Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„...NEM SZŰKÖLKÖDIK MÁR A MAGYAR A’ KULTÚRÁBAN...” 1. rész

2011.12.31

 

„...NEM SZŰKÖLKÖDIK MÁR A MAGYAR A’ KULTÚRÁBAN...”
 
 A MŰVELŐDÉSI TÉMA A 19. SZÁZAD HAZAI KÉPZŐMŰVÉSZETÉBEN – EGY NEMZET-KARAKTEROLÓGIAI TOPOSZ VÁLTOZÁSÁNAK TÜKRÉBEN.
 
        „Meg-térvén osztán a’ közzelebb valo időkben a’ vérengező Mársnak veszedelmes piattzárol, Apollo templomai felé is kezdettenek Öseink fordulni, hol áldozatot nyujtván a’ Musák seregének, kezdették a’ nyugodalomnak ’s tsendes békességnek édességét kostolni; de védelmező kapuja lévén Országunk a’ Kereszténységnek, gyakran kiki kellett a’ Fébus oltáritól a’ haragos Mársnak mezeire szállaniok, a’ honnan ismét a’ nyugodalomnak ’s édes békességnek karjaira viszsza-térvén, meg-ujjitották ugyan kezdett foglalatosságokat, de alig vették fel, hogy az Amurátesek, Mahometek menkövei verték-ki kezökböl pennájukat.”[1][1]
 
*
 
     „Minden nemzetnek, mely társadalmasan él, s a művelődés bizonyos fokára eljutott, két nagy kincse van, mely állandó, tartós, sőt örök; mely azt míg él, fényessé, szellemi erőben naggyá teszi...:
                                                       irodalma és művészete
E’ kettő képezi összegét a nemzet minden erényeinek és áldozatainak, tetteinek és harczainak – egész életének; miket elmosna nyomonkint a századok rohama: ha azon biztos, megdönthetetlen emlék nem tartaná fen azokat...
    ...Mit ér a legbölcsebb állami intézet, mit érnek a legfényesb diadalok, a legmagasztosabb hazafiúi és polgári erények, ha az írók föl nem jegyzik, a költők dalokba nem szövik, a művészek ecsetökkel, és vésűjökkel nem örökítik azokat?...Irodalom és művészet az, mi halhatatlanít egyeseket és egész nemzeteket...
    ...Nálunk magyaroknál is vannak sokan, kik értik, sőt mélyen érzik, kivált napjainkban, e nagy és örök igazságot, de szükséges volt mégis fölemlítnem azt azon – szinte sokkal nagyobb számuak miatt, kik jóllehet magyaroknak születtek, s azokúl hirdetik, mégpedig nagybüszkén magokat, és nagy lelkesedéssel szólnak a nemzet múltja, az ősök dicsősége s a jövő biztos fénye felől: mindazáltal...úgy látszik, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a magyar irodalomnak és művészetnek legkisebb...értéket is tulajdonítsanak.” A nemzeti művelődés „fajunknak a lehető legmostohább idők viszontagságain keresztül is, legbiztosabb s leghatalmasabb tényezője.” [2][2]
 
*
           
           A hazai kulturális viszonyokra – a hiányosságokra, a feladatokra vagy az eredményekre – utaló allegorikus jeleneteknek, a nemzeti művelődés múltbeli és korabeli eseményeinek, illetve az irodalom, a művészet és a tudomány területein tevékenykedő, vagy a kultúrát támogató nevezetes régebbi és kortárs honi személyeknek az ábrázolása a 19. századi hazai képzőművészet kedvelt témája volt. A „művelődési” és „művelődéstörténeti” képek népszerűségéhez – úgy vélem – azok a szemléleti változások is hozzájárultak, melyek – alkalmanként több évszázados múltra visszatekintő nemzet-karakterológiai toposzok megkérdőjelezésének formájában – a felvilágosodás és a korareformkor időszakában a kultúra társadalmi szerepének és a hazai művelődés helyzetének megítélésében a történeti tudatban és a közgondolkodásban végbementek.
 
I.
 
         A lelki nemesedésen, a kifinomult ízlésen, a személyes műveltségen és kiválóságon alapuló „igaz nemességet” már a humanista tudósok, költők és művészek szembeállították a születés véletlene által szerzett nemességgel. A művészetekben és a tudományokban való jártasság megnövekedett presztizsértéke a fejedelmi udvarokreprezentációját, értékrendjét, építészeti téralakítását[3][3] is befolyásolta. A művelődés felértékelődésére utalnak a Mátyás udvarában kibontakozó akadémiai törekvések, s az is, hogy Mátyás halála után országos határozatot hoztak, mely szerint a Bibliotheca Corvina a nemzeti könyvtár funkcióját töltené be.[4][4]
         A kultúra felértékelődését[5][5] jelezte, hogy a reneszánsz időszakától kezdve az európai nemzetek összehasonlításakor a morális és a katonai tulajdonságok összevetése mellett egyre nagyobb szerep jutott a művelődés különböző területein elért eredmények vizsgálatának.[6][6] A kibontakozó „kulturális versenyben”, vagyis annak eldöntésében, hogy egy nemzet milyen mértékben alkalmas a tudományok és a művészetek gyakorlására, fontos szempont lett, hogy hány kiváló korábbi és kortárs tudóssal, költővel, képzőművésszel büszkélkedhet. Ezzel az itáliai humanistáktól kiinduló versengéssel összefüggésben kezdtek irodalmi formát ölteni azok a nemzet-karakterológiai összehasonlításokon alapuló, évszázadokon keresztül továbbélő toposzok, melyek az európai nemzetek fejlettségének fokát – részben az ókori hagyományokra visszavezethető milieu-, vagy klímaelmélet alapján – vetették össze.
         A barbárság, illetve a kultúrában való járatlanság vádját, mellyel az itáliai humanisták számos európai nemzetet illettek, a németek a 16. század óta igyekeztek cáfolni. Conrad Celtis, Johannes Trithemius, Jacob Wimpheling, Beatus Rhenanus, Franciscus Irenicus német írói lexikonokat, középkori szerzők munkáit adták ki.[7][7] Johannes Fischart, Carel van Mander, Joachim von Sandrart a korábbi és kortárs német képzőművészetre vonatkozó adatokat gyűjtöttek össze és hoztak nyilvánosságra.[8][8] Az ösztöndíjjal Rómába került dán Thornwaldsent – követhetjük nyomon észak és dél művelődési versenyét még a 19. században is – mindenki Canovával veti össze, s van aki az olasz művész fölé helyezi. (HM 1819.II.293)[9][9] „Ha a’ régi remek műveket a’ Gothus feldúlta”, Thornwaldsen által „a’ Gothus újjakat teremt. Ha Eleink Rómának bálvány képeit elrontották, tehát mi ő általa szebbeket és felségesebbeket emelünk oltárjára.” A vad germán népek utódaiból támadt az a Winckelmann is, aki nem pusztítani ment Itáliába, hanem azért, hogy „...érthetővé tegye a’ mesterség műveinek szépségét...” (HM 1820.I.277)
        A magyarok a kultúrálatlanság, a barbárság vádját a 15. században – szembeszegezve velük a külföld által is elismert harci erényeiket, vitézi bátorságukat – „vitatkozó szó nélkül tudomásul vették...”[10][10] Annál is könnyebb volt ez, mivel nemzetközi ázsiónk ebben a másik tekintetben magas volt. A „propugnaculum et antemurale Christianitatis”, azaz a kereszténység pajzsa, védőbástyája toposz[11][11] – mely az ország természeti gazdagságának, termékenységének (fertilitas Pannoniae) később nagy karriert befutó, évszázadokra „Magyarország meghatározó attribútumaként állandósuló”[12][12] képzetével párosult – a nándorfehérvári diadal óta mind külföldön, mind itthon népszerű volt.
       A művészetek és a tudományok megvetése bizonyos rétegekben még büszkeség tárgya is volt. A 15. századi köznemesi életszemlélet, gondolkodás és érzés – „melynek legeurópaibb, de mindamellett legöntudatosabb képviselője” maga Mátyás király volt – s mely „ideálját a hun-szittya katonában látja, műveltségileg alacsony fokon áll.”[13][13] Ez a „műveltség és az élvezet iránt érzéketlen” réteg Mátyás fényűző, s költséges kultúrapártolását is helytelenítette, a művészeteket a régi erkölcsök, a szigorú katonai erények megrontójának vélte.
         A magyarországi műveltség kezdeteiként a művelődés fontosságát felismerő hazai humanisták is saját irodalmi tevékenységüket tartották számon.[14][14] Akik a „hamisítatlan tudományt keresik, nem annak hazai árnyékát...” – írja Vitéz János 1448-ban – „szinte menekülnek itthonról, jobban mondva mohón erednek nyomába a hazánkból száműzött tudományoknak. Mily nemes is az a lélek, és istenadta tehetségét mennyire megbecsüli, mely méltóságán alulinak tartja, hogy parlagi műveltségünkhöz kötődjék!”[15][15]
      „Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
        S most Pannonia is ontja a szép dalokat.” – írja Janus Pannonius is, aki úgy „indult vissza az egykor a Római Birodalomhoz tartozó, de időközben barbárrá lett Pannóniába, hogy elsőként vigye oda a nyelvében és szellemében megújult humanitást.”[16][16]
         Adrianus Wolphardus (1491–1544) Elégia Janus Pannonius költőhöz című verse (1522) ugyanakkor nemcsak a Janus-kultusz, Janus-hagyomány[17][17] kialakulásában is fontos szerepet játszó, a költő újító voltát hangsúlyozó szemlélet átvételéről tanúskodik. A humanista Wolphardus amellett, hogy a művelődési eszményt a katonai erények mellé, sőt elé helyezte, Janus példájával a magyaroknak a művészetek gyakorlására való alkalmatlanságát hangoztató nemzet-karakterológiai toposzt is igyekezett cáfolni.
               „...Nemzeted ékessége, s büszke virága te voltál,
                       tőled nyert a hazád hírnevet és ragyogást.
                    Általad ért el Apolló a magyarokhoz először,
                       érted járt örömest itthoni csúcsokon is.
                    Fényes szellemed űzte a barbár szókat el innen,
                        s bölcs Ciceró nyelvén szól temiattad e nép.
                    Első példa vagy: arra tanítsz, hogy nem lehetetlen
                       zengni paraszt lanton római énekeket,
                    mely csak a véres Marsnak volt szentelve, de mostan
                       Phoebus Apollónak általad oszlopa lett.
                    Mert illő, hogy az ész Marsot megelőzze imigyen,
                        s hősi csatát szépen zengjen a múzsacsapat...”[18][18]
 
*
 
         A hazai művelődési viszonyok hiányosságainak itthoni vizsgálatakor a 15. század óta gyakran találkozunk azzal a megállapítással (esetenként váddal), hogy azok az egyének vagy rétegek, akik társadalmi és gazdasági helyzetüknél fogva képesek lennének a kultúra támogatására, különböző okok miatt nem törődnek eléggé a művelődés fejlesztésével.
         Régi hagyományokra vezethető vissza a kard és a toll – azaz a harci erények és a művelődés – szembeállítása. Thuróczy János A magyarok krónikájában a nemzet legkorábbi történetére vonatkozó írott forrásokat keresve – s nemigen találva – ezt írja: „De nem a régi magyarokat kell azzal a vétekkel vádolnunk, hogy viselt dolgaik emlékezetét a feledékenység mély tengerébe engedték süllyedni. Az embereknek az a nemzedéke, amely az események korában élt, inkább a fegyverek zajával, mint a betűvetés tudományával volt elfoglalva.”[19] [19] „Mint mindenki tudja” – hangzanak Werbőczy István Hármaskönyvének végszavai is – „a mi pannonjaink inkább forgatták kezükben a fegyvert és a szántás-vetéshez, meg az aratáshoz nélkülözhetetlen eszközöket, mint Cicero, Livius, Sallustius vagy Aulus Gallius könyveit.”[20][20]
          A toposz a török-ellenes harcok idején különösen aktuálissá vált.
„Penna helyett dárdát fog a kéz, fegyver, nem a könyv szól,
s nem lesz más tudomány, mint csak a hadtudomány.” – írta 1544-ben megjelent, az európai keresztény uralkodók törökellenes összefogását sürgető költeményében Sylvester János.[21] [21]
„Nem írom pennával, / Fekete téntával,
De szablyám élivel, / Ellenség vérivel,
Az én örök híremet.” – írta Zrínyi Miklós is Az idő és hírnév című költeményében.[22] [22]
          Az emlékezetre méltó régi események megörökítésének hiányát a fiatal Batsányi János is fájlalja majd: „Vagynak nékünk Magyaroknak tzimeres példáink, mind azoknak, kik közzülünk a’ Mársnak mezején, mind azoknak, kik a’ Minervának piattzán magasabbra alig vihető nagy tselekedetekkel híresek...De noha felesen számlálhatunk is Nemzetünkben olly nagy Férffiakat,... kevesebbé esméretesek mégis hogysem az egész Hazától érdemek szerént tiszteltethetnének...Tudniillik:...a’ melly koszorujára Mársnak Parnassusról Minerva arany-vizet nem öntött, a’ mind el-hervadott.---„ [23][23] Annak az ókori hagyományokra visszavezethető, a reneszánsz időszakában népszerűvé váló toposznak a továbbélésével is találkozunk ugyanakkor itt, mely szerint a legvitézebb hőstett emléke sem marad fenn, ha a történetíró vagy a költő meg nem örökíti azt.[24][24]
          A másik – az előzőnél súlyosabb, s semmivel sem menthető – vád az volt, hogy a nemesség egy része többet költ pompára és vadászatra, mint kultúrára, könyvre.[25][25] Jobbító szándékú bírálataikban a 17. század közepén kibontakozó hazai puritánus mozgalomnak az ország kulturális elmaradottságát felismerő, többnyire külföldet járt képviselői is – Mikolai Hegedüs János, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Bethlen Miklós – azokat a nemeseket ostorozták, akik lehetőségeik ellenére nem sokat tesznek a hazai művelődés fejlesztéséért.
          „Sokan vagynak ollyanok” – írja később Pétzeli József – „a kik buzognak Hazájuk s Nemzetek mellett, s azonban nyelvük gyarapítása végett sajnállnak egy-két forintot a magyar Könyvekért, mikor kopokért és agarakért aranyakat adnak...”[26][26] „Bizonysága voltam” – írta Kármán József is – „sok külföldi főoskolákat megjárt ifjak rakodt és széles esméreteiknek. De alighogy hazatértek amazok ősi mezejeikre, nem tudom, micsoda kimagyarázhatatlan elalélás foglalta el őket. A könyvtárt fegyverek tolták ki, a széptudományokat a vadkergetés, az elmélkedést az agarászat.”[27][27] „Mi lenne Nemzetemből” – kérdezte a hédervári Viczay gyűjtemény katalogizálásáról beszámoló tudósító – „ha ... gazdáink pénzeket inkább az illyen ’s egyéb köz hasznú dolgokra fordítanák”, mint sem felesleges kiadá­sokra. (BMH 1801.II.781)
         A hazai művelődési viszonyokat érintő 17–18. századi külföldi bírálatok egy része azt a korábbi – s mint láttuk, a 15. századi köznemesi életszemlélettel, önértékeléssel is összhangban lévő – retorikai toposzt visszhangozta, hogy a magyarok csak a harcra, a vitézi életre alkalmasak. Hermann Conring 1675-ben megjelent művében egyenesen úgy vélte, hogy a magyar népjellem alkalmatlan a művészetek és a tudományok művelésére. A hazai tudósok körében a legnagyobb ellenhatást Jakob Friedrich Reimmann-nak a hazai művelődési viszonyokat érintő sommás bírálata váltotta ki, mely 1708-ban a Versuch einer Einleitung in die historiam literariam című munkában jelent meg.[28][28] A német evangélikus pap irodalomtörténeti munkájában levő közhelyre „Czvittinger Dávid akadt rá, s az új korszak fiaként már nem hagyta szó nélkül.”[29][29]
         Külföldi toposzokra támaszkodott ugyanakkor az a szintén sokáig ható, a magyarok által készségesen átvett érvrendszer is, mely kulturális elmaradottságunk okát nem a tudományok és művészetek gyakorlására való alkalmatlanságunkban, hanem a mostoha történeti viszonyokban keresi.[30][30] Nicolaus Hieronymus Gundling német polihisztor 1734 és 1736 között Frankfurtban és Lipcsében megjelent Vollständige Historie der Gelahrtheit című négy kötetes munkájában a magyarországi viszonyok elemzésekor „...a tudós emberek csaknem teljes hiányának megmagyarázására a XVI. századi közhelyet újította fel, és kijelentette, hogy az ok a háborúkban keresendő.”[31][31]
          Számos hazai szerző is – szinte mindig hangsúlyozva a kultúra iránti érzéketlenségünket hangoztató bírálatok jogosulatlanságát[32][32] – az elmaradottság okát a mostoha történelmi körülményekben keresi. Rotarides Mihály 1745-ben megjelent Hungaricae literariae...Lineamenta című munkájában azt hangsúlyozza, „hogy nem a népjellemet, hanem a történeti sorsot, a török háborúkat kell okolni az elmaradottságért...”[33][33] „Tévednek tehát azok” – írja Janus Pannonius itáliai tanulmányútjáról tudósítva Bél Mátyás is – „akik szemére vetik fajtánknak, hogy a múzsáktól távol tartja magát. Mindenesetre inkább Marsnak hódolnak, mint Apollónak. Bizonyos, hogy mindig akadtak, akik vagy a tudományban tűntek ki, vagy a harcban állták meg a helyüket, ha ezek amazoknál mindig többen is voltak az ország viszonyai miatt.”[34][34]
          A nemzeti kultúra virágzásának időszakai[35][35] – véli a fiatal Batsányi János – „ritka jelenések voltak...nem állandók; jelenések, mellyek néműnéműképpen tsak azt látszottak mutatni, mi nagy mértékben vettük a’ Természet ajándékát a’ Szépnek és Jónak érzésére...és mi nagy magasságra juthatna Nemzetünk, ha Mársnak vérengző mezeit el-hagyván, a’ Músáknak áldozhatna.-”[36][36]
        „Az a’ hajdani vitézi idő – vélte Aranka György is – kétség kivül nem a’ szelid Tudományoknak tavaszsza. Ezeknek tsak a’ tsendes bátorság szárnyainak árnyéka alatt vagyon tenyésző fészkek; és a’ nyájos társalkodásnak tápláló emlője szokta őket nevelni.” De azért – teszi hozzá – a „vad vitézi időkben-is”, a mostoha körülmények között is „nem volt soha a’ Magyar Nemzet ollyan alatson állapotban: hogy a’ Tudományok világára való nemes vágyódás, benne meg-alutt, és közötte a’ Szép Tudományoknak ’s polgári és vitézi virtusoknak barátai ne lettenek volna. Mutathat az időkhöz képest, derék és nagy embereket, minden idő szakaszból elé. Úgy, hogy az igaz ösvényt el nem vétvén, ma, amint reménleni lehet, azoknak rendiben, akármellyik Nemzettel vetekedhetnék.”[37][37]
   
*
 
       A nemzeti öntudat és a hazafias szemlélet erősödésével párhuzamosan tehát a 18. század második felétől a hazai művelődés hiányosságainak vizsgálata mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott a művelődési viszonyainkat érintő külföldi kritikák, „balítéletek” visszautasítása. A „balvélekedések” megcáfolásának lehetőségét a hazai tudósok számára – a 16. századi német humanisták törekvéseihez hasonlóan – elsősorban a korábbi irodalmi-kulturális eredmények összegyűjtése, újbóli kiadása jelentette.A szellemi hagyományok és a tárgyi emlékek összegyűjtésével a művelődési mozgalom képviselői nemcsak önmaguknak, hanem a kritikus külföldnek is be akarták bizonyítani, hogy a magyarok már régebben sem csupán a fegy­verforgatáshoz értettek, hanem a „szép mesterségekhez” és a tudományokhoz is. A Janus Pannonius-recepció alakulása például „...évtizedekre a magyar kultúra védelmének ügyéhez kötődött...Janust fel lehetett mutatni azon külföldieknek, akik a magyarokat barbársággal vádolták.”[38][38]
         A magyarok között – olvashatjuk egy magyar érdekű bécsi lapban – a régebbi időkben is voltak híres tudósok és művészek, például Dürer,[39][39] Kupeczky és Mányoki. Ezek a nevek is jelzik, hogy szerencsés történelmi körülmények között a magyarok is alkalmasak a tudományok és művészetek gyakorlására. (APA 1774. 265–269) „Mind ezek, mellyeket eddig elő-hoztam” – véli egy másik tudósító is – „leg-inkább annak bizonyságára valók, hogy a Magyar-is szintén úgy, mint akarmelly egyéb nemzet, mindenre alkalmatos, ha igyek­szik.” (PMH 1780.759)
        Mária Teréziának a nemzet zivataros évszázadait követő békés uralkodása alatt – írja Batsányi – úgy „bele édesedtenek a’ Tanulmányokban...Hazánkfiai, hogy a’ Tudományoknak akár melly nemében is majd Európának leg-tudosabb Nemzeteivel vetekedhetnek. Söt számosan tanáltatnak már olly elégségesen nem ditsérhető Hazafiak is, kik nem tsak a’ jeles történeteket, ’s nevezetes visellt dolgokat hanem mindenféle tudos könyveket született nyelvünkön, annak ditsösséges gyarapodásával, igyekeznek a’ Világ eleibe terjeszteni.”[40][40] 
       Kazinczy „Isméretlen régibb Metricusaink” címmel az addig kiadott feldolgozásokból kihagyott régi költőket sorol fel. Ő már nemcsak védekezik: nyelvünk költészetre való alkalmasságát egyenesen mások – például éppen a minket bíráló németek – fölé helyezi: „A kezdet mindenben csekély. Mi Magyarok azonban igazságosan dicsekedhetünk azzal, hogy Metricusaink, Sylvesteren kezdve Baróti Szabóig, jobb hexametereket ’s alcaicusokat ’s sapphicusokat írtak, mint a’ mi szomszédink Klopstockig; ’s már ez is mutatja, hogy nyelvünk a’ görög Lant’ zengésének követésére alkalmatosabb mint a’ Német, sőt mint minden más nyelv Európában.” (TGY 1819.I.118)
           Krüchten József azért ismerteti a kortárs művészek mellett néhány régebbi hazai mester életét és tevékenységét is, hogy „hárittsuk el ama közönséges balítéletet, mintha csak mi korunkban, a’ Cultura’ szétterjedésével kezdené­nek Magyar-Országnak Mívészmesterei támadni.” (TGY 1818.VI.125) Krüchten középkori festőkre – köztük Kolozsvári Tamásra – vonatkozó adatok ismertetésekor[41][41] kiemeli: „Hogy Atyáink sem voltak érzéket­lenek a’ Szép Mesterségek eránt, annak gyönyörű tanuji az Udvari Képírók.” (TGY 1821.II.123–124) Schedius Lajos, a patrióta szemléletű „kultúraközvetítő” az idősebb Dürer életét és művészetét bemu­tató tanulmányában, hogy bizonyítsa a magyaroknak más nemzetek történelmére és kultúrájára gyakorolt hatását, külföldön sikereket elért hazai származású kortárs képzőművé­szek (Oeser Frigyes, vagy „Canova legreményteljesebb római tanítvá­nya”, Ferenczy István) mellett régebbi alkotókat (Giulio Clovio, Kupeczky, Mányoki) – is megemlít. Az idősebb Dürerről összegyűjtött in­formációi közreadásával egy olyan összefoglaló mű számára szeretne adalékokat szolgáltatni, mely a híres hazai művészeket rendszerezné. (VAU 1821.86–100) „Egynéhány megholt Magyar Képíróról” című írásában Teleki Sándor is hangsúlyozza, hogy adatait a nemzeti dicsőség emelése végett gyűjtötte össze, s a magyarok művészi tehetségében kételkedő külföldiek támadására akar velük válaszolni. (TGY 1828.IV. 3–45)[42][42]
         A bizonyítás szándéka szerepet játszott azokban a törekvésekben is, melyek a hazai régészeti, építészeti, művészeti emlékek felkutatására, összegyűjtésére,[43][43] megismertetésére és megmentésére irányultak.[44][44] „A’ sok szép Régiségek, mellyeket eddig Hazánkfiai a’ földből kaptanak, ha egybegyüjtettenek vólna, vólna a’ mit egy idegen Hazánkba lásson. De hová lettek? A’ gyermeki együgyüség, a’ drágaságoknak árrok nem tudása, az igaz Hazafiuságra való érzéketlenség, és a’ becsületre való roszszul értett vágyódás el-fecsékelték a’ sok kincset; Tolvajjai voltunk és vagyunk nagy részint Hazánknak; ezt megfosztván, idegeneket gazdagitottunk ’s gazdagitunk vélek.”[45][45] A Nemzeti Gyűjtemény létrehozásának egyik célja – olvashatjuk a Nemzeti Múzeum ismertetőjében is – hogy a külföldiek „...már az első tekintetre is érthessék ’s mondhassák: nem szűkölködik már a Magyar a’ Kultúrában, a’ mellynek heves lángja nélkül semmi az emberi értelemben tökélletességre nem mehet.”[46][46]
      
         A magyaroknak a kultúra iránti fogékonyságát igazolták régebbi uralkodóink építkezéseivel, tudomány- és művészetpártolásával foglalkozó, a hazai művelődés dicsőséges hagyományait felelevenítő ismertetések is.
      A hun-magyar leszármazás tétele szerint a magyarok ősének tartott Attila barbárságának hírével néhány szerző szembeállította a hun király művészetszeretetét. „Még az Attila’ idejében-is voltak Tyrtaeusink ’s Bárdussaink, kik a’ Magyar fegyver’ diadalmait énekeikkel magasztalták, ’s nevekedő Vitézeinket Attyaik’ követésére, Hazájok’ és szabadságok’ védelmére gerjesztették.”[47][47]
          A Napóleont legyőző szövetséges császárok tiszteletére írott költeményében Farkas András[48][48] költő, rézmetsző is így ír:
„Átilla Pogány vólt ostornak tartatott,
       Kerülték a’ hol járt és híre hallatott.
De még is szeretett verseket hallani,
       Kő szívét meg tudták Mú’sák lágyítani.
Midőn szerentsésen a’ hartzról megtére,
       A’ Nymfák is hárfát pengettek kedvére.
Azon magyar versel tántz kótát kivertek,
       Így a’ Király előtt nagy Grátziát nyertek.”[49][49] A dalnokok, lantosok játékában gyönyörködő Attila – mint látni fogjuk – a 19. század második felében virágzó történeti festészetnek és monumentális falfestészetnek is kedvelt témája lesz.
        A budai egyetemen rendezett ünnepi fogadáson Szerda­helyi György esztétika professzor a Curia jelenlévő képviselőivel a szépművészeteknek és a tudományoknak Nagy Lajos, Mátyás király, illetve Mária Terézia és I. József alatti virágzásáról beszélge­tett. (EV 1784.458) Olvashatunk a hazai sajtóban Nagy Lajosnak a máriazelli kápolna gazdagítására irányuló törekvéseiről, (APA 1772.282–84, 290–92, 298–301, 314–15, 321–23, 337–41, 361–63, 369–72, 386–88, 393–94, 1773.33–34) illetve a székesfehérvári bazilikában Nagy Lajos és Mátyás alatt épített kápolnákról. (HT 1806.236, TGY 1818.VI.42–43, 1827.II.46) Fejér György Bonfini nyomán említi meg, hogy Szent István Székesfehérvárott Szűz Mária „dicséretére, ’s nevére, híres, nagy roppant templomot (Basilicam) építtetett; csudára méltó munkával, a’ Kórus falának különös ékességivel, padlattyának márványkőből való készületével.” (TGY 1818.VI.41)
         Minden bizonnyal udvari humanistái tudatos image-teremtő tevékenységével is összefügg, hogy a régebbi hazai uralkodók közül legtöbb – jórészt a 15–16. századi történetírói hagyományokban gyökerező[50][50] – dicséret Mátyás király kultúra-pártolását, művészetértését, művészetszeretetét illette. Corvin Mátyás tudománytámogatói tevékenységét – szinte harci erényei, vitézsége fölé helyezve – az 1664-ben Nürnbergben megjelentetett Nádasdy-féle Mausoleum „sírverseinek” szerzője is fontosnak tartotta kiemelni:
„Annyi hadakozásoktúl ide ’s tova vonyattatván
a’ tudományok’ szeretetétül soha úgy el-nem vonyattatott,
           vagy hogy Bellonát tsak egyedül tisztelte volna a’ Pallas nélkül,
           vagy hogy a’ vitézeknek szeretetéért félre tette volna a’ Böltseket:
           kiknek virágát e’ világból az ő udvarába öszve-szedte:
                 Azt tartván,
           Vak a’ táboros Mars az ő fegyverével,
           Ha a’ tudománynak nem bír a’ szemével.
       Bizonyította az ő tudományi szorgalmatosságát
       a’ tőle Budán építetett híres könyv-tárház,
       a’ melly sok mélyen aluvó Fejedelmeknek,
                 és Hadi-vezéreknek
                 túnyaságát meg-feddette.”[51][51]    
           Mátyás uralkodásának idejét Nicolaus Hieronymus Gundling és Rotarides Mihály is kulturális virágkorként említette.[52][52] A toposz később is népszerű maradt: Mátyás király „...a’ budai Várat minden kigondolható módon ékesítette, és olly fényes ditsőségre emelte, hogy egész Európában tsudának tartatnék...” (TGY 1818.IV.11) Mátyás idejében – írja Tóth Pál is – „ollyan Fejedelem ülvén éppen akkor a’ kormányon, a’ ki a’ Tudományoknak ’s Tudósoknak nagy betsüllője lévén, benne a’ még tsetsemő Magyar Múzsák nagy lelkű Mecaenássokra találtak. Corvinus Mátyás Budán a’ Zsigmond Királytól építtetett Academiát újjabb fényességre hozván, abba külső Országokból Tanítókat hozatott. A’ Tudományoknak virágoztatására pompás Könyvtárat állított, mellyet tsak rövid idő múlva több mint 50 ezer darab Zsidó, Görög, Deák Kézírásokkal meggazdagított. A’ Nemzet’ könnyebben lehető kimíveltetésére Budán Könyvnyomtató műhelyt állított fel, pompás épületeket emeltetett, mely által az országba a’ jó ízlést, a’ szép mesterségeket béhozta: mert a’ Király példájára tsak hamar a’ régi alatsony kalyibák felemelkedtek, a’ Városok újj formába öntettek.” (TGY 1818.IX.21)[53][53] Részletesen ismerteti – Giorgio Vasari nyomán – a Mátyás udvarában vagy Mátyás megrendelésére dolgozó neves külföldi művészek legfontosabb munkáit 1860-ban Célkuti Züllich Rudolf.[54][54]
 
*
 
         A külföldi kritikák visszautasításának szándéka ösztönzően hatott a hazai kulturális élet fejlesztését, az elmaradottság felszámolását, a haladottabb külföldi művelődési viszonyokhoz való felzárkózást[55][55] célzó, a felvilágosodás és a korareformkor időszakában kibontakozó lelkes hazafias törekvésekre is.[56][56] A művelődési eszmény előtérbe kerülésével együtt[57][57] – ez a felvilágosodás tudományos és kritikai szemléletének megerősödésével és a polgárság kulturális emancipálódásával (Bildungsbürgertum) párhuzamosan a 18. századi Európában egyébként is kezd általánossá válni – fontos mozgatórugója volt annak a szellemi-kulturális mozgalomnak, mely a nemzeti nyelv kiművelését, az irodalom, a művészetek és a tudományok fejlesztését, a nyilvános, polgári művelődési intézményrendszer létrehozását, az ismeretek terjesztését tűzte ki célul.[58][58]
          Itt az ideje – buzdítja Anna Schrefl von Mannsfeld 17 éves pesti „honleánynak” a magyar királyokat ábrázoló tervezett metszetsoro­zatára való előfizetésre a szerkesztő az olvasókat – hogy a művészeteket kedvelők tevékenyen részt vegyenek a szépmesterségek felvirágoztatásában. A külföldieknek is bebizonyíthatjuk ezzel – írja – „daß es uns nicht nur Fleiß und Geschicklichkeit, sondern auch an Aufmunterung nicht mangle...” Reméli, hogy a metszőnő kísérlete sikeres lesz, s hogy a honi művésze­tekben – a nemzet dicsőségére – jelentős fellendülés következik majd be. (MU 1786.517–519)[59][59]
           A Mária Terézia halála után készíttetett hazai műalkotásokat ismertető írás nemcsak a királynő emlékének megörökítését tartja az akciók érdemének. ”Nevezetes dítsőséggére szólgál Édes Hazánknak más nemzetek előtt is, a’ szép Mesterségekben való azon szép nevelkedése, melly már némelly remek munkákat adott Europa eleibe.” (MGY 1789.I.144)Egy kollégiumi elöljáró – írta Cseresnyés András Padovában tanuló magyar diák is a Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztősége által a Magyar Lovasság tiszteletére készíttetett színezett rézmetszetnek (1790)[60][60] az egyetem hallgatói és tanárai körében aratott sikeréről tudósítva – így vélekedett: „A’ Magyarokat, az illyen Mesterségben, tudatlanoknak tartják más Nemzetek; de ebből is ki tettzik, melly helytelenül ítélnek felőlök.” (HMNT 1790.696)
        Az utóbbi időkben bekövetkezett – hiányosságokat természetesen még mutató – kulturális fejlődésben számosan a magyarokra vonatkozó negatív nemzet-karakterológiai megítélések tarthatatlanságának bizonyítékát látja. Bár az Erőss Gábor halálhírét közlő írás szerzője kiemeli, hogy a debreceni kollégium sok egykori diákja tett fontos lépése­ket a képzőművészetben, „...fájdalom! még eddig a’ szerentse a’ próbatévők szép igyekezetének nem felelt meg egész mértékben a’ kedvetlen idők miatt. Annyit ezek az ifjak megmutattak, hogy a’ Magyar a’ szép mesterségekre is alkalmatos, tsak Moecenások legyenek." (MK 1815.I.23. levél melléklete 28)
        „A’ Magyar Litteratura” – írja Tóth Pál is – „Óriási lépésekkel haladott 1780-dik esztendő ólta; és egy Nemzet sem ditsekedhetik azzal, hogy oly kevés idő alatt, a’ Litteraturának ollyan alsó grádittsáról, a’ mellyen annakelőtte állott Magyar Ország annak oly magasságára elverekedhetett volna. Ha ugyanis Nemzeti Nyelvünket veszem fel, annál egy sem miveltebb ’s alkalmatossabb akármely Tudományokra is az Európai Nemzetek között...Nintsen hát egy Nemzet is ollyan, mely a’ Természettől különös Privilegiumot nyert volna más nemzetek felett akár a’ Tudományokban, akár a’ Mesterségekben, akár a’ Hadi virtusban ’s t. eff. való fellyebb emelkedhetésre. (TGY 1818.IX. 23–24.)[61][61] 
          A magyarok művészi érzékét, a művészetek gyakorlására való alkalmasságukat érintő bírálatok megcáfolását Gerevich Tibor, a két világháború közötti magyar művészettörténetírás prominens képviselője is fontosnak tartja majd. „A mai magyar művészetet egész Európa elismeri, miért tagadják meg ugyane faj régi képviselőitől tudatosan a művészi rátermettséget?” – kérdezte 1916-ban a hazai „kételkedőktől”.[62][62]
 
             A „művelődési versenyben” való aktivizálódás fontos mozgatórugója volt annak felismerése is, hogy a kulturális sikerek a nemzeti önértékelésben utolérhetik, illetve – a kezdeti időkben elsősorban a művelt, literátus réteg szemléletében – túl is haladhatják azt a büszkeséget, melyet korábban a nemzeti öntudat szinte kizárólag a vitézi, harci erényekben, illetve a „kereszténység védőbástyája” toposzban talált meg. „Ha valamivel ugyanis” – írja a 18. század első felében Bél Mátyás – „akkor a szellem művelésével szerezhetnek hírnevet a városok maguknak.”[63][63] „Hajdan csak a’ kard szerze dicső nevet a’ híres Árpád nagy maradékinak” – írja majd száz évvel később Ferenczy István szobrász is – „most pedig a’ Tudomány ’s Barátkozás élesztik forró kebleinket, annyira, hogy messze tartományokból is hírből egymásba belé szeretünk..." (TGY 1823.X.122) A leghíresebb, legjelentősebb történelmi alakok emlékszobrának létrehozására szövetkezett nemzeti szoboregylet tervének kidolgozói a hadvezérek, politikusok mellett művészek és tudósok emlékének megörökítését is fontosnak tartják „szem előtt tartván nem pusztán a harczi, de a’ tudományos szellemnek is érdemeit...”[64][64]
         Eddig – véli Henszlmann Imre – a nemzet életében a politika volt a legfontosabb, ám figyelnünk kell egyéb lelki tehetségeink kibontakoztatására is. „E’ tehetségek közt első helyen áll a’ velünk együtt született vonzalom a’ művészihez, mit aesthetikai érzetnek neveznek, ennek kellékei teljesitése mind a’ költőt, festészt, ki teremt, mind azt, ki munkáját élvezi ’s érti, az emberiség legmagosabb polczára fölemeli...Miért is minden jó hazafinak szent kötelessége e’ remény, hogy valahára a’ politikán kivül még a’ művészetet is becsülni, tisztelni, ’s élvezni tanulandjuk, a’ művészetet, melly egykor, ha hazánkban termékeny földre találand, még politikai törekvésünket is örökíteni fogja.”[65][65]
         „Egy új időszak nyílik előttünk, vonuljunk be a szellemi fegyverek minden nemével.
       Az ecset is hatalom, mely lelkeket igáz, s a véső is emeltyűvé válhatik kezünkben hírre és nagyságra, mint régebben a kard, melynek forgatásához oly jól értett a magyar.
         Most is hadjáratot tervezünk, hódítás a czélunk: – ezen szellemi látkör magaslata, amelyhez a foglalási jog mindnyájunkkal együtt születik, de melyre küzdelem nélkül feljutni lehetetlen...”[66][66] – szegezi szembe a hősi ideált a művelődési eszménnyel – éppen a vitézi erényeket hangsúlyozó toposz képeinek alkalmazásával – Eötvös József is.
 
        A hazai művelődés eredményeinek mércéjét is gyakran a külföldi színvonallal való összevetés adta. Az ismertetett irodalmi almanachok metszetanyaga – véli egy tudósító – oly díszes és csinos, hogy „akar melly Külföldivel való öszve hasonlítást, bötsinek tsorbulása nélkül, kiállhatja.” (HKT 1822.II.249) A Hébe következő darabját még jobbnak tartja: a kötet „olly díszes, és remek képekkel vagyon felé­kesítve, melyek akár mi Külföldi Almánáchban megkülönböztetve tekinthetnének.” (HM 1825.II.289–290) Bene Gergely pesti kertésznek a király születésnapja alkalmából a terézvárosi templomban és saját kertjében rendezett kivilágítása „...olly művészi mesterséggel, olly szép ízléssel, és találmányos ésszel volt elintézve, hogy ezen mesterségi tekintetben is nem tsak hazánk­ban, hanem a’ tsinos külföld előtt is nagy ditséretére válnék...” (HKT 1830.I.155)
          Részben az európai művelődési versenyben való részvételünkkel hozhatók kapcsolatba ugyanakkor azok a hazai törekvések is, melyek a másolással, utánzással elérhető felzárkózásra, a fejlettebb nyugati viszonyok elérésére irányuló törekvésekkel párhuzamosan (a gőgös, provinciális elzárkózás, az Extra Hungariam non est vita-szemlélet késői képviselői esetében azzal szemben) a nemzeti karakter – ezen belül például a művelődés különböző területein megmutatkozó „nemzeti géniusz” – fokozottabb megbecsülésének fontosságát hangsúlyozták. Az erős, egyedi, autochton, sajátos nemzeti művelődés léte számos szerző véleménye szerint – legyen szó a múlt, a jelen, vagy a jövő művészetéről – a kulturális versenyben a nyugati civilizációnak is felmutatható egyenrangú, érvényes és értékes alternatíva lehet.
        „Mi magyarok” – írta a 19. század közepén Henszlmann Imre – „most a’ haladás korát éljük, és hosszu álmunk utáni fölébredésünkben nyakra-főre rohanunk a’ javításoknak, más mivelt európai tartományokat elérendők: e’ körülmények közt nehéz föladattá válik az ujítások rögtöni elfogadása mellett más oldalról saját nemzetiségünket is megtartani, vagyis inkább a’ hasznos idegent saját vérünkké változtatni, ’s mégis a’ nemzetiség volt mindenkor a’ leggazdagabb kútfő, mellyből minden nagy, minden jó, igaz és művészi eredett, és nemzeti haladáson kívül nincsen valódi haladás.”[67][67]
        1924-es programadó írásában Gerevich Tibor – részben Éber Lászlónak a sajátosan magyar művészet létét tagadó írásával[68][68] vitázva – nemcsak azt igyekszik bizonyítani, hogy a „művészi rátermettséggel” már a korábbi időszakokban is rendelkező magyarság „Szent István óta tevékeny részese az európai keresztény kultúrközösségnek”, s hogy a 16. századig „együtt haladtunk a vezető nemzetek műveltségével.”[69][69] Középkori táblakép-festőink munkáin – fejtegeti nemzet-karakterológiai érvek felhasználásával – már világosan kimutathatóak bizonyos, csak a magyarokra jellemző faji sajátosságok, „a nemzeti alkat konstans elemei”[70].[70] A keleti gyökerekből táplálkozó sajátos nemzeti művészet fejlődését kutatta – elsősorban a népvándorlás- és a honfoglalás-kori emlékanyag alapján – a bécsi egyetemen tanító Strzygowski „kérdésfeltevése, az Orient oder Rom? szellemében” a 20. század elején Supka Géza és Fettich Nándor.[71][71]
          A művelődés nemzeti jellegének fontosságát az egyetemes európai értékekkel szinkronba kerülő modern magyar művészet megteremtésén munkálkodók – Izsó Miklós táncoló betyárjában a konvencióknak fittyet hányó szabad művész ideálképe mellett a nemzeti karakter őseredeti, erőteljes, barbár jellemvonásainak művészi megfogalmazását is fellelő Fülep Lajos, az önmagát pogány „paraszt-Apollóként” definiáló Ady,[72][72] vagy az Allegro barbaronak a népművészet „tiszta forrásából” merítő szerzője, Bartók Béla – is hangsúlyozták.[73][73]
 
*
 
          A korábbi honi művelődési viszonyok hazai bírálatával – igaz már csak elvétve, s legtöbbször figyelemfelkeltő, jobbító szándékkal – a 18–19. század fordulóján, illetve a 19. század első felében is találkozunk. Az elmaradottság okaként a szerzők többsége ekkor is az állandósult háborús viszonyokat említi. A korábbi „vérengző időkben” – véli Batsányi – „az olaj-fa’ békés árnyékát-szerető szelid Músák miközöttünk nem igen múlathattak.”[74][74]
          Nekünk is voltak – írja a honi művészeti állapotok jobbításának, a szépmesterségek fejlesztésének szükségességét hangsúlyozó hirdetésében Marczinkay Elek „Képíró” – nagylelkű mecénásaink és kiváló művészeink, de I. István, Nagy Lajos s a „halhatatlan” Mátyás korának művészeti emlékei szinte teljesen elenyésztek. Akik a későbbi századokban hírnévre tettek szert, legnagyobb sikereiket – mint Kupeczky, Mányoky, Oeser – külföldön érték el. (HT 1807.II.163–164)
           „A’ múlt századoknak komor Geniussa a’ Magyart is egyedül Bellonának véres pállyáján vezette és így elfordulván az életnek annyi tsendes örömétől Szittyai Szíve egyedül tsak harczokat kedvelle; ’s eltökélve ott halt, ő tudván, hogy épen marad jól védett Hazájában Nemzete’ ’s Királya ditső Méltósága.
          De bár melly erős vala a’ vérengző tsatában lelki tehetsége: még is alattan marada – mert a’ szép és Szelíd Érzések, a’ mellyek az életet kedveltetik, a’ lelket elragadják és a’ Mennyei rokonságot oly nyilván hirdetik, ezek az Ég legszentebb adományi – be nem hathatnak a pánczélos mellébe.”[75][75] – írja Kisfaludy Károly. Ezzel a gondolattal találkozunk az Aurora 1824-es címlapjának értelmezésében is. A metszeten ábrázolt puttó a jelenkor géniusza, mely „méhkasra támaszkodva íróink szorgalmát képezi, kik szép hazai nyelvünket fentebb díszre emelni törekednek.” Távol látszik egy sziklavár „példázva a’ múlt időt, mellyben a’ Magyar leginkább csak hadi munkákban foglalatoskodott.” (A 1824.V. és TGY 1823.XI.104)
          A honi „parlagi” állapotokat gyakran teszi szóvá Novák Dániel a magyar képzőművészeti akadémia megteremtését szorgalmazó írásaiban: „Hazánkban mind eddig az összes képző művészetek mély álomban merengenek, s az e célra szolgáló képző intézetek teljes hiánya s a sok fonák nézet miatt egyhamar jobb fordulatot alig remélhetni.”[76][76] 
        „Ránk nézve nem szégyen bevallanunk” – írja balatonfüredi Kisfaludy-szobra fogyatékosságainak okát a közvélemény túlzott, méltányosságot nem ismerő kritikájában és a pártolás hiányában keresve Célkuti Züllich Rudolf – „hogy a magyar nemzet Európa műveltségének megvédése miatt századokon át táborban töltötte idejét s így kevesebb figyelmet fordíthatott a művészetre, de szégyen volna saját művelődésünket, mennyire azt tulajdon fiaink eszközölhetik, elnyomni akarni s csupán idegenek műveivel kérkedni. Ily eljárás mellett nem lehetni csodálkozni a külföld azon állításán, hogy neki küldetése a magyar nép közt a csinosodást terjeszteni.”[77][77] 
         Ferenczy – írja Fáy András is – „egy művészetére nézve még parlag hazában született. Nem volna hatalom, mely e kínos szavakat ki bírná sajtolni keblemből, ha imádott hazámnak oka lenne pirulnia ezért. De jó hazám századokon keresztül, előbástyája volt a kereszténységnek a pogány ellen, s míg mi, Európától örök hálát érdemelve, érte és önmagunkért vérzettünk, míg bennünket nem egy viszály rongált, addig más nemzetek a béke malasztjában, gátok nélkül haladhattak tudományban és művészetben elő.” [78][78]
       Az elmúlt évszázadok művelődésbeli hiányosságait néhányan a művészetek és tudományok jelenkori fejlesztésére ösztönző tényezőként említik. „Most, midőn annyi századok’ hátramaradásait helyre ütni olly férfias buzgalommal törekedve” – írja 1846-ban a nemzeti szoboregylet létrehozására buzdító felhívásban Döbrentei Gábor – „anyagi mint szellemi hiányok’ pótlására összeteszszük vállainkat, nem lehete, hogy a művészetek ápoló dajkákra ne találjanak legyen e minden szépre s nemesre fogékony nemzetben.”[80][80][79][79] A magyar – véli a Tudományos Akadémia újonnan felavatott épületének festészeti díszítésére vonatkozó javaslatában Eötvös József is – „mindenben férfi tudott lenni, csak a művészet körében maradt gyermek századokon keresztül; vagy ha jobban tetszik: úrnak érezte magát subában és bocskorban is mindenkor, széles e világon, csak a művészet birodalmában századokon át hordja tagjain a jobbágyság békóit, melyek világrázó forradalmak szellemszabadító tusáiban is csak meg sem csörrentek soha. Nem kell-e attól tartanunk, hogy mire öntudatra ébred s a szolgaság szégyenpírja ellepné homlokát késő lesz, s a zsibbadt tagok végső erőlködésével sem fogna felvergődhetni oda, a külföldi mozgalmak magas színvonaláig, melyek rohanó árja rég összecsapott feje fölött...(...)...tegyük próbára szárnyainkat, melyek horderejét soha megkísérleni eszünkbe nem jutott.”
         Azzal a következetes, a publicisztikai közhelyeken túllépő tendenciózussággal azonban, mellyel Széchenyi István a feltörekvő, múlt nélküli, fiatal nemzet dinamizmusának hangsúlyozása érdekében a hazai műveltség hagyományainak tüntető eliminálására törekedett,[81][81] más korabeli szerzőnél nemigen találkozunk.[82][82]    


[1] Batsányi János összes művei. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső és Tarnai Andor. II. kötet. Budapest 1960. 57–58.
[2] Egy parlagi olvasó elmélkedései. Divatcsarnok 1855. II. 1082.
[3] A „szellemi elmélyülésre való fokozott igényt” jelezte, hogy a „stúdió a humanista fejedelem vagy főpap palotájának elengedhetetlen része” lett. Prokopp Mária: Erényábrázolások Vitéz János esztergomi stúdiójában. In: Sub Minervae Nationis Praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Budapest 1989. 32.
[4] Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Budapest 1985.; : Akadémiai törekvések Mátyás udvarában. In: Sub Minervae... i. m. 1989. 41–45. : A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete. Budapest 1993. Wehli Tünde: „A nemzet könyvtára a szolgálat műhelye” (Az Országos Széchényi Könyvtár Múzeuma). Magyar Könyvszemle (115.) 1999/1. 114.
[5] „...Gyűjtsd a tudást, mert látod, pusztul minden e földön, / és csak a szellemi kincs élheti túl a halált.” – írta a 16. század első felében Sylvester János. Janus Pannonius – Magyarországi humanisták. Válogatta: Klaniczay Tibor. Budapest 1982. 343.
[6] Tarnai Andor: Extra Hungariam non est vita... (Egy szállóige történetéhez.) Budapest 1969. 21.
[7] Tarnai: i. m. 1969. 22. Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány. Szerk, Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs PJTE 1998. Bevezető.
[8] Emlék márványból vagy homokkőből. Válogatta, fordította és az előszót írta: Marosi Ernő. Budapest 1976. 171–174, 183, 206.
[9] Az újságok és folyóiratok rövidítésének feloldását ld. a dolgozat végén.
[10] Tarnai: i. m. 1969. 22.
[11] Hopp Lajos: Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar-lengyel hagyományban. Budapest 1992. és Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai) In: Hagyomány és korszerűség a XVI–XVII. században. Szerk, Petercsák Tivadar. Eger 1997. Studia Agriensia 17. 217–233.
[12] Imre Mihály: A „Magyarország panasza” – a toposz a 16. század irodalmában. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Szerk, Hofer Tamás. Budapest 1996. 117. Magyarország termékenységét, természeti gazdagságát, aranyát, ezüstjét – a budai vár Mátyás alatt történt kiépítése, megszépítése mellett – Hartmann Schedel 1493-ban Nürnbergben megjelent Liber chronicarum (Weltchronik) című munkája is említi. (CXXXVIII–XIX.)
[13] Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története (A XV–XVII. században). Budapest 1937. 16, 19.
[14] „...a középkorvégi irodalmi gondolkodásban válságjelek tűntek fel, és az 1460-as évek és 1526 között kevésnek, hiányosnak, egyenesen nemlétezőnek tekintették, ami a korábbi századokból rájuk maradt.” Tarnai Andor: Szóbeliség és írásbeliség a középkori Magyarországon. Korunk 1990/4. 498.
[15] Marosi Ernő: Mátyás király és korának művészete. A mecénás nevelése. Ars Hungarica XXI. 1993/1. 17.
[16] Ritoókné Szalay Ágnes: Csezmiczétől Pannóniáig. Janus Pannonius első látogatása Rómában. In: Janus Pannonius és a humanista... i. m. 1998. 11. „Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.” – olvashatjuk a költő sírversében is. Az persze már más kérdés, hogy meddig maradtak itt vele. A Mátyás által hadbafogott, ám a harcot gyűlölő költő úgy érezte, hogy a háborús viszonyok között hangja egyre barbárabb lesz: „Régen volt, amikor még pendült dalra a lantom, / s áoni forrásból ittam az édes italt. / Most Marsot követem, nem Apollót, s bennem a költő / Lágy hangját riadó harsonaszó nyeli el.” A korábban öntudatosan visszautasított vádat – hogy ti. a magyarok nem alkalmasak a költészet művelésére – most maga eleveníti fel: „Szépen szólni tudást csak nektek juttat a Múzsa, / Külföld népe; mi: csak barbarusok lehetünk. / Pallas, Cyllenius nincs otthon a géta Dunánál... / Téli Dunánk befagyott hátán csak bajt, hadivészt hoz, / Ádáz Mars lakik ott s húga: a szörnyű Viszály.” Pajorin Klára: Janus Pannonius és Mars Hungaricus. In: Klaniczay-emlékkönyv. Tanulmányok Klaniczay Tibor emlékezetére. Budapest 1994. 65.
[17] Kardos Tibor: A magyarországi humanizmus kora. Budapest 1955. 228–243; Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története. Irodalomtörténeti Közlemények 1962. 720–732; Szelestei N. László: Adatok Janus Pannonius 18. századi ismeretéhez. In: Janus Pannonius és a humanista... i. m. 1998. 51.
[18] Janus Pannonius... i. m 1982. 290.
[19] Tarnai: i. m. 1990. 499.
[20] Benda: i. m. 1937. 21. „Hiszen a magyarok évkönyvei” – olvashatjuk az erdélyi Brenner Mártonnak Révai Ferenchez írott levelében (1543) is – „a tények csupasz és egyszerű igazságán kívül semmit sem tartalmaznak, és e nagy műveletlenségben, hanyagságban sok mindent elhagyva, inkább igazán, mint ékesszólóan írattak össze. Mert a mi embereink előtt, attól az időtől fogva, amikor székhelyüket elhagyván a két Pannóniába költöztek, mindig vagy külső háborúkban forogtak, vagy – a szomszédok nyugton lévén – szkíta vadsággal fegyverüket önmagukra fordították, a tudományok sosem tárulkoztak fel; ezért nem csoda, hogy ekkora fegyvercsörgés közepette alig, vagy egyáltalán nem születtek közöttünk olyanok, akik az írás olyannyira nemes hivatását vállalták volna.” In: Humanista történetírók. Szerk, Kulcsár Péter. Budapest 1977. 7–8.
[21] Janus Pannonius... i. m. 1982. 350.
[22] Hét évszázad magyar versei. I. Budapest 1972. 401402. Az Orlay Petrich Soma által Nádasdy Ferenc megrendelésére készített festmény fő alakja a Tinódi Lantos Sebestyén énekét hallgató Nádasdy Tamás, „a hős és tudományosan művelt nádor, ki míg jobbjával kardot forgatott: balát a tudományok és művészetek emelésére nyújtá ki.” Divatcsarnok 1855. II. 920. „Egy ifjú” – írta Bubics Zsigmond a 19. század végén Esterházy Pálról – „ki előkelő helyet foglalt el úgy a csatatéren, hol karddal, úgy állami tisztségekben, hol eszével és tollával...hódított és szolgált hazájának.” Hausner Gábor: Esterházy Pál emlékirata Zrínyi 1663–64-ben vívott harcairól. In: Esterházy Pál: Mars Hungaricus. Budapest 1989. 8.
[23] A’ Magyaroknak vitézsége. Régiek példáival meg-világosíttva. Pesten 1785. In: Batsányi: i. m. 1960. 1112. A toposzt Batsányi később újra említi: „Tulajdona volt ez ugyan is mindenkor a’ Magyar származásnak, tselekedni inkább ditséretre méltót, mint másoktól jelesen viseltt dolgokról énekelni...Nemzetünk tulajdon visellt dolgainak le-írását is nagyobbára tsak az idegen Írók tollainak ’s szorgalmatosságának tulajdoníthattya.” i. m. 57.
[24] „Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kísérem, / nem kell gyávának szidnotok azért, / mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok,... / ... nem félelmem tart vissza, csak érdeketek. / Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt, / így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál. / Ám ha a költő is harcol, s odavész a csatában, / hősi halálotokat versbe ki szedje vajon?„ – írta Janus Pannonius is „Mentegetőzik, hogy nem elegyedik a harcba” című, 146364 táján készült epigrammájában. Janus Pannonius... i. m 1982. 52. „Méltán panaszolja Bél Mátyás” – véli évszázadokkal később Jankovich Miklós is – „nemzetünknek káros gondatlanságát hajdani EMLÉKI iránt ezen szavaival: „Nulla in re desides magis sumus Hungari, quam in asservan Majorum nostrorum Monumentis.” Mert valóban az eltűnt’ nemzetek’ ditsősége is nem annyira hősi vitéz tetteikben, – mellyeknek híre sebes szárnyakon repülvén előttünk, évenként enyészik, – mint inkább az emlékjeleknek fen tartása által örökösödik, ’s nemzésről nemzésre által kelvén magasztaltatik.” (TGY 1827.II.42)
[25] „Azelőtt” – írta Jan Slechta 1507-ben – „igen nagy volt a hiány a kiváló auktorokban, mivel azok egyrészt elődeink nemtörődömsége és tudatlansága miatt teljesen elpusztultak, másrészt pedig a gazdagok és előkelők birtokában voltak, akik inkább törődtek vagyongyűjtéssel és javadalmok megsokszorozásával, mint a litteratúra ügyével.” Gerézdi Rabán: Aldus Manutius magyar barátai. Magyar Könyvszemle 1945. 42.
[26] Tarnai: i. m. 1969. 92.
[27] Kármán József: A nemzet csinosodása. In: Kármán József válogatott művei. Válogatta Némedi Lajos. Budapest 1955. 79. (Megjelent az Uránia III. kötetében.) Móricz úri vigéce szerint a magyarok a húsra, a csizmára és a borra sokkal könnyebben kiadják a pénzt, mint a könyvekre. Úri muri. In: Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései. 4. Budapest 1963. 348–349. A hazai művelődési viszonyokra vonatkozó bírálatok hagyományáról l. Némedi Lajosnak Kármán József válogatott művei elé írt bevezetőjét. i. m. 1955. 1823.
[28] Kosáry Domokos: Művelődés a 18. századi Magyarországon. Budapest 1997. 154. és Szelestei N. László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon 1690–1790. Budapest 1989. 34.
[29] Tarnai: i. m. 1969. 89. Egy francia névtelen munka (Lettres sur les Hongrois, 1742) szerzője mellett „Ideen zur Geschichte der Menschheit” című művében (1787) Herder is „kétségbe vonta, hogy a magyarságnak érzéke lenne a művészet iránt. Schlötzer az erdélyi származású német író is ezt erősítgeti (Kritische Sammlungen 1796).” Csatkai Endre: Kazinczy és a képzőművészetek. Budapest 1983. 19.
[30] Reimmann ”becsületére legyen mondva, hogy a Mátyás-kor dicsőséges időszakáról is tud, sajnálkozik az utána következő hanyatláson, a Corvina pusztulásán...” Tarnai: i. m. 1969. 86.
[31] Tarnai: i. m. 1969. 79.
[32] Kármán Józsefnek a hazai művelődési viszonyokat érintő bírálata is csupán a társadalmi és szellemi környezetre, a nevelés hiányosságaira vonatkozik. A klímaelmélet cáfolata mellett Kármán átveszi a „fertilitas Pannoniae” toposz elemeit is: „Habár sokszor hízelkedés volt is már az, de valósággal igaz, hogy valamint határink termékenyek, hazánk pedig gazdag, úgy alkalmatos is a nagy lelkek nemzésére...” Kármán: i. m. 1955. 79.
[33] Tarnai: i. m. 1969. 90.
[34] Bél Mátyás: Pest megyéről. Fordította: Szabó Béla. Szentendre 1977. 49.
[35] „...Hunyadi Mátyásnak fényes uralkodása alatt Buda a’ Tudományok’ virágzása által még a’ fegyverzörgés köztt-is egész Európát maga’ tiszteletére ragadta...” Batsányi: i. m. 1960. 92.
[36] Batsányi: i. m. 1960. 92.
[37] (Aranka György): A’ Magyar Nyelv-mívelő Társaság’ Munkáinak Első Darabja. Szebenben 1796. 3–4. Ha felépül a Nemzeti Múzeum „...nem kevés reménységünk lehet, hogy a’ Mátyás Király’ idejében Budán bimbózó tudományok, mellyek a’ mohátsi Veszedelemmel elhervadtanak, újjonnan virágozni fognak.” Museum Hungaricum – A Nemzeti Gyűjtemények elintézése’ feltételei Magyarország hazafiai’ számára. Budán. é.n. (1807) 6.
[38] Szelestei: i. m. 1998. 51. Az 1727-es Janus-kötetet kiadó Dobner Sebestyén Ferdinánd (1685–1747) például „ahhoz a soproni evangelikus értelmiségi elithez tartozott, amely a magyarországi irodalomtörténet-írást, benne természetesen Janus Pannonius külföldieknek való felmutatását is, fontosnak tartotta.” Szelestei: i. m. 1998. 56.
[39] A bizonyítási processzushoz is kapcsolódik a 18–19. század fordulóján Dürer származása körül kialakult vita: Tímár Árpád: Dürer-Literatur in Ungarn in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Acta Historiae Artium 1978. 391–396.
[40] Batsányi: i. m. 1960. 58.
[41] Papp Júlia: Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltára feliratának 19. század eleji említéseiről. Ars Hungarica XXVII. 1999/2. 419–422. Krüchten írását évtizedekkel később Szana Tamás említi meg. Szana Tamás: A magyar művészet századunkban. Budapest 1890. 2.
[42] A Mátyás-emlékmű létrehozására vonatkozó 1839-es felhívásban is „felbukkan – mint a reformkorban oly gyakran – az az először Zrínyi Miklós által megfogalmazott gondolat, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.” Tímár Árpád: Vita Ferenczy István Mátyás-emlékmű tervéről. Ars Hungarica XXI. 1993/2. 163. Célkuti Züllich Rudolfnak, az erdélyi származású, hányatott sorsú szobrásznak az 1840-es években „egyedüli törekvése volt...a művészet mezején bebizonyítani a magyarnak is erre való hajlandóságát.” Veress Endre: Czélkuti Züllich Rudolf szobrász élete és munkái. Kolozsvár 1911. (Klny. az Erdélyi Múzeum 1911. évfolyamából) 13.
[43] „Fel is állítottam Őseink Tudományos, és Mívbeli szorgalmainak Dicsőséges Eredeti példáiból olly tulajdon Nemzeti Gyűjteményt…Mellynek tekintete által elpirul a’ Rágalom, midőn immár a’ Tudományok, és szép Mívek gyakorlásában Törökök ostromai alatt nyögő Századokban is, a’ Magyart felesleg hátramaradottnak többé nem gúnyolhatja…” (TGY 1830.VIII.115) – írta Jankovich Miklós.
[44] Papp Júlia: Hazai művészeti, régészeti és építészeti emlékek ismertetése a felvilágosodás és a korareformkor sajtójában. (Adalékok a műemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához) Megjelenés alatt a Magyar Műemlékvédelem című kiadványban.
[45] Aranka: i. m. 1796. 140.
[46] Museum Hungaricum... i. m. (1807) 3.
[47] Batsányi: i. m. 1960. 92
[48]Rózsa György: Tóth Béla: A debreceni rézmetsző diákok. Könyvismertetés. = Művészettörténeti Értesítő 1978. 106109.
[49] Farkas András: A’ láthatatlan látó-kép. h.n. 1815. 32.
[50] Mátyás királyt – írta Bonfini magyar története elé írt előszavában 1565-ben Szikszai Fabricius Vazul – „végtelen nagyvonalúság” jellemezte „a tisztes tudományok meghonosításában, támogatásában, fejlesztésében, mert a szabad művészetek professzorait bőséges fizetéssel egész Európából magához híva, valóban királyi bőkezűséggel tette gazdaggá őket, és ezzel elérte, hogy a pannonok is egymással versengve kezdték művelni a humanista tudományokat és az egész filozófiát...Budán fölbecsülhetetlen költséggel hatalmas könyvtárat is állított...Rideg és paraszti életmódjából a pannon népet is műveltebbre és emberhez méltóbbra” vezette. Humanista történetírók... i. m. 1977. 18.
[51] Horányi Elek: Magyar Országnak hatalmas és ditsőséges Királyainak és első vitézkedő Kapitányainak emlékeztető koporsó épülete. Budán. é.n. 209–210.
[52] Tarnai: i. m. 1969. 79, 90.
[53] Igaz – teszi hozzá a szerző – ez csak rövid ideig tartó tűzijáték volt, Mátyás halála, illetve a mohácsi csata után a tudomány ismét sötétségbe borult.
[54] „Azért a művészet” – folytatja ő is – „meg nem fogant e hazában; e férfiak működése eredmény nélkül maradt a szellemi téren, s a nagy király letűnésével elhamvadt az idegen égalji növény is”. Emlékbeszéd Kisfaludy Sándor koszorús költőnk szobrának Balaton-füreden 1860-diki Junius 11-dikén történt leleplezése alkalmára, Célkuti Züllich Rudolf akadémiai szobrásztól. Pest 1860. 2.
[55] „És, ha tsekély mesterségünk fel nem éri a’ külföldnek régibb remekeit, engedelmet várunk – mert az igaz igyekezet legelső kezdete a’ szebb tökélletesedésnek.” Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországon. Prológus. Elhangzott 1819. május 3-án a pesti színházban. Pesten 1819. 2.
[56] „Az én Magyar Nyelvemnek Anglus, Frantzia, Szász, Olasz bámulva temjénez maholnap. A Magyar Istenek ezt igérik!” – írja a 18. század végén Czinke Ferenc A magyar nyelv ditsérete egy ódában című versében. Galavics Géza: Program és műalkotás a 18. század végén. Budapest 1971. 41.
[57] „Most, midőn a’ közvilágosodás’ tsendes ihletése a’ régi vadságot lefosztá szívünkről, és a’ szelíd Múzsáknak már tündöklő oltárt emelhetünk, most midőn a’ Tudományok kedvellése, a’ Magyar Nyelv tenyésző érdeme, Hunniának szerentsés Lakosit egy boldog Nemzetséggé teremti, most érezzük a’ józanabb élet boldogító malasztját.” Kisfaludy: i. m. 1819. 1.
[58] S természetesen az elért eredmények bemutatását is. Báróczy Sándornak Kazinczy által kiadott munkáiról írva a recenzens kiemeli, hogy az utóbbi időkben „édes Hazánkban a’ Szép mesterségek eránt való ízlés már annyira elterjedett, hogy ritkább jó ház, mellynél a’ mesterségek kertekben, a’ jeles épületekben, házi tetszetős készületekben a’ szépnek nemes érzése szembetűnő nem volna.” (HKT 1814.I.333) A Tudományos Gyűjtemény cikkírója a „szép, helyes, jó ízlésű épületek, paloták, kertek...” terjedése mellett megemlíti a hazai rajziskolák számának szaporodását, a szép mesterségekre, építészeti alkotásokra ügyelő bizottság tevékenységét, s azt is, hogy újabb időkben a művészeteket, tudományokat nemcsak a főurak, hanem a jelesebb polgárok gyermekei is tanulhatják. (TGY 1817.III.25–26) Krüchten József a hazai művészeket bemutató sorozata berekesztésekor a művészetek fejlődésének elősegítését, a hazai művészek számbavételét és támogatását hazafias kötelességként említi. (TGY 1819.V.114–116)
[59] Rózsa György: Schrefl Anna, az első budai rézmetszőnő. Művészettörténeti Értesítő XLIV. 1995, III–IV. szám 284–290.
[60] D. Szemző Piroska: A magyar folyóiratillusztráció kezdetei. In: Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve, 1953. Budapest 1954, 121124.
[61] A külföldiek – írja évtizedekkel később Az Akadémia nagytermének falképeiről és művészeti díszítéséről című értekezésében öntudatosan Keleti Gusztáv – „színes falairól a teremnek mindenütt értett világnyelven fogják leolvasni hirdetését annak, a mit az imént mondtam: nemzeti kultúránk tekintélyes fejlettségének igazolását.” Keleti Gusztáv: Művészeti dolgozatok. Budapest 1910. 373. Vö: Szvoboda Dománszky Gabriella: A budapesti falképfestészet vázlatos áttekintése (1863–1903) Művészettörténeti Értesítő 1986/3–4. 165.
[62] Vasárnapi Újság 1916. 553. Vö: Mikó Árpád: Misztériumjáték. A táblák sorsa: források és feltevések. In: M S mester Vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára. Kiállítási katalógus, Budapest 1997. 149. 
[63] Bél: i. m. 1977. 48. „Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” – írta már Janus Pannonius is. A művelődés felértékelődését jelzi, hogy Ráday Gedeon portrégyűjteményében a „kiművelt magyarok” között a királyok és hadvezérek arcképei mellett tudósok és festők (pl. Dürer és Kupeczky) képmásai is helyet kaptak. Sinkó Katalin: Kazinczy Ferenc és a műgyűjtés. Ars Hungarica XI. 1983/2. 270–271.
[64] Honderű 1846. II. 36.
[65] Henszlmann Imre: Párhuzam az ó és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországon. Pesten 1841. VI–VII.
[66] Politikai Hetilap 1865. 301. „Ez a nagyszerű történeti kép” – írta Szmrecsányi Miklós 1894-ben, Munkácsy Mihály Honfoglalásának hivatalos átvételekor – „biztatásul fog szolgálni jövőre is arra, hogy az állam minálunk is folytassa hasonló bőkezűséggel a művészet pártolását, mely leginkább képes visszatükrözni a nemzeti dicsőséget.” Boros Judit: Munkácsy Mihály Honfoglalása. Művészettörténeti Értesítő XLIX. 2000/1–2. 145. A nemzeti művelődés fejlesztésének fontossága mellett foglalt állást a 19. század végén Jankó János is. A létért való küzdelmet – véli – „...ma nem fegyverrel, hanem művelődéssel vívjuk...” Jurecskó László: Jankó János munkássága és nézetei a magyaros stílus létrehozására irányuló törekvések tükrében. In: Sub Minervae... i. m. 1989. 153.
[67] Henszlmann: i. m. 1841. VII.
[68] Fülep Lajos: A magyar művészettörténelem föladata. In: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok, 1920–1970. Budapest 1976. 416–417.
[69] Gerevich Tibor: A régi magyar művészet európai helyzete. Minerva 1924. 100.
[70] Marosi Ernő: A 20. század elejének magyar művészettörténetírása és a bécsi iskola. In: Sub Minervae... i. m. 1989. 249.
[71] Marosi: i. m. 1989. 249.
[72] Sturcz János: A magyar művész és a betyár. Adalékok Fülep Lajos Izsó-interpretációjához. In: Sub Minervae... i. m. 1989. 214–223.
[73] A magyarságnak Kelet és Nyugat között elfoglalt helyével kapcsolatos vitákról: Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság. In: Művészet és világnézet...i. m. 1976. 153–184.
[74] Batsányi: i. m. 1960. 92.
[75] Kisfaludy: i. m. 1819. 1.
[76] Több más idevágó részlettel együtt idézi Tímár Árpád: Novák Dániel művészeti írásai. Művészettörténeti Értesítő 1989/1–4. 37.
[77] Célkuti: i. m. 1860. 4.
[78] Fáy András: Emlékbeszéd Ferenczy István felett. Magyar Akadémiai Értesítő 1860. I. 179.
[79] Honderű 1846. II. 36.
[80] Politikai Hetilap 1865. 301.
[81] Széphelyi F. György: Felzárkózás vagy elzárkózás. – Henszlmann Párhuzamának eszmetörténeti összefüggéseihez. In: Sub Minervae... i. m. 1989. 93. Széchenyi naplójában így ír a Ferenczyvel való találkozásáról: „Magunk közt szólva, nem hiszem, hogy a magyar alkalmas szobrásznak.” Tímár Árpád: Vita Ferenczy István Mátyás-emlékmű tervéről. Ars Hungarica XXI. 1993/2. 197.
[82] Legfeljebb annak hangsúlyozásával, hogy az erős bizonyítási kényszernek árnyoldalai – például az öndicsőítő, magamutogató provincializmus – is lehetnek: A múzeumok – írja évtizedekkel később Pulszky Ferenc – „mutatják azt is, mily állás az, melyet minden nemzet a politikai világban követel. Nagyhatalmasságok fővárosai, vagy azon nemzetekéi, melyek nagyhatalmi állásra igényt tartanak, világpolgári irányt követnek gyűjteményeikben...Múzeumaik az emberi műveltség minden ágaira kiterjednek...Korlátolt igényű nemzeteknél ellenben, melyek érzik másod -s harmadrendű állásaikat s épen ezért hiúsággal pótolják a nagy nemzetek önérzetét, inkább tartományi múzeumokat találunk...kérkedési eszközöket, melyekkel az országot mutatják be az idegeneknek. Fő czéljuk nem az, hogy a bennszülöttek minél többet tanulhassanak, hanem az, hogy az ide vetődött idegen ismerkedhessék meg az ország művelődésivel s természetritkaságaival.” Pulszky Ferenc: Úti vázlatok. Visszaemlékezések. Budapest é.n. 150–151.