Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„… a nőket seholsem látjuk valami vérengző foglalkozásban…”.

2015.02.14

 

Papp Júlia

 

“...a nőket seholsem látjuk valami vérengző foglalkozásban...”

 

Székely Bertalan Egri nők című festményének történeti forrásai

 

Az 1552. évi török ostrom idején harcoló vagy a harcosoknak segítő egri asszonyok történeti, irodalmi és képzőművészeti ábrázolásairól a 20. század eleje óta találunk említéseket, gyűjtéseket. Az ostromról beszámoló 16–17. századi hazai és külföldi forrásokat ismertető újabb tanulmányokban és szöveggyűjteményekben az egri nők hősiességére vonatkozó eredeti szövegrészek is szerepelnek.[1]

            Az ostrom után nem sokkal Egerbe érkező, tehát az eseményeket első kézből megismerő Tinódi Lantos Sebestyén (1510 k.–1556) az egri nők hősiességéről csupán néhány sorban emlékezett meg:

 “Ott asszonynépek vitézködnek vala.

Lám sok köveket vártákra hordnak,

Nagy bátor szívvel ők hagyigálnak.”[2]

A 17. század közepéig a magyarországi források – köztük külföldön nyomtatásban megjelenő munkák – az egri eseményeket elsősorban Tinódi alapján ismertették, ezért ezekben az egri nőkről ennél több információt nemigen találunk.[3] Alapvetően ezt az adatot közölte Istvánffy Miklós (1538–1615) is 1622-ben Kölnben megjelent történeti munkájában, de az egyik súlyos ostrom visszaverésében már fontos szerepet tulajdonít a nőknek: Dobó István (1502 k.–1572) az “...asszonyállatoknak is, hogy az oda alámenő ellenségnek nyakokban köveket hányjanak s olvasztott szurkot vagy forró vizet öntsenek, keményképpen kényszeríti, akik engednek s tehetségek szerint az parancsolatot véghezviszik, s mindenütt a kerítés oltalmazásában nagy sokat használ, úgy annyira, hogy az ellenség a viadalt alábbhadni és sokan elesvén bennek lassan-lassan hátramenni kénszeríttetnek.”[4] Az asszonyok ugyanakkor olyan tevékenységeket végeztek – mintegy a fegyverrel harcoló férfiak keze alá dolgozva – melyek a kődobálás kivételével a női feladatokhoz álltak közelebb: forró víz, forró szurok (Gárdonyi Géza (1863–1922) Egri csillagokjában majd egy kondér forró, csípős gulyásleves) öntése az ellenségre. Ennek hangsúlyozásával találkozunk Martonffy Károly (?–1869) 1868-ban megjelent, Székely Bertalan (1835–1910) Egri nők című festményéhez (1. kép) kapcsolódó írásában is. A szerző történeti források alapján igazolja, hogy a várban nem voltak nemes vagy főrangú nők, csak sütőasszonyok és a közkatonák feleségei, akik a korabeli beszámolók szerint „…férfihoz illő bátorsággal köveket hajigáltak az ostromlókra.” Az ostromban részt vevő nők testi ereje – vélte Martonffy – megfelelő volt a nagy kövek dobálásához, s „foglalatosságok kifolyása volt, hogy forró vízzel önték le a föligyekvő ellenséget…”[5]

Az egri nők hősiességéről a hazaiaknál részletesebb beszámolót találunk külföldi történetírók munkáiban. Mai ismereteink szerint először Ascanio Centorio degli Hortensi itáliai történetíró 1566-ban Velencében kiadott munkájában olvashatunk vitézségükről: a legsúlyosabb támadásnál ”egybegyűlt a város minden férfia és asszonya, akik a férfiaknál nem kisebb elkeseredéssel fegyverekkel, kövekkel, forró vízzel és más eszközökkel megannyi nőstényoroszlánként harcoltak, és az ellenség soraiban olyan félelmetes öldöklést vittek végbe, hogy az rettentő és sajnálatra méltó látványt nyújtott. Ugyanis e támadások során oly jeles esetek történtek, melyek méltók arra, hogy minden könyvben megemlékezzenek róluk. Ezek közül az első az volt, hogy egy anya lányával és vejével együtt a falakon kívül harcolt, megölték a férfit felesége közelében, erre az anya mondta neki, hogy menjen eltemetni, mire a lány azt válaszolta, hogy most nincs idő a temetésre és gyászszertartásra, hanem kegyetlen bosszút kell állni, és magához vette kardját és pajzsát, a halott férj helyére állt, és hihetetlen dolgokat vitt végbe, és nem hagyta el addig azt a helyet, míg három török megölésével meg nem bosszulta férje halálát. Ezután férjét karjaiban a templomba vitte, ahol illendő tisztes temetést adott számára. Máshol pedig hasonlóképpen az történt, hogy egy asszony nagy követ cipelt a fején, hogy a várfalról a törökökre hajítsa, amikor egy lövedék leszakította a fejét és megölte, a vérrel összefröcskölt kő pedig leánya közelébe esett. Ő anélkül, hogy anyja halálának siratásával időt vesztegetett volna, felvette a követ, fejére helyezte, dühvel és haraggal így szólt: Anyám vére nem ontathatik ki megbosszulatlanul, és leánya nem élhet tovább anélkül, hogy másokon ne bosszulná meg halálát. Harci dühvel oda rohant, ahol a törökök a leghevesebben ostromoltak, és e nagy követ a lehető legnagyobb ellenséges tömegre dobta, két törököt megölt, kardjával pedig sok másikat megsebesített, valódi amazonként viselkedett, vagy valóságos spártai asszonyként. Ekkor mindenfelé szaladva biztatott mindenkit, hogy harcoljanak jól, emlékeztetvén őket eskűjükre és a rájuk váró dicsőségre Isten és az emberek előtt. Ezáltal elérte, hogy az ellenséget szégyenletesen visszaverték és a sáncok elé kijőve visszaszorították a többieket és a tüzérségi állások elhagyására kényszerítették őket.”[6] 

Centorio leírásában az egri nők már nem a parancsnok által munkára kényszerített főzőasszonyok, hanem önállóan cselekvő, a férfiakhoz hasonlóan fegyverrel harcoló – s mint a leírás folytatásából kiderül – a harc véres brutalitásától sem visszariadó, félelem nélküli hősnők: “A létező legnagyobb ágyúkból kettőt azon a napon betömtek, és oly nagy volt minden bent lévő lelke, főként pedig az asszonyoké, akik férjeikkel, atyáikkal, fiaikkal és testvéreikkel együtt harcoltak oly bátran, hogy nem futamodtak meg még oly nagy veszélyektől sem. Egyik nap a törökök Egert ostromolták, az asszonyok pedig szokásuk szerint a halottak fegyvereit kezükben tartva álltak a várfalnál. Ekkor egy lövedék hármat vagy négyet megölt azok közül, akik a legelőrébb álltak, leginkább készen arra, hogy az ellenségre köveket és gerendákat hajítsanak. Megölt társaik vére és húsdarabjai a többi közel álló asszony arcába csapódott, akik felindultságukban a fájdalom és félelem legkisebb jele nélkül, még dühödtebben tértek vissza a harcba bosszút állni megölt társaikon. A halott asszonyok vérével beszennyezett köveket felkapván még az eddiginél is elszántabban rohantak a csatába hallatlan dolgokat véghez vive. Ezekből a cselekedetekből ismerszik meg a hazaszeretet nagysága és ereje, mivel bátorságot ad még az oly gyönge asszonynak is ahhoz, hogy megvédjék. És valóban mindenki számára megmutatja, hogy nincs a világon drágább és értékesebb dolog, mint a haza, melynek üdvéért kötelesek vagyunk életünket és becsületünket egyszerre feltenni.”[7]

A szakirodalom – Szekfű Gyula (1883–1955) írása[8] alapján – úgy véli, hogy a nőkről szóló leírást Centorio azért találta ki, hogy beszámolóját érdekessé téve, “fűszerezve” elégítse ki a török hódítás eseményei iránt érdeklődő nyugat-európai olvasók híréhségét.[9] A két történet eredetére vonatkozóan nem találtam adatot,[10] úgy vélem azonban, hogy a szövegrész vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a korábbi nyugat-európai irodalmi törekvéseket, melyek a nők társadalmi szerepének, feladatainak, pozitív és negatív tulajdonságainak a bemutatására irányultak.

Giovanni Boccaccionak (1313–1375) az 1360–1370-es években keletkezett, De mulieribus claris (De claris mulieribus) című, 106 tételt tartalmazó latin nyelvű női életrajzgyűjteményének hatása kimutatható a nőkkel foglalkozó későbbi munkákban, köztük Christine de Pisan (1365 k.–1429 k.) írónő Le Livre de la Cité des Dames (1405) című könyvében. Boccaccio könyvének népszerűségét jelzi, hogy több mint 100 kéziratos másolat készült róla, s hogy a 15. században számos nyelvre lefordították. Az 1470-es évektől egyes részletei nyomtatásban is megjelentek, s Giuseppe Betussi (1512 k.–1573 k.) 1547-ben Velencében a szerző életrajzával kiegészítve kiadta Boccaccio munkájának olasz fordítását is.[11]

A női karakterjegyek meghatározásának részeként a 14–15. században kialakult az erős, harcos nők kánona is. A kilenc hős (Neuf Preux) analógiájára az irodalomban és a képzőművészetben létrejött a kilenc hősnő (Neuf Preuses) alkalmanként változó listája, melyre az első időkben elsősorban ókori személyek – a thébai mondakör hősnői mellett például amazonkirálynők (Sinope, Lampeto, Penthesilea) vagy a Cyrust (Kürosz) legyőző Tomyris szkíta királynő – kerültek fel. Hans Burgkmair (1473–1531) fametszetsorozatában három ókori, három ótestamentumi (Judit, Eszter, Jahel)  és három keresztény “hősnőről” – köztük Magyarországi Szent Erzsébetről – készült ábrázolás.[12]

Az ebben a kulturális közegben otthonos Centorio tehát magától értetődően közölhette az egri ostromról szóló beszámolójában a női hősiesség kitalált vagy idegen forrásból átvett heroikus példáit. A leírás adalékot szolgáltat ahhoz a több évszázados vitához, mely a filozófiai iskolák között –  koronként, országonként, néha szerzőnként eltérő nézetekkel – napjainkig arról folyik, hogy léteznek-e sajátosan női, illetve férfi karaktervonások, s ha igen, ezek kialakulásában a nemek közötti anatómiai, biológiai és pszichikai különbségeknek van-e inkább szerepük vagy a társadalmi, kulturális meghatározottságnak (nevelés, közösségi elvárások szerinti mintakövetés). Centorio nemcsak azokat a karaktervonásokat mutatja be ugyanis, melyeket a korabeli (patriarchális) társadalom a férfiaknak és a nőknek tulajdonított, hanem azt is, hogyan alakítja át a társadalmi meghatározottság, vagyis a pogány törökökkel a várért – tágabb értelemben a hazáért és a hitért – vívott élethalálharc végletekig kiélezett helyzete ezeket a karakterjegyeket. A konszenzuális sztereotípiák szerint gyönge, támogatásra szoruló, érzelmeiknek kiszolgáltatott asszonyok az ostrom hevében férfiasnak tartott tulajdonságokat, kompetenciákat – határozottság, erő, győzelemre törekvés, kegyetlenség, illetve a gyász, a fájdalom, a félelem, a sajnálat leküzdésének, háttérbe szorításának képessége – mutattak. A szélsőséges szituációban a harcoló asszonyok dicsőségére vált, hogy a nőkkel szemben elvárt viselkedési mintákkal – megértés, érzékenység, alkalmazkodás, alázat, megbocsátás – ellentétesen cselekedtek: kíméletlenül, kegyetlenül megbosszulták szeretteik halálát. Ahogy a (férfi) történetírónál az is helyeslésre talált, hogy a vitéz asszonyok a hagyományosan a nők számára fenntartott magánszférából átléptek a férfiak uralta közszféra fontos területére, a “theatrum belli” világába, azaz a hadszíntérre.[13]

Centorio a vitéz egri nők tetteinek bemutatásakor analógiaként említette, tehát vélhetően jól ismerte az ókori amazonok legendáját és a városukat védő spártai asszonyok történetét. Éppúgy, mint németországi kortársa, Melchior Junius (1545–1604) wittenbergi humanista, aki Cicero-kiadásában a spártai nők Pausanias által is leírt hősiességéhez hasonlította az 1552. évi egri ostromban harcoló asszonyok bátorságát.[14]

Az egri nők hőstetteinek a teljes ostrombeszámoló felét kitevő bemutatása által, illetve leírása utolsó mondatával (hősiességük “mindenki számára megmutatja” a hazaszeretet erejét) Centorio olyan jelentékeny hangsúlyt adott, mely hamar felkínálta – mint látni fogjuk, évszázadokra – az exemplummá válás lehetőségét: Boccaccio említett női életrajzgyűjteményének 1596-os olasz kiadását egy itáliai humanista tudós, Francesco Serdonati (1540–1602) női biográfiái egészítették ki, melynek Donne Vngare című fejezetében a két egri nő hőstettéről is olvashatunk.[15]

Az egri vitéz nőkről szóló történetek elterjedéséhez hozzájárult, hogy szerepeltek az augsburgi Hieronymus Ortelius (Oertl) (1524–1614) térképekkel, metszetekkel illusztrált népszerű kiadványában.[16] A két egri amazon hőstettéről több külföldi történeti munkában is olvashatunk,[17] s a törökkel szemben a kereszténységet oltalmazó magyarok hősiességéről kialakult toposz (propugnaculum et antemurale christianitatis) illusztrációjaként megjelent a retorikai irodalomban is.[18] A férfiakéhoz hasonlította az egri nők hősiességét a körmöcbányai Johann von Hellenbach a wittenbergi akadémián 1656-ban Magyarországról tartott, Oratio pro Hungarica című szónoklatában: “[...] Most a magyar nők következnek, ők nem kevésbé, mint a férfiak, a hősök sorába sorolhatók. Amikor ugyanis 1552-ben Mahomet basa körülvette és megostromolta Egert, a nők akkora bátorságot tanúsítottak az ellenség visszaverésében kövekkel, forró vízzel, csepűlánggal, hogy úgy vélhetnéd, inkább oroszlánok és medvék vitték végbe ezt, mint asszonyok.” – majd ismerteti a két egri nő hőstettét. “Ennek a kitartásnak köszönhető, hogy az ostromzártól, amely 40 napig tartott, felszabadult a város. . [...]”[19]

A két amazon történetét közzé tette egy először 1684-ben Nürnbergben kiadott krónika is, karddal, illetve nyíllal harcoló nőket ábrázoló rézmetszettel illusztrálva a hőstetteket.[20] (2. kép) A kiadvány címlapelőzékén egy nehezen olvasható jelzés – talán J. A. Baner (vagy Banet) sc. – található, feltehetően ez a metsző készítette a kötet többi, jelzetlen illusztrációját is, köztük a vitéz egri nőket ábrázoló 6. számút. 

Az egri hősnők történetét ismertette két 17. századi erdélyi szász történetíró, Georg Krekwitz[21] és Mathias Miles[22] (1639–1686) is. Joseph Eder 1797-ben újra kiadta Christian Schesaeus (1535 k.–1585) Ruinae Pannonicae (Pannónia romlása) című művének első négy könyvét, az egri ostromról szóló részben kiegészítésként szó szerint közölve Jacques-Auguste de Thout említett könyvéből a két egri hősnőről szóló történeteket.[23] 

A 18–19. század fordulóján a két egri nő hőstettéről több német, osztrák és magyar könyvben, folyóiratban találunk említést, melyek szerzői Francesco Serdonati 1596-ban megjelent életrajzgyűjteményét adják meg forrásként. Ezek a leírások – Serdonati női életrajzához hasonlóan – szinte mindig önálló történetek (anekdoták, emlékezetes cselekedetek, követendő példák). Az általam ismert első, Serdonati munkáját forrásként említő leírás 1773-ban Friedrich Heinrich Wilhelm Martini (1729–1780) berlini folyóiratában, Anekdoten címszó alatt jelent meg.[24] A szöveg szinte szó szerinti átvételével ezután számos külföldi és hazai folyóiratban és könyvben találkozunk.[25] A magyar fordítás 1816-ban jelent meg – a történet mellett átvéve a Serdonatira való hivatkozást is: „Midőn a’ Törökök Eger Várát 1552 eszt. megszállották a’ Városi Asszonyok az ő bátorságokkal és merészségekkel igen meg külömböztették magokat. Oda tódultak az ostromláskor, a’ hol legnagyobb volt a’ veszedelem, és forró vizet ’s köveket hordottak férjeiknek, kik a’ várt sántzokról védelmezték, mellyeket azok a’ rohanó Törökök fejekre szórtanak.

A’ Historia két bajnoki cselekedetet hagyott emlékezetben ezen ostromlás idejéből. Midőn legdühössebben vivták a’ Törökök a’ Várt, egy Asszonynak, a’ ki egy nagy követ vitt a’ fejin, hogy azt a’ bástyáról az Ostromlókra dobhassa, egy ágyú golyóbis fejét le szakasztá ’s az a’ mellett álló leányának lábaihoz halva roskadott le. A’ leánya hazáért meg ölettetett Annyának szemlélésén nagyon megilletődött, és úgy gondolkodott, hogy az életre és Annyára érdemetlen volna, ha annak halálát meg nem bosszullaná. Tüstént fel kapta a’ követ, mellyről még Annya vére tsöpögött dühössen a’ bástyára szaladtt véle, és azt a’ hol az ellenség legtömöttebben volt, oda hajította. – Egy más vitéz tselekedet még okkal nevezetessebb ennél. Egy más ugyan azon Városbéli Asszony veje mellett állott, midőn az a’ vár falain való véres tsatában el esett. Mihelyest holt testét földre rogyni látta, leányához fordulván, hidegen, és minden rémülés nélkül így szóllott: „Édes leányom férjednek csak meg fogod adni az utolsó tiszteletet?” Az ifjú Asszony nem kevésbé lévén bátor szívű mint az Annya minden könyhullatás nélkül így felelt! „Anyám most sem a’ sírásra, sem a’ temetésre idő nintsen, tsupán csak a’ veszedelemről kell gondolkodnunk, ’s drágán ki kell vásárlani férjem halálát az ellenségen.” Ezen szókkal meg ragadá elesett férjének kardját, reájok rohant az Ostromlókra és nagy bátorsággal hartzolt. Nem is távozott addig el a’ nyilástól, mellyen az ellenség vívott. míg hármat közülök erős tsapásai alatt, le rogyni nem látott. Végre a’ hadakozásba ki fáradván hátra vonult, hogy férjét el  temethesse.

Francesco Serdonato és több magyar történet írók is azt jegyzették meg hogy sokan a’ Városbéli Asszonyok közül az egész ostrom alatt minden meg szünés nélkül bátran és állhatatosan hartzoltak. Azért is egy vezér így szóllott katonáihoz, midőn őket bátorságokért megditsérni, és új vitézségre gerjeszteni akarta. „Vitézek nem szükség biztatni benneteket, hogy jól viseljétek magatokat, holott még az Asszonyok is, nemek gyengeségére való tekintet nélkül olly bátrak, hogy az ellenséget vissza vernék, és valóban nem kevés részek volt az Asszonyoknak a’ győzedelemben.”[26] Centorio 16. századi leírásából nemcsak az a vélemény él itt tovább, hogy szélsőséges helyzetben az asszonyok is képesek a cselekvést bénító érzelmek visszaszorítására, hanem az is, hogy a nők „nemek gyengeségére való tekintet nélkül” a férfiakat megszégyenítő vakmerőséggel és harciassággal tudnak küzdeni.

A két egri nő története a 19. század eleji hazai és külföldi történeti munkákban is szerepelt.[27] A motívum hazai elterjedését leginkább az 1840-es években megjelent magyar nyelvű történelemkönyvek és népszerű történeti munkák[28] – közülük is elsősorban Horváth Mihály (1809–1878) könyvei – segítették elő, melyekben az egri nők példája hiteles eseményként szerepelt. A két történetet 1854-ben Kubinyi Ferenc (1796–1874) és Vahot Imre (1820–1879) is közzétette,[29] kiemelve, hogy „…a nők is férfias bátorsággal lépnek elő a vár védelmére, s a benyomuló ellen sorait fegyverrel, kövek dobálásával s forró szurok és víz általi leöntéssel ügyekszenek hátráltatni…”[30] Az utolsó nagy ostromnál  az „egri hősök nejei és leányai…valamennyien részt vettek a vár védelmében s csak oly erőkifejtéssel, csak oly súlyos fegyverek- és elszánt vitézséggel harczoltak mint férfiaik, s velök együtt kivívták az örök hírű és dicsőségű „egri nevet”…[…]

…Az egervári nők ezen példátlan vitézsége sokat tett férfiaik bátorítására; mert melyik férfi mert volna csüggedni és hátrálni ott, hol a gyöngébb nem az első sorban vív, s erején fölüli csodadolgokat visz végbe.”[31] Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy a női tulajdonságok háttérbe szorítása csak a szükséghelyzet fennállásáig tartott: a győzelmet követő, egy hétig tartó áldomás idején az „…egri hős nők…már ismét nők valának, a gazdasszonykodás gondjait oszták, s gyöngéd szerelmök- és családi érzelmeikkel boldogíták a vitézeket, úgy hogy az együtt harczolt ifjak és hajadonok közt hihetőleg a háborúskodás tovább-folytatása tekintetéből, néhány házassági frigy is köttetett.”[32]

            Remellay Gusztáv (1819–1866) író-újságírónak az egri ostrommal foglalkozó cikkében[33] kiemelt szerepet kaptak a hazájukért harcoló asszonyok. Nemcsak a korábbi történeti források említéseit veszi át, hanem új – legalábbis az általam ismert leírásokban nem szereplő – jeleneteket költ hozzájuk. Az ostrom idején a sáncokat – írja – a helyi lakosokkal, köztük nőkkel és gyerekekkel erősítették meg, akik énekelve, hangyaszorgalommal dolgoztak. Mikor Dobó be akarta boríttatni a tetőket vizes bőrökkel, egy nőcsapat közeledett felé, élükön egy tisztes matrónával: „Vezér! tapasztalhattad előbb a védsánczok körüli munkánál, hogy Eger hölgyei felfogva, miként a hon, a közanya minden gyermeke szolgálatát, áldozatát sőt életét is joggal veheti igénybe, nem rettegnek a haláltól; láthattad, hogy bár közülünk nehányat megsebesítettek s meg is öltek a golyók, a többiek bátran, sőt énekelve folytatták a veszélyes munkát.

            Minden férfi karja szükséges a vár védelmére, s így kötelességünk iparkodni, hogy minél kevesebb hős legyen kénytelen mással foglalkozni, mint a mi hivatása, a kard s lőfegyverek halált szóró kezelése; küld a falakra, küld a kapukhoz hőseidet, e munkát bízd reánk, s hidd, hogy habár golyózápor hull is fejeinkre a pataknál, oly nyugodtan, mintha a madarak dala mellett fehérítnénk vásznat, fogjuk a vízbe mártogatni, s oda, hol szükség lesz, elvinni a bőröket s pokróczokat.

            „Igen, igen! bízd ránk e munkát!” kiálta valamennyi nő, s a legközelebbi perczben mindnyájan a patakhoz rohantak.”[34] Remellay narratívájában tehát a tipikusan férfi illetve női feladatok elkülönítésekor a 19. századi társadalmi elvárásokkal is találkozunk: a nők a házimunkához (ruhaáztatás) hasonlító tevékenységgel segítik a hős férfiak harcát. A hazaszeretet természetesen – szintén egybecsengően a 19. századi szemlélettel – őket is éppúgy fűti, mint a férfiakat, s ezért vállalják a halált is. „Nemde szép kép ez olvasóim? amott küzdő férfiak, itt szép hölgyek… kiket mindnyájokat ugyanegy szent érzemény lelkesít, a magasztos honszeretet, s ugyanegy vágy buzdít a munkára – a vágy, minél több szolgálatot tehetni az imádott hazának…”[35]

            Remellay ugyanakkor a történeti forrásokból átveszi – s kiszínezi – azokat a leírásokat is, melyek szerint a nők a férfiakkal egyenlő bátorsággal harcoló, alkalmanként a csata kimenetelét is eldöntő amazonok voltak, akiknek testi és lelki erejét megsokszorozta, s a férfiakéhoz hasonlóvá tette a végveszély közelsége és a kíméletlen bosszúvágy: „…néhány percz még, s el lett volna veszve a vár, de a legnagyobb veszélyben, midőn már mindenfelé a falakra hágtak a törökök, egy nő, ki látta, hogy férje elveszett, annak vérző testéhez rohanván, felkapta kardját, s mint kisdedeit vesztett párducz, rohant a pogányok felé.

            Példájára azonnal hasonló cselekvésre lelkesült több nő s nehány percz mulva a mely hölgy csak kardra, puskára vagy lándzsára tehetett szert, a férfiakkal vetélkedve küzdött a pogányokkal, azok pedig, kiknek nem jutott fegyver, egy kedveséért bosszút állni akaró ara példáját követve. köveket hengergettek a falak szélire, s lezuhantatták azokat az ostromló janicsárokra.

            A vágy minél több kárt tehetni a törökökben, s a bosszúszomj, mert többen elvesztették már férjeiket, kedveseiket, s testvéreiket – óriási erővel ruházta fel némely nő karjait, - így hogy többeket ne említsek, Pozsgay János neje, midőn látta, hogy két golyó által találva rogyott össze férje, bőszen rohant egy nagy kődarabnak, s a roppant tömeget, melyet máskor meg se tudott volna mozdítani, most a fal széléig hengerítve, zuhantatta alá az ostromló pogányokra, s azután felkapván férje kardját, mint a hagyomány mondja, hat törököt mészárlott le addig, míg minden ponton visszaveretett a vívó sereg.” [36]

            Remellay ismertette a Centorio munkája óta hagyományozódó két jelenetet is: „E véres napról több nagyszerű esemény emlékét örökítette meg a hagyomány, - ím lássunk néhányat a sokak közül. Egy nő nehéz követ vevén fejére, sietett a bástya szélihez, s midőn már már oda ért, földre teríttetett egy ágyúgolyó által, mire leánya, ki nyomban követte, hirtelen fejére vette a követ e szavakkal: „Így fejezi ki fájdalmát az anyát vesztett egri nő” dobta le az ostromlókra, s csak miután látta, hogy két törököt zúzott össze a nagy kő, tért vissza anyja holttestéhez, hogy forró könnyeivel áztassa. Más ponton egy férj, nő, s ennek anyja vívtak egymás mellett, a bajnok elesett, mit látva így szólt az anyós: „Leányom, vitesd haza férjed vérző holttestét, s a bosszút bízd rám!” „Nem, nem anyám! én nem távozom oldalad mellől – felelt az özvegy – előbb megbosszúlom férjemet, s azután borulok könnyezve holttestére.” Ezt mondva kezébe ragadta férje kardját, s elszántan előre rohanva, addig küzdött, míg négy törököt mészárolt le, mert azt tette fel, hogy férje koporsója alá a négy faláb helyett ugyanannyi török fejet fog tétetni.

            Ilyen példák után csodákat kellett véghez vinni a férfiaknak…”[37]

Remellaynak – aki szerint történelmünkben „…ha csak felületes számítást teszünk is, több mint ezer hölgy szerzett hazájára nézve annyi érdemet, hogy megörökítette nevét…”[38] – a magyar nők históriai szerepe iránti érdeklődését jelzi néhány évvel később megjelent kétkötetes kiadványa is.[39]

A két vitéz nő motívumával találkozunk Pauler Gyulának a Vasárnapi Ujságban közölt, az 1552. évi egri ostrommal foglalkozó sorozatában is: az utolsó nagy ostrom alatt az „egri nők a férfiakkal vetekedtek. „Megboszullak!” mondá egyik haldokló férjének, és csapásai alatt három török hullott el. Egy másik megölt anyja kezéből kiragadá a követ, és a tar fejekre lódítá.”[40]

 

*

 

Az egri nők hősiessége a 18–19. századi hazai szépirodalomban is kedvelt téma volt. 1700-ban Telekesi István (1633–1715) egri püspök felhívására egy, az 1552. évi ostromról készült színdarabot adtak elő a helyi jezsuita kollégium diákjai a várfal tövében lévő szabadtéri színpadon. Bár a ránkmaradt színlap szerint női szereplők nem voltak a darabban, a színjáték tartalmát ismertető kivonatban (Argumentum) szerepel a két vitéz nő története, s megemlítik a forrást, Centorio könyvét is.[41] 1729-ben a pozsonyi jezsuita kollégiumban mutatták be a „Keresztény Hercules Avagy Achomet Vezéren dücsőséges diadalmát vévő Dobo István Eger-Várának Fő Kapitánya” című darabot, melyben a következő jelenet is szerepelt: „…Tizedik ki-menetel.

Dobó, Meczkeit ellenségbűl, a’ mint vélé jó akarújává kivánván tenni, erősségéért meg dicséri. Amaz néki bátorítván első akar lenni az ütközetben, de Dobó attul tartván, hogy által szökik, a’ setétségbe helyhezteti. Rosinda jeles-Aszszony Dobónak házas-társa, a’ tisztek példájátul ösztönöztetvén, késérőivel, és fiacskájával edgyütt, magát az várnak oltalmazására ajánlya.”[42] Dobó felesége, Sulyok Sára, a kor szokásához híven valójában nem volt Egerben az ostrom idején.

A halott férje kardjával harcoló nő történetét dolgozta fel Eggy Egri Aszszony’ Vitéz Tselekedete című, 1786-ban megjelent költeményében Baróti Szabó Dávid (1739–1819), élvezettel merülve el a harc hevében női mivoltáról megfeledkező, bosszúálló feleség vérengzésének részleteiben. Az ókori amazonkirálynőhöz, a bátor Penthesileához hasonlított asszony

“elméjéből kirekesztvén asszonyi létét...

...s nem gondolván maga vesztivel, önti

A sok vért; sokakat lenyakaz, kardjával halált szór.

    Mint villog Simois vizinél a lányi seregben

Penteziléa: ki mer szóllítani bajra vitézlő

Férjfiakat, pusztít görögöt, s a közbe kerített

Trójától gyors fegyverivel szaladásra rohantat.”

 

“...S újra

Vérengzéshez fog, valamint a mérges oroszlány,

Melly mikoronn, az ünő vérét ízlelni találta,

Más meg más prédára rohan: darabokra szakasztja

S a kóstolt vérben testét kedvére fereszti.

... […]…

(Olly tehetős a bánat, harag!) s illy szózatit adja:

Asszony vólt leverőd: van mit dicsekedjem; eredj már

Nemtelenebb más lelkeknél, mivel érdemes arra

Nem vóltál, hogy férjfi vitéz verjen ki világból.”[43]

Szigligeti Ede (1814–1878) Az egri nők című színműve (1851), Tárkányi Béla (1821–1886) egri papköltő Egri Amazon című balladája (1857)[44], Tóth Kálmán (1831–1881) Dobó Katica című vígjátéka (1862)[45] többnyire elszakadt a történeti forrásokban található eseményektől, bár egyes motívumok megjelennek bennük. Szigligeti művében az egyik szereplő, Ágota az ostrom idején haldokló anyjától elragadott kővel sújtott agyon két törököt,[46] Zalár József (1825–1914) pedig Dobó és az egri nők című költeményében a férjét megbosszuló nő alakját eleveníti fel:

„…- És rohanják Egervárát Ahmet katonái;

De elibök állnak Dobó

Fiai s leányi.

Tigrisek másznak a falra

Törökök képében;

De oroszlányok fogadják

Magyarok nevében.

„Ha elestél, kedves férjem,

Kezemben a kardod,

Megboszulom halálodat,

Dobó apám, hallod?” [47]

Pájer Antal (1814–1881) papköltő, aki két verset is szentelt[48] a vitéz egri nőknek, Az egri amazonok című költeményében – megénekelve a férjét megbosszuló asszony történetét – azt hangsúlyozza, hogy a nők szükség esetén éppúgy lehetnek a haza védőpajzsai, mint a férfiak:

„…Mi hát a’ gyáva nő, ha férfi nincsen?

  • Zugták a’ rágalom csipős szaván –

Egy otthon üldögélő drága kincsem!

    A’ fényűzésnek puha pamlagán.

’S míg a’ férjnek bősz csatáknak áldozatja, -

Ő honn, szerelmét egy pulyának adja…

 

… Igy szálla szét a’ gúny csipős fulánkja,

      Hogy szinte a’ magasba felhatott.

’s az úr szent bosszut esküvén reája,

       Lemennydörögte a’ határzatot:

„A’ gyönge nő, kit rágalomtok ére,

Védpajzsotok lesz, ezrek szégyenére…

 

…De ím, a’ gyönge nők tüzelt erében

    Mi rendkívüli hévnek lángja gyúlt?

Kard, dárda fénylett mindenik kezében,

       ’s csodás merénynyel égve, rontva dúlt:

Ez itt önférje izmos gyilkolóját

Villámkardjával percz alatt szelé át…

 

…Midőn Egernek eltarolt vidékén

    A’ béke visszaszállt parányira,

Szegény hazánk a’ jóslat bús igéjén

     Egy kínos eszmélettel fölsira:

’A’ gyenge nő, kit rágalomtok ére, -

Védpaizsotok lőn, ezrek szégyenére!...” [49]

           

*

 

A vitéz egri nők emlékét néhány Székely Bertalan festményénél korábbi 19. századi hazai ábrázolás is megörökítette. Egy 1846-ben kiadott hazai népszerűsítő kiadvány illusztrációján harcoló férfiakat, a kompozíció középpontjában pedig az ellenségre követ dobó nőt látunk.[50] (3. kép) A könyvben nem találjuk a két vitéz nő Centoriótól származó történetét, itt tehát a kődobálás a Tinódi-féle hagyományt illusztrálhatta, vagyis hogy a nők köveket, forró vizet és szurkot dobtak a törökökre. 1851-ben Párizsban franciául, majd 1852-ben Stockholmban svéd nyelven jelent meg Boldényi János[51] Magyarország történetét összefoglaló munkája, melynek egyik, François Auguste Trichon (1814–1898) által készített kőmetszetes illusztrációja egy hatalmas követ ledobó egri nőt ábrázol.[52] (4. kép) Bár ennek a kiadványnak a szövege is csupán általánosságban beszélt az egri nők hősiességéről és bátorságáról, tehát nem tartalmazta az anyja halálát megbosszuló lány történetét, elképzelhető, hogy a kép ezt a jelenetet elevenítette fel: a heroikus elszánást és dühöt tükröző tekintetű fiatal nő előtt egy halott asszony holtteste fekszik. Ugyanez az illusztráció – csak jelzés nélkül – jelent meg 1853-ban egy Londonban kiadott történeti munkában, mely szintén nem ismerteti a két történetet,[53] illetve három hazai újságban.[54] Közülük a Magyar Néplap – mint láttuk – hosszabb írást közölt Eger ostromáról, ezt illusztrálta a kép.

Kiss Bálint (1802–1868) 1858 körül készült, lappangó festményén, melynek litografált változatát a művész 1859-ben a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta,[55] (5. kép) a bal felső sarokban a falakon álló, forró vizet és követ dobáló férfiakat és nőket látunk. Az előtér bal oldalán egy nő áll háttal a szemlélőnek, a kezében lévő edényből a törökökre öntve a forró vizet. A jobb oldali előtérben egy nő átölel vagy felemelni akar egy földön fekvő férfit, akinek kard van az oldalán. Ezen a képen tehát a nők fegyverrel nem harcolnak, csak forró vízzel és kővel, s a kép jobb oldalán látható asszony is inkább nőies munkát – a sebesült vitéz segítése – végez. A kompozíció középpontjában egy ágyút elsütő férfi és más harcosok, illetve Dobó István van, a nők ezen a képen csak mellékszereplők.

Vizkelety Béla (1825–1864) Eger várának hősi megvédése című kompozíciójának litografált változata a Vahot Imre által szerkesztett Napkelet című hetilap 1860. évi műlapja volt. (6. kép) A Kubinyi Ferenc mellett Vahot közreműködésével készült, említett 1854. évi képes kiadványban mindkét vitéz nő története szerepelt, s mindkét jelenet feltűnik a Vizkelety kompozíciója alapján Franz Kollarž (1829–1894) által készített kőrajzon is. A férjét, illetve az anyját megbosszuló két nő történetét Vahot – aki a festmény kompozíciójának tervezésében is részt vett[56]  – a kép 1860-ban megjelent, Eger várának hősi megvédése, 1552-ben. Magyarázatul Vizkeletinek hasonczímű remek történeti képéhez című írásában is ismertette: „Többi közt egy nő, kinek férje a vár védelmében oldala mellett elesett, a hullát nem akará addig eltemetni, míg boszút nem állott a törökön. Kezébe ragadta tehát elhunyt férje fegyverét, ennek helyére állott, vívott, megsebesült, s addig nem szűnt meg harczolni, míg a falra tolakodó ellen közül hármat meg nem ölt. – Ekkor aztán, mint ki engesztelő áldozatot hoza férje szellemének, nyugodtan takarítá el holt tetemeit.

            Egy más nő az egerváriak közül, egy nagy követ czipelt a fején oly czélból, hogy azt az ellenségre dobja le. Ámde véletlenül egy lövés elszakasztja fejét. Meglátván ezt leánya, fájdalom- és boszuérzet fogja el, a véres követ felkapja, s oly erővel hajítja le a török közé, hogy kettőt közülük agyonüt, kettőt megsebesít. (Mindkét jelenet látható képünkön.)”[57] Székely ismerte Vízkelety képét, hiszen egyik levelében a „mindent festeni akarás” elrettentő példájaként említette.[58]

 

            A hazai kutatás azt feltételezi, hogy Székely Bertalan Egri nők című festményéhez[59] Horváth Mihály történelemkönyve jelentette az inspirációt, megemlítve, hogy erre az összefüggésre már a korabeli kritika is felfigyelt.[60] Nem zárhatjuk ki ezt a feltevést, a Székely által ábrázolt két motívum (az elesett férje kardjával harcoló nő, illetve a követ dobáló anya és lánya) azonban a 16. század óta olyan sok hazai és külföldi leírásban szerepelt, hogy Székely – aki históriai festményei témáinak kidolgozásakor gyakran nézett utána a vonatkozó történeti irodalomnak[61] – máshol is találkozhatott velük.  A kép egy részlete ugyanakkor alátámasztani látszik, hogy Székely ismerte Horváth egyik kiadványát. A történetíró három könyvének leírásai között csekély eltéréseket találunk, ezek egyike az, hogy az 1844-ben megjelent mű szerint „egy asszony kosarában súlyos szikladarabot emelve sietne a fal párkányához, hogy azt a feltörekvő ellenségre hengerítse”, majd halála után a mellette vívó leánya „bosszútól izmosult karokkal ragadja meg az anya vérétől párolgó kosarat és a követ olly erővel sújtja a feltörekvő törökökre, hogy kettő közölök agyon sújtva hullott le a hágcsóról.”[62] A másik két leírásban a nő a fején vitte a nagy követ. A korábbi történeti és irodalmi művekben – Centoriótól kezdve – a kosár motívuma nem bukkan fel, elképzelhető tehát, hogy Székely forrásául Horváth Mihály 1844-es könyvének szövege szolgált – igaz, Székely a kosárban nem egy nagy, hanem több kisebb követ festett meg.

Bár a szakirodalom hangsúlyozza, hogy „Székely motívumválasztását … nem az említett történeti munka befolyásolta, hanem a védelemben a hősiesség és a bátorság hangsúlyozása, amelynek kézenfekvő lehetősége lett volna a túlerő valamiféle érzékeltetése.„[63] úgy tűnik, a két történet fontos szerepet játszott a kompozíció kialakulásában. Erre utal, hogy a képhez készült első ismert vázlatokon – ahogy erre Sinkó Katalin is rámutatott[64] – még sokkal szorosabb volt a kapcsolat a történeti munkákban szereplő leírásokkal.

Székelynek a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályán őrzött vázlatai között van egy 1856. szeptember 10-i keltezésű, Brassóban készített ceruzarajz, melynek középpontjában egy fiatal nő áll, aki „erőteljes, dühös mozdulattal”[65] egy követ dob a törökre. Mellette egy idősebb nő látható, aki miközben öszeesik, egyik kezével a lány szoknyájába kapaszkodik, másikban egy kövekkel tele kosarat tart. Székely tehát – úgy tűnik – először a halott anyját megbosszuló lány történetével kísérletezett.[66] (7. kép) A következő évben készült, Erlauer Weiber 1857 feliratú lapon két nőt látunk, akik közül az egyik egy nagy követ készül ledobni, a másik kardot és pajzsot tart a kezében. A meglehetősen vázlatos rajzon a kardos-pajzsos nő előtt egy férfi, a követ dobó nő előtt pedig egy asszony teste látszik, a két történet motívumai tehát itt is felfedezhetőek.[67] (8. kép)  Egy 1859 decemberéből származó lapon egy fiatalabb nő átveszi egy idősebb nő fejéről a kosár követ.[68] (9. kép)  Egyértelműen a történeti források hatását mutatja két későbbi vázlat: egy 1860 februar feliratú ceruzarajz felső részén egy nagy követ ledobó nőt látunk, akinek a kezébe egy összeeső nő kapaszkodik, középen pedig egy karddal harcoló nőt. Közvetlenül ez előtt a jelenet előtt tússal hangsúlyozva egy másik nő áll, aki egy összeeső férfit ölel át.[69] (10. kép) Hogy Székely a halott férj fegyverével tovább küzdő nő történetét akarta ábrázolni, jelzi a kép bal oldalán található „nimmt dem marine schild und schwerts„ szöveg.[70]

Ennél is egyértelműbben kimutatható a történeti források hatása egy 1860 januárjában keletkezett vázlaton, melyen fent egy kosárból köveket ledobó nőt, egy előtte összeeső asszonyt, illetve – a kép közepén – az egyik kezében kardot, a másikban halott férje kezét fogó amazont látunk.[71] (11. kép) Két 1860 végén készült szépiarajz jeleneteit is a két történet inspirálta: az egyik kép felső részén a lány kezében a kosár követ látjuk, amint a törökre dobja, alatta egy hátulról ábrázolt fekete ruhás, kendős nő estében nyúl a kosárért.[72] (12. kép) Egy másik vázlatrajzon a fiatal nő szintén eldobja a köveket, a fekete ruhás idős nő pedig lehanyatlik vagy nyúl érte, de itt előlről ábrázolva.[73] (13. kép) Mindkét kompozíció középpontjában a halott férjétől a kardot elvevő nő látható, egyiken átöleli lehanyatló férjét, a másikon a kezét fogja. Ezeken a vázlatokon tehát már az olajfestmény fiatal nő – fekete ruhás idős nő párosa jelenik meg, de az idős nő még nem a fiatal mellett áll, hanem elesik vagy guggol. A vázlatokon szereplő, követ dobó leányt és a haldokló, vagy halott anyát „a végleges változaton ott látjuk…együtt, küszködve a kövekkel teli kosárral. A nagy mű főalakjai nem az anya és leánya csoportja, hanem az elbukó férje kezéből kardját kiragadó amazon lett.”[74]

Egy 1861 novemberében keletkezett vázlat kompozíciója még jobban közelít a majdani festményéhez: a kép középpontjában a jobb kezében kardot emelő, bal kezével halott férjét átölelő nőt látjuk, míg a bal oldalon egy követ dobni készülő nő áll, ezuttal a másik nőalak nélkül.[75] (14. kép) Abban, hogy a hangsúly az anyját megbosszuló lány helyett a férje haláláért bosszút álló feleség történetére került, közre játszhattak Székely müncheni művésztársainak és tanárainak korrekciói, tanácsai is: mint egy naplóbejegyzéséből kiderül, Piloty például azt javasolta, hogy a kardot emelő nőalakot helyezze a kép középpontjába.[76]

Székely tehát festménye kompozíciójának megalkotásakor egy több száz éves irodalmi toposzból (az egri nők vitézsége általában – s ezen belül a két konkrét történet) merített ihletet. A toposz 19–20. századi népszerűségét jelzi, hogy számos, Székely festményénél későbbi hazai képzőművészeti alkotáson[77] is találkozunk vele.

            Az egri asszonyoknak a történeti forrásokban és néhány költeményben kirajzolódó harcias, férfias, néha kegyetlen és vérengző képétől[78] eltérően azonban Székely festményén – mint Cséka Károly egri rajztanárhoz írott leveléből kiderül – még a harcoló asszonyokban is női sajátosságaikat kívánta hangsúlyozni: „Hanem most még arra is kérlek, hogy képemet egy kissé magyarázd meg a néhány ott irányadó úri emberek- és asszonyoknak, ha tudniillik megtámadnának.

            A felfogásnál irányadó volt a nő tevékenysége motíválása, az, hogy nőies maradjon; azáltal történt, hogy a dühöt is a szeretetből származtattam – a férjét bosszulván meg; a bal kéz a haldokló férj kezét tartja, a jobbja ezen kézből átvett kardot.

A mozdulateljárásból azon perc választatott, midőn már lesújtott egy törököt és műve eredményét borzadva, de triumphálva nézi… […]…A nő hősiességét növeli az is, hogy elöl az ellen, hátul a tűz, - a két baj között is megállja a helyét. Azonkívül. hogy megette a tüzet ledobó gruppig intervallum van, mi azáltal, hogy ő csak kevesed magával van itt, őt hősiessé teszi. És utoljára az is, hogy a kosarat átadó nő a bátorságnak egy kevesebb árnyalatával (nuance) bír.”[79] A megfogalmazásban természetesen benne van egy sajátos ambivalencia: a nő borzadva, de triumphálva szemléli győzelmét, vagyis a gyenge nő elírtózik a véres látványtól, de egyszersmind élvezi is győzelmét, éppúgy, mint a harcoló férfiak.

            Úgy tűnik, Székely elérte célját, mert a festményt a Fővárosi Lapok munkatársa, Kazár Emil (1843–1922) hírlap- és regényíró is – aki szintén ismerte a férjét megbosszuló nő történetét – a művész szándékának megfelelően értelmezte: “Kitünő történeti festőnk Székely Bertalannak Egri nőiről szólunk, mely miután Bécsben is ki volt állítva s feltünést okozott, most a képzőművészeti társulat kiállításában vendégszerepel, s melyről most már bizonyosul mondhatjuk, hogy nemsokára legilletékesebb helyére, a nemzeti muzeum képtárába kerülend, és pedig a mű tárgyának: a régi egri nőknek méltó utódai, a mostani egri nők áldozatkészsége s műbuzgalma folytán.

1552-ben, midőn a török majdnem két száz ezerrel ostromlá az alig két ezer védette Egert, a várbeli nők hősies elszántsága is segitett a férfiaknak a vár megtartásában. A nők rohamok alkalmával forró vizet, olvasztott szurkot, súlyos köveket ontottak az ostromlók fejére; s volt példa, hogy nő s leány, karddal kezében űzte vissza a vár fokára feltörekvő ellenséget, volt, hogy a halálos sebbel lerogyó férj kezéből a nő ragadta ki a fegyvert, hogy boszut álljon megölt hitveseért. Íly tárgy, egy ízléstelenebb s kevésbbé gondolkodó festőnek mint Székely, talán olcsó hatás eszközeivel kinálkoznék. Hősködő amazonokat festene, kik semmi más motívumból, mint hogy vitézkedjenek, kardot csörgetve, talán pánczélosan s piros csizmában sarkantyúsan csoportosulnának a vár falára. Székely máskép fogta fel a dolgot; ő a nő hősiességét is nőiesnek tűntette föl, s ezzel művészibb és valódibb hatást biztositott magának.

A hat láb magas kép előterében, a törököktől megmászott vagy megmászni próbált vár fokán, teljes világitásban áll az egri nő. Kezében a hirtelen csapás után görcsösen tartott kard van, — de férje kardja, ki épen lerogyott s örök álomra hunyta szemét, kinek elhalt megnehezült kezét balkezében tartja nője még, míg jobbjával a tőle elejtett kardot ragadta el; azt a törököt sujtotta vele, ki férjét elejté, s így a nő hősiességét a szerető szív boszúja irányozza…[…]… A központtól balra két nő egy kővel rakott kosarat emel, (a szélső szép festői mozdulattal,) jobbra ismét nőket látunk, kik tüzet készülnek az ostromlókra dobni. Van férfi-alak is, s a nőket seholsem látjuk valami vérengző foglalkozásban...

— á — r —“[80] A leírás megítélésem szerint oly mértékben egybevág Székelynek a festményről írt magyarázatával, hogy nem zárható ki, nézeteit a cikkíróval is megosztotta, s az egyetértett a festő értelmezésével.

 

*

 

            Az egri nők tettének hazafiasságát – mint láttuk – már a legkorábbi források is hangsúlyozták.[81] Ezt az indíttatást Székely is kiemelte: „Egri nők (értelme: a nők is tehetnek a hazáért)” – írta a tervezett festményről Kuun Kocsárd Hunyad megyei főispánnak 1859 körül Münchenből küldött, anyagi támogatást kérő levelében.[82]

            A nők hazafiasságának megítélése a 19. században sajátos átalakuláson ment keresztül. A „honleányok” és az asszonyok feladatai között a század eleje óta egyre jelentősebb helyet foglalt el a nemzeti művelődés – nyelv, irodalom, képzőművészet, színjátszás – támogatása.[83]

Dukai Takáts Judith: A’ Hazához című versében már nem fegyverrel, hanem költeményeivel akar harcolni a nemzet kulturális felemelkedéséért:

„Nem engedi ugyan az én gyenge nemem

Hazámért eggy ollyan áldozatot tennem,

         Melly vérbe kerülne.

Sem azt hogy eggy vitéz Amazon’ módjára,

Lelkem az ellenség erős táborára

          Ütvén, felhevülne.

Vagy mellyemet én is pánczéllal övedzem,

Sisakot viseljek és így megütközzem,

         Menvén ellenségre.

’S oldalamra bosszúálló fegyvert kössek,

Hogy így az ártatlan vérrel földet fessek,

          Vagy jussak  végemre.

Én a’ szelid Múzsák’ hív társaságában

Adom magam, ’s ezek’ szent barátságában

           Boldogabb életem.

Ezekkel zengem el csekély Dalaimat,

Oltárodra Hazám hív áldozatimat

           Ezekkel tétetem…” [84]

Egyes asszonyok vagy nőegyletek részt vettek a nemzet kiemelkedő tagjainak tiszteletére állítandó szobrok költségeinek előteremtésében, a nemzeti múlt eseményeit bemutató festmények készíttetésében,[85] kulturális közintézmények létrehozására irányuló gyűjtésekben, a közgyűjtemények állományának gyarapításában.[86] A 19. század második felében számos jótékonysági célú művészeti, iparművészeti kiállítást rendeztek – elsősorban főrangú – asszonyok felhívására és szervezésében.[87]

Ezekhez a törekvésekhez kapcsolódott az Eger és Vidéke Olvasó és Jótékony Nőegylet, amely megvásárolta, majd – mint a kép hátoldalán olvasható feliratból kitűnik – 1868-ban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta Székely Bertalan Egri nők című festményét, mely azóta nemcsak az 1552-ben a törökök ellen harcoló, hanem az 1860-as években a nemzeti kultúra felemeléséért tevékenykedő egri asszonyok hazafiasságát is hirdeti.[88]

 

Rövidítések

 

Bakó 2002 = Bakó Zsuzsanna: Egy „nemzeti toposz” születése. Gondolatok Székely Bertalan Egri nők című képe kapcsán. Agria (38) 2002, 309–324.

Baróti 1786 = Vers-koszorú, mellyet az Új mértékre vett ’s üdövel megegyengetett, és későbben készült verseiből kötött Erdélyi, Baróthi Szabó Dávid… Első szakasz. Kassa, 1786.

Bitskey 2006 = Bitskey István: “Vitézeket írja krónikájába” (Eger diadala az irodalomban). In: Bitskey István: Mars és Pallas között. Múltszemlélet és sorsértelmezés a régi magyar irodalomban, Debrecen, 2006, 75–86.

Bodola 1908 = Bodola Gyula: Dobó István a  magyar költészetben. Kolozsvár, 1908.

Divinyi 1938 = Divinyi Mihály: Eger a magyar költészetben. Budapest, 1938.

H. Szilasi 2002 = H. Szilasi Ágota: Az egri vár és hősei a képzőművészetben. „Agria, Munitissima Hungariae Superioris propugnaculum sepe a Turca tentatum…” Agria (38) 2002, 285–308.

Kubinyi – Vahot 1854 = Magyar- és Erdélyország képekben. IV. kötet. Kiadják és szerkesztik: Kubinyi Ferencz és Vahot Imre. Pest, 1854.

Lőkös 2004 = Lőkös Péter: Eger 1552-es ostromának ábrázolása a 16–17. századi erdélyi szász és szepességi német irodalomban. Agria (40) 2004, 261–293.

Lőkös 2006 = Lőkös Péter: Egy XVII. századi erdélyi szász krónikás az 1552-es egri ostromról. Honismeret (34) 2006/1. 39–45.

Lőkös 2008 = „Jó Dobó miatt sok terekök vesznek” 16–17. századi költők és krónikások az 1552-es egri ostromról, szerk., Lőkös Péter, Bp., 2008. [Eötvös Klasszikusok 86. kötet]

Lőkös 2008/1 = Lőkös Péter, Az 1552-es egri ostrom leírása Hieronymus Ortelius krónikájában. Agria Irodalom Művészet Kritika (2) 2008/1, 124–133.

Meynert 1846 = Geschichte Oesterreich’s, seiner Völker und Länder, und der Entwickelung seines Staatenvereines von den ältesten bis auf die neuesten Zeiten. Von Dr. Hermann Meynert. Fünfter Band. Erste Abtheilung. Pesth, 1846.

Obsidio 2008 = Obsidio Agriae anno 1552. Texte zur Rezeption eines ungarischen Geschichtsstoffes. Hrsg. Péter Lőkös, Gábor Tüskés. Eger, 2008.

Pájer 1847 = Pájer Antal versei. Pest, 1847.

Révész 2000 = Révész Emese: Eger várának hősi megvédése. In: Történelem – Kép. Múlt és művészet kapcsolata Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk.: Sinkó Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, (X–12). 555–556.

Révész 2010 = Révész Emese: Látta-e már valaha az Egri nőket? In: „Az eszményi szépség apostola.” Művészettörténeti tanulmányok. (Székely Bertalan Műteremház Füzetek 8.). Szada, 2010, 35–41.

Sinkó 1995 = Sinkó Katalin: Székely Bertalan: Egri nők 1867. In: Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században (kiáll. kat., Budapest, Magyar Nemzeti Galéria), szerk. Sinkó Katalin, Budapest 1995. 235–236.

Sugár 1971 = Sugár István: Az egri vár és viadala. Budapest, 1971.

Sugár 1974 = Tinódi egri históriás énekei. A bevezető tanulmány, a szövegátírás és a jegyzetek Sugár István munkája. Eger, 1974.

Székely 1962 = Székely Bertalan válogatott művészeti írásai. Válogatta… Dr. Maksay László. Budapest, 1962

Székely 1999 = Székely Bertalan (1835–1910) kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria 1999. szeptember 30 – 2000. január 30. (Szerk.: Nagy Ildikó) Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1999. (Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, 1999/2.)

 

 

[1] Bodola 1908, 53–60.; Divinyi 1938, Sugár 1971, Sugár 1974, H. Szilasi 2002; Bitskey István: Az egri vár viadala a XVI–XVII. századi irodalomban, Agria (38) 2002, 189–201.; Lőkös 2004; Bitskey 2006; Lőkös 2006; Lőkös 2008; Lőkös 2008/1; Obsidio 2008.  

[2] Lőkös 2008, 69.

[3] Bitskey 2006, 75–86. „A hiteles történeti adatok csak két nőnek őrízték meg a nevét a vitézkedők közül: egyik elesett az ostromban, ez Vas Ferencz anyja, másik Kocsis Gáspár felesége, kiről azt mondja Dobónak Nádasdy főkapitányhoz intézett jelentése: „Margaretha consors Casparis Kochys una cum marito suo per pixidem et lapides vulnerata, merentur flor. 4., et maritus vestem.” Bodola 1908, 60. 

[4] Istvánffy Miklós Magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában.1/2. 13–24. könyv. Budapest, 2003. 219-220.

[5] Tájékozó szó az Eger 1552-iki ostromát ábrázoló képhez. Eger (6) 1868, 14. szám, április 2. 128–130.

[6] Lőkös 2008, 160–161. Az eredeti olasz szöveget ld.: Obsidio 2008, 57–58. Ascanio Centorio degli Hortensi: Commentarii della Gverra di Transilvania... in Vinegia..., 1566, Lib. 5, 223–224.

[7] Lőkös  2008, 160–161.

[8] Szekfű Gyula: Két historiographus Castaldo erdélyi seregében. Századok (48) 1914, 17–33.

[9] „Egy ilyen lelkiismeretlen, megbízhatatlan s az országban sem járt idegen szerzőnek az érdeklődést felcsigázó romantikus részletleírásai távol állanak tehát az igazságtól és Tinódi Sebestyén minden fölös pátoszt kerülő, a történeti hűséghez ragaszkodó históriás énekétől, s az említett események hitelt nem érdemlők.” Sugár 1974, 32. Centorióról ld. még: Lőkös 2008, 155.; Obsidio 2008, 12–13.

[10] Elképzelhető, hogy Centorio a korban népszerű efemer kiadványtípusból, a török háborúk eseményeiről a nyugat-európai lakosságot tájékoztató 1–2 lapos hírlevelek (Relatio, Newe Zeitung, Avviso) valamelyikéből vette az adatokat.

[11] Libro di M. Gio. Boccaccio delle Donne illustri, Tradotto per Messer Giuseppe Betußi… In  Venetia 1547.

[12] Lydia Miklautsch: Wozu Heldinnnen? In: Heldinnen, hrsg. von Johannes Keller, Florian Kragl, [10. Pöchlarner Heldenliedgespräch] Wien, 2010, 1117.

[13] Az ostromok idején a kapitány és a tisztek feleségei általában nem voltak a várakban.

[14] Resolvtio Brevis Orationvm M. T. Ciceronis Secvndvm Cavsarvm Genera, Orationum partes, materias, in Eloqventiae Stvdiosorvm … Avtore Melchiore Ivnio… [Wittenberg], 1594, 328. Vö.: Pauszaniasz: Görögország leírása, Máriabesnyő – Gödöllő, 2008, 1. kötet, IV. könyv, 272.

[15] Libro di M. Giovanni Boccaccio Delle Donne Illustri. Tradotto di Latino in Volgare per M. Giuseppe Betussi, con una giunta fatta dal medesimo, D’altre Donne Famose. E vn'altra nuoua giunta fatta per M. Francesco Serdonati. D’altre Donne Illustri. Antiche e moderne. Con due tauole vna de nomi, e l’altra delle cose più, In Fiorenza, Per Filippo Giunti. 1596.  605–606. A fegyverrel harcoló vitéz magyar nő típusát ábrázolta Serdonati az egri nők története előtt is: említést tett egy asszonyról, aki Székesfehérvár 1543. évi török ostromakor egy kaszavágással két janicsár fejét vágta le. Az ismereteim szerint a hazai szakirodalomban ilyen összefüggésben még nem tárgyalt forrásról részletesen ld: Papp Júlia: Donne Vngare. Kézirat.

[16] Chronologia Oder Historische beschreibung aller Kriegsempörungen vnd belägerungen der Stätt vnd Vestungen auch Scharmützeln vnd Schlachten so in Ober vnd Vnder Vngern auch Siebenbürgen mit dem Türcken von A. 1395. biß auff gegenwertige Zeitt gedenckhwürdig geschehen. Zusammen verfast und mit fleiß beschriben durch Hieronymum Ortelium Augustanum. Nürnberg, 1602. 23.

[17] Gaspare Ens: Rerum Hungaricarum historia, novem libris comprehensa… Coloniae Agrippinae, 1604. 223.; Thuanus (Jacques-Auguste de Thout): Historiae Sui Temporis. Paris, 1606. Tomus 1. Liber X. 293.; Ortelius redivivus et continuatus oder der Ungarischen Kriegs-Empörungen historische Beschreibung… Von dem 1395 bis in das 1607 Jahr… Durch den berühmten Herrn Hieronymum Ortelium Augustanum…Mit einer Continuation von dem 1607 bis an das 1665 Jahr vermehret durch Martin Meyern, Frankfurt am Main, 1665. 87. (magyarul Lőkös 2008/1, 129–130.); Hungarische / Siebenbürgische / Moldau- Wallach- Türck- Tartar- Persian- und Venetianische Chronica, oder Außführlich / Wahrhafftige Beschreibung / deß Königreichs Hungarn… Aus vielen bewehrten Scribenten zusammen getragen und hervor gegeben durch Johannem Gradelehnum. Franckfurt am Mayn…1665. 156–157.

[18] Thomas Lansius: Consultatio de  principatu inter provincias Europae. Tübingen, 1613. 373–375.

[19] Lőkös 2008, 255.

[20] Hungarisch-Türkische Chronick / Das ist / Curiöse und dabey kurz-gefaßte Beschreibung alles des jenigen / Was sich Vom Ersten grausamen Kriegs-Zug der Türcken wider das Königreich Hungarn ... Nürnberg, 1685. 128–129.  Vö.: H. Szilasi 2002, 288.

[21] Georg Krekwitz Totius Regni Hungariae superioris et inferioris accurata descriptio (1686). A szöveget ld.: Obsidio 2008, 109. Vö.: Lőkös 2004, 272.

[22] Mathias Miles: Siebenbürgischer Würg-Engel Siebenbürgischer Würg-Engel oder Chronicalischer Anhang der 15. Seculi nach Christi Geburth aller theils in Siebenbürgen theils in Ungern und sonst Siebenbürgen angräntzenden Ländern fürgelauffener Geschichten… Nagyszeben, 1670. Vö.: Lőkös 2004, 272. Obsidio 2008, 105–106.; Lőkös 2008, 265.

[23] Christiani Schesaei Saxonis Transsilvani Rvinae Pannonicae Libri Qvator…Ex editione Wittemberg. Ann. MDLXXXI recvsi. Opera Iosephi Caroli Eder. Cibinii. MDCCXCVII [1797] ebben: Lib. IV. 192.  Vö.: Hegedűs István: Schesaeus Ruinae Pannonicae czímű epikus költeménye. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből. XXIII. kötet. 5. szám. Budapest, 1916. 10.

[24] Herzhaftigkeit der Frauenzimmer. Mannigfaltigkeiten. Eine gemeinnützige Wochenschrift mit Kupfern. Vierter Jahrgang. Berlin, 1773, 442–444.

[25] Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlich-kaiserlich-königlichen Erbländern herausgegeben von einer Gesellschaft, Vierter Jahrgang, III. Stück, den 19. Jenner 1774. Wien. 23–24.; Ungrisches Magazin, oder Beyträge zur vaterländischen Geschichte… Erster Band, Preßburg, 1781, 251–253.; Kurzgefasste Geschichte der Ungern von den ältesten, bis auf die itzigen Zeiten… von Karl Gottlieb v. Windisch. Neue, vermehrt und verbesserte Auflage, Preßburg, 1784, 355–356.; Länder- und Völker-Merkwürdigkeiten des österreichischen Kaiserthumes, Von Dr. Franz Sartori, Zweyter Theil, Wien, 1809, 143–145.; Leopold Chimani: Vaterländischer Jugendfreund. Ein belehrendes und unterhaltendes Lesebuch zur Veredlung des Herzens, Beförderung der Vaterlandsliebe und gemeinnütziger Kenntnisse für die Jugend des österreichischen Kaiserstaates, Fünfter Theil, Wien, 1814, 37–39.

[26] Kis János: Ifjúság barátja, vagy hasznosan mulattató darabok a’ két nembéli ifjúság számára, Pesten, 1816, II. kötet, 182184.

[27] Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen. Sechster Theil. Ungarn’s Fall. Erzählet von Dr. I. A. Fessler. Leipzig, 1823. 796–797.; Joseph von Hammer: Geschichte des osmanischen Reiches... III. Band. Pest, 1828. 310–311.; Meynert 1846, 202–203.

[28] Rajcsányi János: Magyarország Története az Első Ifjuságnak. Pesten. 1843. 124.; A magyarok története. Írta Horváth Mihály. Harmadik szakasz. Pápán, 1844. 79–80.; Horváth Mihály: A magyarok története az ifjúság számára. Harmadik, újan dolgozott kiadás. Második rész. Pesten, 1845. 14–15.; Horváth Mihály: A Magyarok története. A bölcsészettanuló ifjuság számára. Bécsben, 1847. Bizományban Geibel Károly könyvárusnál Pesten. 273–274.

[29] Kubinyi – Vahot 1854, 15–16.

[30] Kubinyi – Vahot 1854, 11.

[31] Kubinyi – Vahot 1854, 1516.

[32] Kubinyi – Vahot 1854, 17.

[33] Magyar Néplap, 1857 (2) 60. szám, 478–479.; 61. szám, 486–488.

[34] Magyar Néplap, 1857 (2) 60. szám, 479.

[35] Magyar Néplap, 1857 (2) 60. szám, 479.

[36] Magyar Néplap, 1857 (2) 61. szám, 486.

[37] Magyar Néplap, 1857 (2) 61. szám, 486.

[38] Magyar Néplap, 1857 (2) 60. szám, 478.

[39] Remellay Gusztáv: Multunk hölgyei. Hazai történelem. Regényes krónika-modorban magyar hölgyek számára. I–II. Pest, 1860–1861.

[40] Vasárnapi Ujság (7) 1860, 31. szám, július 29., 371.

[41] Triumphus  Gloriosus sive Novem Stephanorum pro Agria  Strenue pugnantium  gloriosa defensio ac victoria. Honori ... Stephani Telekesi ... Dum annuos Palladis labores praemijs remuneraretur. A ... Archi-Episcopalis gymnasij Agriensis Juventute in Scenam datus.  Leutschoviae [Brewer, 1700]. Obsidio 2008, 110. Vö.: Kilián István: Törökverő magyarok az iskoladrámákban. In: Az Egri Múzeum Évkönyve XI–XII. Eger, 1974.  177–180.; Staud Géza: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai III. 1561–1773. Budapest, 1988. 129-130.; Kilián István: A piarista dráma és színjáték a XVII–XVIII. században. Budapest, 2002. 97.; Obsidio 2008, 19. A színdarabot Székely Bertalan Egri nők című festménye kapcsán – téves adatokkal – említi: Sinkó 1995, 235.

[42] Jezsuita iskoladrámák (Ismeretlen szerzők): Programok, színlapok. Szerk.: Varga Imre. [Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század, 4/2.] Budapest, 1995. 10841085. A német szöveget ld.: Obsidio 2008, 124.

[43] Vers-koszorú, mellyet az Új mértékre vett 's üdövel megegyengetett, és későbben készült verseiből kötött Erdélyi, Baróthi Szabó Dávid… Első szakasz. Kassa, 1786. 145149.

[44] Családi lapok. Tudományos és szépirodalmi folyóirat, a vallás-erkölcsi műveltség s kath. hitélet emelésére. (6) 1857/2. 308.

[45] Bodola 1908, 5360.; Székely 1999, 138.

[46] Ld.: Divinyi 1938, 28.

[47] Idézi: Kubinyi – Vahot 1854, 20.

[48]Az egri várban.

„Itt víttak a’ hon bátor hölgyei;

Itt onta vért a’ nő hív férje mellett,

Míg férj és nő utósót nem lehellett,

Mint egy sujtott hazának szentei…” Pájer 1847, 187.

[49] Pájer 1847, 260–263.

[50] Dr. Lányi Károly: Magyar nemzet történetei képekkel a nép számára. Pozsony, 1846. 172.

[51] Ifj. Szabó Pál fiumei kereskedő és újságíró, a Magyar Kereskedelmi Társaság igazgatója 1846 körül a társaság pénztárhiánya miatt külföldre szökött. Párizsban nevét Boldényire változtatta.

[52] La Hongrie Ancienne et Moderne. Histoire, Arts, Littérature, Monuments par… M. J. Boldenyi. Paris, 1851. 152153. J.b.l.: Trichon.; Boldényi J.: Ungern i pittoreskt, historiskt, litterart, artistiskt och monumental hauseende... Stockholm, 1852. 130131. o. között. Jelzés nélkül. Az 1852-ben Pistojában megjelent olasz nyelvű kiadás nem tartalmazza az egri nőket ábrázoló litográfiát.

[53] Edwin Lawrence Godkin: The History of Hungary and the Magyars. From the earliest Period to the close of the late War. London, 1853. 169, 171. 

[54] Magyar  Néplap,  (2) 1857. 61. szám., 486.; a Magyar Néplapnál munkatársként dolgozó Remellay Gusztáv által szerkesztett Ifjúság Lapja, 1864. 42. szám. 669.; Hírmondó, 1868, 29. szám, 341. Vö: Révész 2010.

[55] Kiss Bálint: Eger ostroma, litográfia, MNM TKCS, ltsz.: 2523 T.  Vö.: Magyar művészet 1830–1870. Szerk.: Szabó Júlia, Széphelyi F. György. II. kötet. Budapest, 1981, 123. tétel, 262.; Révész 2000, 555.

[56] Eger várának hősi megvédése Dobó és bajtársai és az egri nevet velök együtt kivívott magyar nők által, 1552-ben. E kép tervezője s kiadó-tulajdonosa: Vahot Imre. Eredetijét rajzolta: Vizkelety Béla, 1860-ban. IV-ik történeti műlap a Napkelethez.  Vö.: Révész 2000.

[57] Magyar történelmi képcsarnok. A Vizkeleti B. által rajzolt s Vahot Imre által kiadott „Hunyadiház diadalünnepe”, – „Mátyás az igazságos„, – „Bátori István lengyel király bevonulása Krakkóba”, – „Egervár hősi megvédése” czímű képek történeti és költői magyarázata. Kuliffay Ede, Lisznyai Kálmán, Székely József, Szilágyi Sándor- és Vahot Imrétől. Szerkesztette Vahot Imre. Pest, 1860. 89–90. A szöveg Vahot újságjában is megjelent: Napkelet 1860 (4) 1. szám, 11–13.; 2. szám, 25–29.; 3. szám, 42–46. A két vitéz nő tettének leírása: 3. szám, 44.

[58] Székely 1962, 150.

[59] Sinkó 1995, Bakó 2002. A festmény reprodukcióját tartalmazó korábbi kiadványokról: Révész 2010.

[60] Die Ausstellung des Vereines der bildenden Künste. K-x: Székely: Weiber von Erlau 1552. In: Ungarischer Lloyd. 1868. február 4. (Nr. 34) o.n. Vö.: Székely 1999, 138.; Bakó 2002, 312–313.

[61] Az MTAK Kézirattárában lévő Székely-hagyaték egyik vázlatfüzetének a bejegyzése szerint pl. ismerte az Aus vier Jahrhunderten – Mittheilungen  aus dem Haupt-Staatsarchive zu Dresden. Leipzig. Tauchnitz 1857. című kiadvány első kötetét, mely tartalmaz egy, az 1566. évi szigetvári ostrommal és Zrínyi hősiességével foglalkozó írást. MTAK Kézirattár, Ms. 5006/13. 92v. Ezt minden bizonnyal a Zrínyi kirohanását ábrázoló festmény kompozíciójának kialakításához használta.

[62] Horváth 1844, 79–80.

[63] Székely 1999, 138.

[64] Sinkó 1995, 236.

[65] Bakó 2002, 313.

[66] Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1917-351. Vö.: Székely 1999, 134. (57. tétel)

[67] Székely Bertalan: Ifjúkori napló. Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1915-1760. 13v (14)

[68] Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1917-359. Vö.: Székely 1999, 134. (58. tétel)

[69] Székely Bertalan: Ifjúkori napló. Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1915-1760. 136.

[70] Lehet, hogy csupán véletlen egybeesés, de az is lehet, hogy Székely ismerte azt az 1846-ban Pesten megjelent német nyelvű történeti munkát, melyben nem csak a két hősnő története, hanem a „Schild und Schwert” kifejezés is szerepelt: „Selbst die ungarischen Frauen dr ängten sich in die Reihen der Feinde, Eimer konchenden Wassers  und fiedenden  Oeles über die Häupter der Feinde  ausgießend. Eine junge Frau, an deren Seite  ihr Gatte fiel, und die von ihrer Mutter aufgefordert wurde, den Todten zu bestatten, antwortete: „nicht eher, als bis ich ihn gerächt,” und dies sagend, ergriff sie des Gefallenen Schild und Schwert, und stieß mit demselben die Feinde nieder. Eine Tochter, neben welcher die mit einer schweren Steinlast bewaffnete Mutter erschossen wurde, entriß der Sterbenden den Stein, und  zerschmetterte, ihn  herab schleubernd, zwei Türken.” Meynert 1846, 202–203.

[71] Székely Bertalan: Ifjúkori napló. Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz. 1915-1760. 171.: “Ideen die mich 1861 beschäftigten. Also Übergang die Erlauer Weiber mit denen ich mich seit 1857 befasse.” 173.

[72] Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1917-363. Vö.: Székely 1999, 135. (60. tétel)

[73] Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1917-352. Vö.: Székely 1999, 135. (59. tétel)

[74] Sinkó 1995, 236.

[75] Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Osztály, ltsz.: 1917-362.

[76] Bakó 2002, 317.

[77]  Pl. Kőrösfői Kriesch Aladár: Dobó István az egri nők segítségével megvédi Eger várát a török ellen. 1896.; Zala György: Eger ostroma, relief, eredetileg a milleniumi emlékművön I. Ferdinánd szobra alatt, ma az egri várban http://www.kozterkep.hu/~/17028/#Stróbl Alajos: Dobó, 1907, Eger, főtér; Kátai Mihály: Eger ostroma, 1952; Tarr István – Illés Gyula: Eger ostroma, dombormű, 1952, egri vár. Vö.: H. Szilasi 2002, 297–300.

[78] A mégoly nemes célért is harcoló nők brutalitásának ábrázolása – elég ha az itáliai festőnő, Artemisia Gentileschinek (15931653) az ószövetségi Juditról, Eszterről és Jahelről készült festményeit említjük – a képzőművészettől sem volt mindig idegen.

[79] Székely 1962, 149. Korábban ld: Lázár Béla: Zichy Mihály élete és művészete. Budapest, 1927, 161–162.

[80] Vasárnapi Ujság (15) 1868, febr. 16. 7. szám, 77–78. Kazár Emil írta azt az 1868-as cikket is, melynek kivágata az MTAK Kézirattárában őrzött Székely-anyagban található: Két festvény a képzőművészeti társulat csarnokában. (Wagner Sándortól és Székely Bertalantól.) „Az egri nők hősiessége (1552-ben) eléggé ismeretes. Oly tárgy, mely könnyen bombasztikus szélsőségekre ragadhatja a festőt. A fölületes hatást könnyen lehetett volna elérni: ha a művész oda fest egy csoport nőt, különböző harcias foglalkozás közt, s benépesít velök egy nagy darab vásznat, fest bájos arcokat, gömbölyű karokat, melyekkel kardot, láncsát forgatnak. Ez igen magvatlan cselekményt mutatott volna, de könnyebben hatást kelt… […]…„A főalak egy nő a bástyafokon. Nem harcias amazon, ki páncélosan sisakosan áll ott, s küzd, mint egy csatár. A festész egész gyöngédséggel, teljes nőiességében állította oda, ki míg jobbjában kardot emel, balja gyöngéden egy leroskadt páncélos kezét  fogja, meglehet férjeét. Talán a másik pillanatban ő is oda roskad, mert lábai alatt, a várfokon törökök másznak föl. Ez alak előállítása és működése jó fölfogással magyarázza a helyzetet: az elkeseredett lelkesültséget, melyet a veszély gyűrűi környeznek; a nőiességet is kitünteti, a harcot gyöngéd helyzettel hozva össze.”…[…]… A központtól balra két nő egy kővel rakott kosarat emel…jobbra ismét nőket látunk, kik tüzet készülnek az ostromlókra dobni. Van férfialak is, s a nőket seholsem látjuk valami vérengző foglalkozásban.”  MTAK Kézirattár, Ms 5007/3.

[81] Centorio 16. századi könyve mellett a haza megvédésének fontosságát az 1700-ban az egri jezsuita kollégiumban előadott színdarab is kiemelte: ”Filia Matri proxima saxum Sangvi nolentum, vindicta ardens in hostes dejecit, duos interemit, aliquot alios gladio trucidavit, passimque circum currens ad defendendam Patriam Heroica voce omnes hortabatur.” Obsidio 2008, 110. Az egri nők vitézségének hazafias jellegét hangsúlyozták a 19. századi szerzők is: „És lőnek jelenések, mellyeknél magasan feldobog az ember és hazafi szíve.” Horváth 1847, 273–274.

[82] Bakó 2002, 310, Székely 1962, 148.

[83] A pest-budai “Jóltevő Asszonyi Egyesület” felhívására fordította le 1818 körül Szemere Pál (1785–1861) Theodor Körner (1791–1813) Zrínyi című drámáját, s a nőegylet költségén jelent meg Pyrker János László (1772–1847), a későbbi egri érsek verseskötete. Perlen der heiligen Vorzeit. Gesammelt durch Johann Ladislav Pyrker. Ofen, 1821. Gedruckt, auf Kosten des Ofner wohlthätigen Frauen-Vereines.

[84] Aspasia Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály. Pesten, 1824. 42.

[85] Az asszonyi hősiességhez kapcsolódott az a felhívás, mellyel 1862 májusában gr. Zichy Lívia, gr. Zichy Nándorné „Fehérvármegye művelt lelkű fiai- és leányaihoz” fordult, hogy Székely Bertalan Dobozit és feleségét ábrázoló festményét vásárolják meg a Nemzeti Múzeum számára. Vö.: Szőke Annamária: „...ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban.” A kutató és elmélkedő Székely Bertalan-kép a kritikában és a művészettörténet-írásban. (http://arthist.elte.hu/Tanarok/SzoekeA/fulltexts/Sz%E9kely01.htm)

[86] Rumy Gizella például 1859-ben 34 forintot és két aranyat ajándékozott Dunaiszky László (1822–1904) készülő Lendvay-szobrára, 1861-ben és 1881-ben pedig régészeti leleteket, illetve iparművészeti tárgyakat adományozott a Nemzeti Múzeumnak. Vö.: Papp Júlia: A Rumy-serleg története. Budapest, 2008, 45–46.

[87] Gr. Zichy Pál Ferencné, Kornis Anna kezdeményezte például az 1876-ban a Károlyi-palota négy termében a nagy dunai árvíz károsultjainak megsegítésére rendezett „műipari és történelmi emlék-kiállítást.”

[88] Az 1860-as évek elején Remellay Gusztáv írásával (Nefelejts, 1860, 491) induló akcióról ld.: Sinkó 1995, 236.; Révész 2000, 556.; Bakó 2002, 319. A nőegylet tagjai között kialakult vitát, mely az egylet vezetőjének, a műértő Nánásy-Csernyus Amáliának befolyására a kép megvásárlásával ért véget, illetve a vitához kapcsolódó hírlapi „feleselést” kritikájában Kazár Emil is megemlítette. (Vasárnapi Ujság (15) 1868, febr. 16. 7. szám, 78.)