Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Végy társadnak a harcba…” A vitéz szigetvári nő a 19. század elejének képzőművészetében.

2017.05.15

http://www.szigetvar-zrinyi1566.hu/2016/08/11/a-vitez-szigetvari-no-a-19-szazad-elejenek-kepzomuveszeteben/

Papp Júlia

„Végy társadnak a harczba…”

A vitéz szigetvári nő a 19. század elejének képzőművészetében

(Az 1566. évi szigetvári ostrom 450. évfordulójára)

A női karakterjegyek meghatározásának részeként Európában már a 14–15. században kialakult az erős, harcos nők kánona. A kilenc hős (Neuf Preux) analógiájára az irodalomban és a képzőművészetben létrejött a kilenc hősnő (Neuf Preuses) alkalmanként változó listája, melyre mitológiai, bibliai és történeti személyek kerültek fel.

A fegyverrel harcoló vitéz magyar nők hősiességét a 16–18. században  – ahogy azt a spanyol Antonio de Guevara királytükre 1628-ban Bártfán megjelent fordításában Prágai András  református pap is hangsúlyozta  – gyakrabban énekelték meg a külföldi, mint a hazai krónikások. A fegyverrel harcoló, vitéz magyar nő az európai történetírásnak és irodalomnak valóban népszerű témája volt. Minden bizonnyal összefüggésben volt ez az ún. “kereszténység pajzsa, védőbástyája” toposszal, mely az európai köztudatban a törökellenes harcokra utalva a 16. század közepe óta kapcsolódott a magyarokhoz. A vitéz magyar nők történetei a hagyományosan a nemeknek tulajdonított eltérő karakterjegyek összemosódásának és a nemek közötti szerepcserének, határátlépésnek egy sajátos típusát világítják meg. A magasabb erkölcsi értékekért (haza, hit, női erény) vívott élethalálharc végletekig kiélezett helyzetében a patriarchális társadalom szemlélete szerint gyönge, támogatásra szoruló, érzelmeiknek kiszolgáltatott asszonyok férfiasnak tartott tulajdonságokat, kompetenciákat – határozottság, erő, győzelemre törekvés, kegyetlenség, a félelem leküzdésének, háttérbe szorításának képessége – mutatnak. A szélsőséges szituációkban a harcoló asszonyok dicsőségére vált, hogy a nőkkel szemben elvárt viselkedési mintákkal ellentétesen, normaszegően cselekedtek: kíméletlenül, kegyetlenül harcoltak ellenfeleikkel. Ahogy a (férfi) történetíróknál az is helyeslésre talált, hogy a vitéz asszonyok a hagyományosan a nők számára fenntartott magánszférából – ha csak ideiglenesen is – átléptek a férfiak uralta közszféra fontos területére, a “theatrum belli” világába, azaz a hadszíntérre.

A fegyverrel harcoló vitéz magyar nő legismertebb, emblematikus képi megjelenítése Székely Bertalan Az egri nők című festménye (1867), mely a történetírásban századokon át hagyományozódó történetet elevenített meg. Az itáliai Ascanio Centorio degli Hortensi 1566-ban megjelent történeti munkájában olvashatunk először arról az asszonyról, akit az 1552. évi ostrom alatt az anyja arra biztatott, hogy gyászolja meg elesett férjét, a nő azonban a férfi fegyverével előbb három törököt küldött a másvilágra, s csak ezután temette el párját. A toposz erejét jelzi, hogy a szinte kizárólag férfiak harcát ábrázoló csataképek hagyományától eltérően az egri ostromot bemutató képi ábrázolások túlnyomó többségén – köztük egy 17. század végi német krónika illusztrációján – fő- vagy mellékszereplőként nőket látunk.[1]

A művészettörténeti kutatás az egri nők vitézségét ábrázoló képzőművészeti alkotásoktól eltérően eddig – tudomásom szerint – nem fordított figyelmet a hazai és a külföldi történetírásban és irodalomban szintén a 16. század óta továbbhagyományozódó toposz, az 1566. évi szigetvári ostrom idején harcoló vitéz nő képi megjelenítéseire.

A szigetvári eseményekről már az ostrom évében beszámolt egy magyar nyelvű, nyomtatásban is megjelent, História az Szigetvárnak veszéséről című népének, s később számos hazai és külföldi történeti munka és irodalmi alkotás is megörökítette a védők bátorságát. Bár az ostromleírások többsége szerint csak férfiak vettek részt az utolsó ütközetben, az említett históriás ének részletesen írt arról, hogy amikor a katonák megölték vagy barátjukkal megölették a várban lévő feleségüket vagy kedvesüket, nehogy azok a pogányok kezére kerüljenek, egy ifjú vitéz a felesége könyörgésére páncélt, fegyvert és lovat adott neki, s hősi halálukig együtt küzdöttek a törökök ellen:

„Kérlek, uram! Hogy ne légy ellenségöm,

Jobb az pogány légyön néköm gyilkosom,

Ha nem vívok, bátor megölettessem,

Feleségödnek soha ne mondassam.”

 

Hallván ezt az ura, megkeserűlé,

Egyik lovát az asszony alá megnyergelé,

Vitéz módra feleségét felnyiré,

És minden szörszámmal fölöltözteté.” 

A Szigetvárott férfiruhában harcoló nő bátorságát Ruinae Pannonicae című, 1571-ben megjelent főművében Christian Schesaeus erdélyi szász író is megörökítette – a névtelen krónikásnál veretesebb, humanista nyelvezettel:

„Kérlek az égre s adott esküdre könyörögve könyörgök,

Végy társadnak a harczba, kemény fegyverrel övezz föl,

Kard a kezembe, fejemre sisak kell, könnyű lesz ércze,

Testem födje a pajzs és mellem nyomja a pánczél;

Adj paripát is alám a török lovasokra rohannom,

Harczi dicsőségért odadobni merészen az éltem,

És a csatáknak a vész viharába’ megállanom engedd.”

 

A vitéz szigetvári nő motívuma megtalálható az 1587-ben Wittenbergben kiadott, dicsőítő írásokat és költeményeket tartalmazó latin nyelvű albumban (De Sigetho, Hungariae propugnaculo) is, melynek magyarországi összeállítói külföldön is ismertté akarták tenni Zrínyi Miklós, illetve a szigetvári hősök hazaszeretetét és bátorságát. A történet a 17. század eleje óta számos külföldi – elsősorban német és francia – kiadványban feltűnik, melyek közül a legnépszerűbb a francia jezsuita szerzetes, Pierre Le Moyne 1647-ben megjelent, La Gallerie des femmes fortes című munkája volt, mely a női hűség példájaként ismertette a bátor magyar nő tragikus történetét.

A szigetvári vitéz nő képi ábrázolásával először – ismereteim szerint – az osztrák Peter Krafftnak 1825-ben a Nemzeti Múzeum megrendelésére készített, Zrínyi Miklós kirohanását ábrázoló monumentális festményén találkozunk. A képen – sajátos ikonográfiai újításként – a várból kirontó katonák között egy bajuszos-szakállas férfi – feltehetően a férje – mögött egy harci sisakot viselő szőke, göndör hajú, világos bőrű, elszánt tekintetű nő tűnik fel.[2]

Zrínyi szigetvári kirohanásának témája népszerű volt a 18–19. század fordulójának német nyelvű drámairodalmában: Clemens Werthes Szigetvár ostromáról szóló szomorújátékában (1790), Pyrker János László Zrinis Tod című, 1810-ben Bécsben megjelent színdarabjában, Theodor Körner Zriny (1812/1813) című öt felvonásos drámájában állított emléket az osztrákok által a Habsburg Birodalom virtuális panteonjába helyezett magyar – horvát hősnek. Werthes, illetve Körner drámájában egyaránt megjelenik a vitéz nő(k) motívuma, akik készek férjeikkel együtt meghalni a hazáért: „Jertek! mutassuk meg, hogy a’ nemnek külömbsége nem szükséges képpen teszi külömbözőkké a’ gondolatokat és a’ szívet! szint úgy ditsőséggel halhatunk meg mint a’ férjfiak! Ezek a’ fegyverek számunkra vagynak itt.”[3] – hangzik a bátor nyilatkozat egy hős feleség szájából Werthes drámájának korabeli magyar fordításában, melyben a felvilágosodás egyik fontos filozófiai gondolatát tükröző „a léleknek nincs neme” elvre is ráismerhetünk.

A vitéz szigetvári nő történetét a 18–19. század fordulóján német nyelvű bécsi folyóiratok és ismeretterjesztő kiadványok is közreadták. „Azután, a’ vitéz Asszony férfiu ruhába öltözött, férje fegyvereket adott néki, és bal keze felől maga mellé állította. A’ várkapui megnyittattak, a’ vonóhíd le eresztetett ’s azonnal elkezdődött a’ véres ütközet. A’ Szép Magyar Asszony a’ kit a’ bátor szívvel hartzolók közül egy sem halladott fellül, férjét a’ ki mint egy dühös oroszlány halált és veszedelmet szórt maga körül az ellenségre, maga mellett látta el esni. De annak halála bátorságát nem kissebbé tette, sőt inkább nagyobb dühösségbe hozta és új erőt adott neki az ő kedves férjének haláláért való bosszúállásra. Végtére ő is halálos sebet kapott, és minekutánna halált és veszedelmet szórt volna a’ dühösségtől habozó Törökökre, bátor lelkét a’ tsata piatzon ki botsátá.” – áll az 1810-es évek egyik népszerű bécsi ifjúsági könyvének magyar fordításában.[4] A szigetvári vitéz nő történetét tehát Peter Krafft – aki történelmi festményei elkészítése előtt gyakran végzett forráskutatást – több forrásból is ismerhette.

Krafft festményének az Osztrák Birodalmon belüli ismertségét növelte, hogy a bécsi Kunstverein 1836. évi jutalomlapként Franz Stöbernek a képről készült nagyméretű (40 x 50 cm-es), pompás rézmetszetét ajándékozta egyesületi tagjainak. A vitéz nő természetesen ezen a lapon is feltűnik.

A festmény és a motívum népszerűségét jelzi, hogy a vitéz szigetvári nő ábrázolásával azon a Zrínyi kirohanását ábrázoló litográfián is találkozunk, melyet 1825-ben Moritz Schwind rajza nyomán Josef Kriehuber készített, s melynek kompozíciója Krafft képének a hatását mutatja. A Zrínyi mögött a várból kirohanó katonák között Kriehuber litográfiáján is látunk egy – a Krafft képén szereplőhöz hasonló, forgódíszes sisakot viselő – nőt, akire a mellette álló vitéz – itt is minden bizonnyal a férj – együtt érző szeretettel tekint.

Ez a litográfia volt az előképe az Új oktató és mulattató Fillér-kalendáriom 1837-ben megjelent első évfolyama Szigetvár ostromát ábrázoló címlapelőzékének, melyen szintén szerepel egy nőalak, aki hasonló sisakot visel, mint a festmény és a litográfia hősnője, csak itt a nő néz – kettejük kapcsolatára utalva – a mellette álló szakállas-bajszos férfira.

Míg a bátor, vitéz nő, a „femme forte” történeti, irodalmi és képzőművészeti megjelenítésének vizsgálata Nyugat-Európában – a társadalmi nemek kutatásának (gender studies) részeként – hosszú évtizedekre nyúlik vissza, a téma magyarországi feltárása alig indult meg. Talán ezzel is magyarázható, hogy bár Peter Krafft Zrínyi kirohanását ábrázoló reprezentatív, emblematikus festménye a korszak legismertebb, legtöbbet elemzett alkotásai közé tartozik, a képnek erre az ikonográfiai sajátosságára eddig sem a hazai, sem az osztrák kutatás nem figyelt fel – beleértve jelen írásnak a témával régóta foglalkozó szerzőjét is. Ahhoz, hogy a vitéz nő felbukkanjon Krafft monumentális festményén, az kellett – ahogy tudós kollégám találóan megfogalmazta – hogy a „gender” szemlélet szellemében keresni kezdjük.

Képaláírások:

 

  1. kép: Peter Krafft: Zrínyi Miklós kirohanása Szigetvárból. 1825. Magyar Nemzeti Galéria.

  2. Peter Krafft – Franz Stöber: Zriny’s Ausfall aus Szigeth. 1836. Rézmetszet. Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok.

  3. Moritz Schwind – Josef Kriehuber: Zrínyi kirohanása. 1825. Litográfia. Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok.

  4. Zrínyi kirohanása. Litográfia. In: Új oktató és mulattató Fillér-kalendáriom 1837. Címlapelőzék.

 

 

[1] Papp Júlia: „… a nőket seholsem látjuk valami vérengző foglalkozásban…”. Székely Bertalan Egri nők című festményének történeti forrásai. In: Művészettörténeti Értesítő (63) 2014/2. 325-344.

[2] Krafft egy korábbi, 1821-ben készült kompozícióján, mely a gyalogosan kirohanó Zrínyit ábrázolta, még nem szerepelt a vitéz nő. A Benedikt Abensperg und Traun gyűjteményében található kisméretű olajvázlat 2016-ban Bécsben, az Österreichische Galerie-ben rendezett Peter Krafft kiállításon volt látható. Vö.: Johann Peter Krafft. Maler eines neuen Österreich. Hrsg. von Agnes Husslein-Arco, Katharina Bechler, Rolf H. Johannsen. Wien, 2016. 141, Taf. 65.

[3] Pálos iskoladrámák, királyi tanintézmények, katolikus papneveldék színjátékai. Budapest, 1990. 497.

[4] Kis János, Ifjúság barátja, vagy hasznosan mulattató darabok a’ két nembéli ifjúság számára. Pest, 1816. II. kötet. 180183.