mely a 16. század óta az antik emlékek megbecsülése és kutatása körül kialakult általános európai szellemiséghez való kapcsolódásban kulturális felemelkedésünk, felzárkózásunk egyik lehetőségét vélte megtalálni.

 

Újságok és folyóiratok rövidítése

 

APA          Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern (1771-1776)

              A            Aurora (l822-l837)

BMH          Bécsi Magyar Hírmondó (l792-l8o3)

BMMer        Bécsi Magyar Merkurius (l793-l798)

BMM          Bétsi Magyar Musa (l785-l789)

ÉL           Élet és Literatura (l826-l829)

EV           Ephemerides Vindobonenses (l776-l785)

EM           Erdélyi Múzeum (l8l4-l8l8)

FMOM         Felső Magyar Országi Minerva (l825-l836)

GB           Gemeinnützige Blätter (l8ll-l848)

HMNT         Hadi és Más Nevezetes Történetek (l789-l79l)

HM           Hasznos Mulatságok (l8l7-l842)

HT           Hazai Tudósítások (l8o6-l8o8)

HKT          Hazai és Külföldi Tudósítások (l8o8-l848)

H            Hébe (l822-l826)

K            Kedveskedő (l824)

MK           Magyar Kurír (l786-l834)

MM           Magyar Múzeum (l788-l793)

MU           Merkur von Ungarn (l786-l787)

MGY          Mindenes Gyűjtemény (l789-l792)

NKU          Der neue Kurier aus Ungarn von Kriegs- und  Staatssachen (Neuer Kurier Aus Ungarn  von Kriegs-Staats-und Gelehrte Sachen) (l788-l799)            

NUM          Neues Ungrisches Magazin (l79l-l793)

OPZ          Ofner und Pester Zeitung (l8oo-l845)

         O              Orpheus (l79o)

 PZ           Pressburger Zeitung (l764-l849)

PMH          Pozsonyi Magyar Hírmondó (l78o-l788)

PMM          Pozsonyi Magyar Muzsa (l787-l788)

S            Sokféle (l79l-l8o8)

Sp           Der Spiegel, Blätter  für Kunst, Industrie und   Mode (később Der Spiegel für Kunst, Eleganz und Mode) (l828-l849)

SZLA         Szép-Literaturai Ajándék (l82l-l828)

TGY          Tudományos Gyűjtemény (l8l7-l84o)

TVG          Taschenbuch für die vaterländische Geschichte  (1811-1829)

USGN         Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten  (l787-l794)

UM           Ungrisches Magazin (l78l-l787)

U            Uránia (l794-l795)

Ung. Mis.    Ungarische Miscellen (l8o5-l8o7)

VAU     Vaterländischer Almanach für Ungarn  (1821)

ZU     Zeitschrift von und für Ungern zur Beförderung der vaterländischen Geschichte, Erdkunde und Literatur (1802-1804)

 

                                                                                                        Papp Júlia*